Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-06 / 10. szám
— új ifjúság 9 VERES JÁNOS: GYÜRE LAJOS: PALÖC MADONNÁK MÁRCIUS Három parasztasszony jön a dombháton fekete ruhában egyszerre-mozgö árnyékrajzok, palóc madonnák, fejkendőjüket, szoknyájukat széf cibálja. nekifeszülnek a szélnek, jönnek a dombháton kemény léptekkel, mintha birtokuk határát mérnék. jönnek, csak jönnek az úton, hetedhét ország ellen. fényévnyi messzeségből, Huba vezér táborából, balladák ravatalai mellől, portyázó török fogságából. knrucokat bújtató nádasokból, nekifesziilnek a tar dombon a szélnek. halványlila kárpit mögöttük az égbolt. élesen látszik bakacsin alakjuk, verdesnek a fejkendók a szélben, szivén csapdos a végük, jönnek, csak jönnek, szalmakucsmás viskókból, cselédházakból, pusztító zivatarokból, porfelhő süvít szemükbe, jönnek, csak jönnek, üszkös gerendák alól, Demhinszky-látta csatamezökről. sötét vár hetvenhetedlk szobájából, a Láugnkádó Sárkány hegyéről, bölcsőtől, máléstáltól, ősi daccal, gyászszlnü öltözékben, folyamatosság nemtőí, kidolgozott kezű palóc madonnák — jönnek, csak jönnek, áldozati oltáraik — sütőkemencék füzétől, katnnavnnatok árnyékából. földönfutók menetoszlopából, fülledt marhavagonokból, sikált asztaltól, fonóból, betegágytól, néma vasvirágok közül: jön a három asszony a dombon a szélben — lehet, hogy ott. ahová mennek, táncoló borotvákból vannak a hidak, jönnek, mint SOS-jezés három betűje. Hunyott szemmel is, • fekve is. állva Is halálomig látom majd őket. mint mozifilm kimerevített záróképét, mint szénfekete szoborcsoportot. 0, március, te játékra, jókedvre mindig dús, repülj vadludak szárnyain, ha új tanyára húz. Hozd el a nyíló tavaszt már, vizek csobogását, jó illatú selymes füvek, s pitypangok nyílását. Hozzál fakadó rügyeket, te mókázó suhanc, ha friss, harmatosáét ékről utcánkba besuhansz. Március, hősök himnusza, te mindenhova jussi Békére, új magra te légy a bér, s legyél a juss. FECSÖ PÁL: NEHEZEK MÁR A FELLEGEK Nehezek már a jellegek szívközeibe jutott a kétely, az ember egyszer rádöbben; már nem harcos, csupán tehertétel. Köa borítja a vágyakat, a remény vállfára kerül, mint télikabát, naftalinnal hogyha az ég felderül. Nehezülnek a jellegek, sóhaj se hallatszik messze, rátapad melegedni sürgöny dróton a verebekre. TÖRÖK ELEMÉR: SZIVÉBEN VIRÁGZÓ ÖRÖK BEKE Emlékeimből úgy lépnek elő a fájó képek mint őszi ködből megtépett lombú fasorok. Mindennap keserűbb a rádöbbenés j hogy Ö már nincsen ajkán a hallgatás fekete pecsétje szivében virágzó örök béke csendjét nem zavarja egy rezdülő levél se Pijlhös CSONTOS VILMOS: HÚR Egy elcsendesült húr feszül bennem, Csók dalát rajta Régen pengettem, Őrködve áll a Szívem felette, Valaki nehogy Megérinthesse. Ujjaddal te sem Érintetted meg, Az a húr mégis Dalolni kezdett. S bohó szívem, mit Hű őrnek hittem: íme, ujjong, hogy Peng a húr itt benn! Árpád — Falurészlet GYURCSÖ ISTVÁN: Ének a szilicei fennsíkon Messze, magasan járok, mégis küzel a földhöz, amely lábam megkötözi, tűzhelyek melegével ölel körül. Nevetnek a patakok gyöngykövei. Az égnek lehet szép felhfirnhája, én felöltözködni nem kívánkozom. Inkább sebezzék kövek a lábam lent, ott fönt nem akad, nincsen hü rokonom. Hideg csillagok, csábitó közelség, csalóka fény az, s oly messze van, messze Ti kövek, bokrok, fü, fa, vas, víz, utak... szivem az embert csak itt lent keresse. Magamat is, lám, köztetek találom, itt fnt össze minden emberi lábnyom. ébány héttel a háború kezN dete előtt egy bizonyos Engelbert Müller a vendéglőben meggondolatlan kijelentésekre ragadtatta magát. Azt állította, hogy az új politika fabatkát sem ér, háború jőt sohasem szülhet, mindig szörnyű következményekkel jár. Müller alig egy esztendeje nősült, és egy kis őrásüzletet nyitott. Érthető volt, hogy reszket« háborútól, amely óhatatlanul elpusztítaná nehezen szerzett kicsiny boldogságát. — A sontés- ben egy becsvágó csaposlány, aki eltökélte, hogy viszi az életben valamire, Müller szerencsétlenségére meghallotta, hogy mit mondott, és még aznap este bizalmasan közölte Illetékes helyen. — Négy nap múlva az órást politikai fogolyként beszállították a járási székhely börtönébe. Ott tartották hat hónapig, anélkül, hogy közölték volna vele letartóztatása okát, egyébként megelégedtek azzal, hogy Időnként szidalmazták és még éppen hogy elvisel-- hető módon bántalmazták. Az 6- rást csupán az tartotta vissza attól, hogy valamilyen képtelen vallomást tegyen, és ezzel véget vessen a gyötrelme® várakozási 1- dőnek, hogy feleségére és kicsiny leánykájára gondolt, meg talán kissé gyenge fantáziája is. Végül egy befolyásos személyiség, a tinók Müller még évekkel ezelőtt megengedte, hogy lemásolja az iskolában a számtanfeladatait, teljesen váratlanul kiállt mellette, és elérte, hogy szabadon bocsássák. Csupán egy aprócska kötelezvényt kellett még aláírnia, a- melyen az volt olvasható, hogy őt, Engelbert Müllert, a legcsekélyebb visszaesés esetén minden további eljárás nélkül agyonlőhetne. Ezután elmehetett. — Visszautazott szülőhelyére, és a következő naposat azzal töltötte, hogy lánykája első nevetési kísérleteit csodálta, és annyit dolgozott az üzletben, amennyit csak bírt. Felvett egy féllábú segédet is, gondolván, hogy azt nem fenyegeti behívás, elintézte az adóügyeket, a rendeléseket, egyszóval mindazt, amit csak el tudott intézni. Feleségének nem mondta el, milyen feltételekkel engedték el a fogházból, és Iparkodott olyan jó- kedvűnes és gondozatlannak látszani, amilyen igazán volt, mielőtt a szerencsétlenség érte. Éjszakánként, amikor nem tudott aludni, mozdulatlanul feküdt mellette, és csak halkan és e- gyenletesen mert lélegezni, nehogy nyugtalanítsa. — Nemsokára azután megkapta a behívóját, és kiment a frontra. Némi halvány remény élt benne hogy így megmenekül az alattomos fenyegetés elől, de tévedett. A megbízhatatlanságáról szőlő értesítés megelőzte. Megtudta, hogy sohasem léptetik elő, és mint felforgató elem, különlegesen szigorú ellenőrzés alatt áll. Oj felettesei azonban — lehet, hogy fontosabb dolgoí jártak a fejükben, mint a kis órás veszedelmes személye, vagy nem szerettek ilyenfajta u- tasításokat kapni a hátországból — mindenesetre nem törődtek Müllerrel. — Mivel ügyes és szorgalmas volt, mindenféle elképzelhető munkát a nyakába varrtak, és Igv hamarosan százada „mlndeneslánya“ lett. Bajtársai szerették, és jóindulatúan gúnyolódva csak „felforgató ele- mük“nek nevezték. Müller mosolygott ezen. Kevésbé ártatlan gúnyolódáson is mosolygott volna, mert az Illett szelíd, jámbor természetéhez. Most majdhogynem jobban érezte magát, mint otthon, elhitette magával, hogy a névtelen tömegben alámerülve nagyobb biztonságban van az érthetetlen üldözés elől, mint odahaza. Csupán azon búslakodott, hogy családjától elszakadt. Minden szabad percében hosszú leveleket irkáit szép, kerek betűkkel vagy felesége és kislánya fényképét nézegette. Egy délután éppen tésztát dagasztott a konyhában, amikor megjelent egy altiszt, és megparancsolta neki, hogy kísérjen egy foglyot az 6- rányl távolságra levő parancsnokságra. Müller ledörzsölte kezéről a tésztát, leoldotta kötényét, és kilépett a barakkból. — A fogoly, egy vénember, akt tilos zónában kószált, a hóban állt, ,és zavaros kék szemével ránézett. Valaki arra a szórakozásra vetemedett, hogy lenszínű szakállá- nál fogva ráncigálja, úgyhogy telis-tele volt ragadva apró alvadt vércsomókkal. Müller, ahogy a fogoly mögött baktatott, rettentően szégyellte magát. Az öreg alkalmasint eltévedt, valószínűleg nem tudta, hogy az egész terület le van zárva civil személyek előtt, talán még azt sem, ml az, hogy civil. Müller reménykedett, hogy megértőek lesznek és futni hagyják. — Amikor a parancsnokságra értek, jelentkezett a szolgálatos tisztnél, ‘és parancsra várt. A szánalmas külsejű foglyot előretolta. A megszólított tiszt még csak fel sem pillantott a térképről amelyet figyelmesen tanulmányozott, mindössze eny- nyít mondott: — Hátul az erdőben agyonlőni! Müller gépiesen válaszolta: — Parancsárai — de állva maradt, míg a tiszt mérgesen meg nem kérdezte: — Még mindig itt áll? Erre Müller megfordult, és a fogoly mögött elhagyta a házat. A szétlőtt falu utcáin lépkedve szüntelenül halk mormo’gást hallott: — De hát ez mégsem lehet... de hát ez mégsem lehet... — végül észrevette, hogy ő maga morog, és rémülten elhallgatott. Tudta, hogy minden egységnél a- kad vállalkozó, aki egy marék cigarettáért végrehajtja helyette a parancsot. Benyitott egy ajtón, és nyolc-tíz fiatalembert látott egy hosszú asztal körül ülni. Egyikük harmonlkázott, a többiek é- nekeltek, jobban mondva rtkoltoz- tak. Az éneklés hirtelen félbeszakadt és az ajtóra bámultak. A harmonikás vidáman felkiáltott: — Halló! Talán ki kell nyírnod a nagyapót? — Csinos arca kipirult buzgalmában. — Gyertek mindnyájan ... végre egy kis változatosság ebben a sári őszekben. A fiúk nevetve felugrottak. E- gyikük felborított egy pálinkás- poharat, és Müller látta, hogy mindnyájan részegek, de a legrészegebb közöttük a harmonikás. Mindkettőjüket kituszkoltök az ajtón, ki a falp szélén húzódó kis erdőig. Ott ,a foglyot egy nyírfa elé állították, és izgatottan gyülekeztek Müller háta mögött. — Engedd, hogy én lőjem a- gyon! — könyörgött a csinos gyerekképű fiú. Müller egy szempillantásig elgondol ködött, és úgy vélte, feltehetően kellemesebb, ha egy józan ember lő agyon valakit, mint egy részeg. Félretolta a fiút, és célzásra emelte fegyverét. A fogoly, akinek az volt a veszte, hogy nem tudta magéról, hogy civil, azonnal megértette. Széthúzta mellén a piszkos zubbonyt, és megcsókolta az ott függő nagy keresztet. Müller a kereszt mellé célzott és tüzelt. Az öreg lassan, arccal előre bukott a hóba. Ezután Müller, ahogy lehetett, eltemette, és a vérnyomo- kat befedte hóval. A fiatalok szétszéledtek, kicsit csalódottan és kijózanodva. — Müller jelentette a parancs végrehajtását, azután Indult visszafelé. A konyhában fölkötötte zsákvászon k- lényét és újból dagasztani kezdte a tésztát, amely Időközben kissé túlságosan megkelt. Tett hozzá még egy kis lisztet, és érezte, hogy a gondolatai kihagynak. A- gya helyén hirtelen fekete űr tátongott. Csak néhány nap múlva tért annyira magához, hogy félmondatokban, töredékesen újból gondolkodni kezdett. Sajnos, nem tudott többé terjengős, bőbeszédű leveleket sem írni, és arra kellett szorítkoznia, hogy tábori postai lapokon közölje, még él, és jól érzt magát. — Túlélt néhány könnyebb sebesülést, nem esett fogságba, és a háború után visz- szatért szülőhelyére. — Azóta megint ott ül kis boltjában, szemén a nagyító, és a törött érák finom szerkezetét piszkálgatja. Néha kipillant az ablakon, ki az udvarra, ahol a kislánya játszik színes labdákkal, és ilyenkor mosolyogni próbál, — jókedvűen és félelem nélkül. De sohasem sikerül, és gyorsan visszafordítja tekintetét a széttört fogaskere- keeskékre. Beck Erzsébet fordítása T
