Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-27 / 9. szám

REBE GUY CADOU:

Karám a hó alatt

Kicsi birkám, aki elvesztél a holdban szelid barikám, aki eltévedtél a szikrázó hómezőn, az erdőtűz ropogására meg reszketve fülelsz, meg-megállsz, felsebzett talpaidat nyalogatva, riadtan kérdi szemed: milyen fura pásztor fabrikálta

ezt az új fészket

a csönd vakító-fehér vatta-szálaiból s a csillagok jég-pelyheiből.

Hova lett a forrás, ahol a halványpiros százszorszépnek

napfény íze volt,

a finom fűvű réten, ahol ugrándoztál a borzalom szele gyermekkorod éveit besöpörte a gerendák füstjébe, amik fáklyaként ágaskodtak az égre.

Vérző báránykám meztelen szelid barikám fehér ruhád leszakadt rólad az úton betakarta a földet és nem engedi hogy a farkasok országába belépj.

Ne menj tovább:

ezen a helyen amelybe fáradtságtól megtört lábujjaid

vágnak nyomokat,

tüzes gyémánt rejtőzik a hó alatt,

napfény — gombolyag ez, elfordul lassan,

mint csonthéjas gyümölcs mit feltör az éjszaka ökle.

Nagy jelzőfény gyullad itt, fellángol tőle a hó,

s a templom-hajó, hol búgnak az orgonasípok, még a

szentély

védi ezt a karámot: a világ valamennyi holdba-veszett báránya itt menedékre talál.

JULES SUPERVIELLE.

Éjjel

Éjjé'., midőn álmom felé keresők utat,

De nem kellék néki és változatlan úgy hagy, Nagy fáradt testtel és hang nélkül a panaszra,

ocll°<y

x* umk

És nincs ml sistergő agyam tüzét lohassza — A holt, aki leszek, moccan, s egyszerre hallom: „Földi időd Immár lassacskán megsokallom;

El nem gondolhatom, mi köthet még a földre, Hogy minden elveszett, s országod összetörve.“ Örökös üldözőmnek felelni nem akarván,

S a hont kutatva, mely valahol eltakar már,

Elhal bennem a legsűrűbb emberi bánat,

S az éjjel elfogad alázatos fiának.

oby Pansard harminchárom éves

T korában ocsúdott fel, épp húsvét napján. Semmi sem jelezte előre, hogy mi történik majd vele. Az | emberek látták, amint este hét ó- ra tájt, a szokásos időben, hazatér az irodából, egyik lábát maga után húzza, míg a másik ide-oda kaszál minden lépésnél, a fejét lehajtja, csíptetőjén keresztül olykor riadt .tekintetet vet jobb- ra-balra, s mint mindig, most is fekete felöltőt visel, keménykalapot és kesztyűt: öltözete származásáról is, társadalmi helyzetéről Is tanúskodott. Mert ha sántikálá- sa, félénksége, mogorvasága, hebegő beszéde és örökké nyáladzó reszkető ajka groteszk figurává silányította is az írnokot, mégsem akadt egyetlen ember a járási székhelyen, aki ne nevezte volna „úr“-nax; így szólították még a gyerekek is, holott ha meglátták, azon haboztak, vajon nevessenek-e rajta, vagy féljenek tőle; s ha valaki feleségével, a füszerbolt tulajdonosnö- jével beszélt róla, az asszony maga mutatott példát: „Pansard úr“ — így emlegette mindig.

Otthon sem történt semmi rendkívüli; Toby felöltötte vadász-kabátját, és lement a -bolt mögötti helyiségbe, ez szolgált ebédlőnek. Mint minden szombaton, most is ott ült a tűz meilett. Pageot. sőgor, kezében egy pohár beaujolais-i, szája sarcában , csikk, melyet udvariasan kiköpött, hogy így köszöntse: „No, már-már reménykedünk, Pansard úr!“ De Toby ezt is megszokta már, akárcsak feleségének elnéző nevetését s a szeretők cinkosságát. Feltehetőleg volt abban egy kis incselkedés, hogy amikor Céline az asztalra tette a nyúl-pörköl- tet, a vadorzó az asszony derekára helyezte széles tenyerét, s így is maradtak egy percig, elgondolkodó, álmodozó arccal; de hát végül is Pageot ügyességének köszönhették a nyúl-pecsenyét. S lehet, hogy a vacsora során megesett még egy-két ilyen bizalmas és kedélyes mozdulat; de úgy történt minden, mintha az írnokot, aki egyébként rövidlátó volt, csak a vendég és a háziasszony kétszeres ügyessége érdekelné. Hajlott háttal, tányérjába csüngő orral még gyorsabban evett. Valóságos látványosság volt: nyögés, szipákolás, nyöszörgés, csuklásokkal és sóhajokkal meg-meg- szakított habzsolás; Toby faggyas, kövér arcát, mely felett mindkét halántékán szarvszerü, ritkás, vörös szőr díszelgett, a dühödt erőfeszítés torz görcsbe merevítette. „Nézze csak — mondta néha Céline. — Nézze, milyen mulatságos!“ Lehet, hogy mulatságuk mögött talán egy icipici undor Is megbújt, de voltaképpen mindkettőjüket Igazi érdeklődés fűtötte, olyannyira, hogy a bohóc, úgy látszik, észrevette, mi a szerepe, és meg is játszotta. Amíg csak a vadorzó barátságosan hátba nem vágta, s így nem szólt: „No, Pansard úr, belakott?“, vagy: „Pansard úrnak parterlire volna szüksége.“ Toby, mint akit rajtakaptak, tá-tott szájjal, villáját előrenyújtva felnyerített; vagy pedig levette csíptetőjét, s rálehelt az üvegre, majd zsebkendőjének sarkával törölgetnt kezdte, miközben sárga szem-pillája egyre csak hunyorgott, s látni lehetett, milyen vörös, sírős a szeme, a nagy, meztelen szeme. De végtére is mindeddig semmi olyan sem történt, amit meg ne szokott volna már régen, szinte meghitten. Az utolsó fogásná' kezdődött az e- gész.

