Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-20 / 12. szám
új ifjúság 9 té Ha úgy vesszük, az élet eddig egészen rendes volt hozzám, gondolta Ignác Vavruska a raktár egyik homályos sár- i kában, alíjal éppen az utolsó falatokat ette a serpenyőben fel- i melegített' káposztás gombócból. Az élet minden nyomorúsága és néha az emberi irigység ellenére is egészen a raktárfő- 1 nökségig ivittem, 'és az már nem kicsiség. Épp elég munkát ad ez itt 'egynek, ha mindent a megfelelő rendben akar tar tani, hiszen mintegy százötvenkét különféle tétel van itt rak táron a törlőgumitól és az golyóstollbetétekről egészen a kü lönféle méretű papírokig, gépszalagokig, sokszorosító hártya papírokig, amelyelc különösen szigorúan vannak kezelve és ellenőrizve. Az üres; serpenyőt újságpapírba csomagolta és egy ütött- kopott aktatáskába tette. A falióra lepattogzott zománcé számlapjára pillantott. Tizenkettő húsz. Maradt még néhány perc az ebédszünetből. Ma aligha készül el a munkával. Felállt és csaknem kétségbeesetten nézett közül a takarékosan megvilágított rengeteg polcú és rekeszé raktárban. Leltár. Sehol semmi, csak gondolnak egyet, és aztán Vavrusko elvtárs ménjén rajta végig és írja össze. Ha akárhogy meghajtaná Is magát, fél ötre akkor se fejezné be, itt kell ma radnia túlórázni. Persze az még nem lenne baj, a túlórát itt ugyanis még fizetik, s nyárra, a szabadságra minden fillér jól jön. Van is neki a becsületesen ledolgozott túlórákból minden hónapban rengeteg, mert erre a hangyamunkára csak egyedül van; a kisegítő erő, még ilyen tésztát, egyszercsak bejön és bejelenti, hogy megy szülési szabadságra. Előtte az öreg Mrázek volt itt, nem egészen egy éve volt már csak a nyugdíjig, aztán hirtelen a szWe, és reggel a portán már jelentették neki, hogy Mrázek már jobblétre szenderült. így aztán újra magára maradt, mint évek hosszú során már e- lőtte is nyolc, kilenc és néha tíz órát Is dolgozva naponta. Azért, mert nála nélkül és a raktára nélkül nagyon hamar leállna a szerkesztőség, mert a szerkesztő uraknak nem lenne mire Írniuk, elhallgatnának az írógépek, mert nem lenne beléjük szalag, leállna az expedíciós részleg, mert zacskók, borítékok, ragasztószalagok és ki tudja, mi minden nélkül maradna még, egyszóval, ha az ember jobban meggondolja, tulajdonképpen ez az egész épület, benne a több száz emberrel, a markában van. Nyújtózott egyet, aztán fogta az iratot meg a ceruzát és munkához látott. Felkapaszkodott a létrára, a hordókra, a polcokra és rendezgetett, ellenőrzött, összeszámolt és feljegyzett. Háromkor félretette a jegyzéket és a ceruzát a kis faasztalkára és teát főzött magának. És ahogy ott üldögélt a ládán, egyszer csak a Cseresznyéskert utolsó felvonása villant fel emlékezetében, amelyet a múlt héten nézett meg az üzemmel, mert az üzemi szakszervezet megvásárolta a jegyeket. De nem jutott eszébe egyetlen olyan alakítás sem, amely különösen megnyerte volna a tetszését, csak inkább mintha megérezte volna magában azt a különös légkört, amely a színpadról áradt felé. Az az igazság, hogy pontosan már oem Is tudja, tulajdonképpen miről is szólt az a darab, de egy dolog sehogy se ment a fejébe; Azok a színészek vagy inkább hősök hogy pocsékolták a drága időt, mintha az nem is létezett volna a számukra, csak állandóan és állandóan beszéltek, töprengtek valamin, hogy se vége, se hossza nem volt, de senki se tudta tettre elhatározni magát, csak szavak és megint csak szavak, mintha az eszmefuttatásukhoz az egész élet rendelkezésükre állna, mintha sehová ziem sietnének, mintha minden idejüket be- Teg lelkűkre pazarolnák... . . ■ . „ .;v Vavfuäka kétfelé tört egy cigarettát, az egyik felét visszatette a gyűrött dobozba, a másikat pedig pontosan belehelyezte a cigarettaszipkába. Rágyújtott és lassan, megfontoltan dohányzott. Ez az élet, villant át az agyán szomorúan, ez az élet már egészen más. Elsietett, agyonhajszolt; a munkától nincs időnk egyiknek a másikára, látástól vakulásig megállás nélkül hajtjuk magunkat a jobb helyekért, a prémiumért vagy csak azért, hogy megtarthassuk legalább azt a keveset, amink van. Istenem, sóhajtott fel még szomorúbban, hiszen jóformán már a legközelebbi hozzátartozóimat sem ismerem, az asz- szonyt és a gyerekeket... Lefújta cigarettája hamuját és nézte a kis kupacot, ahogy a raktár betonpadlójára esett, s ahol elterült akár egy pici ejtőernyő. Rövidesen huszonöt éve lesz, hogy Rózsát oltár elé vezettem, Mirkó ősszel lesz tíz, Irena meg most megy majd főiskolára. Rózsa... A cigarettacsikket kisujja körmével kikaparta a szipkából és gondosan eltaposta. Huszonöt év együtt, és tulajdonképpen azt se tudom, hogy kicsoda Rózsa. Néhányszor voltunk együtt szabadságon, egyszer, emlékszem rá, az egyik télen tüdőgyulladással feküdt, akkor rettenetesen megijesztett, de végül is csak kivakaródzott belőle.., A szíve is belesajdult, mert hirtelenében mindössze ennyire tudott visszaemlékezni. Istenem, gondolta, hát ez bizony nem valami sok, sőt, huszonöt évi együttélés után inkább rettenetesen kevés. No és Irena? Vagy Mirek? Tudja egyáltalán, mi izgatja, foglalkoztatja őket, amikor hazajönnek az iskolából, hogy milyen hőseik vannak nekik ma, vajon tudja-e, mert az ö fiatalkorában Tom Mix és Nurmi voltak azok, de Mirko hőseiről még csak fogalma sincs. Vagy azt, hogy milyen gondja-baja van Rózsának a munkahelyén az üzemben, ahol nap nap után már több mint nyolc éve áll a kiinduló ellenőrzésen, és ezer meg ezer Uvegbuborékot ellenőriz, az ember szinte azt mondaná, hogy tulajdonképpen valami nagy gondjai ott nem is lehetnek, a munkája ugyanis annyira egy- s hangú és gépies, hogy a gondjai is ilyenek, egyhangúak és gépiesek, de ki tudja... Fogta az asztalról a kimutatást és a ceruzát, s újra hozzálátott a rubrikák kitöltögetésének a maga takaros írásával és olvasható számaival. Valamit tenni kellene magunkkal, motozott közben a fejében, valaminek történnie kellene velünk, mert különben az élet elszalad, és még csak nem is éltünk, meghalunk és semmivel se fogunk többet tudni egymásról, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Többet kellene egymás mellett élnünk, együtt, közös célokkal, mondjuk közösen járni koncertekre... Gondosan rakosgatta egymás mellé a kis kerek bakelit do- dí bozokat az írógépszalagokkal, de szinte nem is látta őket. A lelke mélyén most a kis Mirkóval a bábszínházban UH eí= először és utoljára és a szeme sarkából figyelte Mirkó rész- sz kető kis állát, amikor a gonosz intéző villámokat szórt a nézőtérre. Hány éve lehet már ennek? Hat, hét?... hat, hét, * nyolc, kilenc, tíz, számolta hangosan a kis bakelit dobozkákat, aztán a megfelelő rubrikába beírt egy takaros tízest, majd visszatette a doboz fedelét és újra elhelyezte a polcon. És Irena tulajdonképpen mióta nem'játszik a göndör hajú babával, amely most valahol a padláson hányódik? Kard Houba,: j ' u le r ) a: Ifairw Álmodozva támaszkodott a falnak, és a kis, piszkos ablakon át kinézett a szűk udvarra. Mindez már a múlté, s o- - lyan hirtelen történt, évek hosszú során eszébe se jutott, csak most. Az idő végérvényesen elvitte a fiatalságát, de a Rózsa fiatalságát is és persze a gyerekekét. Vajon hogy tu- ti dott ilyen észrevétlenül és rettenetes gyorsan megszökni? Végül már csak az emlékei maradnak, de az ember akkor b már végérvényesen megöregedett. Ö azonban még egyáltalán é nem öreg, nem, talán van még valamiféle remény, talán még meg tudja állítani az Időt, és ha az egész mindent elsöprő V lavináját nem is, de legalább egy pici kis részt belőle, az v élet utolsó rezdülését és illatát... — Minden jót, VavruSko úr — hallotta a nyitott, ajtóból. k Egymás után indultak hazafelé az emberek. —. Jó éjszakát, VaVruíko elvtárs — kukkantott be/ a raktárba Winter doktor, a gazdasági részleg vezetője. — Aztán c ne felejtsen el hazamenni maga is. Fél hat múlt. Ledobta magáról a szürke, lobogó köpenyt, kezet mosott a mosdóban, becsattíntotta az aktatáskáját, fel- e vette a kopott gallérú kiszákadozott gomblyukú télikabátját, 11 feltette a fekete svájcisapkáját és bezárta a raktárt. A fel- * vonóval lement a földszintre, a portán átadta a kulcsot és kilépett az esti utcára. f Valamit vinnem kéne nekik ma este, jutott eszébe, ami- f kor a virágárus bódéja mellett elment. A pulton az első hó- ' virágok csokrai hevertek. Amikor az első kis csokrocskát a J kezébe vette, ijedten körülnézett. Biztosan nevetséges va- I gyök, mint valami öreg íicsúr. Gyorsan fizetett, a hóvirág- 1 csokrokat bedobta a táskájába és sietve elvegyült a járókelők 2 közölj;&L Mjrkónak? Há.t Irénének,, az nem bocsátón* meg 1 nékem,’‘ha üres kézzel állítanék’ be. Megszaporáztá a lépteit, s és a sarki papírüzletben Mirkónak vett öt ívecskét várak és kastélyok lenyomataival és a címerekkel. Irenának pedig 1 még egy üveg kölnit... Aktatáskájával a hóna alatt felszállt a villamosra, nem 1 ment be a kocsi belsejébe, elöl maradt és az arcát az üveg- 1 hez szorította. Érezte, hogy jóleső meleg járja át egész testét, olyan érzés volt ez, amilyet már régen nem érzett. Hosszú idő után most újra örült annak, hogy hazafelé tart. Ünnep lesz ez a mai nap, olyan ünnep, amely egyetlen kalendáriumban sincs bejegyezve. Ünnepnek kell lennie, és az elkö- ‘ vetkezőkben minden napnak, hogy majd egyszer, az utolsó 1 napon, ha összegezi az életét, elmondhassa, hogy nem élt 1 hiába. Halkan nyitotta ki az ajtót, az előszobában levetkőzött, aztán mint valami kincset fogta újra az aktatáskáját és benyitott a konyhába. Rózsa, háttal állva az ajtónak, mintha megérezte volna a pillantását, megfordult. — Végre, hogy itthon vagy, lassan már haza se találsz. , — De Rózsa — nevette el magát és belépett a konyhába. Kinyitotta a táskát és belenyúlt. — A vacsorát majd melegítsd meg magad, nekem gyűlésre kell rohannom, a végén még elkések miattad... , — Várj már... Én... Elment mellette; a táska mélyén a hóvirágcsokrot kereső kéz megállt. Még hallotta, ahogy az előszobában az ajtó becsapódott. Magára maradt. Semmi az egész, mondta, hogy erőt öntsön magába,. így van ez nálunk minden este, eddig ) még sohasem zavart, sőt, eszembe se jutott. Ma először, mert... . Rózsa nem tehet róla, ezért nem haragudhatok rá, hiszen az elmúlt évek során én se voltam más. Amilyen én vagyok, í olyan ő is. És meglehet, hogy már nem is lesz más, de neki i meg kell változnia.... Bement a szobába. Mirkó az asztalnál ült a házi feladata - fölött,, a mozgatható asztali lámpa égett, és valamit buzgón s írt. Mögé lépett és nem tudta megállni, hogy meg ne simogassa a fejét, mint akkor ott a.bábszínházban.,. . , — A'házi feladatodat készíted? 1 — Igen — dörmögte Mirek, és a könyökével eltakarta a füzetet. 1 — Mi újság? • ■ ..................——— ............................................ 1 .1 — Semmi. — Ne mondd, tényleg semmi? És mi újság az iskolában? — Semmi. Csend. , , Ügy kérdezősködöm, mint valami vizsgálóbíró. Mint min- Hát képtelen vagyok valami normálisát kérdezni tőle? — Te — mondta és leült vele szemben —, van számodra y kis meglepetésem. Vasárnap elmegyünk színházba, mit élsz hozzá? — Színházba? — húzta el a száját Mirek. — Igen, színházba... Nem is örülsz neki?! — De örülök, csakhogy én vasárnap nem mehetek. — Nem? És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? — Hát, a fiúkkal megyünk úszni. — Úszni? És pont vasárnap? — Igen. — De miért éppen vasárnap? Kár. nem lehetné esetleg... Szórakozott mozdulattal nyúlt a táskába és vette elő a nyomatokat. — Hoztam neked valamit — mondta, és az Ivecskéket az ztalra tette. — De apa, hiszen ezek már megvannak! Inkább box match- vehettél volna. — Mit? — Box match-et, azokat a kis angol autókat hívják így. — Autókat... hát persze... Csalódottan összeszedte a lenyomatokat és visszadobta ft- !t a táskájába. Amikor bekattintotta a zárat, még megkér- szte: — Irena itthon van? — Igen, apa, a hálószobában. Már éppen indulni akart a hálószoba ajtajához, amikor írek hangja megállította: — De Irena azt mondta,' hogy ne zavarja senki. — Igen? Senki? Egyszóval én se? — keserűen felnevetett. — És vajon miért nem szabad zavarni? —- Hát, siet. Megy valahová. ' Elismerően biccentett a fejével, de annak ellenére benyi- itt az ajtón. — Mi az? Á, te vagy az? Szia. — hallatszott a tükör felöl, ena rózsaszín kombinéban állt a tükrös szekrényajtó előtt s fésiilködött. — Mirek figyelmeztetett, hogy ne zavarjalak — mondta avruska tréfálkozva, de nem volt hozzá valami nagy ked- e. — Készülsz valahová? — Csak a Mefisztót megyünk megnézni tőlünk a lányokat. Vavruéka leült a vetetlen ágy szélére. — Figyelj rám, Irén, nem maradhatnál ma kivételesen, sak ma, itthon?... — Itthon? Jézusom és miért, apa? — Miért? — mormolta, megdörzsölte a homlokát és újra lmondta. — Igen, persze, hogy miért? — Alig észrevehetően íegrántotta a vállát majd hozzátette; — Hát, mondjuk az n kedvemért. i — A te kedvedért? — Abbahagyta a fésülködést és meg- ordult. Felemelte a tekintetét, amellyel az egész alakját be- Dgta, s a szemében döbbenet ült: Mintha most látta volna a ányát először, nyúlánk termetét, hosszú vörösesbe játszó hast, fiatal telt keblét, gömbölyű hasát, amely a selyemkom- iné alatt körvonalazódott. De hiszen ez már felnőtt, érett iő, gondolta, le nem véve róla a szemét. Én meg úgy őröm még mindig magamban, mint babákkal játszó kislányt. Iristsn, micsoda tolvaj ez az Idő. Álmodozásából a lánya kis— é durva, alt hangja rezzentette ki: — De hiszen nem ünnepelsz semmit, apa, nincs se szüle- ésnapod, se... — Nincs, hát az tényleg nincs. — Újra ránézett. — De nondd, csak az ilyen napokon szokás otthon maradni? Más- ;or már nem? — De apa... De hiszen te magad is jól tudod? — Mit tudok én jól? — Még kérded. Hiszen Itt megöli az embert az unalom... ' A táskához fordult, mint az utolsó lehetőséghez: elővette íz üveg kölnit, tjedten ránézett, kedve lett volna gyorsan íjra eldugni, de aztán összeszedte a bátorságát és jóságosán ízt mondta: — Nézd csak, vettem neked valamit. — Mutasd! Tényleg? Sietve átadta neki az üveget. Észrevette, ahogy Irena kí- .’áncsisága egyszerre kialudt. — Ez a miénk? —■ Miénk? Hát persze, most már a tiéd... — Én úgy értettem, hogy nálunk, a mi gyártmányunk-e.. — Vagy úgy, nem, azt nem tudom, ezekben a dolgokban lem ismerem ki magamat, lehet, hogy az. De miért? Annyi- ■a fontos ez?? — Már hogyne lenne fontos, apa. Ezt mindjárt felismernék rajtam a lányok. Nem volt nekik francia? — Francia? — Igen, mondjuk Molyneux... — Mól... Molyneux... — szótagolta értetlenül, és egyszerre kínosan érezte magát, rájött, hogy mennyire fölösleges itt i hálószobában, felállt, egy kicsit még gondolkodott, hogy mit is csináljon, de aztán döntött: kiment a szobából. Visz- szament a konyhába, az aktatáskáját a székre dobta, és leült az elárvult asztalhoz. Ült és nem gondolt semmire. Aztán a tekintete a székre tévedt, amelyre a táskáját tette. A táska nyitva volt, lehet, hogy nem záródott be rendesen, de az is lehet, hogy elfelejtette bezárni, s a szék alatt a kopott linóleumon egy csokor hóvirág feküdt. Úgy hevert ott a sárgás félhomályban, a szokatlan csendben és a nem várt elhagyatottságában, akár egy fagyott fehér galamb... Tóth Elemér fordítása
