Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-01 / 18. szám

LÁTOGATÁS A DUNAJSKÄ STREDA-I JU HOCUKOR BAN ÉDES GYÁR A z lenne a legjobb ha valaki a fiatalok közül megmutatná a gyárat, gondoltam magamban, miközben a zuhogó esőben a szűk betonjárdát koptattam. Aztán találtam egy embert, a- ki elárulta a gyár titkait a- nélkül, hogy kérdezte volna, mire vagyok kíváncsi. Csóka Imrének hívják. A gyárban mindenki ismeri, ó az első ember akivel kezet ráznak és aki azt mondja, hát erezd magad jól nálunk, be­csületesen dolgozz. Imre a gyár káder- és személyi osztá­lyának vezetője, a SZISZ alap­szervezet vezetőségi tagja. Tanúja volt a gyár növeke­désének, annak a pillanatnak, amikor az első fehér kristá­lyok elhagyták a gyárudvart... — Ez még nem is minden. Van egy datolyafám. ponto­son olyan idős mint a gyár. Évről évre életerösebb és cso­dálatosabb. Ott áll az ablak alatt, megnézheti. Megnéztem. A naov datolya mellett négy égészen fiatal datolyácska is szívta a tava­szi levegőt. XXX A gyár 1969. január else­jével indult, eddig két rendes és egy próba­kampányt bonyolított le. Felvásárolja a nyugat-szlová­kiai kerület déli járásainak cukorrépa termését, hogy a sáros kúpokból pár nap lefor­gása alatt hófehér cukrot ké­szítsen. Az első kampány ter­meléséből külföldre is szállí­tott és a valutából egy fran­cia Chambun gépet vásárolt, amely már két hete üzemel, csodálatos kis kockákat vág fekete kávéhoz, teához. A koc­kák mérete a szokványosak felének felel meg. A gép vág, és csomagol. Már az ősz fo­lyamán dunaszerdahelyi koc­kacukrot is vásárolhatunk. A cukorgyár tervezett kapa­citása; 4000 tonna cukorrépa feldolgozása, 24 óra alatt. — A 4000 tonna cukorrépo hány kiló cukrot jelent? — A 4000 tonna cukorrépa függ, hogy 100 kilogrammból 15 vagy ennél kevesebb illetve több cukor lesz-e. Tavaly kö­zepes volt a cukortartalom, mert a hosszú őszi esőzések megnehezítették a betakarí­tást és a víz kilúgozta a répa cukortartalmának egy részét. — Honnan szállítják a leg­jobb minőségű cukorrépát? — A hozzánk kerülő répa mind jó minőségű. Ugyanis ré­patermelőink tőlünk kapják a vetőmagot, amelyet magneme sítő állomásoktól vásárolunk. Sokat töprengtünk, melyik is számunkra a legmegfelelőbb cukorrépa fajta, míg a Slov- mona mellett döntöttünk. XXX övetkezeteinkben ré­gebben viták tárgya volt a cukorrépa-ter­melés gazdaságossá­ga. Ma a cukorgyárak a leg- messzebbmenően segítik a ter­kik a melaszt, répaszeletet és a gyár vegyészei is segítsé­gükre vannak. A vegetáció i- deje alatt bejárják a répater- mö vidékeket, ellenőrzik a ta­lajösszetételt, felbecsülik a termést. Szó van arról is. hogy a já­rási mezőgazdasági társulattal egy takarmány-előkészítőt sze­relnek fel a gyár közelében. Ez megoldaná a gyár hulla- dékanyagainak gazdaságos fel- használását. Sőt, egy hizlalda felépítése is gazdaságosnak i- gérkezne. Mint a gyárban mondták, ez sem a jövő zené je... XXX — Volt már ott fenn? — Mit keresnék ott? Maga talán szívesen felmászna? Mondom, hogy igen, de ami­kor arra kerül sor, hogy fel­kapaszkodjam a vaslétrán, fel­nézek és csak ennyit mondok: szemerkél az eső, majd nyá­ron, ha szebb lesz a kilátás. — Hány méteres is a város legmagasabb pontja? — A torony? 