Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-22 / 21. szám

8 új ifjúság ív. z annyi lenne, mintha egyszerűen el­A dobta volna, mert azok a gazemberek megtehetik, hogy a pénzt elveszik, de a lányát nem adják vissza, és továbbra is zsarolni fogják. Meg keli hogy mondja nekünk, mikor és hol kell az összeget átadnia, és mi majd... No, ml már aztán megtesz- *zük, amit kell, ne féljeni Azt hiszem, hogy a rendőrfogalmazónk igen gondosan figyelemmel kí­séri az ügyet... Különben teszünk bizonyos In­tézkedéseket, hogy a bandát kézre kerítsük, még mielőtt megszólalna. Razziákat tartunk az egész városban, biztosan lesz eredményük! Eddig azonban semmi eredményt sem hoztak, csupán néhány jelentéktelen embert csíptünk fa­lön. Ha a lányt valahol Prágában tartják fogva, ami eléggé valószínű, akkor az efféle razziák csak bonyolíthatják a helyzetet. Ám erről nem szóltam sem Líly kisasszony apjának, sem pedig a tanácsos úrnak. Ami engem illet, én egyelőre semmi mást nem tennék, csak várnék... Ma kávéházban voltunk, én kitartottam amel­lett, hogy nem táncolunk, ő pedig elhatározta, hogy szőfogadő, kezes kislány lesz. Miközben Így üldögéltünk, és beszélgettünk árról, hogy milyen Jó dolguk van a gazdagoknak, megtudtam, hogy Koévanec úrnak villája van Senohradyban, és hogy vásárolt egy kis vadászlakot Luínicében, de ezt alighanem a titkárnőjének szánta. — Szép kis ajándék. Ogy látom, nem fukar természet — jegyeztem meg. — A gazdagok mind fukarok — mondta Pol- dtnka komor bizonyossággal. — Talán el sem hi­szi, de az öreg még hozományt sem adna a lá­nyának, ha olyasvalakihez menne férjhez, aki nem ínyére való. De most leguberál egy negyed- milliőt, aminek egy kicsit örülök isi Tudja, ren­geteg pénze van. — Sejtettem. — Szerintem nagy hiba, hogy a rendőrség se­gít neki, mert 6 megérdemli a büntetést. A vörös tyúkjának a csillagokat Is lehozná a2 égből, ve lem pedig alkudozik minden koronán. Vitathatatlan, hogy Poldinkának sokban igaza volt; valóban ostobaság azon fáradozni, hogy megmentsünk egy gazdag hentesnek negyedmillió koronát. Ha szereti a lányát, fizessen meg értei Persze, az effajta gondolatok nem méltóak egy rendőrfogalmazóhoz. — De én sem vagyok ám szegény lányi Ne­hogy azt higgye — mondta váratlanul Poldinka. — Nekem betétkönyvem van! Szomorúan elmosolyodtam: — Akkor azt senki emberfiának el ne árulja, elképedne, ha tudná, mennyi aljas házasságszédelgőt tartunk nyilván. — Csakhogy maga nem házasságszédelgő, ma­ga a rendőrség embere! Poldinka szelíden hozzám simult, és én elpi­rultam. Az igaz, galambom, gondoltam, hogy há­zasságszédelgő nem vagyok, de így sem érek so­kat, ha egyszer — bár magasabb érdekből — csalárdul szédítelek. — Tudja, én azt a könyvecskét úgyis csak az esküvő után adnám oda magának. Csak bámul­na, mennyi lesz rajtal — mondta Poldinka büsz­kén. Jézus Mária, mondtam magamban hazafelé me­net, ha nem történik valami csoda, és nem fe­jeződik be hamar ez az eset, még kénytelen le­szek megnősülni, vagy megszökni. Ez a szeren­csétlen lány minden szavamat félreérti. Nemhiá­ba adta tudtomra, milyen szigorú édesanyja van, aki nem tűri, hogy más lányokhoz hasonlóan he­tenként váltogassa a szeretőit. Mindennap vár­ható volt, hogy meghív családi látogatásra. Ak­kor aztán mindennek vége! Ám egyelőre nem volt vége semminek. Reggel ugyanannak a boltnak az ajtaja alatt Ismét ta­láltak egy levelet, nyomtatott betűkkel írva, egy­szerű vonalas papíron. Koévanec úr felhívta az Igazgatóságunkat, s kérte, hogy egyikünk se mu­tatkozzék a háza körül, mert komoly fordulatot vett a dolog. Az Ismeretlen személy azt írta a levélben, hogy tudomása van KoSvanec úrnak a rendőrséggel való titkos kapcsolatáról, és hogy utoljára figyelmezteti őt. Ha élve akarja látni a lányát, akkor a negyedmillió koronát tegye be egy kis kofferbe, és este kilenckor személyesen vigye el Michlébe a Marhacsapa utcába. Az a személy, aki majd melléje lép, átveszi a koffert, és biztosítékként átadja KoSvanec úrnak Uly kisasszony kesztyűjét. A kisasszony még aznap este hazatér, de csak ha világossá válik, hogy KoSvanec úr nem működött együtt a rendőrség­gel. avagy hogyan kerül az ember kényes helyzet­be, különösen, ha elmosódik a határ a sze relem és a váltságdíj között. KoSvanec gyártulajdonos elkékült félelmében, amikor megiátogatam. Szándékosan az irodába mentem, ahol idegen embereket, megrendelőket és kereskedelmi ügynököket fogadott. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy a tettes va­lahol a környéken tanyázik, mert egyébként nem tudhatna KoSvanec úr és a rendőrség kapcsola­tairól. — Azt tanácsoljuk önnek, hogy a pénzt jna csakugyan vigye el, amint azt a rablók kíván­ják. Eléggé elhagyatott helyre hívják, de semmi­től se féljen, megpróbáljuk körülzárni azt a részt, és szemmel tartjuk a gyanús személyeket. A tanácsos úrtól azt az utasítást kaptuk, hogy amíg a kisasszony Itthon nincs, na avatkozzunk közbe. Kosvanec úr egészében véve egyetértett a ja­vaslatunkkal, csak látszott rajta, hogy nagyon sajnálja a pénzt. De egy jó ötlettel állt elő, ame­lyet természetesen elfogadtam. Följegyzi a bank­jegyek sorozatszámát, hogy könnyebben figyel­hessük a pénzt a forgalomban. A Négyesen olyan riadó volt, amilyenre hosszú Idő óta senki sem emlékezett. Ugyanis már nem is annyira a hentes pénzéről volt sző, mint In­kább a magunk becsületéről. Ha ezaz emberrab­lás sikerül, s mi nem fogjuk el a tettest, Prá­gában divatba jön a nőrablást És az rettenetes volna. Ám a helyet valóban nagyszerűen válasz­tották meg, áttekinthetetlen, dimbes-dombos te­rep, mindenütt bokrok, kerítések. Aki majd átve­szi a pénzt, úgy eltűnhet, mint a kámfor, és a rendőrség bottal ütheti a nyomát. Sok embert nem vonhatunk be a dologba, nehogy előre el­riasszuk a tettest... Végül Is úgy döntöttünk, hogy széles kört vonunk az utca köré, és a helyszí­nen egyedül csak én jelenek meg. A tanácsos úr úgy állt a városrész tervrajza fölött, ahogy egy tábornok nézi a harcmező tér­képét. — Vigyázzanak majd, mert az az ember ezek felé a zöld területek felé fog menekülni! — Bizony, arrafelé bokrok vannak. — No látja! Maguk persze észrevétlenül, de idejében elfoglalják ezeket a villákat. Senkit sem engednek ki, nehogy valaki figyelmeztethesse a rablókat. Nem tudhatjuk, milyen szerteágazó ban­dával van dolgunk. És jól jegyezzék meg: elég a személyleírása az Illetőnek, aki átveszi a pénzt. Elfogni csak később tudjuk. Lehetséges, hogy már csak azután, ha a pénzt átadta másnak. Mert ez­zel is számolnunk kellI — emelte fel a tanácsos úr figyelmeztetőleg az ujját. Bevallom, eléggé kellemetlenül éreztem maga­mat. Két dolog nyugtalanított. Először is az, hogy a tettesek nyilván tudnak a KoSvaneccel való kapcsolatainkról, aztán pedig, hogy a levelet mindig ugyanarra a helyre teszik, a Koávanec tő- szomszédságában levő boltba. Annak ellenére, hogy figyeljük a házat és a környékéti Amikor végre este lett, lázasnak éreztem ma­gamat. Minden egyszerre rám szakadt, s amint Midiiében kitekintettem annak a magánlakásnak az ablakán, amelyet jó előre megszálltunk, hogy mennél közelebb legyünk, és láttam, hogy KoSva- nec úr kis kofferrel a kezében kilép az autójá­ból, és elindul végig az üres utcán, szorongás fogott el. De abban a pillanatban majd kiestem az ab­lakon meglepetésemben. Michle elején rajzanl kezdett egy csomö rendőr, majd láncalakzatba fejlődve elindultak abba az irányba, amerre Koá- vanec úr ment. Nem álltam tovább, és lerohantam az utcára. — Mit keresnek itt? — ordítottam rá az első közrendőrre. — Mit keresnénk? Szolgálatban vagyunk — dünnyögte a derék atyus, amikor meglátta az igazolványomat. A kapitányság parancsnoka, aki nyomban oda­sietett, jelentette, hogy a rendőrigazgatőság pa­rancsa értelmében ma este razziát tartanak. A szóban forgó parancsot én magam írtam alá. Csakhogy a michleiek kissé elkéstek a teljesíté­sével. — Uramisten, ennek nem lett volna szabad megtörténnie — siránkoztam, és elindultam elő­re. Bekövetkezett, amitől annyira féltem. A Marha­csapa utca is tele volt rendőrökkel. Az összeza­varodott Koávanec úgy állt ott, mintha sóbál­vánnyá vált volna. De én sem voltam nála sem­mivel sem okosabb. — Azt hiszem, Koävanec úr, hogy takaródét fújhatunk — mondtam elkomorodva. — Ezért felelni fog a rendőrségi Olyan bot­rányt csapok, amilyet még nem látott a világi — sziszegte a hentes. — Hiszen ez a gyermekem életébe kerülhet, uraml A dühöngő urat visszakísértem a kocsijához, én pedig visszavánszorogtam az igazgatóságra. Ak­kora szégyen volt ez, amilyen száz évben csak egyszer éri a rendőrséget. És éppen velem kel­lett megesnie. Az igazgatóságon meglepetés várt rám. Azon­kívül, hogy a tanácsos úr, akinek már Jelentet­ték a dolgot, dúlt-fúlt, mintha száz ördög bújt volna belé, egy telefonüaenetet adtak át. Egy hölgy hívott, hogy ma este látogassam meg, cí­me: Senohraby 34, hátső bejárat. Sem több, sem kevesebb... Miért Senohraby? És miféle hölgy? De aztán megértettem. Ezt az üzenetet csakis Poldinkától kaphattam! Elvégre Koávanecéknek villájuk van Senohrabyban. jézus Mária, hát mégiscsak beigazolódott volna a fel­tevésem, hogy az a lány rejtőzködik valahol? Poldinka Igazán pompás és ügyes teremtés! Rohantam az állomásra. Senohrabyban természetesen már sötét volt, Így nehezen találtam meg a harmincnégyes számú házat, mert egy árva lélek sem mutatkozott az utcán. Miután végre rábukkantam, először óva­tosan végigmentem az elhagyatott kerten, amely elárulta, hogy a tulajdonos nem túlságosan gyak­ran jár ide. Egy kis ideig haboztam, úgy rém­lett, mintha a sötét házban fény villant volna. Csakugyan vár Itt engem valaki? De ki? Nem bújik meg itt valami csalafintaság? Talán en­gem Is el akarnak rabolni? Értem ugyan a ta­nácsos úr nem fizet egy koronát sem, a rendőr­igazgatőság költségvetésében nem számolnak az Ilyen eselökkel. Engem esetleg csak a Jőlelkű Poldinka válthatna ki. Megbizonyosodtam róla, hogy rendben van-e a pisztolyom, és a rejtélyes üzenet szerint elindultam a hátsó bejárat felé. (Folytatjuk) Kövesdi János fordítása ■ „Ügy szeretném“: Túl­ságosan fiatal még ahhoz, hogy elfogadhatót tudjon írni. Beküldött versei még nehézkesek, nyersek, hiány­zik belőlük a krlstályke- ménységű gondolat, a mon­danivaló. Élményanyaga sze­gényes, s így a versek az eredeti látás hiányában csupán utánérzésként hat­nak. A vers akkor lehet csak Jő, ha az érzelem tel­jes összhangban munkál rajta. Tanuljon — csak fgy Juthat el azokra a tájakra, ahol a költészet „terem“. ■ „Tantalusz“: Verseiben Jobban kell vigyázni a gon­dolat! tisztaságra, a versek logikai felépítésére. Bertold Brecht szerint: „Egyes köl­tők, különösen e kezdők, ha hangulatba jönnek, nyil­ván attól télnek, hogy ami az értelem felől közelít, elűzi a hangulatot. Erre azt kell mondanom, hogy a fé­lelem feltétlenül oktalan félelem. Nagy lírikusok mú- helyvallomásaiból tudjuk, hogy az 6 hangulataik nem afféle felületes, labilis han­gulatok, amelyeket a meg­fontolt, Józan gondolkodás csak úgy megzavarhatna. Bizonyos szárnyalás, izgal­mi állapot semmiképpen sem zárja ki a józanságot. Sőt, Inkább az látszik való­színűnek, hogy az idegen­kedés a gondolati kritériu­moktól valójában az adott hangulat mélységes termé­ketlenségét Jelzi. Ilyenkor le kellene mondani a vers megírásáról.“ Tanuljon, mű­velje magát! Idővel küldjön újabb verseiből. ■ „Jolana 73“: A Jözsef Attila-i sorokat nagyon ko­molyan kell vennie. Csak akkor érhet el eredményt ha az önmagában lévő ku­tak legmélyéi« ás. Gottfried Benn szerint: „A költő la­boratóriumban, szólabora­tóriumban tevékenykedik. Itt szavakat formál, gyárt, szétbontja őket, szétrob­bantja, összetöri, hogy az­tán olyan feszültséggel te­lítse, amely néhány évtize­den át hat.“ Ezt kell meg­tanulnia. Mai számunkban folytatjuk a megvitatásra beküldött le­velek közlését. Kérjük olvasóinkat, rovatunk levelezőit, hogy a nyilvános megvitatásra alkalmas problémáikat mi­nél előbb írják meg rovatunknak, hogy levelüket még a vita megkezdése előtt közölhessük. Egyben kérjük olvasó­inkat, hogy a közölt levelekhez már most küldjék el hoz­zászólásukat, és minden levélhez külön-külön szóljanak hozzá, hogy témánként közölhessük a hozzászólásokat. E- lőnyben részesítjük azokat a leveleket, amelyekben az írö nemcsak a vitatémáról mond véleményt, hanem saját tapasz­talatait, élményeit Is papírra veti; hisz a személyes ta­pasztalat mindennél hatásosabb érv. HELYESEN TETTEM, HOGY KIBÉKÜLTEM? Fél éve megismerkedtem egy csendes, halkszavú fiúval. Egy Ideig nagyon Jól megértettük egymást. Egyszer azon­ban váratlan csapás ért. A fiú se sző, se beszéd, minden ok nélkül megharagudott. Szóba se állt velem, és az arcát se fordította felém. Később az egyik barátnőmtől megtudtam, hogy más iány- nyal társolog. Ez a hír nagyon elszomorított. Közben megváltozott a helyzet. A fiúval kibékültem. Az­óta minden nap elkísér a buszmegállóhoz. Sajnos, nem merem megkérdezni, hogy akkor 'miért haragudott, és mi­ért társalgott azzal a másik lánnyal. Szeretném, ha megírnák, helyesen cselekedtem-e, hogy kibékültem a fiúval? Beszéljek-e továbbra is vele? jelige: Kedvencem az Omega SZÉGYEN A TÖBB GYEREK? Örülök, hogy mi olvasók Is Javasolhatunk vitatémát. Sze­rintem hasznos lenne megvitatni, kikérni az olvasók vé leményét, hogy szégyen-e az, ha valakinek 2-3 gyermek­nél több gyermeke születik? Hány gyerek a legideálisabb? Ml az olvasók véleménye arról a házaspárról, amelynek több gyermeke is lehetne, mégis csak egyet vállal? Ügy gondolom, hogy ezt a családalapítással kapcsolatos fontos kérdést Is érdemes lenne megvitatni, annál Is In­kább, mert nálunk már szégyen, ha valakinek egy vagy két gyereknél több gyereke születik. jelige: jázmin A ROSSZMÁJÚ TÁNCPARTNER Mindössze tizenkilenc éves vagyok, de máris elment a kedvem az élettől. Keserűségemnek különös oka van. Be­szédhibával születtem. Kiskoromtól szenvedek miatta. A szüleim orvostól orvosig végigjárták velem az összes kór­házakat, de sehol se tudták segíteni rajtam. A beszédhi­bámat nagyon szégyenlem, s talán ezért nem Járok seho­vá, nincsenek barátnőim. Egyszer a szüleim rábeszéltek, hát elmentem táncmu­latságra. A mulatságon minden nagyon tetszett, nagyon Jól éreztem magam. Az egyik fiú aztán, tánc közben na­gyon megsértett. Azt mondta, hogy előbb tanuljak meg be­szélni, csak azután Járjak táncolni. Hazajutottam, és e- gész éjszaka sírtam. Attól kezdve mindenféle társaságot _____, ____ cmucicjaioi. i\em tudom, hogy miként nyerhetném vissza az életkedvemet, az emberekbe vetett bizalmamat. Szeretném elfelejteni azokat a szavakat, me­lyeket az a fiatalember mondott, jelige: Kati HOVÁ JUT NÉHA AZ EMBER? Huszonhét éves múltam, de sokkal öregebbnek érzem magamat. Tizennégy éves korom óta dolgozom a mezőgaz­daságban, mezőgazdasági szakiskolát végeztem. Jóformán mindenféle munkát végeztem. Dolgoztam a növényter­mesztésben, az állattenyésztésben, és voltam traktoros. Ma már egyedül a munka maradt meg számomra. Valamikor eljártam táncmulatságokra, Ifjúsági összejövetelekre, de ma már a fiatalok körében nevetségesen hatok. Magam se tu­dom, hogyan, de minden mulatságon a söntésben ragadok, a sör mellett. Tudom, hogy ez az én hibám, még nem tu­dok rajta segíteni. Az apám már meghalt, az anyám meg nem ért. Azt mondja, hogy olyan isííkos vagyok, amilyen az apám volt. Csakhogy mondják meg nekem, hogyan térjek jobb út­ra, mit tegyek? Nem Ismerek olyan lányt, aki segíthetne változtatni az életemen. Falun nagyon nehéz valakivel ki­kezdeni. A korban hozzám Illő lányok már férjhez men­tek, a többihez meg Idős vagyok. Így aztán találka he­lyett a kocsmába Járok, ahonnan nem Igen sietek haza. Minek Is sietnék? Otthon senki se vár, hacsak az anyám nem, hogy alaposan összeszidjon. Ezért siessek haza? Nem azért írok, hogy valakivel megismerkedjek, hanem azért, hogy a fiatalok lássák, hová jut néha az ember. Észrevétlenül múltak el fölöttem az évek, s lettem vénle­gény. Hát most mit tegyek? Jelige: Egy vénlegény V

Next

/
Thumbnails
Contents