Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-10 / 15. szám

» KURUCZ SÁNDOR FOTOKIÁIÜTÍSA BUDAPESTEN Az Eötvös Loránd Tudományegye­tem Ménesi, úti kollégiumának tár­salkodójában kapott helyet az Eöt­vös Galéria két évvel ezelőtt. A kol­légium diákbizottsága a galéria meg­alakításával kettős célt szolgált: kö­zelebb hozta a kortárs művészetet a bölcsészekhez, a fiatal művészek számára pedig bemutatkozási fóru­mot jelent. A vállalkozás bevált — az Eötvös Galériában megalakulásá­tól napjainkig számtalan kiállítás volt már. Egy-egy kiállítást heves vita követ, nézők, művészek és mű­vészettörténészek vitáznak. Az áj év első tárlata a Kurucz Sándor fényképeiből rendezett „Sza bó Gyula-emlékkiállítás“ volt. A ha­gyományoktól eltérően a szerzó a kiállítás megnyitóján a protokolá- rls vernisage után diaképeit mutat­ta be az összegyűlt közönségnek. A kiállítási terem falán függő képek és a levetített színes diák diszhar­monikus voltuk ellenére harmoni kus művészi világot reprezentálnak. A képek gondolati egységekként kerültek a falakra, a képi informá­ció így egy nagy körmondattá ala­kult. Ezen belül egy-egy kép a nép­dal könnyedségét, a tiszta forrás­ból táplálkozó látás képi valóját tük­rözte — gondolunk itt a kőkerítés mögül kihajló virágzó tára, a víz­parti elhagyott ladikra, az ölelkező fákra, a zsánerképek közül pedig a délutáni főzést ábrázoló képre. Má­sutt ezt a köznapi lírát a képek sú­lyos, huszadik századi realitása vál­totta fel; a cígánysnrozat, az ö- regasszony, a Dózsa kép, az anya és a fia, a nagyváros perifériáján ké­szült utcarészletek, alkalmi lányok képe. Portréinál különben nem aa egyedi vonás felkutatására, ábrázolá­sára törekszik, hanem általánosabb, egyetemesebb, több ember, egy kö­zösség világát, érzelmeit, nembeli lényegüket furmálja képpé. Ezen a ponton jelentkezik a fotóművész tu­datos állásfoglalása. Kurucz művészetét determinálja az örökös szabadságvágy, a szárnya­lás, a kitörések. Monumentális ké­pei — a kavicsos nagy képe, az ég­re vésett nő, az antik oszlop és a lány — ennek az inspirációnak a szülöttei. Kurucz Sándor művészetének lé­nyege: érzéke a nem redezett való­ság megragadására, az igazság kere­sése, az emberi lényeg ábrázolása; és mindezt egyszerű eszközökkel, nem spekuláció útján. Ez az utóbbi megjegyzés nem jelenti azt, hogy Kurucz elveti az új fototechnikai el­járásokat, a kolázst, a szolarlzációt stb. A feladat, a fényképezés tár­gya természetesen magában hordja formai kivitelezését, csupán a jó vá­lasztáson múlik, találkoztk-e a for­ma a tartalommal. Nincs szándékunkban a kiállítást értékelni, ezt megtették a nézők ja­nuár 13-tól 31 ig. A képek kedvező fogadtatását, visszhangját bizonylt­ja. hogy Budapesten még háromszor mutatják be ezt a fényképkiállítást. Reméljük, a hazai illetékes szervek nem késlekednek soká, s így alkal­ma nyílik a bratislavai és vidéki kö­zönségnek is megismerni Kurucz Sándor alkotásait. A budapesti Eötvös Galériában megrendezett kiállítás művészi és technikai értékeivel méltó Szabó Gyula emlékéhez. Hogy hol találko­zik a két művész világa? Erre a leg jobb választ maga a kiállítás anyaga adja. Farkas Vera Harmincöt évvel ezelőtt, 1938 áp­rilisban halt meg Fjodor Ivanovlcs S a 1 j a p 1 n. Mint énekes és mint színész egyaránt minden idők leg­nagyobbjai közé tartozott. Nehéz gyermekkora volt: egy falusi gaz­dánál dolgozott, ahol „több volt a pofon, mint az étel“, inaskodott egy csizmadiánál, egy faesztergályos­nál, volt kihordó, alkalmi munkás. 17 éves korában, minden képzett­ség nélkül lépett először színpad­ra Ufában mint operetténekes, de már túl Járt 25. életévén, amikor valójában fölfedezték az opera­színpad számára. A moszkvai oárl színház tagja lett, hamarosan or­szágszerte ünnepelt és csodált mű­vész. A forradalom napjaiban Sal- japin minden alkalmat megraga­dott, hogy tettekkel bizonyítsa ho­vatartozását: legtöbbször Ingyen, máskor fél kiló kenyérért, cuko­rért hangversenyezett. Ezrek és ez­rek hallgatták, a forradalom kato­nái, gyári munkások. Csak akkor Indult világhódító útjára, amikor a Szovjetunió már túl volt az el­ső nehézségeken, s gazdaságilag megerősödött. Bejárta az egész vi­lágot, csodálatos zengésű bassz-ba rltonjával mindenütt meghódította a közönséget. Akik egyszer Is hallották, soha sem felejtik el a hangját. Hát még azok, akik nemcsak hallották, ha­nem együtt is énekeltek vele a színpadonl E kevesek közé tarto­zik dr. Jankó Blaho nemzeti mű­vész. — Először 1930-ban találkoztam Saljaplnnal, amikor a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház operatár­sulata Prágában vendégszerepelt. Már az első pillantásra lenyűgö­zött: a természet az embert Is re­mekműnek alkotta; szálfa termetét szobrászok mintázták, festők örö­kítették meg. Muszorgszkij Borisz Godunov című operáját adtuk elő — a címszerepben Saljaplnnal. Én Dmitrljt énekeltem. A kulisszák mögül is megcsodálhattam az éne­kes óriást. Rendkívüli sikereit nem csak hangjának varázsával és kí- fejezőerejé'vel érte'el, hanem nagy­szerű színészi alakításával Is. Szin­te lélektani pontossággal tárta föl a véres kezű cár tragédiájának minden mozzanatát. A szlovákiai zenei élet nagy e- seménye volt, hogy a bratislavai opera az ország fővárosában Ilyen SALJAPIN PARTNERE VOLTAM világhírű művésszel léphetett fel. — Akkor még a felejthetetlen Ős- kar Nedbal, a Lengyelvér és más dalművek híres komponistája volt a karmester ás zenei vezetőnk. E- lőször vezényelte a Borisz Godu- novot, s ezt Saljapln, aki a parti­túra minden hangjegyét betéve tud­ta, rögtön felismerte. Lábéval ver­ni kezdte a taktust, Igazgatta a szereplőket — egyszerre ő lett az egész előadás lelke. Nagy szó volt egy Ilyen vendégfellépés: a közön­ség a 100 koronás helyárak elle­nére megtöltötte a színházat. Sal­japln — aki valamikor fél kilő ke­nyérért énekelt — 3000 dollárt ka­pott! Találkoztak a színpadon kívül Is? — Saljapln nagyon szerette a társaságot. A partnereit rögtön te­gezte, s aki rokonszenves volt ne­ki, azt az előadás után meghívta és bőkezűen megvendégelte. Én Is ezek közé tartoztam. Néhány évvel később a nagy o- rosz énekes Bratlslavába Is eljött. 1934-ben lépett föl Gounod Fauszt című operájában, Meflszto szerepé­ben. — Ezen az előadáson csaknem az egész Idő alatt együtt voltunk a színpadon, mert én énekeltem Fausztot. De Saljapln már nem volt a régi, fáradtabbnak tűnt. Le­het, hogy nem Is volt teljesen e- gészséges, hiszen ez három évvel volt 1937-ben bekövetkezett halála előtt. Erejével takarékoskodott, hangját a nagy áriákra tartogat­ta, de ezekben akkor Is remekelt a 82 éves művészi Különösen a bor­dalban és a szerenádban érvénye­sült technikájának bravúrja, színei­nek gazdagsága, játékáról pedig csak annyit mondhatok: énekhang nélkül Is a világ drámai színészei között volt a helyei Bratislavában Is volt valamilyen baráti összejövetel az előadás u- tán? — Bizony, méghozzá reggelig. Nagyon Ízlett Saljaplanak a Kls- Kárpátok bora. Annyira ízlett, hogy meg akarta venni a kapás házát a mai Rajská utcában, vala­mint a szőlőjét is. Engem bízott meg az ügylet lebonyolításával, és telkemre kötötte: bárhol Is lesz, értesítsem táviratban a szüret Idő­pontjáról, mert akkor eljön Bratls­lavába. Nem tudom, mennyire gon­dolta komolyan a dolgot, de a bor valóban ízlett neki. Megivott egy pohárkával, utána harapott hozzá egy falatot, Itt-ott felhörpintett egy kis csésze kávét, aztán folytatta elölről. Közben szóval tartotta az egész társaságot, szinte kifogyha­tatlan volt a történetekből. Oro­szul beszélt, de megértette a szlo­vák szót Is,, ha valami nem volt világos, akkor olaszul magyaráz­tam meg neki. Tökéletesen beszélt ezenkívül franciául és angolul. A végén — miután elhárítottam kü­lönös ajánlatát — megígértem, hogy szüretkor küldök neki egy­néhány demizsonnal a bratislavai kapás boréból... Saljapln határtalanul szerette hi­vatását, művészeti kérdésekben nem Ismert megalkuvást. Nagy ter­vét, „az eszményi színházat“, mely­nek a helyét Is kijelölte: egy ma­gányos sziklát a Krímben, a Pus- kln-bércet, — ahol körül akarta magát venni tehetséges fiatal szí­nészekkel, énekesekkel — már nem tudta megvalósítani. Delmir Gábor Gombos Ilona és Csendes László a darab egyik jelenetében. A TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT A THALIA-SZÍNPADON A belső színházi emberek hajlamo­sak azt hinni, hogy a kritikus alig várja a gyenge vagy gyengébb elő­adásokat, amikor rájuk húzhatja a „vizes lepedőt.“ Sokszor elmondtuk már, de talán nem árt újra hangsú­lyozni, hogy ez koránt sincs így. Egy jő előadásról mindig jobb és köny- nyebb is írni. S hogy mikor jó egy előadás? Amikor színész, szerep és rendezői elképzelés a leginkább fe­di egymást. Ezt megtoldva még: egy jó előadás lehetősége már a darab­választásnál kezdődik. Ezekről az a- lapvető dolgokról azonban, úgy lát­szik, a színház illetékesei megfeled­keztek, amikor Mesterházi Lajosnak A tizennegyedik parancsolat című színművét a Thália Színpad műsorá­ra tűzték. Tévedés ne essék, nem a Mesterházi-mű ellen van kifogásunk, bár egy kis „kozmetika“ annak sem ártott volna, hanem elsősorban az el­len, hogy húszéves emberekkel negy- ven-ötven éveseket, sőt idősebbeket játszattak el. Ha vígjátékról lenne szó, talán nem is ütköznénk meg rajta, de egy ilyen erős társadalmi, etikai és emberi mondanivalóid mű­ben ez mindenképpen szokatlan és szembetűnő melléfogás., S hogy az előadás mégsem végződött- fiaszkóval; elsősorban e fiatal művészek tehet­ségének köszönhető. A tizenegyedik parancsolatban Mesterházi gyötrő, embert és közös­séget egyaránt kínzó kérdéseket tesz fel. Ha végigtekintünk eddigi művel során, láthatjuk, hogy tudatos írói alapállás ez, hogy sohasem igyeke­zett a problémákat megkerülni, ha­nem azok szembeállításával színpa­don vagy filmen, regényben vagy drámában próbált nevelni, tanítani, okozóira. A tizenegyedik parancsolat cselekménye két síkon bonyolódik. Az egyik a már említett etikai, er­kölcsi kérdéseket feszegető Intellek­tuális sík, a másik pedig a férj-fe­leség konfliktusa. Az utóbbi az ürügy, hogy az erkölcsi, etikai mon­danivaló, az író mondanivalója, ta­nítása elhangozhassák. Ez a tanítás azonban a hatvanas évek elejéről és a még előbbi évek Magyarországáról szól, s ma nálunk a dráma néhány kérdésfelvetése bizony kissé hamisan hangzik. A „kozmetika“, a húzás ez­ért talán indokolt lett volna. Szilágyi Albert, a győri Kisfaludy Színház- rendezője vendégként állítot­ta színpadra Mesterházi drámáját. Ogy érezzük, a színház vezetősége itt követte el a másik hibát. Szilá­gyi ugyanis nem vette figyelembe, hogy nem Magyarországon rendez, és semmit se húzott, semmit se mó­dosított a darabon. Olyan részeket hangsúlyoztak) tt, amelyek a mi szá­munkra sokkal kevesebbet jelente­nek, mint az ő számára. Meggyőző­désünk, hogy a mi rendezőnk kezé­ben ez a mű sokkal többet adott volna, mint amennyit így kaptunk tőle. Érdekes volt megfigyelni a színé­szek játékát. Míg Beke Sándor ren­dezéseiben szinte állandóan mozog­nak, játszanak; itt, az idegen ren­dező kezében a legtöbbször elmere­vedtek, inkább csak illusztrálták, semmint játsztották, élték a szerepü­ket. Szilágyi hibájául róhatjuk fel azt is, hogy az előadásból hiányzott a lendület, az egység. Hiányzott a nézőt megkapó és magával ragadó intellektuális sodrás. A súlyos gon­dolatok többnyire üresen toppannak el a színpadon. Kár értük! A színészeknek — már említettük — a szerepen túl még külsődleges akadályokkal Is meg kellett birkóz­niuk. Ez a legtöbb esetben sikerült is nekik. Meggyőződésünk, hogy ha több segítséget kapnak a rendezőtől, ha az egy keményebb, koncentrál­tabb előadást komponál, örömünk maradéktalanabb lehetne. Csendes László az író szerepében a kezdeti bizonytalanság után kitű­nően oldotta meg feladatát. Meggyő­ző erővel mutatta fel a vívódó, gon­dolkodó. embert. Közvetlen mellette kell említenünk Lengyel* Ferencet, aki a fennhéjázó, mindenen fennaka­dó, mindent gúnyoló, de mindentől elzárkózó Zoltán szerepében kitűnő­nek bizonyult. Kövesdi Szabó Marika az író felesége szerepében, annak ellenére is, hogy se alkatilag, se korban nem neki való figurát kellett megformálnia, nem keltett csalódást. Ügyesen vonult vissza, nagyobb te­ret engedve így férjének a „játék­ra“. A népes szereplőgárdából feltétle­nül meg kell említenünk Gombos /- lona kikapós Karoláját, az est egyik legjobb alakítását láttuk tőle. De u- gyanígy örültünk Kovács József sze­repformálásának is. Kadács szerepé­ben légkört teremtett a színpadon. A jó alakítások között tartjuk számon Szabó Rózsi Kadácsnéját, Gyurkovtcs Mihály papját és Horváth Lajos pin­cérét, sőt Tamás Jolán ömlengő Sar- lónéját is. Nem érthetünk azonban egyet Boráros Imre tanítójával. Ügy érezzük, hogy túljátszottá szerepét, s inkább bohócra emlékeztetett, sem­mint tanítóra. Tóth Erzsébet rovásá­ra már-már a modorosságig menő si­ránkozó hangot rónánk fel. Platzner Tibor jelmez- és díszlet­tervei segítették az előadást. összefoglalásként csak annyit fűz­nénk még az elmondottakhoz, hogy nagyon helyeseljük a színház vezető­ségének abbeli törekvését, hogy egy- egy művet vendégrendezőkkel állít­tat színpadra. De talán nem veszik rossz néven, ha leírjuk, hogy a mér­cét ezen a téren sem ártana emelni. TÖTH ELEMÉR Most jelent meg a Madách Könyvkiadó gondozásában KAREL CAPER: Barangolások Európában KAREL CAPEK: Barangolások Európában című, kiállításban is irigylésreméltú gyűjteménye a Móra ás laszországba. Angliába és Spanyolországba kalauzolta el az ol­vasót, a mostani kiadvány pedig Európa északibb vidékeire in­vitálja az érdeklődőket, ezúttal is Szeberényi Lehel és Székely István fordítása nyomán. Capek pompás útirajzíró, vaunak, akik esküdnek rá, hogy úti rajzai kiválóbbak regényeinél, drámáinál, novelláinál is. Ha nem osztjuk is a Capek-rajongók eme elfogult véleményét, meg kell állapítanunk, hogy napjainkban is ritkán találkozunk ilyen élvezetes űtijegyzetekkel. Nem kevésbé izgalmas utazást fgér, noha nem a földrajz, ha nem a történelem tájain LENGYEL DÉNES: Régi magyar mondák című, kiállításában is irigylésreméllő gyűjteménye a Móra és a Madách Könyvkiadé közös gondozásában. A teljességre tö­rekvő kiadvány fölölel] szinte az egész magyar mondakincset; a hun-magyar mondákat, a honfoglalás és a kalandozások mondáit, az Árpád-házi, a vegyesházi királyok mondáit, vala­mint e Hunyadi Jánosról és a Mátyás királyról szélé mondá­kat. A Régi magyar mondákhoz hasonló tematikájú könyv LIPTÁK GÄBOR: Amiről a kövek mesélnek című, regéket, mondákat, történeteket tartalmazó gyűjteménye. Az „Aranyhtd" és a „Regélő Dunántúl“, a „Délibáb“, a „Sár­kányfészek“, a „Duna-Tisza regéi“ után a népszerű szerző ez­úttal tizenkét történeti tárgyú, gyakran mondat eredetű elbe- szálst gyűjtött össze. Földrajzilag szinte az ország valamennyi vidékét fölsorakoztatja: Soprontól Sárospatakig és Zsámbéktél Siklósig A kötetet Szántó Piroska történelmi levegőt teremtő művészi rajzai illusztrálják. S ha már a történelemnél tartunk, folytassuk a sor a Pe­tőfi évfordulóra megjelent Petőfi életútja című kötettel, Martinkó András jeles munkájával. „Költő vagyak, költőileg kell végigrohannom az életúton!“ Idézi a kötet címoldalán a költőt. Az Idézet talán sugallni tad­ja — írja az előszó —, mit értünk Petőfi életútján. Nem egy­szerűen egy életet, mely Kiskőrösön Indul és a fehér egyházi csatatéren fejeződik be, hanem egy költőileg költőként végig­rohant életutat. Mártinké Andris, a kiváló Petnfl-kutatö legújabb könyve ezt az Izgalmas életutat Igyekszik végigkövetni, (risban és kép­ben, versben és dokumentumokban. x Szintén jubileumi kiadvány a Petőfi Sándor összes költeményei című, kivitelében Is példamutató kiadvány, a Szépirodalmi költészet is kiadónk termésében. így például Petőfi legméltóbb A jubiláns Petőfi mellett helyet kap persze a XX. századi ákltészet is kiadónk termésében. így például Petőfi legméltébb századunkban örököse, fézsef Attila, aktnak Összegyűjtött versel ugyancsak a Szépirodalmi — Madách „Nagy klasszikusok“ zo- rozatában jelent meg, a Magyar Helikon közismerten szemet gyönyörködtető kivitelezésében. T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents