Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-10 / 15. szám
#• «I 9 MIROSLAV VÄLEK az élő szlovák szocialista líra egyik legkiemelkedőbb alakja, 1927. VII. 17-én született. Első önálló kötetével harminckét é- ves korában jelentkezett. Ezt a tudatosan késleltetett jelentkezést azonban a tudatos felkészülés évei előzték meg, s ezek az évek erős és elfogulatlan kritikai hajlamot, céltudatos igényességet fejlesztettek ki benne. Az Itt bemutatott verseit a Madách Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent Válogatott versek kötetéből vettük. Verseiben a barát, a fegyvertárs, az 6j, szocialista európai ember hangján szól hozzánk. VASHAJLlTŐK A Vük Karadzsics utca sarkán két férfi acélrudat hajlít. Ügy egy kissé költői munka ez. A vas, akár a szó, ellenáll az emberi akaratnak, De sorra sort, sort sor után,. ♦ s nagyszerű költemény lesz belőle. És minden vers fölé, a harmadik emeletre költözik fel a kék szemű poén. Simogatja majd mind a négy falát: mily erősen, szilárdan állanak, n mennyi erő kell egy Ilyen falnak? Ha izmosabb volnék, vashajlítónak mennék magam is. Kulcsár Tibor fordítása A fii történelme Riadt szarvasok módján öregszünk a tű szeme előtt. ' OLDftICH MIKDLASEKNEK Szeretnétek látni azt a foszfort! Azt a karóraként világító rétet, mikor' tavaszt jelezi Lábikrája még puha, az izmai fájnak, s a lejtön már suhan zöld kabrloletje, ö, fű-akcelerácló! S a klorofill! S a tavaszi sarjadásl S kétszázezer egyéb mihasznaság! Szemünk se rebbent meg, s a fű már űj futamba kezd. Énekelj valami vígat, str fölött, sir fölött, hallgatja a tenger sírását, ütőér zörejét, átalakítja a nap hevét, a víz lázas fecsegését, a holt anyagot élővé változtatja, s magában gyötrődve helyes formát keres neki. Meg van már írva: a háborúk története, a bélyeggyűjtés, a labdarúgás története. A fű történetét senki meg nem Irta. A fű szemszögéből mindez érdektelen. Története hosszú és folyamatos. Expresszvonatok közlekednek benne, s a portyázók a lösörényt harapják. Belehull a fej, az aranyhajü, sok kakas vesztett« taraját benne, ó, Ismeri a vándor oslllagokatl A fű tudja, ml az ára a vérnek. Emlékszik minden nyári szerelemre, énekel], de mindjárt! S ez már nem versenykocsi, tavaszi motorok dübörgése, lelátók őrjöngése. Csak egy bús söröskocsi áll Itt, ... habos torkú, zöld üveget dobognak ki cmé dobnak ki belőle, klscslkök, vágtatást mímelő szöcskék. De a fű dolgozik: vakondjáratok fölött, házasságtörésre, bestiális gyilkosságra. Am a fű türelmes és érzékeny. A fű mindent betakar. Hallgat. Ne nézzetek fölénnyel reá. A fű tudja, mitől fáj a halottak foga, a fű mindent tud életről s halálról. Pontos jegyzéke van reményekről, könnyekről. Kiszámította végleges formátokat, zölddel aláhúzta, ás vár. Egyszer mindent megértek, s fölfedem neked a dolgok rejtett összefüggéseit. Gyere, menjünk ki a sötétbe, s hallgassuk a fű vajúdását, gyökerek vad görcsét, sejtek pattogását, nedvek forrongását. Megértek én már mindent, mintha fű volnék magam Is, Nyugtasd kezed az éjszaka hátán, jól figyelj arra, amit mondok: Vajon mi jár eszedben, kedvesem? Azon tűnődöm, mért fogta meg szemem bandád vállán az a kerek kopás, kinek a vállátöl kopott ki ez a hely. s hogy a ml szerelmünk Is Így koptatje el majd az Idő és a megszokás? Dobol az eső: konok, borongős, lomba; dobol a fákon és a házfedélen. A gyötrelem s a fájdalmam dobolja, a bánatom s ostoba rettegésem. Mér zeng az aranyozott, ódon haraogtorony, már a folyó Is füledbe fecseg, finos ködök ülnek a városon. Csepereg. Rácz Olivér fordítása Egy, kettő, térdet emelj, énekelj] Így ért meg az ember ezer évet, Csak futnia kellett, előznie tajtékzó torokkal, nem kérdezte senki: ..Miért?“ S „Hová?“ S ki kérdezte a füvet, hová nő és miért? KI faggatta belső világa felől? KI ültetett át egyetlen fűszálat emberi nyelvre? Semmi, csak tűz meg eső. Semmi, csak tűz meg eső! Cselényl László fordítása ESŐ Már zeng az aranyozott, édőn harangtorony, már a folyó is fülembe fecseg, finog ködök ülnek a városon, esik, esepereg. JOZEF KOT e fiatalabb szlovák frónemzedék képviselője, 1936. IX. 1-én született. Prózájában a realitás az abszurditás és a fantasztikum elemeivel keveredik. Ír kritikákat, és neve műfordítóként is Ismert. Itt közölt novelláját A tavasz köszöntése (V(- tanie jari) című kötetéből vettük. JOZEF-cr KOT: ■ . Gaianr0^ agyon messziről volN fcam hazatérőben, s az éjszaka egy Idegen városban lepett meg. Tehetetlenül ténfereg- em az állomás hosz- szü folyosóin a két nehéz bőrönddel, és tanulmányoz- gattam a szürke pléhhenge- rekre ragasztott menetrendeket. Az én gyorsom már megmásíthatatlanul elment, s nekem nem maradt más választásom, minthogy megvárjam a reggelt. Abban u- gyanis kételkedtem, hogy ebben a késő éjszakai órában találhatnék szálloda- szobát. Kint hűvös szél fúj- dogált, s a bőröndökkel rettenetesen gyámoltalannak é- reztem magam, így aztán nem választhattam. Ogy döntöttem, hogy az éjszakát az állomás várótermében töltöm. Egészen a folyosó végén volt, a pénztárak elsötétített ablakán túl, túl az étterem zárt ajtaján, a cigarettaautomatán és túl az ütött-kopott piros színű mérlegen, amelynek a számlapja át volt ragasztva ezzel a felírással NEM MŰKÖDIK. Lenyomtam a fekete kilincset, s az ajtó csodák csodája könnyedén kinyílt, várakozásom ellenére nem volt felszerelve visszatérítő rugóval, s az a túl nagy e- rő, amit ebbe a mozdulatba helyeztem, olyan lendülettel vágta ki az ajtószárnyakat, hogy a túlsó oldalon egy deszkadarabhoz csapódtak, amely a frissen festett falat védte. A szunyókáló testek megrándultak, a sarokban valaki fojtott hangon káromkodott. Az ajtószárny nyílása eléggé szűk volt, így hát a bőröndöket egyenként kellett áttolnom rajta, a vállam egy lendületével magam elé emeltem őket és a térdemmel áttoltam a küszöbön. Közben é- reztem, hogy egész testemet kiveri az izzadság, az Ingem kellemetlenül a hátamhoz tapadt. Amint beléptem, az orromba csapott a váróterem lélegezhetetlen, forró levegője., amelyben a karból, a fülledt kabátok, a dohos cipők, régi zoknik, szalámi, hagyma szaga és a cigaretták füstje keveredett, a magas görbe lábakon álló hatalmas szürke kályha tetején piruló narancshéjdarabkák átható szagával. Minden pad foglalt volt, és a hőség ellenére is az emberek nagykabátban üldögéltek a , legkülönbözőbb helyzetekbe merevedve, egyesek feltették lábukat a bőröndjeikre, másoknak meg a feje mélyen, egészen a térdükre ló gott, innen-onnan horkolás hallatszott. Az újságospolc alatt a földön két fiatalén) bér feküdt, az egyiknek a szemétkosár volt a feje a- látt, a másiknak összehajtogatott kabát. Az egész helyiségben mindössze két nő volt, az egyik a férje térdére bújt, a másik egy nagy batyun ült és meredt ujjai közt rózsafüzért szorongatott. Körülnéztem, reménytelenül kutatva szabad hely után, aztán közvetlenül a kályha mellett egy kis láda tűnt a szemembe. Egy idősebb, zöld lódenkabátos férfi szunyókált már rajta, a kalapját egészen a szemébe húzta, így az arcából csak az orra látszott, lélegzetvételnél az' orrlyukai picit remegtek. A bőröndjeimmel átsiklottam az alvó testek között a kis ládáig és leültem az öreg mellé. Mozdulatomra a lódenkabátos férfi megrándult, feljebb tolta a kalapját és rám nézett apró barna szemével. — Ez az én ládám — mondta csendesen, de jól érthetően. — Ez az én ládám, de megengedem magának, hogy ráüljön. — Köszönöm — feleltem neki szórakozottan, mert e- szembe se jutott soha, hogy ez a láda valakié is lehetne, a mozdulatlan testekkel zsúfolt furcsa cella tartozékának véltem. — Ha az ember hord magával egy ládát, megvan az előnye — mondta a férfi és megdörzsölte a szemét. — Legalább van mire leülnie. — Az igaz — mondtam. — Egészen jó ülés esik rajta, ml? Rábóllntottam. — Én legalábbis nem cserélném el egy fotelért sem. — A bőröndjeimre nézett. — Messziről jön? — Messziről. — Külföldről? — bökött ujjával az egyik rikító hotelcímke felé, amely a földgömböt és néhány magas pálmafát ábrázolt. — Ohüm. — Látott szirti galambot? — az arcáról teljesen eltűnt az álmosság. — Hogy mit láttam-e? — Szirti galambot. Columba livia. Nemes alkat. Büszke tekintet. Egy kissé hajlott csőr. Az ősgalamb. Csak a déli vidékeken él. — Nem, nem láttam — mondtam. — Ott, ahol én jártam, egyáltalán semmiféle galambot se láttam. — Kár — mondta a férfi szomorúan. — Biztosan nem figyelt elég jól. Ogy járt, akár a vak. — Ha az ember utazik, más dolgokra figyel — mondtam neki. — Madarak vannak itthon Is. Egész sereg madár. — Én belebolondulok, ha ez velem történik-vmeg — mondta a férfi. — Járt már valahol? — kérdeztem meg akaratlanul is. — Nem... De tulajdonképpen én rengeteget utazom. Ahhoz, hogy valaki utazzék, nem kell a világot járnia. Ha úgy összeszámítanánk azt az időt, amit már én vonaton töltöttem, már akár Párizst Is megjárhattam volna vele. — Maga szeretne Párizsba utazni? — Párizs messze, van — mondta a férfi. — Nem tudom. Azt beszélik, hogy rettenetes nők élnek ott. Bemásznak a férfi agyéba Is. — Nem tudom — mondtam. — Én még ott nem jártam. — Olvastam egy könyvben — mondta a férfi —, hogy ott vannak olyan házak is, amelyeken pitos lámpák égnek. Az órámra néztem. — ö, milyen furcsa — mondtam. — Elfelejtettem az órámat az itteni Idő szerint beállítani. Azt hittem, hogy már két óra, és tulajdonképpen még csak éjfél van, A férfi nézte, ahogy a mutatókat visszaállítottam, aztán megkérdezte: — Miért van ott más Idő? — Csak úgy — mondtam. — A délkörök szerint. Valahol a nap korábban kel fel, valahol meg későbben. — Ez hülyeség — mondta a férfi. — Nap csak egy van, és mindenütt egyszerre kel fel. — De mi forgun-k — mondtam neki mosolyogva. — Mi egy körhintán ülünk. — Nem hiszek magának — mondta mérgesen a férfi. — Rossz az órája, és 1- lyen hülyeségeket akar nekem bemesélni. Én megengedtem, hogy a ládámra üljön, maga meg bolonddá a- kar tenni. — Mit visz ebben a ládában? A férfi visszahúzódott. Teljesen beburkolózott a zöld lódenkabátjába, ős az arcát eltakarta a kalapjával. — Miért akarja tudni? — Csak úgy. — Megígéri, hogy nem szól róla senkinek? — Az ördögbe is, kinek szólhatnék róla? — Ezeknek Itt. A vasutasoknak. / — Csak nem fél a vasutasoktól? — Ebben a kis ládácská- ban galambokat szállítok — suttogta a fülembe. — Érti? Galambokat. Tulajdonképpen fel kellene őket adnom, de egy Ilyen kis lá- dikóban senkinek se tűnnek fel. A kupéban a lá- dlkőt feldobom a fejem fölé a polcra és azzal kész. Együtt utazunk. A galambok meg én. Hirtelen elképzeltem a szorosan egymáshoz prése- Iődő galambokat, amint fulladoznak a levegőhiánytól és hiába kopogtatják a láda érdes deszkáit. — Hiszen ott fulladnak halomra szegények — mondtam egy kis idő múlva. — Maga akar engem tanítani? — az arca elvörösödött. — Még a szirti galambot se nézte meg, nem látott semmit, egyáltalán semmit se látott, és egy 1- lyen akar nekem észt adni. Uramisten, columba livia. Columba livia. — Ezeket a szavakat különös éneklő hangon mondta, mintha az egész világ bennük rejtőzne egy közönséges kis ládikó- ba szorítva és mégis végtelenül nagynak tűnő, határtalanul nagynak, akár az a vágya, hogy valaha Is megpillantsa a szirti galambot. — Én a galambok nélkül egy lépést sem teszek. Érti? Minden szombaton látogatóba megyek a lányomhoz. És minden szombaton magammal viszem őket. Nem hagyhatom őket otthon magukban. Nem hagyhatom őket csak úgy... 1- lyen párizsiaknak... és pi- roslámpásoknak... és ... kényük kedvére. Fölháborodásában ököllel verte a ládikőt, amelynek élő tartalma felébredt és Ijedten turbékolt, csipogott, zajongott és zörgött. A ládára mért ütések olyan erősek voltak, hogy az alvók kezdtek felébredni, visszatért beléjük az élet, mint az elvarázsolt lovagokba, a nyitott szájak összecsukódtak, a szemöldökök felhúzódtak, a homlokokra ráncok telepedtek, s a felélénkült pillantások belénk a- kadtak, a mi kis ládikónk- ba. — Miért csap itt ekkora lármát?! — kiáltott ránk egy hosszú hajú fiatalember, aki azelőtt összehajtogatott kabáton aludt. — Nem elég, hogy egész éjjel jár a pofája, még ilyen felfordulást is csap. A társam felállt: — Hallgass, te taknyos zöldfülű. A fiatalember felállt, odament hozzá és megfogta a zöld lódenkabát gallérjánál fogva. A zaj a ládában olyan elviselhetetlen volt, hogy magam is felugrottam, mintha pokolgépen ülnék, amelynek minden pillanatban robbannia kell. — Vágd szájon — hallatszott egy rekedt hang. A férfi hevesen lélegzett, de nem védekezett. A fiatalember ellökte magától, a hosszú, silány lódenkabátba öltözött gyenge test a ládára zuhant. — Biztosan tyúkokat visz benne. — Inkább kacsákat. — Vagy egy feldarabolt csecsemőt. Az egész váróteremből kitört a nevetés. — Én jól Ismerem — mondta egy kövér szemüveges férfi. — Minden szombaton idejár és mindig azzal a ládával. Könyörgőn nézett rám. — Hát mondjon már nekik valamit. — Azt hiszi, hogy le tudom őket csillapítani? — Maga már sokfelé járt. Hallgatniuk kell magára. I- dehallgassanak — fordult a többiekhez. — Ez itt egy világot járt ember. Majd ő mond maguknak valamit. — Te vele vagy? — röf- fent rám a hosszú hajú fiatalember. — Nem — mondtam csendesen és szinte fizikailag Is éreztem, hogy a szomszédomat mint hagyja el az utolsó reménye Is. — Csak leültem Ide mellé. — Kergessük kl Innen — javasolta a fiatalember. — Az állatkertjével együtt. — Kergessük, legalább jó hecc lesz — csatlakoztak hozzá a többiek. A zöld lódenkabátos férfi tanácstalanul tárta szét karját. Aztán felállt, a ládikőt átvetette a vállán, és elindult az ajtó felé. A fiatalember jól fenéken billentette. Az ember feljajdult és futásnak eredt. Az egész váróterem kirajzott utána. — Gyerünk, öreg, gyerünk — kiabált utána a fiatalember. Hallottam, amint nehéz léptei végigkopognak a hosszú folyosó kövezetén. A váróteremben teljesen magamra maradtam. Odamentem a poros ablakhoz és láttam, amint az ember kétségbeesetten rohan a peronon, árnyéka a himbálódzó lámpák fényében fantasztikus formákat ölt. Aztán az árnyék hirtelen a végtelenbe nyúlt, a test felbukott, lehet, hogy a lába belegabalyodott a hosszú kabátba, de az is lehet, hogy valami láthatatlan akadályba ütközött. Vele együtt zuhant a földre a ládikó is, az erős ütődéstől széttört, s az így keletkező nyíláson szürke szárnyas szalag csapott az ég felé. A férfi felállt, ló- denkabátjáról lerázta a pí- heszerű tollakat, amelyek belepték, mint könnyű hőtakaró, és futott tovább ö- kölbe szorított kézzel, mintha a megidézhetetlent akarná megidézni. Elfordultam az ablaktól. A váróterem már újra tömve volt, mindenki visszatért, csak a kályha melletti rész ásított az ürességtől. Eszembe jutott, hogy most az e- gész éjszakát állva kell el- töltenem, lehúnytam a szemem, nekidőltem az ablakdeszkának és a szirti galambokról álmodtam. Tóth Elemér fordítása
