Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-15 / 20. szám
8 új ifjúság in. Mennyit írtak a Lindbergh fiúcska elrabló sáröl, aztán megint az a csecsemőrablás Angliában... Hát bizony, az Ilyesmi utánzásra csábítl — Csakhogy -azok kisgyerekek voltak, de ez a gyermek... Csak tessék megnézni — mondtam, és letettem az asztalra Lily kisasszony fényképét. A tanácsos úr elismerőleg bólintott: — Akkor ez esetben nem beszélhetünk egyetlen rablóról, hanem egész rablóbandáról, mert egy ilyen lányt kell hogy először valaki kicsaljon valahová, és aztán el kell valahova vinnie... Egy ilyen lánv pedig már tud sikítani! okáig tanakodtunk azután, mit kellene S tenni, emberrablás dolgában igazán nem voltak nagy tapasztalataink, mert ha e- lőfordult is, hogy ellopnak egy-egy kisbabát, könnyen kézre kerítettük a tettest, mert hiszen csak valami bolondos nővel álltunk szemben. Ltly kisasszony esete vi szont nagyobb méretű vállalkozást sejtetett, azért volt annyira magas a váltságdíj is! Bárhogyan forgattuk a dolgot, mindig csak e gyetlen pont kínálkozott, amelyben megfogódz hattunk: az a pillanat, amikor Kosvanec úr átadja a rablónak a pénzt... Ha a legravaszabb mód hoz folyamodik is a rablóbanda, a váltságdíj át adásakor rajtaüthetünk. Ha nem foghatjuk is el mindjárt az egész bandát, értékes nyomra jutha tunk. Csak arra kell ügyelnünk, hogy Kosvanec úr visszakapja a lányát is, meg a pénzét is. A biztonság kedvéért úgy döntött a tanácsos űr, hogy a rendőrség alapos razziát hajtson vég re az összes sötét zugban, amelyekkel tele van minden rendőri körzet. Legelőször is az elhagyatott pajtákat és csűröket kellett átkutatni, mert könnyen meglehet, hogy ilyen helyen tartják valahol a gonosztevők a lányt. Nekem az a feladat jutott, hogy gondosan ügyeljek Koävanec úrra, nehogy indokolatlan félelmében tudtunkon kívül át adja a pénzt. E tekintetben sokat vártam a szol gáíólány irántam mutatott hajlandóságától. Tel jesen nyilvánvaló, hogy a család minden fonto sabb lépéséről tudni fogok. Nem minden büszkeség nélkül közöltem a ta nácsos. úrral, milyen trükköt eszeltem ki, és a dicséretét vártam. Ám a tanácsos úr nem túlságosan lelkesedett az ötletemért: — Azt mondja, fiatal szolgálólány?... Hát rendben van, kérem. De aztán csakugyan hivatalosan viselkedjen, barátom! — Persze, hiszen az természetes — siettem a válasszal. A tanácsos úr csak legyintett. Bizonyára voltak Ilyen irányú tapasztalatai. Időben megjelentem a találkán, a lány is csak annyit váratott magára, amennyit az Illem megengedett. Ügy kicsípte magát, hogy csak tátottám a számat. Lelkemre mondom, olyan csinos volt, hogy biztosan megfordultam volna utána, ha éppenséggel nem lett volna vele hivatalból találkám. Minthogy mindenképpen táncolni akart, elindultunk az Eden felé. Kissé féltem, hogy felismernek, mert hírhedt lebuj volt, és nemegyszer kísértem oda a detektív urakat, akik már egész otthonosan mozogtak benne... De jól végződött a dolog. Egy félreeső asztalnál foglaltunk helyet, ami nekem tökéletesen megfelelt. A lánynak is, de amint később kiderült, egészen más okbői. Sokatmondóan könyökömre tette a kezét, jelezve óhaját, hogy húzódjak közelebb hozzá. Amikor megszólalt a zene, táncba kellett őt vinnem; akkor éppen blaok-boton volt a sikk, úgy táncolták, mint ahogyan a káposztát tapossák, s ezt az én partnernőm olyan hévvel csinálta, mint azok a falusi táncosnők, akik ha mulatság van, ki sem jönnek a körből. Férfiúi hiúságból, és hivatali érdekből én is igyekeztem. Végre sikerült néhány percre az asztalhoz vinnem; töltöttem neki tüstént egy pohár bort, ami kissé elgyengítette a lábát, és így megkezdhettem a társalgást. Természetesen az a borjú tekintetű fiatalember érdekelt leginkább, akit KoSvanecék unoka- ftvérének gondoltam. A lány elnevette magát: — Dehogy unokaöcs- csük, valamilyen igen távoli rokonuk. És ki tudja, csakugyan az-e! Tovább nevetett, és újra hörpintett a borból: — Mondok én magának valamit, de nehogy elkottyantsa valahol. Ahogy egyszer beléptem a szobába, az asszonyom és ez a Richard olyan közel ültek egymáshoz... Körülbelül így ni, érti? Félig átölelt, hogy mennél Szemléletesebben mutassa be a dolgot. Megjegyeztem, hogy itt-ott a- llghanem őt is csábítgatja, mert hallottam, hogy tréfálkozott a folyosón. avagy hogyan kerül az ember kényes helyzetbe, különösen, ha elmosódik a határ a szerelem és a váltságdíj között. Boldogság sugárzott az arcáról: — És magát az bántotta? — Éppenséggel nem örültem neki. — Bolondocskám — mondta gyengéden. — Kisasszony — próbáltam gátat vetni téves hevületének —, kisasszony... — Ne szólítson engem kisasszonynak — for- tyant fel. — Polda a nevem. Tetszik magának ez a név? — Igen, Poldínka — súgtam —, tetszik. — És én hogy szólítsam majd magái? — Talán Karelnek, jó? Erre aztán koccintottunk, és Poldi elmesélte nekem az egész családi históriát, amely nem is nevezhető unalmasnak. Koävanec úr hajdan feleségül vette a hentesüzlet nála Idősebb és jóval gazdagabb tulajdonosnőjét, s most az asszony borzasztóan féltékeny a titkárnőre. Talán ezért kezdte magához járatni azt a fiatalembert, akit óvatosságból távoli rokonaként mutatott be. — Es Koävanec úr hogy tekint a dologra? Féltékeny? — Dehogyis, kérem, ö és a féltékenység! örül, ha kiszabadulhat a házból. — Hát az a fiatalember, Richard űr... hogy viselkedik? — Hiszen látta, nem? Talán azt gondolta, hogy a nagysága majd bőkezű lesz. Éppen öl Aki egy koronáért a kútba ugranal — Akkor miért jár hozzá mégis? Poldinka megrázta a fejét: — Nem tudom. — Nem Líly tetszett neki végül is? — Nem. tudom... Mtért? Ismét rázendített a zenekar, és Poldinkának nagyot dobbant a szíve: — Nem megyünk táncolni? — Megyünk, de... Ez a barátság esetleg bántotta Líly kisasszonyt, nem gondolja? — Ne higgye, kérem — húzta el Poldinka a száját —, hogy Lily valami ártatlan jószágl Az Igazat megvallva, Poldinka Is elég messze volt az ártatlanságtól, mert azt kívánta, hogy tánc közben — és egyébként Is — kellőképpen szorítsam magamhoz, sőt rendkívül nehezményezte, hogy az első randevúra civilben mentem. Szerinte ugyanis egyenruhát kellene viselnem. Mindig egyenruhás férfi volt az álma, leginkább a lovasrendőri uniformis tetszik neki. Fájdalommal vallottam be, hogy az én esetemben meg kell elégednie a polgári ruhával. Nyilvánvaló volt, hogy emiatt alacsonyabb rendű lénynek tekint, ám u- gyanakkor tudtomra adta, hogy mélységes szerelmet érez Irántam, s Ilyenképpen kész lemondani az uniformisról, s elfogadni engem úgy, ahogyan vagyok. Bevallom, hogy ezek után kissé melegem lett. Nem tehettem semmit, táncolnom kellett záróráig, azután