Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-10 / 15. szám

NAPIRENDEN - A

DIAKSZERELEM

Özépiskolal tanár Ismerősömet •• •majdhogynem feldúlta a kérdés, ■ X mi a véleménye a diákszerelmek- ről, és mint tanár, hogyan viszo- [_^nyul e klasszikus diákjélenséghez, mit tudna róla elmondani.

Válasza megdöbbentett.

„Ha kellő eszközeim lennének hozzá, 6- szintén bevallom, én Irtanám. Az iskola nem luxusintézmény. A diáknak tanulás, a tanárnak tanítás a dolga, s az iskolában flörtnek nincs helye.“

Mielőtt reagálásommal . akaratlanul is megsértettem volna, előre bocsánatot kértem, majd enyhén konzervatívnak mertem őt nevezni, és bátorkodtam kétségbe vonni pedagógusi erényeinek teljességét. Vitánk folytatódott, ám partnerem a végsőkig sértődött maradt, és hevesen kifogásolta álláspontomat, hogy diákszerelmek voltak és vannak, s azok a diáklélektanhoz és a fiatalok érzelemvilágához úgy tartoznak hozzá, mint iskolafolyosóhoz a csöngetés, mint dolgozatíráshoz az Izgalom.

Elöljáróban kellett volna elmondanom, hogy szóban forgó vitapartnerem reál szakos, csaknem három évtizedes pedagógusi gyakorlattal rendelkező tanár, aki vasszorgalommal, nagyon nehéz Időkben, majdhogynem éhezve szerezte meg tanári diplomáját. Szívesen mondanék róla többet is, ami úgy-abogy a mentségére szolgálhatna, de anonimitásának megőrzése végett nem teszem, mert úgy vélem, nyilatkozata nem a legjellemzőbb, s merészkedem azt is hozzátenni, hogy nem is legszimpatikusabb. Merészkedem, mert magam is voltam tizenéves diák és szerelmes, merészkedem, mert úgy érzem, diákfejjel szerelmes szinte mindenki volt, így hát feltehetően az én pártom lesz a nagyobb — ha a téma szerencsés módon vitává fejlődik.

Vitatkozni persze nem arról akarunk, hogy van-e vagy nincs-e diákszerelem. Beszélni akarunk róla, mert van, mert a szerkesztőségbe érkező bizalmas levelek tömkelegé épp azáltal lesz bizalmas, hogy diákszerelmi problémákról vallanak, és kérnek tanácsot a fiatalok.

A levelek között akadnak bájosak, szépek, esetlenek, feleslegesek és sokszor talán kissé ostobák is. Válaszolni szinte mindegyikre nehéz, és legtöbb esetben csak azért nem felesleges, mert minden levélre Illik, sőt kötelesség is válaszolni. Ellenkező esetben a hallgatás azt is jelentené, hogy visszaélünk a bizalommal. Más kérdés — és részben a már említett középiskolai tanárnak ad igazat az a tény —, hogy a helyesírási és stilisztikai hibák száma sokkal több a hozzánk érkező levelek számánál.

Beszélni akarunk a diákszerelmekről.

Mert van, mert szép, mert lelkesítő, mert a tanulásban marasztaló is lehet, szent 1- gaz. Mert a diákszerelem egy életre is szólhat, mert el is múlhat, s mert ismerünk olyan eseteket Is, mikor a diákszerelem szerencsés és végzetes kimenetelű öngyilkossági kísérletekhez is vezetett már, amikor a diák és a tanár, a diák és a szülő, diák és diák, fiatal és fiatal közti bizalom akár életeket is menthetett volna meg.

Nem! Dehogy!

Túlozni nem akarunk, s tudjuk azt Is, hogy fából vaskarikát még a legjobb ezermester sem eszkábálhat. De pedagógusok és diákok, szülők és pszichológusok hozzászólásait várva vetjük fel a témát: diákszerelmek.

Indításként hadd álljon Itt néhány olyan alapkérdés, melyeket sok-sok levél lényegi rokonsága fogalmazott. Hogyan viszonyulnak a diákszerelemhez a pedagógusok? Mennyire elnézőek, s egyáltalán elnézőek- e a Jelenséggel szemben; ha igen menynyire, és hol a határ? Veszélyes-e diákként szerelmesnek lenni, ha igen, miért és mennyiben? Építően vagy rontóan hat-e a diákszerelmi kapcsolat a diák legfőbb céljára, a tanulásra? Tudomásul veszik-e a pedagógusok a diákok között sejtett vagy nyilvánvaló érzelmi kapcsolatokat, s hogyan viszonyulnak mindehhez? E vonatkozásban mennyire bizalmasak a diákok tanáraikhoz? Tudjuk, lényegében tanára válogatja. Azt szeretnénk, ha ezek a tanárok szembesítenék e vitában szemléletüket, és mondanának el jellemző példákat.

A probléma nem álprobléma, s nem a- karjuk mesterségesen felduzzasztani, de levelek s egyéb tapasztalatok alapján úgy véljük, hogy ez is meghatározza a jó vagy rossz iskolai légkört. Hozzá kell persze tenni, hogy mindez egyéb, komolyabb tényezők között, mellett meghatározó körülménynek számít.

Hadd idézzünk egy tizennyolc éves gimnazista fiú leveléből.

„Mire egy osztály eljut az érettségiig, a fiúk és lányok nagyrésze között egyfajta diákszerelmi kapcsolat alakul ki. így van ez nálunk is, s így van ez jól, mert így természetes. Igen ám, de azok, akik nem Járnak senkivel, rossz szemmel nézik mindezt, gúnyolódnak, és legtöbb esetben sértő célzásokat tesznek, ami az embert meglehetősen megviseli, s rontja az osztály légkörét. Pedig ezek a kapcsolatok szerintem ártatlanok, és soha nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy egy életre szólhatnak. Miért ne?! Gondolom, mindenki több olyan példát ismer, ami ezt a

véleményt támasztja alá. Én is Járok egy lánnyal. Szeretjük egymást, barátok vagyunk, de kigúnyolnak bennünket, s ez mindkettőnket elkeserít. Mindketten bejárók vagyunk, más és más faluból. Az u- tóbbi időben már addig fejlődött a gúnyolódás, hogy kénytelenek vagyunk egymást elkerülni, s így most alig-alig találkozunk, a tízpercekben elkerüljük egymást. Pedig akik gúnyolnak bennünket, ugyanúgy lehetnek és lennének is szerelmesek, csakhogy ők nem találtak egymásra. Van néhány nagyon Jó tanárunk, s tudjuk, hogy ők is látják, tudják mindezt, ám félünk hozzájuk bizalommal fordulni.“

Egy másik levél.

„Osztályunkban a fiúk számbeli kisebbségben vannak, de mindegyik Jár valakivel. Tanáraink tudják; ám mindannak ellenére, hogy a harmadik tanévet gyúrjuk közösen, még egyetlen egyszer sem, egyetlen osztályfőnökin sem esett szó a diákszerelemről mint olyanról. Sajnos, mi magunk között sem beszélünk róla. Bizonyos

értelemben ez nem is téma, de láthatóan ront az osztály légkörén, és két pártra oszt bennünket. Azok a lányok, akik nem járnak senkivel, kiállhatatlanul ellenségeskednek velünk. Szerintem a megoldásból részt kéne vállalniuk tanárainknak Is. De hogyan?“

Egy harmadéve gyakorló, fiatal tanárnő meséli;

Szerencsés módon, ahogy beléptem ebbe az iskolába, kaptam egy osztályt. Három éve vagyok az osztályfőnökük, és be kell vallanom, a gyerekek között szerettem meg végérvényesen a hivatásomat, pedig a főiskola utolsó két esztendejében majdhogynem elment tőle a kedvem. Osztályom fő erénye, hogy bizalmasak hozzám a gyerekek, s ez szinte minden területen kitűnően gyümölcsözik. Tanulmányi átlaguk a legjobb az iskolában. Amikor az igazgatónk részt vett egy osztályfőnöki óránkon, csóválta a fejét a meglepetéstől, azt mondhatnám, az elismerés Jelét adta ezzel. Azon a bizonyos osztályfőnöki őrán, mint már sok alkalommal, a diákszerelmekről beszéltünk. Nem konkrétan, csak úgy általában, hiszen az osztályban sok az egymásba szerelmes diák és diáklány, nem lenne okos név szerint beszélni a problémáról. Bár 1- lyen is előfordult. Egy lány tanulmányi átlaga zuhanásszerűen romlott. Tudtam az okot, s leplezetlenül, nyíltan próbáltam vele beszélni, ő is őszinte volt. Bevallom, amikor meggyőződtem róla, hogy a félénk srác is szerelmes a lányba — anélkül, hogy ők vagy az osztály észrevette volna —, egy ügyes ötlettel, úgy Is mondhatnám, persze idézőjelben, „összehoztam“ őket. Én Ismerem őket, s visszautasítom, aki ezért elítél. Tudom, tizenéves félénkségük megakadályozza őket abban, hogy ez a kapcsolat esetleg veszélyessé fejlődjék, s túllépjen a diákszenelmi normák határain. Más kérdés persze, milyenek ezek a normák. Tudjuk, de azért érdemes rőla beszélni, s azt is tudjuk, hogy a gimnáziumiközépiskolai diákszerelmek nem juthatnak el a szexuális kapcsolatig. Természetesen vannak esetek, melyek más gyakorlatot 1- gazolnak. Sajnos. Nem akarom azt mondani, hogy lélekben totálisan Irányíthatók a diákok, de meggyőződésem, hogy a jó pedagógus nagyon sokat tehet az egészséges nevelésért és azért, hogy az ilyen sajnálatos esetek ne következzenek be.“

Végezetül pedig hadd idézzem egy lassan nyugdíjkorhatárhoz közeledő középiskolai tanár monológját:

„Pedagógusi pályám negyedik évtizedének a felénél tartok. Nagyon érdekes módon soha korábban nem éreztem olyan aktuálisnak a diákszerelmekhez való pedagógusi-nevelői viszonyulás fontosságát, mint az utóbbi években. Nemcsak a fiatalok változtak meg, változott az emberek életszemlélete Is, s egyre több, eddig tabunak számító jelenségről kell beszélnünk, s ez így van jól. őszintén bevallom, nekem problémát okoz, hogyan Is viszonyuljak hozzá. Őszülő fejjel is elpirulok, amikor látom, hogy diák — diáklány között olyan érzelmi kapcsolat alakult ki, amelyet jómagam ártatlannak és természetes életjelenségnek tartok, de bizony sokszor kínos helyzetekbe is kerülök, mert szerencsés módon bizalmasak hozzám a gyerekek, nemegyszer kértek tőlem tanácsot ilyen vonatkozásban. Szégyen ide, szégyen oda, de legszívesebben bizony másra tereltem volna a szót, bár mondom, ami van, arról kell is beszélni, vagy legalábbis tudomásul kell venni. Hiába, változnak az Idők, és ez így van rendjén. Nem mondhatnám, hogy a tanulás kárára megy a diákszerelem. Sőt. Ahogy én látom, a szerelmes diák szorgalmasabb, élénkebb és vidámabb Is. Nem mint hajdan' amikor a szerelmes diák búskomor volt és verseket fabrikált. Különben Is, valamikor nagyon kevés volt a tizenöt és húsz év közti diákok száma, és következésképpen kevesebb volt a diákszerelem, ám lényegesen több volt a tizenéves menyasz- szony, a tizenéves anya, aminek hátrányait §s káros következményeit kitapasztalhattuk.“

0 0 0

Egyelőre ennyit.

Pedagógusok, diákok, szülők — olvasók véleményeit várjuk.

Vele labdázni if leket

eltűnő, rikító színű ruhákat viselt. Ha végigment az utcán, mindenki utána fordult.

Nem, nem lehetett rá azt mondani, hogy felvágó. Szívesen beszélt mindenkivel, csak éppen járni nem járt senkivel. Sokan már azt hitték róla, hogy ecetre marad.

Hogy megmondták-e neki is, vagy csak úgy a háta mögött rebesgették, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy egy idő után mást kezdtek beszélni.

— Hallottad, Dórinak gyereke lesz? — mondták a barátnői, s mindenki megnézte, mintha húsa lombjait akarta volna látni.

Nem tartott sokáig, s bizony mindenki láthatta, hogy a pletyka igazat mond. Aztán meg is született a gyerek, ö, az anyja, élvezte a szabadság derűs napjait, utcahosszat sétált kisfiával, csak éppen mindig magányosan. Legföljebb az öccsével.

Az úgy történt, hogy áthelyezték, s új főnöke azonnal felfedezte a szépségét. Reggelenként' megállt érte az autójával, délután hazahozta. Ha éppenséggel délutánra esett a szolgálata, akkor megittak egy-egy kávét, vagy még megálltak valahol.

Eleinte még az anyja sem gondolt semmi rosszra. Jólesett, hogy kedves a főnök, és kedveli a lányát. Sőt, más előnyöket is rejtett ez a kedvesség. Száz-kétszáz korona prémiumot, üdülési beutalót a Tátrába... Ami meg a táskájában hazavándorolt, nem hiányzott a konyháról.

Hát mi ebben a rossz? — gondolta Dóri, és vett magának ruhát, cipőt, kabátot. És kalapot is vásárolt. Ez egy kicsit feltűnő volt, mert ezaddig akármilyen rt- kítósak voltak is a ruhát, kalapot sohasem hordott. Sőt, kesztyűt sem. Most persze kesztyűt is vett magának.

Megtörtént, hogy éjfél után vagy csak reggel jött haza. Igaz, erről senki nem tudott, csak az anyja. Az pedig, ha megdorgálta is, az apja előtt elhallgatta a dolgot. Dóri apja ugyanis szigorú ember volt, aligha tűrte volna el, hogy a lánya csak így magyarázat nélkül kimaradozzék.

Magyarázat ugyan lett volna,

csak éppen nem minden szépséghiba nélkül. Ez a szépséghiba pedig az volt, hogy a főnöknek volt már felesége meg két gyereke. Korán nősült, nagyok voltak már a gyerekei. Sokat panaszkodott a feleségére, mint ahogy azt általában teszik a férfiak.

Dóri el is hitte a panaszokat, és sajnálta a kedves és aranyos embert. Sőt, végül még szerelmes is lett bele, s amikor kiderült, hogy teherbe esett, hallani sem a- kart arról, hogy elvegyék a gyereket. Meg volt ugyanis győződve, hogy a főnök állja a szavát és feleségül veszi őt.

— Már beadtam a válókeresetet, már a jövő héten lesz a tárgyalásunk, már elválok — mondogatta, s a napok-hetek meg múltak.

Amikor Dóri már látta, hogy a főnöke aligha tartja be a szavát, későn is lett volna kórházba mennie.

Dóri becsületére legyen mondva, hogy valójában nem is esett kétségbe. Mindig büszkén sétálta kisfiával, játszott vele naphosszat, és azért sem haragudott, hogy a főnök, mielőtt még ő visszatért volna a szülési szabadságról, áthelyeztette magát, hogy megnyugtassa a feleségét.

Egyébként ennek már hat éve. Dóri fia, Zoli, az idén már iskolába jár, s van, akit apjának szólíthat. Eleinte csak úgy séta közben szegődött melléjük az a bácsi, aztán pedig már alig várta, hogy jöjjön és találkozzanak.

A legjobb az, hogy vele Zoli még labdázhat is... Németh István