Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-20 / 12. szám
8 új ifjúság v. — De ez aljasság...! — Természetesen az, egyetértek önnel. De mit tehetünk, Rauch, mit tehetünk mást? ön nélkül a Krafstudt Társulat hanyatlásnak indulhat. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a fejünk búbjáig vagyunk rendelésekkel. Valamennyi hadászati jellegű és rendkívül fontos. S ez azt jelenti, hogy éjt nappallá téve számolunk és számolunk. Vállalkozásunk, hogy úgy mondjam, most kezd igazán virágozni, miután egy sereg feladatot már megoldottunk a honvédelmi minisztériumnak... — S belőlem is egy újabb Deinist akarnak faragni? — Nem, nem Rauch. Erről szó sincs. — Akkor mire ez a komédia? — önre mint matematikai szakoktatóra van szükségünk. — Mint szakoktatóra? Ismét felugrottam, és vadul Boltzra pillantottam. Rágyújtott, és fejével a székem felé bökött. Teljesen megzavarodva foglaltam helyet. — Oj matematikusokra van szükségünk, Rauch professzor. Vagy megszerezzük őket, vagy hamarosan ott vagyunk, ahol a part szakad. Végigmértem az egyre ellenszenvesebbé váló embert. Veleszületett gyenge, de egyre inkább megnyilvánuló bestiális hajlamot véltem fölfedezni benne. — Mi történik, ha ezt nem vállalom? — kérdeztem. — Ez csak rosszat szülne. Attól tartok, hogy abban az esetben meg kellene ismerkednie a komputerünkkel. — Az talán olyan rettenetes? — Az — mondta Boltz határozottam és fölállt. — Ez tudniillik azt ielentené, hogy ön is a bölcsek házában végezné az életét. Boltz fel-alá járkált a szobában, és beszélni kezdett, mint a hallgatóságához forduló előadó: — Az emberi agy számítóképességei néhány százezerszer nagyobbak az elektronikus komputerénál. A százmilliónyi matematikai idegsejt az emlékezettel, a logikával, az intuícióval társulva felsőbbrendűvé teszi az emberi agyat bármilyen, ielenleg rendelkezésünkre álló génnél. Mégis a gépnek van egy lénveges előnye. — Éspedig? — kérdeztem mindig nem seitve. hová is a- kar Boltz kilyukadni. — Az elektronikus gép meghibásodott alkatrésze kicserélhető, az elektroncsövek, ellenállások helyettesíthetők, így hát a gép újra működni fog. De ha az agy számítóközpontjában tönkremegy egy idegsejt vagy idegsejtcsoport, a helyettesítés, sajnos, lehetetlen. Szerencsétlenségünkre kénytelenek vagyunk gyorsított ütemben működtetni • az agy-számítóközpontot. S a következmény nem is késik sokáig. Az élő komputerek rövid időn belül felmondják a szolgálatot, s akkor... — Akkor? — Akkor a komputer a bölcsek házába kerül. — De hiszen ez embertelenség, ez bűn! — fakadtam ki hevesen. Boltz megállt előttem, vállaltira tette a kezét, mosolyra húzta a száját, és így szélt: — Rauch, az ilyen szavakat és fogalmakat itt el kell felejtenie. Ha önszántából nem hajlandó erre, akkor nekünk kell őket kitörölnünk az emlékezetéből. — Erre sosem lesznek képesek! — kiáltottam, és félrelöktem a kezét. — Deinis előadása, amint látom, falra hányt borsó volt csupán. Kár. Pedig ő értelmesen beszélt. Különben, tudja ön, hogy mi az emlékezet? — Mi köze ehhez az emlékezetnek? Mi a fenéért bohóckodik itt? Miért...? — Az emlékezet, Rauch professzor, neuroncsoportok állandósult ingere. Más szóval, az emlékezet az agy neuroncso- portjaira ható elektrokémiai inger. ön mint az elektromagne- tlkus hullámok komplex közegben való terjedését vizsgáló fizikus, bizonyára tudja, hogy ha a fejet megfelelő elektromágneses térbe helyezzük, a neu- roncsr*)ortok cirkulációja megszűnik. Pofon egyszerű az e- gész! Nemcsak azt idézhetjük elő, hogy elfeledje, amit tud, hanem azt is, hogy emlékezzék arra, amit sosem tudott. Bárhogy legyen is, nem érdekünk, -hogy ehhez a, hogy is mondjam, ehhez a mesterséges eljáráshoz folyamodjunk. Reméljük. hogy a józan ész diadalmaskodni fog. — S ml a további céljuk? — Említettem már: a matematikaoktatás. Húsz-harminc tehetséges ember számára indítunk tanfolyamot, ez a vidék, hál’ istennek, nem szűkölködik munkanélküliekben, Két-bárom hőnap alatt megtanítjuk őket a felsőbb matematikára. i Mai számunkban folytatjuk a második vitatémánkra beérkezett levelek közlését. Olvasóink a túlságosan fiatalon, megalapozatlanul és meggondolatlanul kötött házasságokról mondják el véleményüket. Két gyerek, két feleség... Egy kedves ismerősömmel történt meg ez az eset, amelyet most elmondok. Nagyon csinos, fiatal és vidám kislány volt. Nem szerette a tétlenséget, nem akart unatkozni, s ezért egy szerre több fiával is szárakazott. De a közmondás is azt tart: ja, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg össze nem törik. Ö is megjárta, mert teherbe esett. Sikerült az általa kiszemelt fiúval eljegyeztetnie magát. A fiú az eljegyzés után bevonult katonának. A történet azonban ezzel nem ért véget. Egy- alkalommal, a- mikor a fi fi hazajött szabadságra, a menyasszonyát nem találta odahaza. A fiú szülei elmondták, hogy sok rosszat hal lanak a lányra. A kővetkező szabadság alkalmával a szőlők úgy rendezték a dolgokat, hogy a lány hűtlensége a fiuk előtt is lelepleződjék. így is történt. Az igazság kiderült. A fiú többé rá se nézett menyasszonyára. Megszületett a kisbaba. A lány egyedül, illetve a szülei segítségével neveli. A fiú egy újabb látogatásakor kibékült azzal a lánnyal, akinek az események elolt udvarolt. A lány naiv volt és elhitte, hogy a gyerekhez az udvariújának semmi köze. A bírósági tárgyalások még be se fejeződtek, amikor ók már összeházasodtak. A béke és a rend azonban ezzel nem állt helyre. Valahányszor a leányanya sétálni vitte a gyermekét és találkozott az ifjú feleséggel, mindig utánaköpött. A fiatalasszony mégis nagyon boldog volt, és hogy minden esetleges gyanúsítgetásnak elejét vegye, a fiú szüleihez költözött, akik a másik faluban laktak. Amikor a férje leszerelt, ö is teherbe esett. De az öröm és a boldogság rövid Ideig tartott, mert a férje találkozott az előző menyasszonyával, és attól kezdve egyre gyakrabban látogatta meg a kislányt. Felesége és a szillel — De hiszen ez lehetetlen — mondtam —, teljesen lehetetlen. Ügy vélem, ilyen rövid idő alatt... — Nem lehetetlen, Rauch. Ne feledkezzék el arról, hogy nagyon fogékony, rendkívül mű veit és csodálatos emlékezöte hetséggel megáldott társasággal kell majd foglalkoznia. Erről gondoskodunk. Megtehetjük. — Ugyancsak mesterséges eszközökkel? Az impulzusgenerátorral? — kérdeztem. Boltz bólintott. — Nos, megegyeztünk? Lehunytam a szemem, és erősen gondolkodtam. Tehát Deinis és a szoba többi lakója valaha normális ember volt, és tegnap Igazat mondtak. Tehát a Krafstudt Társulat az e- lektromágneses tér segítségével hasznot húz az emberi gondolatból, akaratból és érzelmekből. Éreztem magamon Boltz kutató tekintetét, és tudtam, hogy gyorsan kell határoznom. Pokolian nehéz volta döntés. Ha beleegyezem, meggyorsítom tanítványaim útját a bölcsek házába. Ha nemet mondok, ma.eamra hozom ugyanezt a vészt. — Megegyeztünk? — Ismételte Boltz, és megérintette a váltamat. be határozottan Boltz, majd hátat fordított, és kinézett az ablakon. A laboratóriumba érve, mír kialakult bennem az a terv, amely az elkövetkezendőkben életbevágóan fontos szerepet játszhatott. Gondolatmenetem a következő volt: Olyan vizsgálatnak vetnek alá, í-jely Kratstudtot és bandáját teljes mértékben informálja belső énemről. Ezt kell tenniük, ha tudríi akarják, hogy idegrendszeremben milyen elektromágneses hatás váltja ki az általuk kívánt lelkiállapotot. Ha ezt sikerül véghezvinniük, a markukba kerülök, a menekülés legcsekélyebb esélye nélkül. Ha kudarcot vallanak, akkor megtartom viszonylagos szabadságomat. S erre hamarosan égető szükségem lehet, Egyetlen reményem tehát csupán ezeknek a gazembereknek a lehető legteljesebb félrevezetése. S hogy ez bizonyos mértékben sikerülhet, azt az egyik Krafstudt-rabszolga tegnapi, az impulzus-kód egyéni jellegéről szóló szavaiból következtettem ki. Egy nagy, műszerekkel zsúfolt szobába vezettek, amely esv erőmű irányítóközoonthoz — Nem — feleltem. — Nem leszek a cinkosotok ilyen gyalázatos dologban. — Ahogy gondolja — sóhajtott Boltz. — Ámbár nagyon sajnálom. Egy percnyi szünet után fürgén felállt, az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és kiszólt a folyosóra: — Eider, Schrank, idei — S most mi lesz velem? — kérdeztem, és én is felálltam. — Először is feljegyezzük i- degrendszerének impujzuskőd- ját. — Ez mit jelent? — Azt, hogy feljegyezzük és táblázatba foglaljuk az ön érzelmi és értelmi állapotainak megfelelő impulzusok forrná.- ját„ intenzitását és frekvenciáját. — De én nem engedem. Tiltakozni fogok. Én... — Vezesse a professzort a laboratóriumba — vágott közhasonlltott. A szoba közepén egy műszerfalakkal és számlapokkal teli készülék állt. Balra, drótháló mögött egy transzformátor tornyosult, fehér porcelán falain vörösen izzottak a generátorlámpák. A védőrácsként szolgáló dróthálón voltméter és amméter függött. Számsorukból nyilvánvalóan a generátor teljesítményét kellptt leolvasni. Közvetlenül a készülék mellett egy kör alakú, két — alsó és felső — fémlemezből készült fülke állt. Ahogy a fülkébe vezettek, két ember bukkant elő a készülék mögül. Az egyik az az orvos volt, aki két nappal azelőtt Krafstudthoz vezetett, a másikat, egy töpörödött, gyér hajú, simára fésült öreget, nem ismertem. — Nem tudtuk meggyőzni őt — mondta az orvos, — Sejtettem. Rauch az első pillantásra kemény fickónak tűnt. Csúnyán fogja végezni, Rauch — fordult felém. — űn is — feleltem. — Meglehet, de az biztos, hogy az ön esete reménytelen. Vállat vontam. — Önként vállalja a vizsgálatot, vagy kényszerítsük? — kérdezte arcátlanul, és a szemembe nézett. — Önként. Mint fizikust, még érdekel is a dolog. — Remek. Vesse le a cipőjét, és derékig vetkőzzék le. E- lőször Is meg keli vizsgálnom önt, és meg kell mérnem a vérnyomását is. Engedelmeskedtem. A „személyiségvizsgálat“ első része egy közönséges orvosi vizsgálathoz hasonlított: belégzés, levegővisszatartás és tgy tovább. A vizsgálat befejeztével a doktor így szólt: — Most pedig menjen a fülkébe. Feleljen minden kérdésemre. Figyelmeztetem, hogy az egyik frekvencia elviselhetetlen fájdalmat fog okozni. De mihelyt telordít, ez rögtön elmúlik. ‘ Mezítláb léptem a porcelán padlóra. Fejem fölött kigyulladt egy égő. A generátor zúgni kezdett. Alacsony hullámhosszon működött. Testemen e- rősödő, majd lanyhuló hőhullám futott át. Minden elektromágneses impulzus után furcsa nyilallást éreztem a könyökem- ben. Az impulzusok nyomán izmaim hol megfeszültek, hol elernyedtek. A hőhullámok egyre sűrűbben érkeztek. — Most lesz, ami még nem volt — gondoltam. — Bárcsak kibírnám. Amikor a frekvencia elérte a másodpercenkénti nyolcas ciklust, csaknem elaludtam. Bárcsak legyűrhetném az álmosságot! Bárcsak átejthetném a gazembereket. A frekvencia lassan növekedett. Számolni kezdtem a másodpercenkénti hőhullámokat. Egy, kettő, három, négy, még több, még több... Hatalmába kerített az álmosság. Összeszorított fogakkal kényszerítettem magam az ébrenlétre. Teljesen erőt vett rajtam az álmosság, hatalmas, mázsás súlyként nyomott, lezárta szemhéjamat. Csodával határos módon még mindig talpon voltam. Nyelvemet harap- dáltam, remélve, hogy a fájdalom elűzi a lidércnyomásos álmosságot. Abban a pillanatban, mint távoli hívás, egy hang ütötte meg a fülemet: — Rauch, hogy érzi magát? — Köszönöm, jól. Csak kissé fázom — lódítottam. Nem ismertem rá saját hangomra sem, ahogy teljes erőmből a nyelvembe haraptam. (Folytatjuk) Zalabal Zsigmnnd fordítása • E. S. Komárom: Leveléből megtudtuk, hogy gépipari technikumba jár. Szeret rajzolni, verselni stb. Mint mondja, bizonyára csodálkozunk azon, hogy gépészszakma miképpen fér össze a versírással, s mindjárt meg is telel rá, mondván: volt már olyan is, hogy gépészmérnök zenét komponált. Igaza van. A baj nem is ebben van, hanem a versek színvonalában. Nézzük csak egyik versének néhány sorát: > Gondolatok légiói ajkunkról alá szállva. / énekek feltörnek, himnuszt dalol állva / leborulunk isten előtt, áttör árjuk / és mégis a múzsák sze- retetét várjuk / hol Káin, ki Ábel gyilkosa lett / ott emberiség árulóvá lett / stb. Ilyen sorokat már kezdőnek sem szabad leírni. Minden verse gondolatszegény, nehézkes, magyartalan. Tanuljon! • „Veterán“: Verselőkészsége van. Önnél inkább a gondolat eredetibb megfogalmazásával van baj. Ma már nem beszélhetünk a múlt század nyelvén. Nem nézhetünk úgy egy tárgyra, ahogy azt már ezren és ez ren látták, megírták. Elsősorban korszerűséget kellene „tanulnia“. • „Vándor“: Verseiből e- gyelöre hiányzik a költői e rő, a gondolati mélység. Logikai felépítésük is zilált, s legtöbbször prózában fogalmaz. Néhány példa: / naftalinszagú szekrények / poros szagú régi könyvek / arcok / hazugságok / gyötrelmek / stb. Egy másik: / különös szerelem / mely csak szavakban / nyilvánul meg / stb. Ez bizony próza. Versül kell tanulnia. Olvasson, müvelődjönl Verset csak úgy érdemes Írni, ha újat tud mondani a világról, s úgy, ha mondanivaló ja másokat is érdekelheti • Sz. K. Rimaszombat (Rimavská Sobota): Verse sajnos még túl gyermeteg. Tanuljon inkábbl közt is viták támadtak, mart a fiatalasszony keveset segített a háztartásban, nem tudott jől főzni. Ekkor a fiatalasszony hazaköltözött, de hiába várta, hogy a férje is utánamegy. Nem sokára itt is megszületett a kisbaba, de az apa nem kiváncsi a fiára. Az első kisbaba azonban egyre jobban megismerheti az apját, hiszen egyre gyakoribb vendég náluk. Eddig a történet, mert ilyen a szomorú valóság. Ki követte el hibát? Ki a [elsoroltak közül a legholdogtalanabb? Döntsék el az olvasók! En már döntöttem... Szerintem a katonai szolgálat előtt a fiúk ne kössenek házasságot, sőt az eljegyzést se tartsák meg. Ha két fiatal va tóban szereti egymást, akkor a két évet kibírják, mert megbíznak egymásban. Húszéves kor előtt meggondolatlanság férj hez menni vagy megnősülni. Ez a véleményem! Az a nézet, hogy a férfiak csak a huszonhatodik életévük betöltése után érettek a házaséletre, helyes. En azt hiszem, hogy ha a fiúk ezt betartanák, akkor kevesebb lenne a válás és jobban felkészülnének a családalapításra. Ilyen korban már a szülők is nagyobb megértéssel fogadják a gyerekeik házassági szándékát. Csakhogy ez ritkaság. Viszont a fiatalabb korban kötött házasság csak úgy lehet sikeres, tartós és boldog, ha a szülők véleménye is az, amit a két szerető szívé! NATASA Húst éven felül már vénlány a lány Huszonkét éves fiatalasszony vagyuk, egyéves a kislányunk. Amikor összeházasodtunk, a férjem egy évet töltött • a katonaidejéből. Hogy őszinte legyek, én szívesen vártam volna addig, amíg az udvarlőm leszerel, de a szüleim sürgették a házasságunkat. Nálunk ugyanis az Ipoly mentén az a féltő- gás járja, hogy a húszévesnél idősebb lány már vénlány. Ez pedig nagyon helytelen. Sok lány csak azért megy férjhez, hogy pártában ne maradjon. A legények ugyanis mihelyt leszereltek, hátat fordítanak a régi szerelmüknek és fiatalabb lánynak kezdenek udvarolni, azt veszik feleségül. Nem csoda hát, hogy a lányos szülők félnek. Falun vénlánynak maradni, kész kínszenvedés. Mindenki megveti, mindenki lenézi és kineveti. A táncmulatságon senki se kéri tel táncolni ezért a szerelmükben csalódott hús* évnél Idősebb lányok sehová se járnak, magukba zárkóznak. Az Ilyen lány már csak idegenhez mehet lérjhez, s jobb, ha elköltözik a faluból. Mindezt azért Írom, mert a legjobb barátnőm is Így járt szegény. Az udvarlója, akivel nagyon jól megértették egymást, a katonai szolgálata alatt megismerkedett egy lánnyal, akit az tán kénytelen volt feleségül venni. Most ott él boldogtalanul, messzi a falujától. Hogy boldogtalan, azt abbéi tudom, hogy irt a barátnőmnek, kőnyörgőtt neki és megígérte, hngy elválik és feleségül veszi öt, ha megbocsát neki. Csakhogy a barát nőm nem tud megbocsátani, inkább magányos marad egész életére. Hiába mondogatom neki, hogy helytelenül cselekszik. Igaz, az ő helyében talán én se tennék másként, mert félnék a falu szájától. A katonának bevonuló legényeknek is jobban kellene «I- gyázniuk. Könnyen kikezdenek mindenféle nővel, aztán amikor megesik a baj, nem tudják, hogy mihez kezdjenek. Pedig tudhatnák, hogy attól a lánytól a legnehezebb szabadulni, aki könnyen lefekszik. Ezt nem egy példa bizonyitja. Sok fiatal teszi szerencsétlenné magát egész életére, amikor egy-egy ártatlannak tűnő kaland során nem gondol a következményekre Itt is érvényes az a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni! B. ILONA---- J u
