Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-06 / 10. szám

'-V

áj ifjúság 3

A Kelet-szlovákiai Vasmű mélyen a tudatunkba rögződött. Megszoktuk, hogy létezik, hogy füstölög, hogy kul- túrcsoportja és sportegyesülete van. Hozzászoktunk, hogy végzős diákok töprengnek rajta: a vasmű melyik részlegében helyezkedjenek el. A város fölött elzúgó repülőgépekből pompás látvány a kohómű, a több mint tízezer alkalmazott munkahelye.

Megszoktuk azt is, hogy a vasmű dolgozói, technikusai, mérnökei gyakran hallatják szavukat,*gyakran vállalnak a különböző évfordulókra kötelezettségeket.

Michal Hanko mérnök az óriási nemzeti vállalat első embere, igazgatója. Az 1972-es esztendő tapasztalatairól tömör felszólalásában beszélt a CSKP kelet-szlovákiai kerülete bizottságának plénumán, és ezt az anyagot lapunk rendelkezésére is bocsátotta.

„A CSKP Központi Bizottságának februári határozatai arra ösztönöznek bennünket is, hogy még pontosabban, még lendületesebben dolgozzunk üzemünkben. Főleg gazdasági és eszmei kérdésekben akadt javítanivaló. Pártszervezetünk szinte azonnal reagált a februári plénum határozataira. és kidolgozta a legfőbb feladatokat. „Alapvető céljaink és feladataink 1972-ben“ — ez volt tervezetünk összefoglaló címe, és ezt az anyagot a kerület pártvezetése is jóváhagyta.

Most, 1973-ban bátran elmondhatjuk, hogy jól láttuk tavalyi problémáinkat és elhárításukra helyes módszereket

választottunk. Feladatainkat sikerült szinte maradéktalanul megvalósítanunk, pedig ezek a kitűzött célok nem egy részletükben szigorúbbak voltak, mint az állami tervek!

Az árutermelésben például — 1971-hez viszonyítva — 9,5 százalékos javulást értünk el, 6576 millió korona értékű munkát végeztünk, és ez azt jelentette, hogy tervünket 40 millió koronával teljesítettük túl. Ez a siker annak az eredménye, hogy a kohászati ágazatokban minőségi javulást értünk el.

A vasmű rentabilitása 4,3 százalékkal nőtt, és ez 357 millió korona nyereséggel járt.

Az csak természetes, hogy a felsorolt eredményeket nem az égből kaptuk. Elsősorban a munkaszervezést kellett a- laposan korszerűsítenünk ahhoz, hogy többet és jobban termeljünk. Pártszervezetünk, szakszervezetünk és a SZISZ nagyon sokat tett sikereinkért. Felelős beosztottjaink, de minden alkalmazottunk másképpen viszonyult a munkához, és ez a termelésben is visszatükröződött. 1972- ben 345 kollektíva és csaknem 20 000 egyén kapcsolódott be a szocialista munkaversenybe.

Az üzemi pártszervezet nagy figyelmet szentelt a termelés komplex racionalizálására. Ennek adatait még nem tudtuk teljes egészében feldolgozni, de így is elmondhatom, hogy kb. 1540 ember munkaenergiáját, több mint 80 millió koronát, csaknem 10 000 tonna szenet és 60 000 tonna vasércet takarítottunk meg az ésszerűbb módszerek bevezetésével.

Mi termeljük a legolcsóbb acélt. Nagyolvasztóink az ország legolcsóbban termelő részlegei!

A párt vezető szerepét elsősorban abban látom, hogy az egyes feladatokat ellenőrizze. Gyárunkban minden üHOGY 0LCSÖBB LEGYEN AZ ACÉL

zemegységben, a legkisebb részlegben is havonta értékeltük munkánkat, így mindig tudtuk, hol kell javulnunk, vagy pedig hol értük már el a kitűzött céljainkat, össz- üzemi viszonylatban negyedévenként ültünk össze, hogy

felmérjük, mit tettünk. Ezeken az üléseken természetesen nemcsak a párttagok, hanem a szakszervezet és a SZISZ tagjai is részt vettek, elmondták észrevételeiket, javaslataikat.

Az üzemi pártszervezet vezetősége rendszeresen előadásokat és politikai tanfolyamokat szervezett, és ezeken nemcsak a párttagokat, hanem a többi dolgozókat is tájékoztatta a párt politikájának céljairól, a legfontosabb irányelvekről, az üzem és az ország előtt álló feladatokról.

Tavaly 170 nyilvános pártgyűlést tartottunk.

A vasmű politikai és gazdasági vezetői szüntelen arra törekszenek, hogy a vezetést korszerűbbé, rugalmasabbá tegyék. Ebben nagy a jelentősége az üzemi tervek véglegesítésének, és a tervek szétboncolásának az egyes munkaterületekre. Fontosnak tartjuk a dolgozók megjutalma-, zását. Tavaly mintegy 2000 arra érdemes alkalmazottunk részesült jutalomban, és bebizonyosodott, hogy munkájukat befolyásolta ez az elismerés.

Az acélmű kapacitását 24,3 százalékkal sikerült /Emelnünk; megteremtettük egy még gyorsabb acélöntő módszer, az ún. „nehéz“ olvasztás gyártási feltételeit.

Elértük, hogy olcsóbb és több lett a nyersvas. Közben korszerűsítettünk néhány üzemrészleget, és ezzel növeltük a termelést.

Azzal, hogy 1972-ben teljesítettük a tervet, Megteremtettük az 1973-as esztendő sikereihez a munkafeltételeket. Még tavaly év végén összehívtuk a vezetők és dolgozók munkaülését, és együttesen áttanulmányoztuk az idei feladatainkat, a párt irányelveit. Az eredmények arra a reményre jogosítottak, hogy ismét sikeres munkát végezhetünk. Megállapítottuk, hogy 1973-ban Is túlteljesíthetjük a tervet és csökkenthetjük az önköltségeket. A párt, a szak- szervezet és a SZISZ-szervezet rugalmas hozzáállásának köszönhető, hogy még 1972 végén több száz kötelezettségvállalást könyvelhettünk el, ezek mindegyike pedig az 1973-as esztendő feladatainak teljesítéséért történt.

Így közölhetem, hogy idén is fokozzuk a termelés kapacitását, mintegy 12,5 százalékkal termelünk többet, mint tavaly. Ezzel 7400 millió korona bevételhez jutunk, a tervezett összegnél 44 millióval többhöz.

Azt akarjuk — és ehhez megvannak a feltételeink —, hogy a vasmű rentabilitása 11,8 százalékos legyen. Ez a célunk pedig összhangban van államunknak azzal a törekvésével, hogy a termelés egyre gazdaságosabbá váljék.

Ebben az évben újabb koksz- és nyersacéltonnákat akarunk megtakarítani, és ugyanezt mondhatom az elektromos energiáról is. Tudjuk, hogy közben állandóan tökéletesíteni kell a munkaszervezést, az irányítás módszereit, továbbra is fegyelmezetten és rendszeresen kell értéltelő munkánkat végezni, legalább úgy, mint tavaly.

Még több dolgozót kell bevonnunk a munka korszerűsítésébe, még lelkesebb és fegyelmezettebb munkára kell alkalmazottainkat ösztönöznünk.

Reméljük, hogy az 1973-as esztendő is olyan sikeres lesz, mint a tavalyi, s ha lehet, újabb értékes eredményekkel járul hozzá az ország gazdaságának megszilárdításához.“

'%•

Szeretem és gyűjtöm a szép történeteket. íme egy mai házasság története:

„Sokáig jártunk együtt és úgy határoztunk, hogy összeházasodunk, anélkül, hagy szólnánk a szüléinknek, rokonainknak, barátainknak, munkatársainknak. Természetesen nem idehaza, hanem valahol külföldön.

Először Rómára gondoltunk, de az utazási iroda csak megvonta a vállát. Tervünket nem adtuk jel, és Jugoszláviát választottuk.

Jó, mondtam jövendőbelimnek. Megérdeklődtem, milyen okmányok szükségesek ehhez. Amikor az okmányok is megvoltak, már csak a nyárra vártunk.

Én rendbehoztam az autót, Zsuzsa pedig a szükséges poggyászt. Ügy gondoltuk, hogy nem megyünk Belgrádba, hanem Zágrábban esünk túl a heccen, hiszen Zágráb Pula felé útba esik.

A zágrábi konzulátushoz azonban még sohasem fordultak ilyen kéréssel. Igen, ók szívesen megtennék, igen, tudják, ez a kötelességeik közé tartozik, de nincsenek meg a szükséges okmányaik, nencsenek felkészülve. Ha lennénk olyan szívesek és felmennénk Belgrádba — magyarázták.

No de most csak ezért menjünk fel Belgrádba és ezér.t veszítsünk egy hetet a tengerparti nyaralásból? — kérdeztük magunktól. Végül úgy döntöttünk, hbgy lekocsikázunk a tengerpartra.

Visszafelé gondoltunk még Budapestre, aztán már majdnem úgy volt, hogy Dunaszerdahelyen kelünk egybe, és amikor Itt sem lehettünk férj és feleség, végül majdnem a Diöspatony vált az emlékezetes hellyé.

— Mi, hogy én férjhez megyek? — meredt az anyjára.

Lett is nagy lótás-futás.

Erről viszont én nem tudtam semmit, mert közben elmentem egy szemináriumra, és épp a kiadós legény búcsúmat ültem.

Zsuzsa végül összeszedett magának valami ruhát, kalapot is kerített, és várta, mikor jövök meg.

Még be sem léptem, rögtön azzal fogadott, hogy hol a menyasszonyi csokor. Hát hol lenne? és miért, ez talán az én kötelességem beszerezni? Hiába szaladtunk a városba, hiába reménykedtünk, hogy majd útközben valamelyik városkában szerzünk menyasszonyt csokrot. Szombat délután volt, már minden üzlet zárva, és előttünk állt a nagy útnak egy része.

Az egyik Tátra aljl falucskában üvegházat pillantottunk meg, és bekanyarodtunk a kertészet udvarára.

Virágot, most! No de ilyet! Menyasszonyi csokrot? Es ki a menyasszony? Épp készülődtek már haza a kertészet dolgozói, amikor betoppantunk. Időbe tellett, míg megmagyaráztuk, hogy nekünk lesz, mert mi vagyunk a menyasszony és a vőlegény. Megtetszett ez mindenkinek, és végülo- lyan buzgalommal szedték a virágot, hogy az nem is igaz. Amíg gyűlt a virág, Zsuzsa előszedte a piperedolgait, és az üvegházban levő tükör előtt felkészült a nagy eseményre.

Amikor megérkeztünk a városháza elé, két perc múlva leit volna négy óra. Nyugodtan felballagtunk a házasságkötő terembe .. M

Ugye elismerik, hogy ebben a

■történetben nincs semmi tanulság, de szép, ezért megérdemli, hogy elmondjuk.

és hogy el ne feledjük: üdvözöljük Zsuzsát és Zolit, mert akik ilyen bohókásan veszik a dolgokat, bizonyára később sem kapnak hajba holmi kicsinységekért.

NÉMETH ISTVÁN:

Nyugodtan felballagtunk a házasságkötő terembe

Igen ám, de azok a papírok, a- melyek jók lettek volna Rómában, Belgrádban, Zágrábban, Budapesten, kevésnek bizonyultak Dunaszerdahelyen és Dióspatony- ban.

Ekkor azonban már az idő is

sürgetett. Zsuzsának tanfolyamra kellett mennie, engem pedig vártak a munkahelyemen. így hát elvittem jövendőbelimet a tanfolyamra, jómagam pedig siettem haza.

Ahogy útközben szedtem a kanyarokat, megint az a gondolat motozott a fejemben, hogy azért már túl kellene esni az esküvőn, a hét végére valahogy mégis meg kellene szervezni. Föl is hajtottam a Tátrába, Smokovecre, hogy elintézzem a formalitásokat.

Beállítottam az anyakönyvveze tőhöz, hogy összeházasodhatnánk -e náluk.

— Természetesen — válaszolta, és szeptember végi, október eleji időpontokat ajánlgatott.

— De kérem, hiszen mi szombaton szerettünk volna!

— Jó, akkor szombaton négykor — egyezett végül bele, és hozzátette de csak akkor, ha holnap megkapom az összes okmányokat.

Én másnap szállítottam Is az okmányokat.

Persze, sem Zsuzsa, sem pedig a szüléink nem tudtak semmiről. Ráadásul Zsuzsa még idehaza sem volt.

No, gondoltam, ennek a fele se tréfa. Felmentem a mamájához, mondtam neki, hogy ne haragudjon, de mi szombaton házasodunk.

Zsuzsa szülei, nem haragudtak. Az én anyám és apám is csak legyintettek, és még abba Is beleegyeztek, hogy nem jönnek fel

velünk a Tátrába az esküvőre. Egy valamihez azonban ragaszkodtak, hogy egy kis ünnepi vacsorával várnak majd, amikor megérkezünk az esküvőről, de ezt el szerették volna titkolni Zsuzsa előtt.

Amikor hét végén megjött a Zsuzsa az esti vonattal, csak úgy sürgótt-forgott a ház, neki persze nem árultak el semmit. Már majdnem le Is feküdt, amikor az anyja megkérdezte tőle:

— Te, lányom, és miben fogsz esküdni?

\