A csenddel kezdődött. Mert a gúnyolódást, a rossz tréfát, az undort, a sértést elviselte Toby. Még a verést is: igen, megesett, hogy Céline pofon ütötte; eleinte maga is csodálkozott mozdulatán, első ízben szinte megrémült, hátrálni kezdett férjének rémült tekintete és görcsösen rángatózó ökle elől, de aztán hamarosan meg nyugodott, s most már megvetésből ütött, hogy lássa, vajon mi történik, hogy foly tassa, amit elkezdett, azért csak, mert ..Pansard úr“ állt előtte, mert ugyan ki hallotta már. hogy valaki ilyen ronda le. amit már |nem letet

1 elviselni

gyen. S olykor (furcsa dolog!) nem is ellenséges Indulatból ütött, sót, inkább jóindulatból, hiszen a jó szándék kimutatásának igen sok módja van, s nem Is tőlünk függ, hanem attól, aki kiváltja belőlünk.

A bájos Céline hajdan szemet vetett Pansard úrra, a közjegyző írnokára, egy, a Vogézekbe való orvos egyetlen fiára és örökösére, de minthogy finom teremtés volt, szép szemét később mások felé fordította, méltóbb férfiakra, s most már csak annyit engedett meg férjének, hogy az beszippantsa a hitvesi ágy melegét: hát igen, ebbe -is beletörődött Toby. De a csendbe, abba nem.

...Emlékszem, mire Jöttünk rá egy szép nap a gimnáziumban. Toby tizenöt éves lehetett; mi kisebbek voltunk mind, s furcsának éreztük, hogy o-tt játszik velünk a kicsik udvarán. Nem tudtuk, hogyan férkőzhetnénk hozzá, hiszen elsánoolta magát esíptetője mögé, hajlott hátának, sántikálá- sának páncélja, riadt szórakozottsága mögé. mely ugyan kiszolgáltatta öt minden hóbortunknak, de lassanként csaknem kihívásnak látszott már, igen, szinte kihívás volt ez az iszonyú álmatagság: mert a mélyén minden bizonnyal mégiscsak valamilyen lélekféle kushad. Egyik szórakozásunk az volt, hogy felmásztunk a vállára: „Rajta, Toby!“. Ilyenkor furcsa kis eleíántbő- gést hallatott (innen ragadt rá csúfneve; francia elefántnév], aztán lihegve, míg szeplős arcán meg-megránduít a bőr, végigügetett az iskolaudvaron, olyan mozdulatokkal, amelyek pokolian mulattattak bennünket: sánta lábát hol felemelte a levegőbe, hol visszaejtette a földre, a másik meg a homokot gereblyézte. Néha megesett — senki ,sem tudta az okát —, hogy hirtelen felhorkant, arca elsötétedett, s egyszerre csak dühös lett, mozdulatai durvák: mi pedig ujja! mutattunk rá, s kissé távolabbról kórusban énekeltük:

Ez az áltat milyen gálád:

Ha támadják, védi magát.

Viszont, ha békén hagytuk, ő sündörgött oda, körülöttünk oidalgott, s annál elkeseredettebb, ingerültebb, szerencsétlenebb volt, minél kevesebbet törődtünk vele. Aztán rájöttünk, hogy semmi sem zavarja annyira, semmi sem okoz annyi szenvedést Tobynak, aki csaknem mindig szőtlan volt, mint ha nem szólunk hozzá: a megőrült csendtől. Ezen a bizonyos napon, miközben mi .minden mozdulatát lestük, s elmenekültünk előle, ha közeledett, olyan düh fogta el, úgy toporzékolt, jajgatott, és űgv ordított tajtékozva, hogv egy pillanatra megrémültünk; de most már tudtuk, hogyan férkőzhetünk közel hozzá...

Ugyanilyen csend támadt hirtelen a bolt mögötti hátsó helyiségben is, miközben az

utolsó fogást, a csemegét fogyasztották, Toby, amint jóllakottan elterpeszkedett, azt hitte eleinte, hogy ez a csend természetesen következik a nyúlpaprikás után; így hát gondosan megtörölte száját és állát (előtte ott ágaskodott a tölcsér formájú szalvéta), majd mosolyféle ült ki az arcára, aztán felesége s vendége felé fordult. A két szerető közelebb húzta egymáshoz a székét, és mozdulatlanul, szótlanul bámulta. Tekintetükben nem volt semmi gonoszság, várakozás csak, amely semmitől sem csügged el. „Nos“? — kérdezte Toby. Ismét levette csíptetőjét, rálehelt, törölgetni kezdte, torz pofákat vágott. Nem nevettek. „Na! — mondta. — Na igen, persze...“ Csönd. „No de hát... hát mondjatok valamit, mégiscsak!...“ Semmi: mindkettőjük tekintete merev volt, szájuk nem nyílt szóra. De igen, mégis, lassan, fokozatosan a férfi széles, összeszorított ajka a fekete bajusz alatt, az asszony vérpiros cseresznyeajka a pisze orr és a kiálló pofacson- tok alatt, igen, mintha félmosolyra húzódna; s a két szerető kettős pillantása mintha irgalmas buzdítást sugározna: „No, gyerünk, Pansard úr, no, még egy kicsit, gyerünk, rajta... Rajta, Toby!“ S csakugyan, ezúttal jobban sikerült, mint bármiikor is: először morgás hallatszik valahonnan a mélyből, rekedt panaszszó, görcsös reszketős aztán a szék meginog, majd eldől. Toby pedig felugrik, körbe forog, karjával csapkod, mintha szárnya volna, zihál, ful- doklik, üvölt és toporzékol — sánta lábával csakúgy, mint a másikkal —, míg ők ketten csak nézik: a hosszú várakozásra, íme, elérkezett a jutalom.

De a jutalom mégsem tökéletes. A tréfa tetőpontján, abban a pillanatban, amikor Toby — máskor — mindig nyöszörögni kezdett: „Apám, édes kis apácskám!“, most botladozva szobája felé iramodik, lebuk- fenceziik a lépcsőkön, majd -újra futni kezd. Aztán semmi sem hallatszott. De éjfél felé, amikor Céline bement utána, s levetkőzött, majd besiklott a hitvesi ágyba, s előbb a kezét, aztán a lábát nyújtotta a félénken elhúzódó férfi felé, nagy gyengédséggel szólltgatta: „Toby, kedvesem, én emberem“, s Toby végül Is rávetette magát a nem várt ajándékra — nos igen, a gyönyör bizonyára arányban állt a hosz- szü megpróbáltatással.

Hajnalodván, mikor Céline még aludt, hátát mutatva neki, bájos kis arcával könyöke hajlatába simulva — ezért akarta megünnepelni Toby mindazt a sok különös dolgot, ami mégiscsak megeshet a szegény emberrel. Csöndben félöltözködött, kiment a kertbe, aztán- megindult a cserjék közt ereszkedő kavicsos ösvényen. S már látta is a lejtő lábánál állő kis kunyhó körvonalait, melyet még házasságuk elején vásárolt Célíne-nek: mint valódi városiak a kéj-lakukba, két vagy háTom vasárnapon le- sétáltak ide — istenem, életének legszebo vasárnapjai voltak! —, s a fiatalasszony virágos szoknyában hölgyet játszott az ír- noik űr karján: Most is vasárnap volt, húsvét vasárnapja: kék-rózsaszín az ég, s o- lyan friss, olyan tiszta a levegő, hogy az ember megifjoditk tőle. Cotton plébános, aki épp csendes misére igyekezett a kertek alján, megállt: jól ismerte ezt a felöltőt és ezt a keménykalapot; milyen könnyedén, milyen táncos lé-ptetokel halad a ro-ssz ösvényen — hihetetlen!

Toby is elcsodálkozott önmagán: előbb saját fesztelenségén s a derűs reggeli tájon, aztán azon, hogy hirtelen dagadni kezdett benne valami, vagy Inkább: űr képződött benne, mindenképpen valami mozgás, azt mondhatni, bizsergés. De ez egyáltalán nem volt fájdalmas, sőt, épp ellenkezőleg. S kétnapos hallgatás után megszólaltak a harangok is: olyannak é- rezte ezt egy kicsit, mintha jelet adnának neki — épp abban a pillanatban üzennek, amikor kis házába belép.

A Pansard-ilak egy vízmosás közelében bújt meg; fagyönggyel vagy zuzmóval lepett vén almafák vették körül, néhány elhagyott méhkas tátongott mellette, s egy kőtörmelékkel, rothadó szeméttel teli kút. De a ház állt még: két szoba odalent, fent meg a padlás, ahová létrán lehetett feljutni. (A létra korhadt volt már; mindegy, Céline nem tudott betelni vele, folyton felle mászkált rajta az első nap, s ő alig merte pillantásával követni az asszony két niagakeMető lábát, Céline aprókat sikikan- tott; nevetett félelmében, s oda-föntről hívogatta: „Ez lesz az én szobám“ — mond-' ta; s egy egész este csakugyan ez volt a szobájuk...) Ö, milyen békésen élhettek volna Itt, legalábbis olyankor, ha jó az idő, s íme, tavasz van már: zsendülő levelek, sarjadó fű, a fűben itt-ott parti-lapu, egy- egy madár, amely még nem tudja, mihez kezdjen — hamarosan megtanulják majd —, s a vízmosásból Ide hallatszó csobogás.

Toby, amint a kunyhó bejárata mellett egy rőzsekötegen üldögélt, felfedezte a világot. A legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége hozzá: egyszerűen eltöltötte őt mindez; csak k-i kell nyitnia a szemét, a fülét, az orrát — hiszen épp ehhez nem szokott hozzá -mindeddig —, s most, hogy felfedezte, hogyan is használhatja szerveit, látn-i kezdett, érezni és hallani [s egy kicsit összekeveredett benne minden). Ami a beszédet illeti: nem volt kihez szólnia; de minek Is?

Egy dologtól félt csak: ha -ennyi alakot, hangot, Illatot fogad magába, bármilyen könnyűek Is (mert kétségtelenül azok), lassanként el öntik, betelik velük, s akkor hogyan fogadja majd az újakat? Mert igen, hátra van még a harmat, amely a legkisebb szellőre Is felragyog a fűben, a vízmosásból felszálló s a csipkebokrokon fennakadó pára és a rovarzümmögés, pe- lyet mintha utánozni akarna Toby, amint vastag, tompa hangján fel-felnevet. S íme, életének törmelékei összevegyültek ezzel a gyönyörű szép világgal: például a gimnázium udvara: „Gyí, paci, hű, Toby!“; s a ház a Vo-gézekben, apjának hosszú hallgatásai s elforduló tekintete, de az erdőben tett közös séta Is, amikor az orvos egyszer csak váratlanul magához szorította; a mindennapos munka a közjegyzőnél, a munkával töltött órák, amelyek egyéhként nem is kellemetlenek; és Céline, a vad szeretkezések, a mohó zihálás, vagy a nélkülözés éjjelente... Ma reggel minden megtalálja benne természetes helyét; s aztán más dolgok, jelenségek merülnek fel Tobyban; hát elképzelhető, hogy ez a görbe csontváz magába fogadja a világot, az énekes mise harangszava csakugyan azt hirdetné teljes e- rejével, hogy „jön“, hogy „itt lesz“, hogy „itt van“, s íme, kész ts már, csak egy hajszál választja el tőle, aztán elszakad az a hajszál: Toby felocsúdott.

Mert íme, az ő órája ez, elérkezett. Csoda; kicsit ijesztő, ha az ember nem érezné, hogy úgy úszik most, akár a hal a vízben. A szeme kidagad, de így többet lát vele; s bár bedugul az o-rra, soha nem emelte szabadabb, könnyebb levegő a magasba; úgy érzi, ha kinyújtja a kezét, megérintheti annak a fának a tetejét: de a fa maga jön oda hozzá. Egy férfi ül a rőzsenyalábon, lóg a karja, a szája tátva, s néha így morog: „Igen... Hát igen!“

Mindenki a maga módján viseli el a boldogságot. S hogy másnap, miután egész délelőtt hiába keresték, hála Cotton plébános józan eszének, végül mégiscsak megta látták felakasztva a kunyhóban: a világ rendje szerint való ez, ama világ rendje szerint, melyben végül is Toby felocsúdott. ,;£pp a feltámadás napján akasztotta fel magát!“ — sóhajtott a pap. Ó, én az időpontban csak bosszantó figyelmetlenséget látok. És: „felakasztotta magát“?! A födémgerendára hurtkol-t fűzfavessző leszakadt (későn ugyan), s az írnek megmerevedett teste, a-mint ott csücsült a vert földön, nyakán a fűzfavessző gallérral, szétterpesztett lábbal, spárgában — ez volt az utolsó lépése , most Is, halálában is groteszk figura maradt.