105, a 6 mé­teres alapokkal együtt. — Igaz, hogy amikor épí­tették, majdnem ledőlt? — Én nem támogattam, lát­ja, mégis áll. DÖMÉNY ERVINT pár perces beszélgetés után a szívélyes emberek közé sorolom. A gyár igazgatóságán azt mondták ró­la, kitűnő szakember, ifjúsági brigádvezető, SZISZ-vezetőségi tag és a vállalati futballcsa­pat balszélsője. A brigád a gyár vízgazdál­kodási részlegének dolgozói­ból áll. Amikor elhatároz^-, hogy beneveznek a SZISZ 1. brigádja cím elnyeréséért fo­lyó versenybe, hatan voltak. Családi okok miatt azóta a brigád több tügjá’ munkahe­lyet változtatott, de a vezető maradt. — Mit jelent a gyárnak a vízgazdálkodási részleg? — Csak azt tudom, mit je­Csóka Imre: Itt voltam, a- mfkőr az első fehér kristá­lyok elhagyták a gyárud­vart... szeretBin a szakmámat és nem cserélném el a világon 6emmi másért. Most idény után át­vizsgáljuk, megtisztítjuk a gé­peket, karbantartási munkát végzünk. xxx H atalmas terem, négy ó- riási tölcsérrel, a falon sár, odadobva, mint egy útmenti ház falán, a- mely előtt eső után egy „szívtelen“ teherautó hajtott el. — Ezek a pacnik emlékez­tetők. Keletkezésüket düh és megfeszített munka előzi meg. De még mielőtt tisztáznám a kettőt, elmondom, mi is megy végbe itt ebben a teremben. Mi gondoskodunk a gyár víz­ellátásáról. A környéken hét kutunk van, mégis voltunk már „ínséges“ helyzetben. I- lyenkor szabályozzuk a víz­adagolást, de a répaadagolást is, mert kevesebb vízben ke­vesebb répát lehet megmosni. mondtam, általában gondol­tam. Mi kevesen is vagyunk, meg rosszul is dolgozunk. De csaknem biztosan ismerem a betegség, a tétlenség, érdekte­lenség kigyógyításának a mód­ját. Ma az ifjúsági szerveze­tek nehezen léteznek támoga­tás nélkül. Fiataljainknak nak nincs klubjuk, ezzel kez­dem, mert kis összefogással lehetne és ha már van hol összebújni“, a többi i#sgy magától. Összefogással és tá­mogatással létrejöhetne az if­júsági klub, de nemcsak az. És itt a dolgok nyitja. Minden fillérért könyörögnünk kell. Ez rendben van, előbb érde­meljük ki a pénzt, de támo­gasson bennünket a gyár ve­zetősége, érezzük, hogy segít­ségünkre vannak és hogy ne­kik is szükségük van ránk. — Tettek már valamit a gyárért? — A fiatalok? Én azt/hi­szem, igen. A Csallóközből so­Dömény Ervin és Varga Gyuri: Brigádunk benevezett a SZISZ I. kongresszusának brigádja cím elnyeréséért folyó versenybe. A piszkos vizet tisztítjuk és újra felhasználjuk. Ezek a töl­csérek itt a víztisztítók. Meg­történik, hogy a sáros víz né­ha cukorrépát is hoz magával és az itt, ebben a csőben megreked. Ilyenkor kinyitjuk ezt a fedelet és elsőként rend­szerint sár zúdul a nyakunk­ba. Csak aztán a „rendetlen" répa. Hát ezért vagyunk dü­hösek. — És a focinál mikor dü­hös? — Ha nem megy a játék. — Ez a kapitány hibája... Hát éppen ez az. A kapi­tány, Dömény Ervin is sok­szor elégedetlen a csapattal. De nehéz jó játékot mutatni egy olyan gárdával, amelynek futballistái kéthavonként cse­rélődnek. Meg aztán a kapi­tány is naponta bejár TopoF- níkyről (Nyárasdiól j. — Megéri? — Az utazás? De meg ám! Toporníkyn a feleségem és az egyhónapos Levente fiam vár rám, itt meg a munkám, a gyár. Nehezen tudnám elkép zelni az életem az egyik vagy a másik nélkül. XXX I dényben a gyárnak /kö­rülbelül 700 dolgozója van. Ezek fele szezon- munkás, tehát az állan­dó munkaerők száma 350 kö­rül mozog. 50 60 százalékuk 30 évnél fiatalabb. A SZISZ- szervezetnek 40 tagja van. — Kevés —, mondom LUKA- CSOVICS Jánosnak, a SZISZ szervezet vezetőségi tagjának. — Az igaz. De szerintem jobb, ha az ifjúsági szervezet­nek pár valóban aktív lagja van, sok passzív, formális tag helyett. —; Tehát az a 40 SZISZ-tag tevékeny? — Ezt nem állítom. Amit kan itt találták meg a mun­kát, amelyben csak a legjob­bak érvényesülnek. Sokat vár­nak a gyártól, szeretik azt. Van egy 80 férőhelyes inter- nátusunk... És itt egy pillanat­ra meg is állok. Éppen ná­luk, mert velük a legnehe­zebb zöldágra vergődni. A gyűlésen megegyezünk, szom­baton brigádra megyünk. Mit gondol, hányán jöttek el? Öten. A nősek, akiktől az em­ber legkevésbé várná és né- hányan a lányok közül. Az az érzésem, hogy nem a ,,helyes tálból“ vagy inkább nem jól kínáljuk fiataljainkat. Van Zenit mozgalmunk is. csak a neve nem az. Ügyes ötletein­ket egyszerűen a gyár veze­tőségének nyújtjuk be. anél­kül, hogy gyűléseinken megvi­tatnánk a javaslatok jelentő­ségét. Nem is tudom, miért nem így tesszük. xxx I tt ez a gyár, ahol az emberek szeretnek dol­gozni. A munkások több sége fiatal, a munkájuk érdekli őket, de azóta túl csak az, mikor megy az autó busz haza, az internátuson la­kókat pedig az, mit csinál a másik. Elgondolkoztató. Be­széltem néhány ügyes ember­rel, éppen olyanokkal, akik munkájuk és családjuk mel­lett szakítanak időt a közös érdekeknek is. Kicsit kesereg tek. Izgatja őket a fiatalok és a gyár viszonya és egészen biztosak abban, hogy ez a vi­szony nem negatív előjelű, csak talán a kezdeményezés hiányzik. „Az, hogy érezzük, hogy segítenek ha kell, hogy szükségük van ránk." 'így mondta a karbantartó fiú és kívánsága nem határos a le­hetetlennel... Édes gyár ez. Itt nem élhet­nek az emberek keserű szájíz­zel... ZÄCSEK ERZSÉBET V •• ............— Napirenden a diákszerelem Hozzászólások a 15. számban megjelent vitaindító íráshoz Olvastam vitaindító írásukat az 0] Ifjúságban és gon­doltam, én is hozzászólok ehhez az érdekes és sokat vitatott témához. Elöljáróban annyit, hogy semmilyen körülmények között nem értek egyet annak a pedagó­gusnak a véleményével, aki az említett írásuk bekezdő soraiban nyilatkozott. Ha eszközei lennének hozzá, irtaná. Hát nem elké­pesztő? Tulajdonképpen hol él ez az ember? Gondolom egy „kicsit“ távolabb a civilizációtól. Ott szokás az ir­tás — ilyen vagy olyan értelemben, nem? Igen, — megértem azt a kijelentését, hogy az iskola nem luxusintézmény. De kérdem én, hol és milyen iskolában található az a diák vagy diáklány, akiknek az egymás iránti szimpátiájuk kifejezéséhez „luxusra“ lenne szükségük? És egyáltalán, mióta luxus a szere­lem, nem csupán a diákszerelem, de általában a szere­lem? Hiszen az a két fiatal nagyon kevéssel is mege­légszik, cserében azért, hogy láthassák egymást, hogy érezhessék egymás közelségét. Nem, ehhez nem kell luxus, ehhez megértés és egy kis emberség kell. Emberien közeledni azokhoz a fiatalokhoz, olyan mó­don, amely nem rettenti ókét vissza attól a lépéstől sem, hogy esetleg tanácsért forduljanak az illető pe­dagógushoz. Nem tudom melyik fiatal merné megkoc­káztatni a tanácskérést az olyan pedagógustól, aki az előbbihez hasonló kijelentéseket tesz. Logikus, hogy egyik sem. Közismert tény, hogy a szerelem minden ember leg­bensőbb magánügye, a legféltettebb érzések összessége. Próbálja ezt valaki letiporni, „kiirtani“! Garantálom, hogy igyekezete nem jár sikerrel. Hiszen enélkül a diákévek üresek lennének, hiszen ez a diákévek ter­mészetes velejárója. Veszélyes-e diákként szerelmesnek lenni? — többek között erre a kérdésre is várja a Tisztelt Szerkesztőség a diákok, illetve tanárok vagy a szülök válaszát. Szülő még nem vagyok, de nemrégen még diák voltam, így gondolom méltányolják az én véleményemet is a diák­szerelemről. Szerintem nem veszélyes diákként szerelmesnek len­ni — persze abban az esetben, ha az a szerelem nem egyoldalú, és ha diák és diáklány kapcsolatáról van szó. Ebben az esetben nem veszélyes, és nem káros, főleg akkor nem, ha a fiatalok bebizonyítják, hogy a tanulás és a diákszerelem megfér egymással, és egyik nem megy a másik rovására. Megjegyzésként ide kívánkozik még, hogy mint sem­mit a világon, ezt sem húzhatjuk egy kaptafára, mert kivételek mindig is voltak, vannak és a jövőben is lesznek. Én a diákéveim alatt a fent leírtakat tapasztaltam. Jómagam ugyan nem éltem át az ún. „viharos diák­szerelmet“, de teljes erőmből támogatom azok igazát, akik ezt természetesnek és nem „luxusintézményi flört­nek“ könyvelik el. K. S. Vlíany A cikk elolvasása után mint középiskolás tanulólány . tollat ragadtam, hogy a véleményem megírjam. Nagyon örülök annak, hogy az Oj Ifjúságban megje­lent ez a cikk. Beszélni kellene róla sokat és sokszor, mert azt gondolom, hogy a szerelem a legszebb érzé­sek egyike. 17 éves vagyok és szerelmes. A fiú, akit szeretek, szintén középiskolás. Szerintem a diákszerelem pozití­van hat a tanulásra. Amióta a fiúval járok, boldog va­gyok és nagy kedvvel tanulok. Szerintem a pedagógusok többsége elnéző e jelen­séggel szemben, de vannak olyan tanárok is sajnos, akik azt mondják, ha tőlük függne, tiltanák. Pedig azt hiszem, hogy ők is voltak diákfejjel szerelmesek. Igaz, hogy a diáknak a tanulás a kötelessége, de azért egy kis kikapcsolódás nem árthat. Nem helyeslem, hogy az iskolában az osztályfőnöki óra keretén belül nem foglalkoznak eleget a szerelem­mel. Nem kapunk senkitől tanácsot. A saját „tapasz^- latainkon“ tanulunk... Nagyon helyesnek tartanám, ha az osztályfőnök elbeszélgetne a diákokkal erről a té­máról, mert van mit beszélni róla. S szerintem az egész csak bizalom kérdése. Gyakran látunk magunk körül szomorkodó tanulókat (főleg l'ányokat) akik csalódtak és segítségre lenne szükségük. Mi a többiek, hiába szeretnénk, nem tudunk nekik segíteni, de a tanár bizonyára tudna, s ezzel minden rendbe is jönne. Ezzel nem azt akarom mon­dani, hogy a tanár „házasságközvetítő“ legyen a két tanuló között. ' Ez az én véleményem, persze lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem. Egy boldog diáklány 4s as átkozott falu... Huszonöt éves lány. Szép. szemrevaló, értel­mes. Harmadéves főiskolás. Panaszkodik. — Tudja, én ki nem áll­hatom a nyájas, hamis em­bereket, nem szeretem a fa­lumat, nem szerelem az ott élő embereket. Nem szere­tem az olyan férfiakat, akik azonnal teszik a szépet, ha egy nő kerül a közelükbe, nem szeretem az olyan em­bereket, akiknek nincs mer- szük hozzá, hogy a másik szemébe mondják a vélemé­nyüket... HoOy szól az én történe­tem? Nincs nekem történetem, csak szomorú, hogy ezt a húsvétot megint a diákszál­láson kellett töltenem, s ott is jobb volt mint otthon a falumban. Két évvel ezelőtt, rövid hat hónap leforgása alatt, meghaltak a szüleim. Idő­sek voltak. Szegény anyám negyvenhat éves volt, ami­kor megszülettem. Van egy bátyám, külföldön él. l-tt- ott levelet váltunk, de csak amolyan formális, illemleve­lezés folyik köziünk. Nem panaszkodom neki, minek! Amikor kiment, haraggal váltunk el... Az történt ugyanis, ‘hogy a bátyám pénzt követelt a szüleimtől, s azok nem ad­tak neki. fyzt mondták, nincs. Eri odamondogattam a bátyámnak; mert nem gondoltam, hogy a szüléink­nek pénzük van. Haláluk után kiderült, hogy ijesztő­en nagy összeg maradt utá­nuk. Közel százezer korona. Mindezt persze én tudtam meg utolsónak a faluban. Nyilván az a fiatalasszony kotyogta ki, aki a takarék- pénztárban dolgozik. No, de mindegy. Sajnos, nekem azóta sincs nyugtom odahaza. Senkit nem bántottam, mégis gyű­lölködnek, elképzelhetetlen aljasságokat fecsegnek ró­lam össze, bántani, ártani akarnak, és persze falusi módon, olyan eszközökkel, hogy az ember ne tudjon védekezni. Mert hogy bizonyítsam be, hogy nem voltam kétszer abortuszon? Kérjek egy or­vosi igazolást és jelentsem ki a faluban, hogy mi áll rajta? Hogyan bizonyítsam be, hogy bátyám és' köztem az örökségről csak annyi szó esett a levélben, hogy megírtam neki, nem nyúlok hozzá az -örökség őt illető feléhez. Képzelje el, levele­ket irkáinak a bátyámnak — névtelenül. Mióta ez történt, még a barátnőimet is elveszítettem. Egyikük se mer a szemembe nézni, s a rólam keringő pletykákat úgy közlik ve­lem, hogy megkérdezik; igaz-e, hogy autót vettem a szeretőmnek? Milyen szere­tőmnek. Eskiüszöm magának, hogy még esak bizalmasabb baráti kapcsolatban sem va­gyok itt senkivel. Az évfo­lyamtársaim között van né­hány lány, akikkel barátko­zom, de valóban nem lehet­ne rámfogni semmiféle fér­fikapcsolatot. Sajnos, de mondom, nem a legjobb a véleményem a férfiakról, ke­vés az olyan, aki igaz társ­ként szegődhetne mellém. Talán irigyelnek az embe­rek. Mert, hogy mindazt, a­miért Ok megküszködtek — számtalan esetben sajnos a „szerzésnek" nem a legbe­csületesebb módszereivel — mindazt én egy kis szeren­csével megszereztem. Sze­rencsével? Hát szerencse az, ha az ember elveszíti a szü­leit, és magányos lesz, véd­telen... — sírva fakad. Gyűlölöm a falumat. Sen­kit nem bántottam, mégis milyen kegyetlenek hozzám az emberek. Az az átkozott pénz azóta is érintetlenül ott hever a takarékban, de azt már nem tudják dobra verni, hogy nem nyúltam hozzá. Arról nem beszélnek. Pedig szíve­sen elmennék üdülni, tanul­ni, gyakorolni a nyelvet, mert angol szakra járok. De nem lehet. Az év f oly amiár snöim ne­vetnek rajtam, lehetetlen­nek tartanak, nem tudnak megérteni, élőerődnek, le- hülyéinek. Nem haragszom rájuk, hiszen tulajdonképpen nekik van igazuk, de én nem tudok rájuk hallgatni, nem tudok tenni magamért sem­mit. Fel kéne magam mö­gött égetni azt az átkozott falut... Még mindig sír. Vigasztalni próbálom, de nem megy. Megértem, segíteni szeret­nék rajta, de hogyan? r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents