Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-10 / 2. szám
új ifjúság 3 medvecfovi (Medve) nemzetközi Duna-hidat A Javítják, így nem ajánlhatom, hogy mielőtt fel- szál adnának rá, pillantsanak le az egykori kaszárnya épületére és gondolkodjanak el lakóinak sorsán. Az utóbbit azért Így is megtehetik, s ha nem veszik szerénytelenségnek, fogadják vezetőül ezt az írást. Egyemeletes ház, szürke és sárga falak. Az utóbbi idegesítően világít. Késpengéhez, körfűrész sivatkodá- sához hasonlíthatnánk leginkább metsző hidegét, idegesítő tisztaságát. S mintha mindez hozzátartozna az épület küldetéséhez, lakóinak életéhez. Sót, még a rácsok isi Olyany- nyira, hogy szinte megdöbbentő: Az ablakból egy hihetetlenül nagy, elhízott, két ablakrácsot betöltő, csatta- násig piros emberi arc bámulja a napot. Míg betalálunk az udvarra, háromszor is megnyílik a száj, a vastag ajak leüöttyen, de a „barlangból“ egy fia hang nem jön elő. Bent az udvaron is hasonló teremtések — lányok — kergetőznek. Tagbaszakadtak, kövérek. Végtelenül vidámak. Emberfeletti örömüket amolyan nevetés- és öröm- uj jongásszerű artikulálatlam hangokkal hozzák egymás tudtára. Fogócskát játszanak; lökdösődnek, bukdácsolnak. Az egyik lány észrevesz bennünket, odaszalad hozzánk és „ahoj“-t köszönve tolakodóéin nyújtja felénk a kezét. Megborzongunk és sietünk az épületbe. Bent egy másik lány jön felénk. Odalép hozzám és hegemből ja felöltőm felső gombját. Amíg az intézet vezetőjével, ]án Kavicky elvtárssal járjuk az épületet, a kislány a zakómon is végrehajtja „fontos“ tenni valóját, s természetesen a vezető zakóját is ellenőrzi, az ő felső gombját is begombolja. Engem idegesít ez a művelet, • az intézmény vezetője azonban megértőén mosolyog, és kedvesen megköszöni a „szolgálatot“. Újabb lány szegődik kíséretünkbe. Hol előzékenyen kinyitja az ajtót és bekísér a szobába, hol meg előrerohan, és majd feldönti a helyiségek bútorzatát. Különben nem beszél, csak mosolyog, valami nevetés- és nyüszítésféle hagyja el ajkát. Néha dobálja a testét, máskor meg kedvesen szelíden odatbújik Ján Kavtckyhoz, simogatja a gallérját, dörgölődzik hozzá. — Egy értelmes sző nem jön ki s száján — mondja a vezető —, de ha megkérik valamire, parancsolnak neki, maradéktalanul végrehajtja. A szobáikban egyszerű rend és tisztaság. Egyik-másik szoba ágyain babák, játétókutyusok vagy medvebocsok. Amolyan ünnepi, díszítő játékok, amelyekkel nem játszanak, nem játszhatnak a lányok, mert nagyon hamar ezétromcsolnák őket. Egyébként napközben az ajtók is zárva vannak, mert nemcsak a babákat, kutyusolkat, hanem még a takarókat, matracokat Is szétszaggaitná t, az ágyakat is összetörnék. Persze, ez az eljárás sem segít mindig, mert amit nem visznek véghez nappal, azt néha bepótolják éjszaka. A folyosón minden arc felénk fordul, érdeklődéssel kísérik sétánkat. Nehéz nem látni a megdöbbentően torz arcokat, esetlen mozdulataikat. Az emeleten egy kövér lány sétál. Kezében egy darab csomagolópapír. Tartja, tartja, jár vele ide-oda már vagy félórája. Megállt felette az idő, mint ahogy az intézmény további ötvenkilenc lakója fölött Is. Ezek a lányok születésüktől fogva, illetve születésük következményeképpen betegek és magatehetetlenek. XXX — Nincs bennük kitartás, semmit sem lehet rájuk bízni felügyelet nélkül. Ma reggel szabadom volt de reggelenként elég sok az ügyeletesek munkája, hát én is bementem és se- gítkeztem. Már javában folyt az ágyonfekvők fürdetés©, amikor beléptem. Láttam, hogy az egyik teremtéske nincs úgy megfürdetve, mint máskor. Miért, mi történt? — kérdeztem az egyik segítkező lánytól, ö csak fanyalogva megvonta a vállát. Mindjárt láttam, hogy aznap valahogy nem volt kedvében, ezért el is lazsálta a fürdetést. Hétkor kellene kelniük, de ilyenkor már mindenki talpon van. Nyolcig megreggeliznek^ aztán kicsit kint vannak az udvaron, majd „iskolába“ mennek. Itt volt a Mikulás, készültek a karácsonyra és máris készülünk a nemzetközi nőnapra. Évi három-négy ilyen esemény határozza meg életüket. Megtanítani velük egy kis dalocskát vagy táncocskát nagyon nagy fáradságba kerül. Néha fél évig is tanítom valamelyiket 'kötni, s bizonv nagy eredmény, ha kezében tudja tartani a tűt. Amikor fel tudják szedni az első szemet, amikor képesek az első öltésekre, már ünnepelni való kedvem van. Hogy egyáltalán tudnak-e majd valamikor kötni, az kérdéses, de legalább el vannak foglalva, a figyelmüket a munkára összpontosítják. A zenét mindnyájan nagyon szeretik. Szeretnek énekelni, ezért vettünk egy harmonikát. Megtanulok harmonikáim, hogy élvezhessék, örüljenek neki, talán Így figyelmesebbek lesznek, több mindent letérhetünk velük. Van természetesen általános tantervűink, de tulajdonképpen minden egyes lánnyal külön, csak a rá érvényes tantervét követeljük. És nagy eredmény, ha legalább magukat e! tudják látni. Az egyik lány köt, varr, hímez. Kitanulta ezt a szakmát. Betka takarítja az e- bédlőt. Akik járni, szaladgálni tudnak, azok legalább a tányérukat elmossák, eltörlik. Egyókük-másákuk leejti vagy éppenséggel földhöz vágja. Néha húszait-bairmin- cat Is összetörnek egyszerre, de azért lassan megtanulják, mire kell vigyázniuk. Egypár pofont már én is kaptam tőlük. Az egyik á- pölónöt úgy megrágták, hogy még fél év múlva is fáj- dftotta a lábát. Hiába kötjük Ilyenkor hátra a kezüket, lábukat; hiába szorítjuk őket a sarokba, ha nem üthetnek, rúghatnak, akkor harapd&lnak, kapálózna.!, a fejükkel próbálják elérni az embert vagy éppen a társukat, akivel egyébként testi-lelki jó barátok. Ha ezt sem tehetik, akkor meg a fejüket verik a falba, rugdossák az ajtót, a székeket, a falat, kiverik az ablakokat. Erőszakhoz persze csak a legvégső esetben folyamodunk. Már ismerjük őket, tudjuk, hogy mire mi következik, és mindent elkövetünk, hogy ne következzék be a roham. Ilyenkor félrehívjuk vagy mutatunk neki valami érdekeset, kiengedjük játszani. A nyugalom rájuk is csillapítóan hat. Gondot okoz az öltöztetésük. Van szép teszilruhájuk, egyiknek-másiknak táskája, kalapja, de ezeket csak nagyon ritkán kapják meg, mert vagy ók maguk, vagy a társaik tépnék össze. Mártára például ha az ember reggel új cipőt ad, esté már rá sem lehet ismerni a cipőre. 1969-ben nyitottuk meg az intézményt. Az első napokban bizony számunkra is nagyon szörnyű volt itt az egész légkör, a lányok és minden. Nehezen szoktuk meg a viselkedésüket, ezt az egész megdöbbentő valamit, de aztán lassan átjutottunk a nehezén, ösz- szeszoktunk velük, megbékéltünk mindennel, és azon kezdtünk töprengeni, hogyan tovább. Tudja, néha este nagyon fáradtaik vagyunk. Ki tudják ők azért készíteni az ember idegeit, de mégis mindig rőluk beszélgetünk, velük foglalkozunk. Nyáron gyógynövényt termesztünk. A lányok szedik a virágát. Nem számít, mennyi hasznot hajtanak, hogy legyúrják a virágot, a fontos, hogy el legyenek foglalva. Eleinte csak négy-öt lánnyal jártunk ki a kertbe. Mi dolgoztunk, ők meg ültek a pádon. Aztán lassan Irájöttünik, hogy ez így rímes jól. Tavalyelőtt már tizen, tavaly tizenöten jártak velünk ki. jövőre pedig, aki járni tud, az mind ott lesz. Nem a haszon hajt bennünket. Az a kis pénzecske, amelyet azért a virágért kapunk, úgyis eltörpül az államtól kapott egy- milliókétszázezer 'korona mellett. XXX — A gyerekek sok orvosságot kapnak. Némelyikük életét szinte csak ez tartja fenn... Állandó felügyeletet igényelnek. Még az evésnél is! Egyszer nem rágják meg az ételt, máskor meg tüleszik magukat. • Eddig sikerült minden bajt távoltartani az intézettől. Az intézet létezésének négy éve alatt nem volt fertőző betegség nálunk, ^sőt még influenza és bőrbetegség sem fordult elő. Pedig az ő bőrük hajlamosabb az utóbbi betegségekre... Németh István: A POKOL TORNÁCÁN Szeretik, magukat kezeltetni, Az egyik lány, ha nincs valamelyik ujja bekötve, megharapja, felkarcolja, hogy csak valami tapaszt vagy kötést kérhessen rá. Olyanok is vannak, akik úgy szeretik az orvosságot, mint a cukorkát. Alighogy felkelnek, már odaállnak a rendelő elé és egyszer a fogukat, máskor meg a gyomrukat fájlalják. Ók ellenőrzésképpen Celaskont vagy más hasonló orvosságot kapnak. Ha azonnal megszűnik a „fájdalom“, akkor már tudjuk, hogy megint mi volt a baj. Persze sóik esetben nem ilyen egyszerű a kezelésük. Este 19.00 órakor váltunk — ilyenkor kezdődik az éjszakai szolgálat. A lányok általában alszanak, nincs velük nagyobb baj. A sok gyógyszer altatja és nyugtatja Is őket. S ezért is hajlamosak az elhízásra. Egyébként az is megesik, hogy dühöngenek, kiabálnak, nem hagyják a többieket sem aludni. Ilyenkor ismét orvosságokkal igyekszünk rajtuk segíteni. Egyiket-másikat éjszaka is kénytelenek vagyunk felkelteni a szokásos orvosságadaigükért. A fekvők közül Vlastiöka tíz-húsz percenként szólit- gatja az ügyeletest, ha nem tud aludni. Néha csak u- nalmából, máskor meg fájdalma miatt. XXX — Többször említették már Viastiőkát. 0 az. akit kislánynak mondanak; aki olvas, hallgatja a rádiót, de elfér egy gyermekkocsiban? — Igen, ő a ml kedves Vlastiökánk. Szegény kislány! Öt sajnáljuk a legjobban. Olyan okos és értelmes, szépen el lehet vele beszélgetni. 1950-ben született. Az ööcsétől tanult meg olvasni. Egy ideig még fel is tudóit által, de aztán a korábbi fürdésmód már nem segített, s azóta egyre romlik az állapota. A huszadik születésnapja körül mér azt hittük, hogy meghal. Erős gerinosorvadása van. A végtagjai egyre jobban deformálódnak. Nagyon sokat szenved. Ha fájdalmai vannak, akkor az olvasás sem érdekli. Betegsége súlyosságát jellemzi az is, hogy még a fejét sem tudja nagyon emelgetni. Mégis olvas. A nyelvével forgatja a könyv lapjait. A legnagyobb öröme, ha nyáron kitesz- ezük a balkonra. Nézi a fákat, az utat, az erdőt. Vidám, érdeklődő természete van. Megnézi a tv-műsort. Az autók bügása szerint felismeri, a kenyeres vagy az orvos érkezett-e az intézetbe. Ha eljön az apja — őt rendszeresen látogatják a szülei —, akkor kocsiba tesszük, s az édesapa leviszi sétálni. Megmutatja neki a falut, vesz neki üdítő italt és kiviszi a Duma-partra is. Steinte sokat sírt a kislány. Szeretett volna hazamenni. Nem csoda, hisz tizennégy éves koráig a szülei gondozták, csak mikor aztán megbetegedett az anyja, akkor adták intézeti gondozásba. Most már megszokott nálunk, ahogy a többi is. Ha valamelyiket haaavisaik vakációra vagy ünnepekre a szülei, alig van három-négy napot otthon, máris kéri, hogy hozzák vissza. Ügy tűnik, itt jobb nekik. Rendszeresen megkapják az orvosságadagjukat, barátkoznak, játszanak egymással. Ezt odahaza mégsem lehet. Vlasti&kára visszatérve, nehéz megmondani, hogy mitől kapta a betegséget. A szülei ugyan elég idősek, talán nem is éltek a leg jobbam, hisz később elváltak, de az öccse egészséges. Az a kérdés, hogy melyikük miért született ilyennek, az mindegyik hasonlö lánynál és fiúnál felmerül. Az orvosok általában hibáztatják a rossz családi é!a tét, a torzsalkodást, az idegeskedéseket. A veszekedések nem hatnak jól a magzatra. Némelyiknek terhesség alatt leesett az anyja, vagy éppenséggel bántalmazták. Az ilyesmi is nagyon árt a magzatnak. A terhes anyára hatással van a magas feszültség és néha még a tv- készülék is bajt okozhat. Aztán iszákosság következtében is zavar állhat be a magzat fejlődésében. Nem fejlődik kellőképpen az agyacskája, béna marad valamelyik végtagja, néha hat az öröklődés, a rokoni házasságok, vagy már maguk a szülők is hasonló bajban szenvedtek. Az egyik lányról nem tudjuk, hogy hol az apja. Az anyja Sem tudta, aki valami nagyon gazdag családból származott, de a szülei és a fivérei szégyelltek őt, így odaadták valahová szolgálni, hogy senki ne lássa. Az eredmény az lett, hogy valaki rászedte, és íme az ő gyermeke is beteg lett. Azt ugyan már nem tudjuk, hogy hol az apja anyja, nagyanyja, fivérei, rokonai, de ő itt van. És ilyen van több is. X X X — Né**e, az én lányom segített a háztartásban, ösx- szesöpörte a lakást, de kitudja, hogy meddig gondoskodhatok róla, és mi lesz, ha már nem viselhetem a gondját? Mindenféle ember van. Úgy döntöttem, inkább intézetbe adom. Ott gondoskodnak róla, s legalább nyugodt vagyok. Hiszen ha csak az utcára engedem ki, már akkoT is valaki visszaélhet tudatlanságával, becsaphatja... XXX — Különben persze azt, hogy valójában miért lesz egy gyerek magatehetetlen, bolond, félkegyelmű, miért nem fejlődik az agya, miért maradnak fejletlenek a végtagjai, azt teljes biztonsággal még az orvosok, a- zok a szakemberek sem tudják megállapítani, akik hosszú éveken keresztül foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Mifit már említettük, sok mindentől függ. Még a rokoni házasságoknál sem az bűnhődik mindig, aki valójában hibás, hanem az utódok. Ezt a bajt a modern, a rohanással és feszültséggel teli kor is magával hozza. A statisztikák azt mutatják, hogy a civilizált, modern tecrnikai társadalmak fejlődésével arányban nő a testi és szellemi fogyatékosságú gyerekek száma... XXX — Az apám tizenhárom testvér közül való volt. Jómagam is tizenegy gyerek között nevelkedtem fel. Mindnyájan tanultunk, békés, nyugodt életet éltünk. E- gyetemi, középiskolai végzettséggel rendelkezünk. Egymásért éltünk, egymást segítettük. Közösségi szellemben nevelkedtünk. Épp a minap olvastam egy cikket a Slovenkában. Helyeslem, hogy egy-egy családban három-négy gyerek legyen, akkor nem lesznek Önzők, kegyetlenek... XXX Úgy érzem, itt akár be is fejezhetném É riportét, hiszen nemcsak az intézet munkájáról, társadalmi szerepéről, alkalmazottainak magatartásáról és gondolkodás- módjáról esett benne szó, hanem az utóSbi vallomás már a tanulságot is kimondja. No de talán mégse fejezzük be ezzel. Elhatároztam, hogy nemcsak az intézményt, hanem néhány szülőt Is meglátogatok, s tőlük érdeklődőm meg, hogy valóban elégedettek-e az intézmény és dolgozóinak munkájával. El is indultam, de mint ama rossz diák, aki örül és szívest-örömest visszafordul, ha a tanár ajtaja zárva van, mert nem kell vizsgáznia, én is így voltam. Felírtam néhány címet, megkerestem a házat, becsöngettem, de megkönnyebbülten távoztam, ha senki nem jött ajtót nyitni. Miért? Az ember nem szeret eleve fájdalmat akozni. Márpedig az ilyen és hasonló anyagok feldolgozását nem tehet anélkül, mert aki örök életében példásan élt, fegyelmezetten és rendesen dolgozott, még az sem mentesül az önvád alól. És különben is, mint ahogy az alábbiakban kiderül, az emlékezés minden szülőnél fájdalommal jár. S nem kellemes fájdalmat osozui az embereknek. XXX — Tudja, ahögy közeledik a látogatás napja, mindig nő bennem a feszültség, akár bűntudatnak is nevezheti ezt az érzést. Ha legalább tudnánk, hogy hol követtünk el hibát?! Mi csak gyereket szerettünk volna, egészséges, vidám kislányt vagy fiút. Amikor megszületett, kiderült róla, hogy valószínűleg beteg. Nagyon szomorúak tettünk, és egymást vádoltuk. Ez a vádaskodás azóta sem szűnt meg. Néha képtelenek vagyunk egymás személte nézni. És ugyanezt látjuk a többi látogatónál is. Az ember akár a csil l agok at is lehozná a gyermekének, csak ne keltene mások szemébe néznie. Beszédbe is csak r it Kán elegyedünk. Szeretnénk e- gészen külön menni a gyerekkel és úgy simogatni őt, hogy senki se lássa. Ott persze jó a lányunknak, jobb, mint idehaza volt. Ha másért nem, legalább bevásárolni el kellett menni, és ilyenkor mindig megvolt a veszély, hogy megég, leforázza magát vagy roham közben megfullad. Ez ott nem történhetik meg vele. Vannak szülök, akinek nem tetszU, hogy a lányukon ódivatú ruhák vannak. Én mindig azt nézem, tiszta-e a gyerek füle, nyaka, n in csenek-e rajta kiütések. Még sohasem tapasztaltam valami gondatlanságot. Igazán megérdemlik az intézet dolgozói, hogy megdicsérje ő- •ket az önfeláldozásukért, becsületességükért, odaadásukért. Ott nemcsak a gyerekek, hanem az Intézmény minden dolgozója is egy kicsit a poikoj tornácán van, hiszen ezek a gyerekek úgy ki tudják hozni sodrából az embert.