pedig hazakísértem Poldinkát. Láthatólag örült volna, ha útközben kissé bátrabban viselkedem. Többször Is megismételte, hogy vasárnap délután szabad. Ám én nyomban közöltem vele, hogy egy gyilkos után nyomozunk, s vasárnap szolgálatban leszek. A gyilkos nyilván Imponált neki, mert aztán már nem ostromolt. Ám bűcsúzkodás közben úgy hozzám tapadt, hogy szívdobogást kaptam; elvégre mégiscsak olyan alakja volt, amit bármelyik nő megirigyelhetett volna. Megsimogatta az arcomat és váratlanul — csodálatosan józan tudott maradni — azt mondta: — Karel, és menynyit kap érte, ha elfog egy Ilyen gyilkost? — Hogy gondolhat pénzre, Poldinka, amikor az Igazságról van szó? — borzadtam el. — És ml volna, ha megtalálná a ml Lllynket? Biztosan kapna érte valami pénzt, nem? Hiszen az öreg magas jutalmat ígéri J— Az a rendőrség embereire nem vonatkozik. Ml semmit sem kapunk... Ml szolgálatot teljesítünk, és a szolgálat keretében megakadályozzuk a bűntettek terjedését. Érti? — Nem értem — mondta szomorúan. — Azt hiszem, legjobb lenne, ha megkérdezné a fölöt- teselt. Lehetséges, hogy valamilyen Jutalmat mégiscsak kapna. Én jót akarok magánaki — kiáltott fel a saját jószívűségétől meghatódva. — Lekötelez, Poldinka — mondtam és —, fiatalság bolondság! — magamhoz vontam és megcsókoltam. így történt, hogy mindig a legkitűnőbb Információim voltak arról, ml történik Koävanec úr házában, azonfelül Poldinka rendszeresen közötte velem, ml történik a szívében, ugyanis sokkal jobban a szivébe férkőztem, mint azt a szolgálati kötelességeim megkövetelték volna. Már tudtam, hogy a házban az emberek egymásnak adják a kilincset, mindenki visz valami hírt, és mindenki tartja a tenyerét. Koävanec úr már kezdi őket kíhajigálnl. E- gyébként állítólag hol a haját tépi — a negyedmillió miatt —, hol pedig a rozsdavörös titkárnőjével vigasztalja magát. Minthogy az újságok nap nap után szellőztették az esetet, megkértem a tanácsos urat, hogy beszéljen Koävanec úrral. Hogy elkerüljünk minden feltűnést, a találka helyéül a Reunion kávéházat választottam, és el Is Indultunk a tanácsos úrral, mintha bllliárdoz- ls Indultunk a tanácsos úrral, mintha btliárdoz- ciólmat. Elsősorban Is azt állítottam, hogy az Ismeretlen rabló vagy rablók •— nyilván figyelnek bennünket, s hogy hosszú hallgatásukat csakis bizonytalanságként magyarázhatjuk. Valószínűleg népes gengszterbandáról van szó, a- melynek ez az első esete. Bizonyára valameny- nyien a környéken tanyáznak, és talán érdemes lenne kissé szemmel tartani KoSvanecék házát. — Magának kitűnő fantáziája van, barátom, és sokat olvas. Helyesen teszi — jegyezte meg a tanácsos úr. — Természetesen utasítást adtam a vinohradyiaknak, hogy Koävanec urat a lehető legnagyobb figyelemben részesítsék. Ha a gyártulajdonos úr nem lett volna bolond, és nem ad föl hirdetést, már a kezünkben lenne a lánya. Most azonban a rablók nagy zsákmányt szimatolnak... De magának, barátocskám, inkább a rigoró- zumára kellene készülnie, az bizonyára más gondolatokra ösztönöznél Ha úgy megmondhatnám a tanácsos úrnak, hogy a gondolataim csakugyan egészen másfelé járnak, és hogy mennyire befolyásolja őket a szépséges Poldinkal Abból a lányból kitűnő rendőr válnékl Micsoda erélyes teremtés! A kávéházban már várakozott ránk Koävanec úr. Gondterheltnek és ki-alvatlannak látszott. Szüntelenül a híreket várta. — Igen, hallgatnak azok a bestiák, félek, uralm, hogy valami baja történik a lánynakl — suttogta. v — Nekünk az a tapasztalatunk — mondta méltóságteljesen a tanácsos úr —, hogy amíg a rabló vagy a nblók pénzt várnak, nem szoktak kárt tenni áldozatukban. Akkor állna fenn némi veszély, ha esetleg a szülőktől nem kapnák meg a pénzt, vagy ha a rendőrség valamilyen hibát követne el. De ön a pénzt átadja, mi pedig nagyon vigyázni fogunk, hogy azok a jómadarak meg ne léphessenek. — És ha önök nélkül adnáih át a pénzt? — próbált egyezkedni újra a kétségbeesett apa. (Folytatjuk) ■ „Évának": „... csak azt szeretném, ha kbzUlnák versem. Bírálatukat perssa nagyon várom, hogy kezemből a tollat mielőbb a porba dobjam." — Írja levelében. Itt valami gyanús. Kéri, közöljük a versét, viszont érzi azt ts, hogy bírálatunk lesújtó lesz. Egyszóval, ön Is tisztában van vele, hogy amit „alkotott", nem vers, nem Irodalom — ezért nem ts közöljük. „Remélni legszebb a világon" — kezdi a versét. Nos, ml Is reménykedünk, hogy abbahagyja a rossz versek farigcsálását, és szabad Idejét Inkább az irodalom olvasására, az önművelésre fordítja. ■ P. J. LuCenec (Losonc): Szellemidézés — 73 (72!) című írásában legnagyobb Igyekezetünk mellett sem találtunk semmi „szellemeset“. Rossz, levegő nélküli kltaláclő csupán. De hogy ne mindig ml legyünk a rosszak, engedje meg, hogy Idézzem Gottfried Benn néhány sorát: „Aki többet a- kar, mint amennyire képes, az mindig szabályozási zavarok jelét adja. A művészet alapfeltétele, hogy e- IfiáUítöja tudja, mire képes, mire nem. Léteznek szerencsés dobások, de ezek nem cáfolják ezt az alapelvet. Az olyan zsenialitás, amely másra alapít, mint az önkifejezése céljára rendelkezésre álló eszközökre, dilettantizmus." Egyet tanácsolhatunk csak — a tanulást! ■ „MZ": Versében, a Petőfi reminiszcenciákon túl, vajmi kevés egyéb figyelemreméltót találtunk. Nyelvezete nehézkes, sokszor magyartalan. Sokat kell még tanulnia, ha elfogadhatót akar alkotni. ■ K. P. Királyhelmec: Versét a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk használni. Túl édeskés, szirupos sorok csupán, híjával a költészet minden Idegszálunkat megfogó erejének, sodrának, tüzének. Talán majd legközelebb. Mai számunkban folytatjuk a megvitatásra beküldött levelek közlését Kérjük olvasóinkat, rovatunk levelezőit, hogy a nyilvános, vitára érdemes problémáikat minél előbb írják meg rovatunknak, hogy leveleiket a vita megkezdése előtt, Időben közölhessük. Egyben megkérjük olvasóinkat, hogy a már közölt levelekhez már most küldjék el hozzászólásaikat; minden levélhez külön-kűlön hozzászólást készítsenek, mert & véleményeket problémánként csoportosítva közöljük majd lapunkban. Előnyben részesítjük azokat a leveleket, amelyekben a levélíró nemcsak a véleményét, hanem személyes tapasztalatait, élményeit ts megírja, hisz a személyes tapasztalatok a leghatásosabb érvek. . A hAzasélet nem kolostori élet Magam is a szépnemhez tartozom, de van annyi józan »A; bánná®, hogy elfogulatlanul véleményt alkothassak a nők viselkedéséről. A legtöbb menyecske elégedetlen a férjével, öt okolja mindenért. A mi családunkban van azonban egy eset, amelyben — véleményem szerint — a feleség a hibás. A bátyám egy éve nősült. Olyan rendes és dolgos ember, hogy keresni keli a párját. Nem dohányzik, nem iszik, minden keresetét hazaadja. Aki azonban a jóságát a legkevésbé becsüli, az a .felesége. Cgy tartja, mintha kolostorban él nének. A bátyám nem érintkezhet szabadon velünk, a barátaival, be se teheti a lábát a vendéglőbe, és nem mehet futballmeccsekre Nemcsak odahaza nézik le, hanem a man katársai is kinevetik, mert tudják, hogy a felesége mennyire papucs alatt tartja. Sajnos, a bátyám annyira engedő kény, hogy semmiben se mond ellent a feleségének. Az asszonynak egyetlen erénye, hogy kitűnő szakácsnő. Ételben tehát a bátyám nem szűkölködik. Csakhogy — vétöményem szerint,— ez nem elegendő az élethez. A feleség néha a túlzott gondoskodásával teszi pokollá a férj életét. jé lenne, ha minél többen megfrnák ezzel kapcsolatban a véleményüket. Remélem, hogy a fiatalok többsége nekem ad Igazat. Máté Éva ELVÁLUNK, DE MI (.ESZ AZTÁN? Sok fiatal házaspár, ha valamilyen probléma adódik az életükben, a legkönnyebbnek tűnő megoldást választja; egyszerűen elválnak. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de én ezt a megoldást helytelennek tartom. Igaz, hagy ma már a magányos nők is gondoskodhatnak a gyér elnkeikről, de a saját példámból tudom, hogy mennyire ne héz az elvált asszony élete. Nem gondolok itt a válás hátrányos anyagi következmé nyeire, habár ezeket se szabad lebecsülni. Ezen a téren az asszony van előnyösebb helyzetben, ha a volt férj rende sen fizeti a gyerekeknek járó tartásdijat. Csakhogy melyik volt férj fizet rendesen? Van olyan férj, aki inkább nem vállal rendes munkát, nehogy a tartásdijat rendszeresen lefoghassák a fizetéséből. De nem az anyagi következmények a legsúlyosabbak. Vannak a válásnak egyéb következményei Is. Aki nem próbálta, el se tndja képzelni, hogyan néznek még ma is az elvált asszonyra, különösen falun. Mindig öt tartják hl búsnak, és elítélik őt. Lehet, hogy fél évvel azelőtt még sajnálták, amikor a részeges férje kékre-zöldre verte, de mihelyt elvált, már hibásnak tartják őt. Mindezt személyes tapasztalatomból állítom. Három éve váltam el, egyedül élek a gyermekeimmel, de higgyék el, sokszor vagyok olyan helyzetben, hogy szívesebben visszatérnék a házasság poklába. Akkor legalább békét hagytak az emberek. Most viszont minden pletykás öregasszony rajtam köszörüli a nyelvét. Mert ha az asszony elvált, nem szabad sehová járnia, senkive] beszélgetnie, senkire rámo- solyognia. Ha mégis megteszi, rögtön rásütik, hogy... A jel zőt fölösleges leírni, mindenki ismeri. Ha az összes pletykákon túlesik is az ember, akkor se lesz nyugodt az élete. Rá kell döbbennie, hogy milyen szörnyű az élete, ha mindenre egyedül van: a gondokra, a gyerekek nevelésére, mindenféle munkára. Azt meg se merem említeni, hogy mi van olyankor, ha a gyermek megbetegszik. Nem mehet munkába, a kiadásai megnőnek stb. Mindez megnehezíti a magányos nők életét. Azt tanácsolom minden fiatal házasnak, hogy igyekezzenek minden problémát a család keretei közt megoldani, és a válásra csak végső esetben gondoljanak. Mindennek megvan az előnye és a hátránya. Az elvált nők élete csak látszólag nyugodt. Senkinek se kívánom. Szeretném, ha mások Is megfrnák erről a véleményüket, tapasztalataikat, hogy a házasulandó fiatalok okulhassanak belőle. Barna Ilona Stürovo lPárkány)
