Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-03 / 14. szám
VJACSESZLAV IVANOVICS IVANOV SZERELEM Vagyunk két villámvert fa tűz-jele, éjféli erdőn két világié máglya, két meteor szikrázó fény-uszálya, egy sorsharag kettős nyílvesszeje, egy-igába tört lovak kényszere, melyek futását egy-gyeplő cibálja, vagyunk egy gondolat kétívü szárnya, egyetlenegy tekintet két szeme. Iker-árnyék, mely sírlapra vetül, ókori Szépség álmodik a márvány sírkő alatt, nyugszik Időtlenül, titok, melyet két hangon hallani, két szfinx vagyunk magányunk éjszakáján, közös kereszt kettétárt karjai. Rab Zsuzsa fordítása AFANASZI] FET Most már ne suhogj... Édes gyönyörűség: éj van, s én itt. veled. A folyó — óntükör, csillag szipnrkáz benne. S ott fenn a messzi ég... Vesd föl tekinteted: micsoda tisztaság és mélység végtelenje! 0, nevezz bárminek, mondd: esztelen vagyok. A józan értelem elhágy e pillanatban, és el kell mondanom, mert nem hallgathatok, micsoda tűz emészt, ég bennem oithatalan. Szeretlek, szenvedek. A sorsom táldalum. Halld meg, nem titkolom az érted égő vágyat. Ú szeretlek nagyon, engedd megvallanom, NYIKQLAJ ZABOLOCKij szeretlek, senki mást, és sóvárgok utánad. Rab Zsuzsa fordítása FELESÉG ALEKSZEJ VASZILJEV1CS KOLCOV: ÉDES GYÖNYÖRŰSÉG Most már ne suhog], ért kalászú rozsI Rétekről, kaszás, most már ne dalolj! Nincs nekem miért gyűjtögetni most, t nincs nekem mién gazdagodni már. Gyűjtögettem én még mint fiatal, nem is magamért — szép galambomért. Édes volt nekem nézni szép szemét, jóság tündökölt benne, szerelem. S az a ragyogó két szem kialudt. Sírban áluszik drágám, gyönyörűm! Hegynél súlyosabb, éjnél komorabb sajgó szívemen a fekete gond! Aprily Lajos fordítása Az ablak előtt komor ember ül — fürtjét hátraveti. Halk asszonya nagy figyelemmel gyógyszert kever, ad be neki. Féltő szeme bús-melegen süt, oly gyöngéd s állhatatosl Gyűrűs haja gyermekien csüng sovány kis vállaihoz. A férfi, mióta fölébredt, ír, ír, ír — nincs pihenői A kis nő gondteli lépked: csak ő gyógyulna meg, ő! Padló, ha nyikordul, a férfi fölrántja szemöldje ivét — Ogy fél, hogy vágyna nem élni ilyenkor a kis feleség. Ki vagy, te zsenije a földnek? Se Goethe, se Dante soha nem ismert ennyi szerelmet, hitet aziránt, kicsoda. Mit firkálgatsz papírodra? Mért vagy folyvást haragos? Mért azt keresed gyanakodva, hol a gáncs, bajt ml okoz? Ha ím az emberi nemnek javáért élned a cél, hogyan nem látja szemed meg a kincset, amely veled él? Illyés Gyula fordítása Szeretem a nagy szemed Szeretem nagy szemed ezer- fényű játékát: égi csillám ragyog elő és tűnik el, ha felütöd s a röpke villám egyszerre mindent átölel. De még vonzóbb, ha szűrve árad fénye húnyt ptlláid közén, s csók közben, mint komor varázslat, csak lassan izzik át belém vad tüze vágyad parazsának. Szabó Lőrinc fordítása Holaöko Viktor illusztrációja Nyomába eredtünk a Szitanyec felé vezető úton. Újból megeredt az eső. Halott egerek úszkáltak az úton. Az ősz lesből rontott a szívünkre, s a fák, ezek a lábra állított pucér hullák, ott bólogattak az útkereszteződéseknél. Reggelre érkeztünk Szitanyecbe, Volkov- val, a törzs szállásmesterével voltam e- gyütt. Talált Is kettőnk számára egy szabad házat a falu végén. — Bort — szóltam oda a gazdaasszonynak —, bort, húst és kenyeret. Az öregasszony ott ült a padlón, és kezéből etette az ágy alá eldugott borját. — Semmi sincs — válaszolta egykedvűen. — Már az idejére sem emlékszem, mikor volt... Az asztalhoz ültem, lecsatoltam a pisztolyom, és elaludtam. Egy negyedóra múlva kinyitottam a szemem, és megpillantottam Volkovot, aki ott görnyedt az ablakpárkány felett. Levelet írt a menyasszonyának. „Mélyen tisztelt Valja — írta —, emlékszik-e még rám?“ Elolvastam az első sort, a zsebemből gyufát húztam elő, s a padló közepén meggyújtottam egy nyaláb szalmát. A felszabadult lángok vakítóan nyaldostak felém. Az öregasszony ráfeküdt a tűzre és úgy oltotta el. — Mit művelsz, pan? — kiáltott fel az öregasszony, s rémülten visszahökölt. Volkov megfordult, kifejezéstelen üres szemét az öregasszonyra emelte, majd folytatta az írást. — Rád gyújtom a házat, te vénség — dünnyögtem bóbiskolva —, ideégsz te is meg a rücskös borjad. — Hát még mit nem! — kiáltott fel a gazdaasszony magas hangon, kiszaladt a pitvarba, s egy korsó tejjel meg kenyérrel tért vissza. Még a felét se ettük meg, amikor kívülről lövések zaja koppant egyre sűrűbben. A lövések sokáig kopogtak, s már kezdett az agyunkra menni. Kiittuk a tejet, Volkov meg kiment az udvarra, hogy szétnézzen, ml történt. — Felnyergeltem a lovad — szólt be hozzám az ablakon —, az enyémet úgy átlyukasztották, hogy jobban se kell. A len gyelek innen száz méternyire állították fel a géppuskájukat. S kettőnknek egy lovunk maradt. Alisaiig vitt ki bennünket Szitanyecből. Én ültem a nyeregben, Volkov meg mögém telepedett. A fogatolt vonatok vijjogva menekülték, elsüllyedtek a sárban. A reggel úgy csöpögött ránk, mint a kloroform a műtőasztalra. — Te nős vagy, Ljutov? — kérdezte váratlanul Volkov a hátam mögül. — Elhagyott a feleségem — válaszoltam, s egynéhány pillanatra elbőblskoltam. Azt álmodtam, hogy ágyban alszom. Néma hallgatás. A lovunk botladozik. — Még két verszta, s a kanca kidöglik — mondotta Volkov a hátam mögül. Néma hallgatás. — A hadjáratot elvesztettük — dünnyö- gött Volkov és felhorkant. — Igen — mondottam én. 1920. A hadosztályparancsnok meg a hadosztálytörzs ott feküdt három versztánylra Zamosztyétől a letarolt mezőn. A sereg éjszakai támadásra készült a város ellen. A hadseregparancs megkövetelte, hogy az éjszakát mér Zamosztyéban töltsük, és a hadosztályparancsnok várta a győzelmi jelentést. Eset az eső. Az elöntött földön szél és sötétség szálldogált. A csillagokat kioltotta a felduzzadt fellegek tintája. Az elcsigázott lovak sóhajtozva váltogatták a lábuk a sötétségben. Nem volt mivel etetni őket. A lovamat a bokámhoz kötöttem, betekertem magam az esőköpenyembe, és lefeküdtem egy vízzel teli gödörbe. A szétázott föld a sírhantok megnyugtató ölelését tárta felém. A 16 megfeszítette a kötőféket, ás lábamnál fogva tovavonszolt. Valahol egy maroknyi füvet talált, azt kezdte csipegetni. Ekkor elaludtam, s álmomban egy szénával teli fészert láttam. A fészer felett, aranyos porban búgott a cséplés. Búzakévék repdestek az ég felé, a júliusi nap estébe hajolt, az alkonyat serpenyője a falu fölé borult. Beolvadtam néma nyoszolyámba, s a tarkóm alatt levő széna simogatása szinte eszem vette. A fészer ajtaja csikorogva kicsapódott. Báli ruhás nő közeledett felém. Ingválla fekete csipkéi közül kivette mellét, óvatosan, mint egy dajka az ételt, és felém tolta. Mellét a mellemre fektette. Kínzó melegség remegtette meg lényem, és az eleven, mozgékony verejtékcseppek bugyborékolva forrtak mellbimbóink között. „Margó — fojtogatta a kiáltás a torkom. — A föld kínjainak kötelén úgy húz maga után, mint egy megmakacsodott ebet, de mégis megláttam magát, Margó ...“ Ezt akartam kiabálni, de váratlan dermedt hidegség bénította meg az állkapcsomat. A nö ekkor elhúzódott tőlem, és térdre rogyott. „Jézusom — mondta —■, vedd magadhoz elhunyt szolgád lelkét...“ Egy-egy kopott ötkopejkást tett a szemhéjamra, és illatos szénával tömte be szám üregét. Bilincsbe vert állkapcsom körül hasztalan ficánkolt a jajkiáltás, a kihunyó szemgolyók lassan megfordultak a rézpénz alatt, képtelen voltam kinyújtani kezem és ... felébredtem. Lengő szakállú paraszt feküdt előttem. Kezében puskát tartott. A lovam gerince fekete rúdként hasított az égbe. A kötőfék szoros hurokként feszült felfelé ágaskodó lábamra. — Elaludtál, földi — szólt a paraszt, és éjszakai álmatlan szemében mosoly csillant —, a lovad vagy egy fél versztét vonszolt ... Szétbogoztam a kötőféket, és felálltam. Csalán sebzette arcomból ömlött a vér. Alig két lépésnyire tőlünk feküdt az első vonalbeli csatárlánc. J61 kivehetően láttam Zamosztye kéményeit, a szűk gettójában lopakodó tüzeket meg az összetört lámpású tűzoltótornyot. A nyirkos hajnal úgy ömlött felénk, mint a kloroforhullámok. Zöld rakéták kacskaringóztak a lengyel tábor felett, megremegtek a levegőben, széthulltak, mint a holdfényben a rózsák és kihunytak. A csendben távoli jajveszékelés zaja ütötte meg fülem. A titkos gyilkosság füstje kőborgott köröttünk. — Valakit ölnek — mondottam —, kit ölnek? — A lengyel nyugtalankodik — válaszolt a paraszt —, a lengyel öli a zsidókat... A paraszt a puskát jobbjából a baljába vette át. Szakálla odalra ferdült, szeretettel nézett rám, és így szólt: — Hosszúak itt az éjszakák a csatárláncban. Se vége, se hossza az ilyen éjszakáknak. Ha pedig az embernek kedve kerekedik szót váltani egy másik emberrel, hát honnan vegye ezt a másik embert? A paraszt tukmálva nógatta, hogy gyújtsak rá a cigarettája tűzénél. — Mindennek a zsidó az oka, a mi bajunknak meg a tiéteknek. A háború után alig marad belőlük. Hány zsidó van a világon? — Lehet vagy tízmillió — válaszoltam, és felszerszámoztam a lovam. — Marad majd vagy kétszázezer belőlük — kiáltott fel a paraszt, megragadta a karom, attól félt, hogy elmegyek. De már fenn voltam a nyeregben, és megindultam arra felé, ahol a törzs volt. A hadosztályparancsnok éppen indulni készült. A küldöncök ott álltak előtte vi- gyázzban, és lábon aludtak. A gyalogosí- tott századok ott kúsztak a nyirkos göröngyökön. — Szorít a kapca — suttogta a hadosztályparancsnok és ellovagolt.
