Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-22 / 21. szám

új ifjúság 9 tf %■ MIROSLAV VÄLEK: NAPTÁR Január, február, március, április * a többi hónap —■ hogy szalad! Ügy igazában szeress egy kicsit! Hallani, hogy buzog az éj torkából a vér, s hogy isznak az erdei vadak. Hagyd, hogy észrevétlen múljék az idó, hogy váltakozzanak az évszakok, s lobogjon a kandalló sárga lángja, míg egyetlen csókunk tart. Vágy ki a szádból, s véresen, mint a cseresznyemagot magadhoz ültess el engemet. A földhöz és a fűhöz gyökerekért künyörgök. En vagyok a fiű, aki egy csillaggal ütközött össze. A* ég kékjét, szemem alatt a kék foltot hozom neked. A mélybe szállók, jó nekem veled. S én Is jártam az égben, szivárvány hídja alatt. Ah, megpihenni, mint vizek alján az agyag! Villanyoltás. Kék tejet isznak. A kutyákat is elkötik. Kiéivé* elérti a vánkosod alá rejts el, * áa csöndben * hajadat növöm át. Fejjel lefelé lóg denevérként az éj. Mint egy téli körtét, tégy el engem. Tarts meg karécsonyig legalább! BORISZ PASZTERNÁK: VALLOMÁS Ne sírj. Megduzzadt ajkaid ne ráncold. Fölrepeszted a tavaszi láz varait. Éppen hegedni kezdtek. Vedd le mellemről tenyered. Áram-telt vezetékek vagyunk: egy perc, egy rezzenei egybecsap, összeéget. Majd férjhez mégysz. Fut az idő. * Feleled, mik gyötörtek. Asszony lehet mind, aki nő. Szívet szerezni: hőstett. Kulcsár Tibor fordítása En meg női kezek, nyakak, vállak, hátak csodái előtt, míg élek, áhitat rabjaként fogok állni. De köt veled az éjszaka, láncba, bármily nehézbe — hajt még erősebb vágy, hív a szakítás szenvedélyei Illyés Gyula fordítása I ragyogó tavaszi S B nap, amint felkelt, I _ ■ szertelen mókázás- 8 I ba kezdett: „Meleg sugaram bőven á- radó. Tomboló tél vad hidegét elűzöm, min­dennek megújhodást ho­zok...“ — de mintha kérke­désében etszégyellte volna magát, a hegyeken túl már nyugat felé hajló, kerek ké­pére pironkodó mosoly fu­tott. A fiatalos állatorvos, Ce- den, aki alezredes volt a hadseregben, már járt ezen a vidéken; harminckettőben, amikor az új rend ellen lá­zadók leverésére küldött ez­redben szolgált. Most az e- semények újra élesen rajzo­lódtak elé. Amikor kocsijuk elérte a Bajdarig folyó mentén hú­zódó hegyoldalt, Ceden hir­telen így szóit a vezetőhöz. — Álljunk csak meg Ittl Az nem sokat habozott, neki is jólesett megmozgat-, ni elgémberedett tagjait. Kiszállt a kocsiból, és el- nyújtózva végigheveredett az út jobb szélén. Már egy Ideje ott szunyókált, amikor felnézett, mintha kérdezné, miért időznek itt olyan hosszasan. Az orvos egy nagy kő tövében nőtt ma­gányos nyárfának támasz­kodott. Kalapját kezében tartva, gondolataiba merül­ve bámult a hanyatló nap­ba. A vezető hangja riasztot­ta fel: — Megyünk, doktor úr? Ceden gyorsan feltette a kalapot. — Na jó, induljunk! — szólt, s ötven évét megha­zudtoló könnyedséggel igye­kezett az autó felé. Mikor beültek, a vezetőnek úgy réralett, utasa szemében könnyek csillognak. Szép ez a völgy. Hát nem csodás művész a természet? Látta azt az iménti nyár­fát, ahol álltam? Lombjával milyen oltalmazóan borul arra a nagy kőre! Nőtt mel­lette egy kis fácska is. Ha az ember megfigyeli a ter­mészet dolgait, bizony né­ha egy-egy életűt jut eszé­be. Elővette zsebkendőjét, vé- gigsímított vele arcán —• mintha szemét törülgette volna... A vezető nem tudta, mire gondol az orvos, de bizo­nyos volt benne, hogy va­lami nehéz élmény jutott e- szébe. Érezte, hogy hiába kérdezősködne, így hát csak rábőlintott: — Mi a kocsikkal gyak­ran járjuk ezt a vidéket. Sok szépet lát az ember er­refelé — dünnyögött vala­mi általánosságot. Ceden felsóhajtott: — Bizony, így van ez! — a csendben dúdolgatni kez­dett egy ismert régi dalt: Kéklik már... A sofőr kel­lemesnek érezte rekedtes hangját. jó darabot megtettek így, s az égen már pislogni kezdtek a csillagok. A lá­gyan tovafutó folyó a hold­sarló képét verte vissza. Át­keltek a folyón, s a túlsó parton egy település vil- lódzó fényei tűntek fel. Ta­lán ott tölthetik az éjsza­kát. — Miféle villanyfényes falu lámpái azok ott? Hi­szen erre még vasút sem járl Ceden tűnődő kérdésére a sofőr lelkes hangon vála­szolt: — Biztos nem járt ezen a vidéken az utóbbi években! — Bizony nem. Az igazat megvallva, utoljára har­minckettőben voltak erre, a lázadás Idején. Háfnost nem küldenek ide, hogy kikutas­sam az állatok betegségé­nek okát, ma sem járnék erre. Magam a Bujír tó vi­dékén élek. Mikor bevonul­tam, akkor Is, végig, az ot­tani Tamszagbulag környé­kén, a keleti hadosztályban szolgáltam, aztán meg Csojbalszan megyében let­tem állatorvos, a Közös Ot gazdaságban. Miközben így beszélget­tek, a termelőszövetkezet művelődést háza elé értek. Az épület mellett két fia­tal állt, hátukat egy fehé­res törzsű nyárfának tá­masztották. Ahogy a kocsi fényszórója rájuk világított, kicsit hátrahúzódtak a fény elől. — Na, megérkeztünk — szusszantotta a vezető; s ki­szállt az autóból, aztán így folytatta: — Doktor, maga biztos nem ismer itt senkit. Elme­gyünk egy ismerősömhöz, Dulmához, itt takarít a kul- túrházban. Nála elalhatunk. No, gyerünk! Cedent a kétnapi szaka­datlan utazás kimerítette. Nem szólt semmit a terv el­len, örömmel beleegyezett. — Micsoda gazdag szö­vetkezeti Még villanyuk Is van. Biztos elégedettek er- refelél — Ceden hangjában kis irigység bujkált. — Hát van is mivell De elég hozzá a munka is. Be­leadtunk mindent, amíg 1- dáig értünk. Én Is, ha egy kis üresjáratom akadt, mindjárt követ, fát hord­tam. Két évig küszködtünk. De most már meg is van a látszatja. — Fogta táskáját, amelyben az elemózsiát tar­totta, s Cedennel megindult a ház melletti kis jurta fe­lé. Bent sötétség fogadta ö- ket, de a sofőr otthonosan mozgott. Beljebb lépett, vil­lanyt gyújtott. Körülnéztek, hogy tán valaki mégis van otthon... Cedent meglepte, milyen csinos, rendben tar­tott porta. — Bizony takaros egy szövetkezet ezl Lesz mit megnézni, megbeszélni az elnökkel. Majd én bemuta­tom magának, biztos itt van a klubban. A teáját csendben hörpöl- gető Ceden rábiccentett. Ek­kor kintről egy tiszta kis ö- regasszony lépett be, vöd­röt, seprűt tartott kezében. — Ä, Baldan, megjöttél? Kit hoztál, ml járatban vagy? fő utatok volt? — Cedent is üdvözölte, majd gyorsan kezet mosott, s a- zon nyomban feltette a kat­lant a tűzre, hogy teát, é- telt főzzön. Közben a szö­vetkezet dolgairól számolt be. Elvégezték a tavaszi földmunkákat, sok a mun­ka a növendék jószággal, az iskolában is közelednek a vizsgák. Lelkendezve be­szélt, mint aki egyszerre mindent el akar mondani. Baldan meg a városi híre­ket újságolta el: hozott or­vosságot is, orvost Is, meg­állás nélkül tette meg az utat, szinte pihenőt sem tartottak. Vacsora után Ce­den szeretett volna az el­nökkel meg az állatorvos­sal találkozni, de azok nem voltak otthon, valami dol­guk akadt a központban. Így hát, jobb híján, lefek­véshez készülődtek. — A mi Dulmá nénink is sokat mesélhetne a har­minckettes lázadás borzal­mairól. Ha meg összejön Denszmá asszonnyal, meny­nyi furcsa, érdekes dolgot emlegetnek... — kezdte