Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-10 / 15. szám

8 új ifjúság

Mai számunkban befejezzük a második vitatémánkból érkezett levelek közlését. Következő számunkban közöljük a témával kapcsolatos vitazáré cikkünket. A szerkesztőségbe érkező levelek azt bizonyítják, hogy rovatunk, az írd meg te is a véleményed rovat megnyerte olvasóink tetszését. Ezért a rovatot a jövőben is fenntartjuk. Szeretném azonban, ha olvasóink nemcsak az általunk felvetett kérdésekről mondanák el véleményüket, hanem maguk is ajánlanának vitatémákat. Úgy gondoljuk, hogy alig akad olyan fiatal, akit ne izgatni valamilyen probléma, aki ne találkozna az életben olyan jelenséggel, amelyre egymaga képtelen kielégítő feleletet adni, és mások véleményét szeretné hallani. Ezért örülnénk, ha a következő vitatémát az olvasóink javasolnák. Reméljük, sok olyan javaslatot kapunk, amely nem csupán egyetlen embert érdekel. Várjuk tehát az olvasóink javaslatait!

EZ A LÉPÉS AZ...

Állandó olvasója vagyok az Űj Ifjúságnak. Szeretném én Is megírni a véleményemet a vitában felvetett kérdésről.

Véleményem szerint tizennyolc év nem elegendő idő ahhoz, hogy a fiatalok felelősséggel vállalják a házaséletet. Hadd álljon itt példának a saját esetem. Három és fél évig jártam együtt az udvarlőmmal, amikor tizennyolc éves koromban összeházasodtunk, mert már útban volt a gyerek. A szüleimnél maradtunk, de sajnos egy hónappal az esküvőnk után meghalt az édesanyám. Ekkor kezdődött el a felelősségteli életem. Mivel szüleimnek egyetlen gyereke voltam, az édesapám nálunk maradt. Rövidesen megszületett a gyermek, azután jött a második, majd a harmadik évben a harmadik gyermek. Két évvel ezelőtt hozzánk költözött az apósom is, így heten élünk egy családban.

Minden gond reám hárul, a család ellátása, a gyerekek

gondozása, nevelése. Ebből áll az életem, a férjem pedig Itthon nem segít. Inkább megy a barátai után, s együtt lddogálnak. Sajnos, én már semmi örömet nem várok az élettől. Borzasztóan szerencsétlen vagyok. Azért Írok, hogy a fiatalok megtudják; az élet nem csupán boldogság, hanem felelősség is. Tizennyolc éves koromban én is másképpen képzeltem az életet. Később rájöttem, hogy nagyon tévedtem. Sajnos, a helyzetemen már nem változtathatok. Ezért minden fiatalnak jél meg kell gondolnia az elhatározását, mielőtt a házasságkötő terem küszöbét átlépi, mert ezt a lépést az életből kitörölni nem lehet. Utána többnyire már változtatni se lehet a dolgokon. Erre mutat az én esetem is, amelyet tanulságként írtam minden fiatalnak. Egy harmincéves fiatalasszony

EGY TISZT VÉLEMÉNYE

Utolsó csók, kézfogás, integetés, s utána csak emlékek, remények és kétségek maradnak. Kétségek, hogy a lány kibírja-e a két év várakozást.

Amikor a fiatalok bevonulnak katonának, sokan felteszik a kérdést: ..Minden ugyanúgy lesz-e akkor is, ha két év múlva leszerelek?“ Erre a kérdésre, sajnos, csak az idő adhat pontos feleletet. Mennyit ígérnek, mennyit fo- gadkoznak a fiatalok, amikor búcsúznak egymástól. És a valóság? Néha elegendő egyetlen hét, néha pár hónap, s mindent elfelednek. A távolság miatt a nagy szerelem szertefoszlik, mint tavasszal a köd. Ne sajnáljuk, hadd

múljék el! Bizonyára nem az Igazi volt, nem az, amely az egész életen át kitart.

Helytelen lenne, ha a szakítás miatt a katonaságot okolnánk. A szakítás amúgy is bekövetkezett volna, talán nem egy hét vagy néhány hónap múlva, hanem később. A távoliét csak sietteti az eseményeket. Ezért hiba lenne, ha a szakítást tragikusan fognánk fel. Természetesen egyetlen szerelmi csalódás és szakítás sem kellemes, hát az o- lyan katonának, akit csupán az otthonról kapott levelek fűzik a civil élethez

Gyakran előfordul, hogy a lány alig várja udvarlója bevonulását. Nem meri neki megmondani, hogy szeretne vele szakítani, ezért megvárja, hogy bevonuljon katonának. Nem egy példát említhetnék, amikor az újoncok hiába várják a szeretett lánytól a levelet. És amikor a levél nagy sokára mégis megérkezik, Igen gyakran így kezdődik: „Tudod, semmi értelme az egésznek. Messzi vagy, két év hosszú Idő. Még túlságosan fiatal vagyok, szeretnék szórakozni, nem akarom magam lekötni.“ A hadseregnél ezt egyszerűen úgy mondjuk, hogy „kiadták az útját“. És jóformán majdnem minden katonának „kiadják az útját“. Ilyen a valóság, és jó, ha a fiatalok számolnak ezzel. Egyedül ott, ahol a fiatalokat valódi szerelem fűzte össze, marad meg a kapcsolat. Ilyen esetekben a távoliét, a várakozás csak megerősíti a szerelmet és megedzi a szerelmeseket.

Ezért azok a fiatalok, akik kézhez kapják az utolsó levelet, tegyék egy időre félre, és később, amikor njár tiszta fejjel, józanul is képesek a dolgok felett töprengeni, akkor vegyék ismét a kezükbe. Ha ilyenkor józanul elgondolkoznak a történtek felett, bizonyára rájönnek, hogy a szakítást nem a távoliét okozta, hanem a szerelem hlKováé« Gábor, főhadnagy

lentem meg a munkahelyen. Szinte lebegtem a levegőben. Az ajtóban az orvossal futottam össze. Az aznapi feladatomat hozta.

— Hé, lódoktor, várjon csak egy kicsit — szóltam utána.

Megállt, és meglepetten bámult vissza.

— Lenne egy-két szavam önnel.

— Na, miről van szó? — morogta.

— A következőkről — kezdtem. — Tegnap munka közben eszembe jutott a Boltz úrral folytatott beszélgetés. Úgy gondolom, túlságosan meggondolatlanul döntöttem. Szeretném, ha tudatná Boltz úrral, hogy vállalom a társulat új tagjainak a tanítását.

— Okosan döntött — mondta az orvos kedvesen. — Én mondtam nekik, hogy önt — lelki alkatának megfelelően — felügyelővé kell kineveznünk. Égetően szükségünk van egy megbízható felügyelőre. Önnek csak sétálnia kell közöttük, ösztökélni a lustákat, és a tempóból kiesetteket.

— Rendben dnkfor De azt

zenhárom helyett. Csaknem szerelmesen simítottam meg a zsebemben lapuló grafítrudat, végén a drótokkal, hogy vajon nem tört-e el.

Az új feladat megoldása közben beigazolódott, hogy a régi generátorral kapcsolatos számításaim helyesek voltak. Megnőtt a reményem, hogy minden sikerülni fog. Már előre örültem az ebédszünetnek. Amikor a falióra mutatója háromnegyed egyre ugrott, vettem az ellenállást; az egyik végét az asztalomon feletti kondenzátor- ernyőhöz erősítettem, a másik végét megtoldottam néhány szál dróttal, hogy elérjen a sarokban álló fűtőtesthez.

Az utolsó percek csigalassúsággal teltek. Végül is tizenkettőre ugrott az óramutató. Sietve a fűtőtesthez erősítettem a drótot, s kiléptem a folyosóra. Praff, Boltz és az orvos kíséretében Krafstudt közeledett felém. Ahogy megpillantottak, elmosolyodtak. Boltz intett, hogy csatlakozzam hozzájuk. Odamentem, s a számítók dolgozószobájának aitaia előtt megálltunk.

határozott hangon társalogtak.

— Fiúk, Ideje, hogy véget vessünk ennek a dolognak! Tudjátok, mit tesznek velünk?- mondta dühösen Deinls.

— Hogyne tudnánk. Azt verték belénk az állatok, hogy az Impulzusgenerátor segítségéve! boldogok leszünk. Van egy-két ötletem, hogyan tehetjük őket boldoggá!

— Mi történik itt? — kérdezte fenyegetően Krafstudt.

— Fogalmam sincs — hebegte Pfaff, seszlnü szemét forgatva. — Ügy viselkednek, mint a normális emberek! Miért nem folytatják a munkát?

1 Krafstudt arca hamuszürkévé vált.

— Legkevesebb öt megbízással adósak ' maradunk — sziszegte összeszorított fogai közül. — Intézkedjék, hogy a- zonnal lássanak munkához!

Boltz feltépte a lakatot, s ml a terembe tódultunk.

— Álljatok fel, és üdvözöljétek mestereteket és megmentőtöket! — kiáltotta hangosan Boltz. »

Síri csönd volt a felelet. Tizenkét dühödt és gyűlöletet iövellő tekintet sugárzott felénk. Már csak egy szikra hiányzott a robbanáshoz. Szívem majd kiugrott az örömtől. A Krafstudt Társulat a szakadék szélén állt! Előreléptem:

— Mire vártok? Eljött a bosszú órája. A boldogság a saját kezetekben van. Gyerünk, verjétek szét ezt a gyilkos bandát, amely az őrültek házába akart juttatni benneteket!

Még be sem fejeztem, s a számítók már felpattantak a helyükről, a félelemtől szinte megmerevedett Krafstudtra és társaira vetették magukat. Boltzot és az orvost a földre sodorták, s tiporni kezdték őket. Pfaff elterült a földön. Deinis a mellkasára térdelt, s fülénél megragadva a padlóba verte kopasz fejét. Néhányan az alumínium ernyőket zúzták darabokra, mások az ablaktáb Iákat törték Izzé-porrá. Az e gyik számító lerántotta a han gosbeszélőt, az ripityára tör ve zúzódott szét a padlón. Ai asztalok is hasonló sorsra ju tottak. A padlón számításokká teleírt, darabokra tépett papír lapok hevertek.

A csatatér közepén állva ősz fogattam a parancsokat:

— Ne engedjétek elmenekül ni Krafstudtotl Háborús bűnös Az 6 agyszüleménye ez a föld i pokol, ahol az őrültségig a- , gyondolgoztattak benneteket Tartsátok keményen azt a gaz . ember Pfaffot is! ö tervezti- a generátort! Boltz is kapji . meg, amit megérdemel! ö sze

dett össze benneteket, és má 3 sokat is ide akart juttatni!

A férfiak pedig jogos dü < hűkben, ütötték, verték, csé pelték ellenségeiket, s Bár a generátor már nen . hatott-rájuk, az emberi mélté

i. ságuktól megfosztott számító most sem tudtak megállni. ,- megtépázott, vérző Krafstudtc e és társait a folyosóra, máj

onnan a kijárathoz hurcoltál [- A szitkozódó, káromkodí :- volt feletteseiket átkozó töm« it get én vezettem a hátsó ajt( i- hoz, ki az ablaktalan halihó ■- át a szűk föld alatti folyosói i- ki a szabad ég alá.

;- A ragyogó tavaszi napfén 5, szinte megvakított, s egy pí

lanatra megtorpantunk. De nem csupán a napfény miatt. A Krafstudt Társulat ajtaja előtt hatalmas tömeg tolongott. Valamit kiáltoztak, de amikor megpillantottak, elhallgattak. Hallottam, ahogy valaki felkiált:

— Ni csak, az ott Rauch professzor! Tehát valóban é- letben van.

Deinis és társai előrelökték a Krafstudt Társulat már alaposan megtépázott hóhérait. Egymás után tápászkodtak fel a földről, és ho! ránk, hol a fenyegetően közeledő tömegre vetettek egy gyáva pillantást.

Egy sovány, sápadt lány lápét elő a tömegből.

— Ez ő — mutatott Krafstudtra. — Ez meg a másik — intett fejével Pfaff felé. — Ok kezdték az egészet...

A tömeg felzúgott. Haragos hangok hallatszottak. Az emberek előbbre tolultak. Még egy perc, s darabokra tépik a gyilkosokat. De Deinis fölemelte a kezét.

— Barátaim — mondta —, civilizált emberek vagyunk. Nem szabad kezünkbe venni a bíráskodást. Jobb szolgálatot teszünk a humanizmus ügyének, ha az egész világgal tudatjuk ezt a bűnt. Bíróság elé kell állítani őket, s mi majd mindnyájan tanúskodni fogunk. Ezek mögött a falak mögött rettenetes bűnöket követtek el. Kihasználva a tudomány vívmányait, ezek a szörnyetegek rabszolgasorba kényszerítették az embert, utolsó csöpp véréig kiszipolyozták.

— Állítsuk a bűnösöket bíróság elé! — kiáltották egyöntetűen.

— Bíróság elé!

A tömeg a város felé vette az irányt. A bűnösöket szoros embergyűrű fogta körül. Elsa ; Brinter, a sovány lány mellettem lépdelt. Megragadta a ke zemet, s így szólt:

— Legutóbbi beszélgetésünk után sokat gondolkodtam. Az■ tán valahogyan erősnek és bá■ tornak éreztem magam. S na■ gyón dühös voltam önre, a : barátaira és magamra is.

— Mindig az történik azok- 1 kai, akik gyűlölik ellenségeiket- és szeretik barátaikat — feleltem.

Krafstudtot és cinkosait átadtuk a városi hatóságoknak.- A polgármester hosszú, bibliai ! idézetekkel teletűzdelt beszé- i det tartott. — A körmönfont

kegyetlenséggel elkövetett bű- I nőkért Krafstudtot és társait- a szövetségi törvényszék e'éál > Htjuk — mondta befejezésül.

\ A rendőrautók elszállították- a bűnösöket, s mi egy ideig- nem hallottunk felőlük semmit. A sajtó sem adót hírt róluk. De- az a híresztelés terjedt el,- hogy Krafstudt és társai állami szolgálatba léptek, és megbíi zást kaptak, hogy a hadiigymi i- ntsztérium számára létesítse k nek egy nagy számítóközpon 4 tot.

it Még most is elfog a felhá d borodás, ha újságot lapozgat :. va az utolsó lapon ezt az al 1, kalmi hirdetést látom:

!- FELVÉTELRE KERESŐNK i- 25-40 év közötti, matematika 1, ban jártas egyéneket nagy szá í, mftóközpontunkba: Cím a hír detőirodában.

y ÍVége

I- Fordította: Zalabai Zsigmonc

Vili.

— Mit csinál Itt? — kérdeztem lélegzet-vlsszafojtva.

— Itt dolgozom — suttogta szinte mozdulatlan ajakkal. — Tehát ön él.

— Igen, élek. És szükségem van magára.

Rám vetette a tekintetét.

— Az egész város abban a hitben él, hogy meggyilkolták. Én is azt gondoltam.

— Bejár a városba?

— Igen. Csaknem mindennap, de...

Megfogtam és tenyerembe rejtettem vékonyka kezét.

— Mondja meg a városiaknak, különösen az egyetem dolgozóinak, hogy életben vagyok, s erőszakkal tartanak Itt. Még ma este mondja meg nekik. Nekem és a társaimnak segítségre van szükségünk, hogy kiszabaduljunk innen.

A lány szemében! rémület tükröződött.

— Mit beszél? — suttogta. Ha ezt Krafstudt úr megtudja, márpedig ő biztos megtudja...

— Milyen gyakran hallgatják ki?

— A legközelebb holnapután.

— Addig még egy teljes napja van. Szedje össze magát. Ne féljen! Tegyen, ahogy mondom, kérem!

A lány félrehúzta a kezét, és elsietett.

A fekete csészében ceruzák voltak, összesen tíz, s közülük mindegyik más-más célra szolgált. Gépiesen ujjaim. közé fogtam az elsőt, amely a kezembe akadt, egy 2 B jelzésű, rendkívül puha ceruzát. Majd a 3 B és az 5 B márkájúak kerültek sorra, aztán a H jelzésű másolásra használt ceruzák következtek. Amíg fogtam őket, a- gyam nyughatatlanul a tervemen dolgozott. Aztán hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, agyamba villant a ceruzagrafit sajátos ellenállőképessé- ge: az 5 H jelzésű ceruzáé 2000 ohm. A következő percben már egy H márkás ceruzát tartottam a kezemben. A problémát most már nemcsak matematikailag, hanem gyakorlatilag is megoldottam. Kezemben volt az a faburkolattal körülvett grafítrúd, amellyel bosszút állhattam ezen a barbár társaságon.

Gondosan a belső zsebembe rejtettem a ceruzát, akár egy megfizethetetlen kincset. Aztán eszembe jutott, hol szerezhetek két darab drótot az asztalom fölötti kondenzátorernyő és a sarokban álló radiátor összekötésére, a kettő a ceruzagrafittal kapcsolva egybe.

Eszembe jutott, hogy a lakószobában, ahol a számítókkal , éltem, egy asztali lámpa áll. öt jáb hosszú többszörösen összefont zsinórja szétbontásával, negyven lébnyí vékony dróthoz juthattam, s ez bőven elég volt az én célomra.

Alighogy befejeztem a számításokat, a közvetítő ebédidőt hirdetett a számítóknak.

jókedvűen hagytam el magányos szobámat, s a nagy terem felé indultam. Visszapillantva a folyosón, láttam, hogy az orvos leplezetlen nemtetszéssel szemléli a nekem kiadott példák megoldását. Az a tény, hogy az ICBM, vagyis az ellenséges atombombák neutronágyúval történő elhárítása nem kivitelezhető, láthatóan nem volt ínyére.

Arról viszont sejtelme sem volt, hogy egy közönséges másoló ceruza grafltrúdjával mi mindent lehet elérni!

Az asztali lámpát, amelyre gondoltam, már hosszú Ideje nem használták. Egy magas sarokasztalon állt, porlepetten, légyköpötten, zsinórja szorosan a lámpaállványra tekerve.

Korán reggel, amikor a szoba lakói kiözönlöttek a reggeli mosakodáshoz, egy késsel elvágtam a zsinórt, és a zsebembe rejtettem. Reggelűiéi zsebre vágtam egy kést, s amikor mindenki elment a reggeli áj- tatosságra, bezárkóztam a szobámba. Másodpercek alatt lefejtettem a zsinórról a szigetelőszalagot, s Ily módon néhány, egyenként öt láb hosz- szú drótszálhoz Jutottam. Majd óvatosan kettéhasltottam a ceruzát, kivettem a grafítrudat, s letörtem a hosszúságának mintegy háromtized részét. A megmaradt részből készült a kívánt ellenállás. Apró rovátkákat vágtam a grafttrúd mindkét végébe, s Ide erősítettem a drótot. Az ellenállás ezzel elkészült. Már csak az maradt hátra, hogy összekapcsoljam a kondenzátorral, ma jd leföldeljem.

Ezt munkaidő alatt Is elvégezhettem.

A számítóknak nyolcórás munkanapjuk volt, minden óra után tízperces szünettel. Ebédidő után, egy óra körül a Krafstudt Társaság hóhérai rendszerint belátogattak a hallba, ahol a számítók dolgoztak. A társulat feje hosszan elidőzött a teremben, s láthatóan gyönyörködött a gyötrődő, vonag- 16 emberek látványában. Ügy döntöttem, ez lesz a legalkalmasabb- Időpont a frekvencia megváltoztatására.

Aznap reggel az előkészített ellenállással a zsebemben jehlszem, a tanítás jobban a kedvemre lenne. Isten a tanúm, nem bírnám elviselni, ha valaki újra az asztallapba verné a fejét, mint az a minapi fickó.

— Rendben — helyeselt a doktor. — Beszélek Krafstudt- tal. Azt hiszem, bele fog a- gyeznl.

— Mikor tudora meg, hogyan határozott?

— Cgy hiszem, hogy egykor, amikor szétnézünk a szobákban.

— Jól van. Ha megengedi, akkor majd megszólítom önt.

Bólintott, és elballagott. Az asztalomon egy paplrlvet találtam, amely egy új, a mostaninál négyszer erősebb impulzusgenerátor tervjavaslatait tartalmazta. Krafstudt tehát a vállalat bővítését tervezi, gondoltam. ötvenkét embert szeretne Igába fogni az eddigi tlPfaff és Krafstudt előttem álltak, s így nem láthattam, mi történik odabent.

— Ez jő húzás volt — súgta a fülembe Boltz. — Krafstudt úr elfogadta a javaslatot. ön se fogja megbánni...

— Hát ez mi? — kérdezte hirtelen Krafstudt, és kíséretéhez fordult. Pfaff mérnöknek is szertefoszlott a nyugalma, ahogy bepillantott az ajtón, s különös kifejezés ült az arcára. Szívem izgatottan feldobogott.

— Nem dolgoznak! Csak bámulnak maguk elé, a fenébe is! — hörögte Pfaff.

Előrenyomakodtam és bepillantottam az üvegfalon. A látvány a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Az emberek, a- kik eddig engedelmesen görnyedtek asztaluk fölé, most e- gyenesen ültek, bátran végigmérték Krafstudtékat, s erős,