Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-29 / 22. szám
8 * • •/* í » u| ifjúság V. Csengögómbot sehol sem láttam. Próbaképpen lenyomtam a kilincset — és az ajtó kinyílt! Beléptem a sötétbe. Abban a pillanatban idegen kezek ragadtak meg, de még mielőtt pisztolyomhoz kaptam volna, ráeszméltem, hogy a karomra kulcsolódó kezek gyengéden, de határozottan domború női keblek felé vonnak. — Karélkám... Végre! — Végre — motyogtam a váratlan ölelésben. — Ml történt? — Ml történt volna? — kérdezte Poldinka elszontyolodva, szigorú hangom miatt csalódottan. — Ma egyedül vagyok itt... Es maga nagyon rendes, hogy eljött! Még ha Ilyen későn isi Továbbvezetett a sötét folyosón, csak azután gyújtott lámpát. A konyhába vonultunk, és az ablak el volt sötétítve. Igen, olyan lány ez, aki mindenre gondol. — Miért hívott ide? — Néha kijárok ide takarítani, és úgy gondoltam, hogy nagyszerűen erezhetnénk itt magunkat együtt... — Ahal Csakhogy én azt vártam, hogy valamilyen hírt akar közölni a kisasszonyunkról — mondtam felsóhajtva. — Ne emlegesse nekem folyton azt a lánytl Hiszen úgyis hazajön! — Olyan biztos benne? — Hogyne volnék! Hiszen az üreg ma átadja a pénzt. Azután magának majd több ideje marad rám, és minden másképpen megy. Nem tudom, miért kellene másképpen mennie, de tettettem, hogy tudom Véglgsimított a hajamon, és előhúzott a kre- dencbő! egy üveg bort. LaSsan teletöltött két poharat. Várta, hogy először én nyúljak a magamé után. De én gondolkodtam, és olyan képet vágtam, mintha lélekben nagyon messze járnék. így hát megfogta a kezemet, és a nyaka köré fonta. Aztán hevesen megölelt és megcsókolt. Kérem, igazán fadarab kellene, hogy legyen az az ember, ha egv ilyen csók hidegen hagyná, és én bizony nem voltam fadarab Ám egy gondolat motoszkált a fejemben, s határozottan gátolta, hogy átadjam magamat a nyílt csábítás ígérte gyönyöröknek. — Szóval ma — ismételtem meg. — Igen, ma — mondta Poldtnka. És egyszerre elnevette magát: — Tudja, micsoda gyönyörűség lehet az, ha sok pénze van az embernek? — Bizonyára, de nem értem. — A főnökünkre gondolok. Egy egész bőrönd ezerbankós van nála... Az aztán a gyönyörűség! — Sajnos, nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben — mondtam kissé szomorúbban, mint kellett volna. De megfelelő módon jelezni akartam, hogy egyáltalán nem vagyok valami fényes parti. Már világos volt számomra, merre tart dagadozó vitorlával ez a gyönyörű hajó, melynek — Poldinka a neve. Gyengéden! hozzám simult: — Nem számít, majd nekem lesz! Ezt olyanformán 'mondta, mintha tudtomra a- karná adni, hogy a hozománya rendelkezésemre áll. De hiszen én szolgálatiig vagyok itt, és mindig is szolgálatiig voltam együtt vei, és nem szándékszom nősülniI... Ám ez mit sem számított. Magához ölelt, nekem ezt az ölelést viszonoznom kellett, mert ha egy férfi szolgálatban van is, azért még ném kell egészen fajattkónak lennie. Amikor kibontakozott a karombői — vagy inkább én az övéből —, hogy másra tereljem a szőt, azt mondtam: — Poldinka, maga tulajdonképpen tréfát űz velem. Maga elrabolt engem! Igen, először kicsalt egy elhagyott helyre, aztán pedig... Ott végeztem, ahol Lily kisasszony. Magánál! A lány kezében megremegett a pohár, és a bőrből egy kevés kilöttyent az asztalra. — Vigyázzon, ez keresztelőt jelent! — Mit beszél? — mondta elcsukló hangon. —• Semmit, csak tréfálok. Dehogy lesz keresztelő! Ellene vagyok a keresztelőknek. És a házasságnak is — tettem hozzá gyorsan. — Hát egészségére, azt hiszem, lassan már mennünk kell, hogy le ne késsünk az utolsó vonatról. Hát ennyi az egész. Minek Is beszélnék erről többet! Nagyon józanul véget vetettem romantikus légyottunknak. A vonatban alig váltottunk néhány szőt. Poldinka egészen letörtnek látszott, szegény lány biztosan többet várt tőlem. Nem mindig áll rendelkezésére az egész villa! A pályaudvaron elváltunk egymástői, Poldinka Vinohradyba igyekezett, én pedig haza. Ha azt mondanám, hogy másnap reggel az I- gazgatéságon nagy felfordulás volt, az nem lenne eléggé kifejező. Egyébként, mikor beléptem az irodába, Bouse úr sokat sejtetőn rám huavagy hogyan karul az ember kényes helyzetbe. különösen, ha elmosódik a határ a szerelem és a váltságdíj között. nyorgott, és azt mondta: — Doktor úr, ha tud «erre, meneküljön! Itt elszabadult a pokol! A pokól elsősorban azzal szabadult el, hogy a tanácsos urat még éhgyomorral magához rendelte a rendőrség elnöke. Koévanec gyártulajdonos beváltotta az ígéretét, és óriás! botrányt csinált. Úgy látszott, hogy a prágai rendőrség viselkedő se miatt az egész tparpárt sértve érzi magát. Ráadásul a rendőrség hibájából kockán forog L! ly Koávanec kisasszony élete. Az elnök úr mél tőztatott személyes véleményt nyilvánítani, miszerint balkezes társaság vagyunk. Időnként a tanácsos úr is ezen a véleményen volt, de nem szerette, ha ezt nem ő maga, hanem valaki más állította a nyomozóiról. Megígérte, hogy megtesz minden szükséges intézkedést. — Nincs szükség semmiféle intézkedésre, rendőrtanácsos úr — válaszolta az elnök. — A- zonnai beszüntetnék minden akciót) Ez nagy szégyen, de semmit sem tehetünk. Koévanec úr inkább a negyedmillióját kívánja elveszíteni, mint a lányát. Nem óhajtja, hogy a rendőrség bármiképpen is beleavatkozzon. És én sem óhajtom. Ez persze nagy csapás volt ránk nézve. Nem csoda, hogy az egésznek elsősorban a michlel rendőrparancsnok Itta meg a levét, aki semmi mást ném tett, csak a parancsot teljesítette. Csakhogy két nappal később, mint kellett volna. — Hát vége — mondtam letérten. — Ezt az esetet most már ad acta helyezzük. — Valószínűleg — erősítette meg BouSe úr, és beletrombitált a zsebkendőjébe. — Pedig azt a lányt véleményem szerint semmilyen veszély nem fenyegeti, mert ma negyedmilliót ér! Úgy fognak rá vigyázni azok a gazemberek, mint a szemük fényére. Hát mondja meg, doktor úr, látott már valaha olyan nőt, akiért ekkora összeget kidobtak? Felsőhajtottam. Bár voltaképpen örülnöm kellett volna. Számomra befejeződött az eset, kapok majd egy másikat, már nem megyek Vinohradyba, és nem találkozom többé Poldinkával. Végtére is én csak így menekülhetek meg, mert hiszen nyilvánvaló, hogy az az elszánt leányzó a végén még az oltár elé vezetne. Ám mégiscsak ki kellett mennem Vinohradyba, még délelőtt, mert telefonáltak a helyi kapitányságról. Ma éjjel, pontosabban reggel (elé, úgy fél négy óra tájt, amikor már kezd virradni, és Prága utcái teljesen kihaltak, a szolgálatot teljesítő Ríha közrendör a hangöntődéhez vezető utca sarkán megpillantott egy női alakot, amint a KoSva- nec-cég boltja felé közeledett. A bolton le volt engedve a redőny, s a női alak a sarok mögül bukkant elő. Ríha közrendőr, aki tudatában volt, hogy ennek a körzetnek megkülönböztetett figyelmet kell szentelnie, meggyorsította lépteit, hogy szemügyre vegye a nőt. Ekkor az illető személy körülnézett, és nyilván észrevette a szolgálattevő rendőrt, mert hirtelen megfordult, és eltűnt a sarok mögött. A rendőr a nyomába eredt. Biztosra vette, hogy utoléri, mert a sarkon túl egy széles utca kezdődik. A sarok mögötti utcán azonban, nagy meglepetésére, senki sem volt. A rendőr végigfutott az utcán, a biztonság kedvéért megpróbálta .kinyitni minden ház kapuját, ám a kapuk mindenütt zárva voltak — és a nő sehol. — És maga ebből mire következtetett? — kérdeztem. — Egyelőre semmire, de az Igazgatóságon folyton valamilyen jelentést kérnek tőlünk — válaszolta méltóságteljesen a főrendőr, akt elmondta nekem az esetet. — Kár, hogy az a rendőr nem vigyázott jobban, és nem láthatta, mit akart az a nő Koávanec boltjánál... Hallja csak, és Ríha úr nem a- dott szem élvleírást róla? Magas, rozsdavörös haj... Nem Szerinte középtermetű volt, a hajáról nem mondott semmit, de azt írja a jelentésbén, hogy a megfigyelt személy nem cipőt viselt, hanem papucsot. Hát persze, valamilyen divatos tűsarkú cipőben nemigen tudott volna futni! Magamhoz vettem a jelentést, noha már tulajdonképpen nem volt hozzá lógom, és elindultam vissza az igazgatóságra. Szintén ad acta helyezem, hadd lássa a tanácsos úr, hogy az utolső pillanatig dolgoztam. De ahogy befordultam a mi kedves Bertalan utcánkba, újra elolvastam a rendőr Jelentését, és felötlött bennem, hogy az a nő... jézus Mária, miért nem jutott ez már előbb eszembe? Még a legslelénl A bolt az utcasarok mögött van... K! közelítheti meg legkönnyebben? Természetesen Poldinka! Egész, testemet forrőság öntötte el, de nemsokára megembereltem magamat, mondván: egy rendőrtlsztvtselőnek uralkodnia kell az érzelmein. Még a legerősebb vágyát ts le kell gyűrnie, tudniillik azt, hogy megszökjön egy férjhez menni igyekvő nő karjaiból. Lehetséges, hogy ő volt? Természetesen, hiszen azért tűnhetett el olyan hamar. Besurrant a legelső ház kapuján, amit bizonyára nyitva hagyott. Persze, ha csakugyan ő volt! Ez ideig semmi bizonyítékunk nincs erre. Hacsak az nem, hogy nem Illik rá a titkárnő személyleírása. És a tegnap este? Miért hívott ki oda tulajdonképpen? Mit akart tőlem? Mi mást, mint egy Igazi férfitettet. Mert m.ír bizonyos, volt.benoe, .hogy-minden rendben van. És folyton a pénzről beszéltl Szűzanyám, micsoda tökfejű vagyok! Miért nem jutott mindez már előbb eszembe? Természetesen Poldí nem rabolta el azt a lányt, de biztos, hogy tud róla valamit. De egy dolgot nem tudott tegnap este, azt ugyanis, hogy KoSvanec hiába vitte a pénzt. Erről csak éjszaka szerzett tudomást, amikor hazaért. Tartóztassuk le, és várjunk, míg beismert a dolgot? Poldinka annál keményebb dió. Itt valami egészen mást kei] tenni. jelentkeztem a tanácsos úrnál. Először jől megváratott, azután meg olyan barátságtalan képet vágott, hogy alig volt bátorságom megszólalni. — Van egy-két közvetett bizonyítékom arról a lényrablásról — mondtam. — Lányrablásf — mennydörögte a tanácsos úr. — Ha még egyszer kiejti előttem ézt a szót, áthelyeztetem. Többet hallani sem akarok róla. Égbekiáltó szégyen! — De mi... nem tehetünk róla... — Az még rosszabb! ÉS maga éppen most jön a közvetett bizonyítékaival. Szépen kérem, menjen velük a fenébe. — Ugyanis az a személy, akivel kapcsolatba léptem, az a lány... — dadogtam. A tanácsos úr csűfondárosan rám nézett: — A Kosvanecék szolgálőlányáró! beszél, akivel az estéit meg az éjszakáit tölti? — Tetszik róla tudni? — képedtem el. — Tetszik, nem tetszik, tudok... Mit akar még? — Egy utolsó próbát tennék. Kimennék a jílo- vai járás egyik falucskájába. De ehhez kocsira lenne szükségem. (Folytatjuk) ■ „Fehér liliom“: Sajnos, ném jár, illetve az a gyakorlat, hogy az ilyen hozzászólásokért nem fizetünk. ■ „Szomorú fűzfa“: Témaválasztásával egyet tudunk érteni, a megírás kórül azonban már baj van. A vers akkor jó csupán, ha minden sora hatni tud. Bertolt Brecht szerint: „A legelemibb követelmény aa, bogy a vers fertőzze meg hangulatával az olvasót." Nos, az ön versei egyelőre nem hatnak. Hiányzik belőlük a költői erő, a szín, az íz. Tanuljon! ■ „Orgona“: Mint levelében írja, néha megpróbálja gondólatalt, érzéseit versekké formálni... Amit beküldött, sajnos, túl köny- nyű ahhoz, hogy véleményt mondhassunk róla. Ha költő akar lenni, a világot újra kell teremtenie ... Tanuljon. művelje magát! IB „Harmónia“: Sajnos, az nincs a versében. De nincs benne se gondolat, se költészet. Suta, darabos sorok csupán. Nézzünk néhány sornyi példát: / Csend van. Az egész tá) csendes. / Csak a férgek zaját hallom amntt lenn. / Itt-ott minden elmnsódik, / S csak a távoli ég alje vörösük. / — és mi pirulunk! Mert rossz ez a „vers“, na- gyoh rossz, de a legelszo- morítőbb mégis az, hogy elküldte szerkesztőségünknek. Azt tudnánk egyédül ajánlani, hogy olvassa a versekét. ■ „Sólyom“: Verséi alapján túl fiatalnak ítéljük meg. Élményei olvasmányélmények, s verseiben nem mindig sikerül hihetővé tennie őket. A Szemek című a legsikerültebb, bár a második sorát (pereg, lassan folydogál) annak is elrontotta. Nehéz ugyanis elhinni, hogy a szemek, a szép kék szemek peregnek, és még nehezebb, hogy lassan folydogálnak. Mert ugye azt maga is elismeri, hogy ha valakinek kifolyik a szeme, már semmiképpen sem lehet szép, mégcsak gusztusos sem. (elentkezzeni Mai számunkban megkezdjük a vitára bocsátott levelekre érkezett válaszok közlését. Elsőnek a Boldog lesz a szeplős lány? című levélre érkezett válaszokat közöljük. Kérjük olvasóinkat, a hozzászólásaikat minél előbb küldjék el szérkésztőségünk címére, hogy közölhessük őket. A LEVELEM KÖZÖSEN OLVASSAK ELI Habár még fiatal vagyok, és sem házasodtam meg. mégis megpróbálok a levelére válaszolni. Ahogy irja, nehéz körülmények között tíz gyereket nevelt (el. Biztos, hogy a háború is megnehezítette az életűket, a gyermekek nevelését. Nem csoda, hogy belefáradt az örökös hajszába. Mégis arra kérem, hogy legyen a lányához türelmes, és együtt olvassák el a levelem, amelyet tulajdonképpen neki Írtam! Nem helyeslem az álláspontodat. Bőven volt alkalmad arra. hogy összegyűjtsd a férjhez menéshez szükséges pénzt. Tudhattad, hogy a szüleidnek mekkorák a kiadásai! a házra. Furcsállom. hogy nem vagy hajlandó várni. Nem vagy annyira fiatal, hogy ne tudnál gondolkodni. Remélem, hogy azon Is elgondolkoztál, mi lesz. ha férjhez adnak. Én csak néhány kérdést tennék fel neked: Hol fogtok lakni? Ha gyereketek lesz, mibő! nevelitek fel? Mindezt ezért kérdezem, mert nincs megtakarított pénzetek, nincs semmitek. így pedig nehéz családi életet kezdeni. Remélem, hogy a vőlegényed veiében szeret, és az anyag! nehézségek közepette ts kitart majd melletted. Ha komolyan elgondolkodol, neked Is rá kell döbbenned, hogy ez édesanyádnak Igaza van. Azt ajánlom, hogy várj a férjhezmenéssel egy kicsit. Türelem rózsát terem! Domonkos Pál, Karvtná NEM LESZ BOLDOG A SZEPLŐS LÁNY! A vitaindító cikk olyan címmel indult ütra, hogy arra lehetetlen kijelentő módban válaszolni. Az Ilyen kérdésre: Boldog lesz a szeplős lány?, ki mer vagy ki tud pozitívan válaszolni? Senkii Ámde van egy másik kérdés is a cikkben: Helyesen cselekedett a lányom, amikor ilyen felelőtlenül készült fel az életre? Erre a kérdésre merek határozottan válaszaiul: Nem! Hiszem, hogy másoknak Is ez lesz a véleménye!? Sót. azt is remélem, hogy a további fejtegetésemmel ts egyetértenek. Véleményem szerint egy ilyen könnyelműen gondolkodó lánynak aligha lesz jó élete asszonykorában. Vagyis: nem lesz boldog a szeplős lány! Az az ember (legyen az térti vagy nő), aki önző célbői hazudik a szüleinek (ahelyett, hogy a segítségükre lenne), az hazudni fog az élettársénak Is! A hazug ember önmagét ts ámítja. Azt hiszi, hogy ő mindenkinél okosabb, hogy sohase jönnek rá a turpisságára. Elképzelhető, milyen következményeket von maga után, ha az álettárs rájön arra. hogy a párja hazudik... jósolni merek, hogy boldogtalan lesz a szeplős lány! De az Is, aki nőül veszd Az ember — a saját érdekében — szokjon rá az igazmondásra, ha boldog akar lenni...I Téves felfogás az Is. hogy a „stafirungot“ a szülőknek kell megvásárolniuk. Valamikor ez tgy volt, de ma már minden épkézláb ember megtakaríthat annyit, hogy ne legyen rászorulva a szüleire. Am) a lakodalmat Illeti, azt tarthatnak, da nem kötelező! Ha történetesen nem volnának szülei Ilonkának, akkor kitől követelőzne? Szerencséjére vannak, és hajlandók is segíteni, ha vár egy évet. Avagy e tekintetben ts könnyel- müsködött és már nem várhat? Bárhogy is van, egy bizonyos: nem irigylem azt a férfit, aki nőül veszi Ilonkát... Ne haragudjon. tisztelt tfzgyermekes anyuka, amiért fgy vélekedem a lányáról. Valami azt súgja, hogy nemcsak egyszer kell majd férjhez adnia Ilonkát. Győzi-e pénzzel? Nem beszélve arról, hogy egyszeri segítséget sem érdeme! az a gyerek, aki önálié keresettel bfr. mégsem pétol egyetlen fillért sem ez ellátásához. Másképp vélekednék, ha valóban törte volna magát, hogy összekuporgasson egy kis pénzecskét, de a legjobb akarattal som sikerült a terve. Ilonkának csak akkor adhatnánk igazat, ha a többi testvérei sem adtak haza egyetlen fillért sem. mégis megkapták mindazt, amire most a igényt tart. Máskülönben nincs joga követelőzni, vagy pedig kénytelen lesz várni még egy évet. ha azt akarja, hogy teljesítsék a kívánságát. Addig is azt ajánlom, hogy a betétkünyvét tartsa a születnél, ne pedig magánál. Egyetlen év alatt megtakaríthat tiz-tizen- kétezer koronát, he minden ellátást továbbra is megkap a szüleitől Ehhez kérhet kölcsönt is. tehát ágv rendezkedhet be, ahogyan neki tetszik. Különösen, ha a szülök is hozzájárulnak. Kiváncsi vagyok, hogy mire pazarolta Ilonka eddig a keresetét? De ez mér nem tartozik ránk. Nevetős Vince. KoSlce (Kassal HOLECKO VIKTOR illusztrációi»