Bal­dan. — Denszmát mondott? Itt él? Hol? — ugrott föl Ce­den a szóra, s kapkodta ma­gára a bőrkabátot. Dulmá néni 'csodálkozott egy ki­csit. Ismerőse lehet, gondol­ta, és megmutatta, merre keresse, Denszmá jurtáját. Ceden nyomban elindult. Ketten ültek ott a sötét­ben, jöttére felálltak. Az e- lőbbi két fiatal volt. A lány kedves arcán sugaras fé­nyek, szemében csillagok csodás tüze. Egy barna bő­rű, erős, okos arcú fiú kar­jába kapaszkodott, úgy áll­tak ott. Fiatal szívük csor­dultig volt tiszta vággyal, szerelemmel. Ceden egy pil­lanatra szótlanul megállt, kedvtelve nézett rájuk, s va­lami Ilyesmit gondolt: „A kettőtök, meg az a száz- meg százezer szerelmes fia­tal boldogsága legyen min­dig olyan tiszta, fényes, mint az égen ragyogó holdl“ — Denszmá tanítónő Itt lakik? — szólalt meg aztán. Azok ketten bólintottak. Ce­den nem tudta, jól teszl-e avagy nem, gondolt egyet, s megkocogtatta az ajtót. — Tessék, csak tessék! — hangzott bentről egy női hang. A férfi belépett. Jobl!j»ia, a fal mentén, sok fűzéi he­vert szétrakva, az asztal mellett szemüveges, ősz ha­jú asszony ült. Hátrafordult. Levette szemüvegét, s cso­dálkozva nézett fel. Ceden szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyé­ből. Fürkészve bámult az asszonyra, s azonnal felis­merte. A fiatal, kedves Denszmá pillantásának tüze nem fakult. — Denszmá, Denszmám! s mintha nem Is ötven, de huszon-egynéhány éves len­ne, hangja megindult szere­lemmel csengett. Denszmá már nem csodál­kozott. A szivén esett régi seb most hirtelen felsza­kadt, és saját szemének sem tudott hinni. Hátralé­pett. — Te vagy? — Az én Ce- denem vagy? Igazán? Jaj, hová is legyek? — suttog­ta kapkodva, majd hirtelen előreperdült, megölelte a férfit. Az arcát nézte. Köny- nyei, melyeket hűsz éven át elfojtott, hogy leányát ne szomorítsa, most patakként omlottak arcán, drága igaz­gyöngy-patakként, Ceden szívének. így nézték egy­mást emlékező, néma öle­lésben. A harminckettes lázadás iszonyatos vérfürdői elől Denszmá e kislányával e- gyütt menekült. Ceden ön­kéntesként harcolt, életét nem kímélve küzdött sze­retve szeretett Denszmájá- ért, kicsi lányukért és szép szülőföldjéért. A lázadók egy ízben kézre kerítették és szörnyen megkínozták. A másnapi kivégzésig egy jur­tában őrizték. Egész éjsza­ka Denszmá arcát Idézte maga elé. A sötétséget már megtörték a hajnal első su­garai, mikor a jurta előtt izgatott zűrzavar támadt. Mintha lovak patái dobog­nának. „Mindennek vége. Densz­má, kicsi lányom, csak ti menekülnétek meg ettől a szenvedéstől!“ — sóhajtotta, s felállt. A jurta ajtaja hir­telen kivágódott: — Van itt valaki? Kifelé, gyorsan! A forradalmi hadsereg ka­tonái voltak. Agya majd szétpattant az örömtől, hogy élete megmenekült, ám Denszmáért. és lányáért ag­godalom töltötté el. Vajon mi lett velük? Menedéket adott-e nekik a sötét érdő? — Azok a gyalázatos hó­hérok, amerre vonultak, mindenkit összetereltek, asz- szonvt, gyereket, öreget megkínoztak, majd halomra gyilkolták őket. A mieink gödröt ástak, eltemették a halottakat, és nagy követ helyeztek a sírra — hallot­ta. Elsötétült előtte a világ, az ájulás szélén járt, de még égett benne valami halvány reménysugár, s megtörtén kereste övéit. Mi­kor a gyilkosokat eltipor­ták, a hadsereggel tartott, s végül Ide értek. A földön mindenütt levágott mellű, felhasított keblű asszonyok hullája, gyerekek teteme hevert, Több mint húsz ha­lottat nézett meg, aztán mintha szemébe sőt hintet­tek, szívébe kést döftek vol­na, hangtalanul, ájultan zu­hant a földre... Mindez mintha tegnap történt volna, oly közelinek tetszett. Azon a napon ke­ményen megfogadta, hogy bosszút ál! szíve napfényé­ért, Denszmáért és kislányá­ért. Önként újra beállt a hadseregbe, és mivel igyek­vő, ügyes fiú volt, gyorsan elvégezte az Iskolát. Min­dig a keleti megyékben szol­gált, s részt vett az 1945- ös harcokban Is. Béke van, nyugalom, nem lesz új há­borúság — gondolta, s ki­lépett a hadseregből. Addig­ra azonban elérte az alezre­des! rangot. Aztán a főisko­la... Az élet erősebb nálunk. Megismert egy fiatal lányt, Cendszürent, megszerették egymást, és összeházasod­tak. Mi lenne, ha most a négy gyereke Ideállna kér­dezni, hogy klje ez a Densz­má? — zavarodott meg hir­telen. Denszmá közben a tűzhelyen teát főzött, ételt készített. A férfi arra ocsú­dott, hogy széken ül. Nem kívánt sem ételt, sem Italt, de csak meg kell kóstolnia, amit az asszony készített. Eszik, iszik majd mindenből. Odament a tűzhely mellé. Denszmához. — Hét veled, kedves, ml minden történt? — kérdez­te. Az asszony, aki váratlan találkozásukkor azt ssm tudta, mit tegyen, szavakat sem talált, igazán szenve­dett, s hogy elrejtse a sze­mébe toluló könnyeket, fél­refordult. Cedenben élete legdrágább kincsét vesztette el, de húsából való hús, vé­réből való vér, a gyermek mindig reá emlékeztette. Most is, hogy megszólalt, a lányukról kezdett beszélni. — Láttad kinn Tüment, a lányodat? — kérdezte Denszmá. Ceden szíve meg­dobbant: — ö lett volna az? Mikor tőle kérdezősködtem, olyan ismerősnek tetszett, mintha már láttam volna valahol. Hát persze, hisz a lányom! — És már ugrott volna, hogy behívja, de az asz- szony megállította. — Csak nem tiltod meg, hogy találkozzam vele? Hadd nézzem, milyen lett, hadd lássam, ml lakik a szí- vébenl . — kérlelte a férfi. Denszmá azonban vagy nem akarta egyetlen szere­tett kislányát a hirtelen hír­rel megsebezni, vagy pedig úgy vélte, minek is szakítsa meg a kislány a fiúval töl­tött szép perceit? És egy szót sem szólt. Levette a tűzről a teát, föltette az é- telt, s megállt Ceden mel­lett. Ceden fölnézett rá, s ő is felállt. Az asszony hosz- szasan, szeretettel nézte a férfit, majd nagyot sóhaj­tott. Sóhajtása Cedenre is átragadt. Meg akarta ölel­ni Denszmát, de az gyöngé­den kitért előle, s az asztal elé húzódott. — Hát igen, te bizonyára boldogan élsz. Tüment meg engem sokan támogattak, nélkülük hol Is lennénk? Utánad Is sokat jártam. So­káig kerestelek, kutattalak. Aztán azt gondoltuk, elpusz­tultál, de csak szerettelek aztán is. Más ki is lehetett volna kedves az én lelkem­nek? — így beszélt, nüköz- ben kicsorduló könnyeit uj- jával morzsolgatta. Ceden szíve egyszerre nagyon ne­héz lett. Hisz neki magának már új felesége, gyerekei vannak! Mit is mondhatott volna? — Denszmám! Ne sírj! Nagyon nehéz ez nekeml — Az örömtől sírok, hogy téged életben látlak, nem másért! Most már tudom, hogy élsz, jól vagy, egész­séges, és ettől megnyug­szom. Sokat beszélgettek még ezután. A férfi őszintén min­dent elmesélt, s mire végé­re értek az ételnek, s teá­jukat megitták, Ceden is meghallgatta az asszony történetét. Aztán Denszmá kikísérte Cedent. Mikor ki­léptek a jurtából, lányuk éppen búcsűzkodott a ked­vesétől. — Látod őket? ök ket­ten már boldogabbak lesz­nek! — Bizony többé ne Is lás­son senki oly gyötrelmet, a- mllyen minket elszakított! — felelte a férfi, és szívét melegség járta át, ahogy rá­juk tekintett. Sárközi Alice fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents