Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-10 / 15. szám

AMIKOR ELSŐ MÉRKŐZÉSÉT JÁTSZOTTA A LIGÁBAN, 72 KG-OT NYOMOTT, EZT A SÚLYÁT KILENC ESZTENDŐN ÁT TARTOTTA;

A DUKLÄBAN 76 KILŐRA GYARAPODOTT A SÚLYA — EKKOR KAPTA MEG AZ ARANYLABDÁT IS. 82 KILÓSÁN INDULT EL BELGIUMBA, ÉS OTT EGY HÓNAPI KEMÉNY GYAKORLÁS UTÁN 71,5-RE KARCSÜSODOTT.

AMIKOR A PROFISZERZŐDÉS LEJÁRT, HAZAJÖTT, DE NEM FOLYTATTA A FOCIT, EDZŐ LETT. MOST 80 KILÓ A SÚLYA, A DUKLA JUNIORJAINAK AZ EDZŐJE.

Az ön csapattársai, például Cadek és Va- cenovsky még mindig játszanak, igaz, most már csak az I. A osztályban. On nem kapott ajánlatokat?

— Kaptam, közöttük elsőligásakat Is... És szívesen játszanék ma is. Az ajánlatok egyszerűen fantasztikusak voltak, ki sem merem mondani azokat a pénzösszegeket. Az e- gyik klub például szerződésben biztosította

MASOPUST, 1973

volna, hogy légitaxi szállít majd a mérkőzésekre és onnan haza... Elutasítottam. Nézzék, mondtam, én már öreg fiú vagyok, egyszer megroppan valami a térdemben és odavan a pénzük. Nem baj, válaszolták, így is megkockáztatjuk a dolgot, mert nincs egyetlen o- lyan játékosunk sem, akt gondolkozna, látna, szervezne a pályán.

A Duklábél úgy mentem el, hogy a feleségem minden mérkőzés után elmondta, menynyit piszkolnak a tribünön játékomért azok, akik aztán a találkozók után mosolyognak és nem szólnak egy kukkot sem. A feleségem meggyőzött arról, hogy abba kellene már hagynom, mert a szurkolók azt hiszik, azért kapok helyet a csapatban, mert nevem van. Belgiumba olyan kövéren mentem, mint valami hentes, de az edzések meghozták a fogyást. És örülök, hogy elmentem, mert pályafutásom két utolsó szép évét töltöttem ott. Az első mérkőzésen pontot vesztettünk otthon az újonccal szemben! Szégyenkezve ballagtam az öltözőbe: lám, ennyi pénzt fektettek belém, s én ezt nyújtottam! De a vezetők és a szurkolók megnyugtattak: „Ne keseredjen el, Ma- sopust úr, a következő mérkőzésen bizonyára jobban kijön a lépés.“ És így történt, két gólt szereztem, győztünk Idegenben. Higgyék el, azért nem léptem visszatértem után itthon pályára, mert ebben a mi atmoszféránkban nem éreztem volna jól magam — pedig ez az atmoszféra csupán néhány vezetőn és szurkolón múlikl

Az ön fia tehetséges labdarúgó, bár most félévet ki kellett hagynia a betegsége miatt. A lánya teniszezik...

— Sohasem szóltam a gyerekek előtt a sport jelentőségéről, nem mondtam nekik, hogy sportoljanak vagy sem. Csak arra törekedtem, hogy azért tudják, a világban ilyesmi is létezik. Tudom, hogy mit jelent a sport az ember erkölcsi-akarati formálása szempontjából. Legszívesebben nem is megyek velük sehová, nehogy az legyen, hogy könnyű nekik, hiszen az apjuk az ismert futballista.

Kijárogat-e még a vlkendházába?

— Nem, a víkendházat eladtuk. Senki sem járt oda közülünk, mer,t a fiam vasárnap focizik, a lányom teniszezik, én a csapattal u- tazom. És ha nagy ritkán akad egy üres hétvégénk, elmehetünk barátaink vlkendházába.

Színházba jár még?

— Az utóbbi Időben belebolondultunk az operettbe. Karllnban van egy sereg színész barátunk, közöttük Brzobohaty és MatuSka Is.

Szeret énekelni?

— Nagyon. De nagyon rosszul megy.

Mikor énekelt a legtöbbet?

— Hát... egyszer Piombinóból Viareggloba menet történt. Végigénekeltem az egész utat, mert a taktikai értekezleten megígértem a fiúknak, hogy ha győznek, egész úton énekelni fogok. A srácok megnyerték a mérkőzést... talán már az én koncertem miatt is.

KIÉ LETT A TÉVÉLABDA?

Tippversenyünkre J6 pár szelvény futott be, a tippelők három csoportra oszlottak. A mezőny huszonöt százaléka biztosra vette, hogy mind a Dézsa, mind a Trnava továbbjut. Tíz százalék telibe találta az eredményeket. Azt jósolta a levelezőlapokon, bogy sem e csehszlovák, sem a magyar bajnak nem jnt be a legjobb nágy európai klubcsapat közé. A hátralévő „százalék“ megosztotta jóslatait. Volt, aki az egyik, volt aki a másik csapatra esküdött.

A sorsolásban tehát csak azok vehettek részt, akik helyesen jósoltak. A szerencse Fekete László mérnök

olvasónknak, (Béla, okr. Trebilov) kedvezett, ő nyerte a tévélabdát.

A többieknek ezúttal is azt Üzenjük, amit tippversenyeink után ne keseredjenek el, egyszer rájnk Is mosolyog majd a szerencse. Igyekezzenek még olvashatóbban írni, hogy ezzel Is megkönnyítsék a dolgunkat. És még egyet: ta>rts£k be a határidőket. Legalább húsz olyan szelvény érkezett, amely március ha- todika után lett feladva. Ezeket a „jóslatokat" természetesen nem vehettük figyelembe. A győztesnek rövidesen postára adjuk a labdát.

1. Szívesebben kapok ki 1:2 arányban, mint 0:1 re;

2. Gól nélkül nincs foci;

3. Sohasem alkalmazkodom az ellenfél stílusához;

4. Aki kockáztat — gőlt lőhet;

5. Nem jő otthon csak támadni és idegenben csak védekezni, mert az ilyen együttes sem támadni, sem védekezni nem tud Igazán;

6. A labdarúgás csakis akkor élvezhető, ha a múlt technikáját a jelen gyorsaságával ötvözzük. Minél gyorsabb a támadás, annál szebb;

7. A ml viszonyaink között a játékos nem lehet „túiedzett“.

8. Az előző állítás magyarázata: a

rossz teljesítmények gyökere a játékosnak az edzésekhez, életmódhoz és mérkőzésekhez való viszonyában keresendő. ,

9. A Játékos minél kevesebbet autózzék, mert elfárad, s csökken a gondolkodőképessége és lassulnak a reflexei.

10. Az öltözőben nem akasztom ki az edzéstervet, mert a felkészülést mlndan megmozdulásom szolgálja.

,,A legtöbb játékos fél a rögtönzéstől, fél megkockáztatni, hogy érdekesebbé tegye a játékot; pedig ez nem más, mint a rögtönzőkészség és a temperamentum sorozata“.

Mesteri

felvétel

A kép egy szertornász pillanatát rögzítette. A versenyző a iorláton mutatja be gyakorlatát, az arcra és a testre minden rá van írva: a szépség, a feszültség, a veszély; mindaz, ami ezt a sportágat is a gyönyörűek közé emeli.

em sokkal azután, hogy megjeN

lent a bratislavai mükorcsolyázó- ás jégtánc-világbajnokságről szőlő második írásom az Oj Ifjúságban (Farmernadrágosok világbajnoksága), két levelet kézbesített nekem a posta.

Mindkettő a világbajnokságról szőlő beszámolóhoz kapcsolódott ás mindkettő névtelen volt.

Örülök ipinden észrevételnek. Bár írnának gyakrabban az olvasók, bár tudnánk gyakrabban, mi az, amit Jól, és ml az, a- mit rosszul csináltunkl örültem a két névtelen levélnek is, noha elmarasztaltak. Idézek belőlük: „Kedves Batta elvtárs! Levelünk egész biztosan meglepi önt, de kollektívánk egy kis vita után úgy döntött, hogy papírra veti véleményét... Ön azt írja: „E- zeket a szeplőket szerettem volna megírni“... Lehet, hogy az ön rokonságában is vannak szeplős egyének, s önnek mégis kedvesek... Mi nem a szépséget néztük, ha nem a művészetet, nekünk valamennyi szereplő nagyon kedves volt... Mindjárt kifogásolom annak a résznek a címét, hogy A műkorcsolyázás az aprók seregszemléje...“ Mindkét levél lényege: nem a szeplők vagy a termet játssza a főszerepet egy-egy műkorcsolyázónál, hanem a tudás. Ebben az olvasóknak teljesen igazuk van, ezt egy pillanatig sem vonom kétségbe. Félreértés történt: nem úgy értelmezték a cikket, a- hogyan azt én megírtam. De menjünk sorjában

1. Amikor a világbajnokság rendezvényeit néztem, sokat töprengtem azon, mit is kellene megírnom. Köztudott, hogy hetilap vagyunk, vagyis csak késve tudjuk komLevél szeplő - ügyben

mentálni az eseményeket, ellentétben a napilapokkal. Mi nem közölhetjük az eredményeket, a sajtóértekezleteken hallott aktuális nyilatkozatokat, mert mire megjelenünk, az olvasó mindezt már szinte betéve tudja a helyszínt közvetítésben dolgozó televízió, rádió vagy a napilapok jóvoltából.

Azt szerettem volna, hogy azok, akik a képernyőről élvezték végig a versenyt, meglássanak egy-két „színt“ a kulisszák mögül. Éppen fanét Lynnt látva jutott e- szembe, hogy a „szeplőket“ kellene megírnom, tehát azt, amit a kamera nem mutat.

2. A két névtelen levél szerzője félreértette szándékomat, Illetve — az én fogalmazásom volt valószínűleg félreérthető. Nem azt akartam kifejezni, hogy Janet Lynn arca csupa szeplő, ezért nem olyan szép, mint mondjuk Gaby Seifert; hiszen éppen a rokonszenves Janettről írtam meg, hogy az egész mezőny legvarázslatosabb egyénisége volt. Mosolyával mindenkit meghódított, s körülötte szinte mindig kisütött a nap. Lehet, hogy azt kellett volna írnom: „A szeplős Janet Lynn szeplől dacára Is elragadó egyéniség“. Csakhogy: ha ezt írtam volna, akkor derült ki, hogy foglalkozom a szeplőkkel! Teljesen természetesnek veszem, hogy mindenki más. Vannak szeplős lányok is, sokan. Vannak apró termetűek Is, sokan. A világ így szép. Sohasem aszerint csoportosítottam az embereket, hogy szeplősek-e vagy sem, illetve hány centiméter magasra nőttek. Mindig azt tartottam — és tartom ma Is — alapvető kritériumnak, hogy az Illető hogyan viszonyul embertársaihoz, mennyire tiszta lelkületű és mennyire emberi. A sportban azért van annyi szépség, mert a sport közelebb hozza egymáshoz az embereket, egyszóval: a megértést szolgálja.

írásomban ezt a gondolatot is papírra vetettem, éppen a befejezésben, s kiemeltem, milyen remek közösséget alkottak a műkorcsolyázók.

3. Köztudott, hogy a kosárjabdázók magas növésűek. Ezt a tulajdonságukat maga a kosárlabdázás követelte meg, Illetve, hogy a magas ember könnyebben talál be a kosárba, illetve könnyebben, eredményesebben játszik. A műkorcsolyázóknál nem a gúny tintájába mártottam toliam, amikor közöltem, hogy versenyük az aprók seregszemléje volt, hanem éppen az a cél vezérelt, hogy közöljem olvasóinkkal ezt a megfigyelést Is, mint érdekességet. Nem kell talán külön hangsúlyoznom, hogy egy kis vagy közép termetű ember is éppen olyan ember, mint a magas. A magam 180 centiméterével én sem tartozom a hórihorga- sok közé, a mai tinédzserek nagyrésze máris magasabbra nyúlt.

4. A két névtelen levél elolvasása után

több tanulságot vontam le. Először talán arról írnék, amit saját magam próbálok meg hasznosítani. Még pontosabban, még egyértelműbben kell ezek után fogalmaznom, hogy ne történhessen meg hasonló e- set, ne érthessék félre egyetlen soromat sem. A lelkiismeretem tiszta, úgy érzem, rosszindulattal nem írtam még cikket és nem is fogok. Az a célom, hogy az emberekben megtaláljam a jőt, azt, ami a közeledést szolgálja.

Elgondolkoztató viszont, hogy a két levél miért nem tartalmazta a kritizálók nevét? Tulajdonképpen a szemétkosárba Is dobhattam volna mindkettőt, mert a névtelen levelet senki sem köteles komolyan venni. Azért döntöttem úgy, hogy nyilvánosan válaszolok rájuk, mert jelképpé szeretném duzzasztani ezt a kis esetet. Ezúton Is kérem az olvasót, Írjon bátran akkor is, ha valami nem tetszett. És írja oda nyugodtan a nevét. Aki dolgozik, téved, mondja az ismert mondás, nem szégyenlem, ha olykor elmarasztalnak, hiszen az ilyesmiből okulhatok s a jövőben elkerülhetem a hibákat.

De vajon komolyan vehetem-e az olyan kritizálőt, aki még annyit sem tud kiállni igaza mellett, hogy a nevével hitelesíti véleményét?

Annyira divat lett már a névtelen levelek írása, hogy egy 13 tagú munkacsoport is képes homályba burkolózni?

Ügy vélem, tisztább eszközökkel kellene játszanunk.

A jövőben is szívesen veszem a bírálatét, különösképpen akkor, ha a levél végén ott áll feladója neve Is.

BATTA GYÖRGY

MALAIIN JiZPARANCSOUTA“