Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-22 / 34. szám

Ö, milyen érzés lehet az vajon, amikor az ember nem vizes? Lassan már el sem tudom képzelni, hogy milyen is, amikor nem vagyok éhes, nem vagyok átfagyva, nem vagyok álmos, nem kell állnom, futnom, csúsznom, izzadnom, lőnöm, ölnöm. De miért jutott ez az utolsó szó is eszembe? Ha szükség lesz rá, lőni is fogok. Ügy, ahogy ők lőnek miránk. Golyóért golyót. Vagy egy golyóval többet. Egy golyóval hamarább...

Ö, istenem (ennél a gondolatnál elfintorítottam az arcomat), amikor először mentem akcióba, talán én voltam a leg- begazoltabb partizán Közép- Európában. Egyszer éltem még át hasonló rémületet: amikor életemben először álltam éjjeli vártán. Még az előző táborhelyünkön. Rá két napra, ahogy behúzódtunk a hegyekbe. Phű, az volt ám a rettegés, megrémített minden nesz, a pihenő erdő minden nesze, a saját lélegzetemtől is ijedeztem. És mennyi különös, ijesztő alakot tud elővarázsolni az éjszakai erdői Még csak nagy fantázia sem kell hozzá. Amikor elhalt a száraz gallyak pattogása a felvezető és az őr, akit felváltottam, távolodó csizmái a- latt, jó időbe került, amíg ösz- szeszedtem magam. Csak a fejem fölé, a fénylő csillagok százaival átlyuggatott változatlan bársonyos függönyre vetett pillantás nyugtatott meg. Irigyeltem hideg nyugalmukat és a közöttük uralkodó végtelen térséget, ránk, katonásdit játszó fickókra szegeződá részvét- len tekintetüket.

Nem tudtam mit kezdeni any- nyi idővel, Nappal az. a két óra úgy elszaladt, hogy észre se vettem. Mert nyugodtan gondolkozhat, emlékezhet, tervezgethet az ember, és nemcsak ezt, hanem sok minden mást is megfigyelhet, megvizsgálhat, megcsodálhat, akár századszor is átkutathat minden talpalatt- nyi földet, amelyen ugyan már nincs sok új, felfedezésre való, de volt legalább mit nézni rajta. És annak, ha őrségen áll valaki, vannak további előnyei is. Nem hajszolhatnak egyvég- tében, sehol semmi, nem küldözhetnek pillanatonként valahová, csináld meg ezt, és hozd el azt, pucold kt emezt, segíts amazzal. Mert mindig akad valami. És én, az ebadta, mindig kifogom.

Éjszaka az ember gyorsan elveszti az időérzéket. Annak a magyarnak, az egyetlennek a mi szakaszunkban, nem is tudom, hogy került hozzánk, szép svájci órája van, de félt kölcsönözni, hiába könyörögtem, hiába ígértem neki érte a legközelebbi dohányadagomat. A mafla, talán attól félt, hogy meglépnék vele haza, és aztán se dohánya, se órája.

Az újabb két óra csak az enyém, tulajdonképpen azt csinálhatok, amit akarok, csakhogy semmilyen körülmények között sem hagyhatom el ezt a pár méternyi területet, amely az életteremé vált. Sétálhatok tehát néhány métert le s fel, de ezt a lehetőségét féltem kihasználni. Inkább meghúztam magamat, hallgattam a gyanús neszeket és lapulva készültem a legrosszabbra. Inkább itt fogok állni, akár a cövek, határoztam el magamat, minthogy valami német kihasználja a járkálásomat, s odakússzék például egészen ahhoz a bokorhoz, aztán megvárja, amíg háttal fordulok neki, és egyetlen ugrással elkapjon. És nekem egészen addig kellene mennem? Nesze — itt vagyok?! Soha, dermedjek meg inkább itt ezen a helyen.

Én tényleg, egy kis idő múlva a jobb kezemen az ujjak zsibbadni kezdtek, olyan görcsösen szorítottam a géppisztoly agyát.

Biztosítva van-e a fegyverem? villant át az agyamon. Istenem, biztosítva van-e ez a géppisztoly vagy nincs? Egész testemet elöntötte a hőség, amiért nem tudtam rájönni. Tudom, hogy amikor megtöltöttem, ellenőriztem. Am útban az őrhely felé, játszadoztam a biztosítékkal. Olyan kellemesen kattogott. A felületén levő finom rovátkák ingereltek, az ujjhegyek élvezettel simogatták, de nem volt bátorságom rányomni őket. Biztosítva van, vagy nincs? Én szamár, miért is játszottam vele?... Úristen, mikor van tulajdonképpen a fegyver bebiztosítva? Milyen helyzetben? Mindent futólag

IVAN IZAKOVIC:

REKVIEM

(Részlet a szerző Szlovák Nemzeti Felkelés — díjas regényéből)

mutattak csak meg, ki győzné megjegyezni?

Hű, a nemjőját, ennek a fele se tréfa. Ha be van biztosítva és történik valami, hiába nyomom meg a ravaszt, a géppisztoly nem sül el, és míg a biztosítékot kinyitom, már késő lehet. De hogyan bizonyosodjam meg róla? Ha meghúzom a ravaszt, és a fegyver közben nincs biztosítva, kiröppen egy sorozat, felriasztom az egész szakaszt. Adnának azok nekeml Ej, jobb erre nem is gondolni.

Az erdő élte a maga megszokott életét. Pontosabban inkább aludta. És a máskor oly meghatározhatatlan vagy természetes neszei most csak fokozták idegességemet.

Ojra rám tört az álmosság, a kialvatlanságtól, a fáradtságtól, a hidegtől és a veszélytől, amely csak nem jött. Az előző éjszaka után, amelyet nem a pricc9en, hanem meneteléssel töltöttem a városba meg vissza, délután olyan gyenge voltam, akár a légy, annyi Időm maradt csak, hogy egy órácskát szundítsak és máris őrségbe kellett állnom. Ha jelentkezem, lehet, most nem kellene itt állnom, dehogyis jelentkeztem, játszottam a nagy fiút, hogy kibírom. Így aztán most a vállamra nehezedik az utóbbi hetek alatt összegyűjtött, ám a megviselt idegek által eléggé fel nem fogott fáradtság. A kiképzést, a hosszú meneteléseket, az éjszakai átcsoportosításokat, a favágást, a golyósző- rő oipelését és a parttzánélet többi gyönyörűségét Is már rége» nem úgy fogom fel mint sportot, hanem csak mint végtelen kötelességet, mint elkerülhetetlent. Hirtelen gyengeség fogott el, a combomban mérhetetlen fájdalom indult felfelé, valamiféle belső, eddig sohasem tapasztalt hideglelés, a torkomban lassan, fojtogatőn járt le-fel egy óriási, kemény nyálgombőc, és leküzdhetetlen alhatnékom támadt. Észrevettem, hogy ritmikusan himbálózom egyik oldalról a másikra, mintha valamiféle kegyes erő ringatná, meg voltam róla győződve, hogy akkor tó el tudnék aludni, ha fejjel lefelé kellene lógnom, akár a denevérnek, csak legyen az valahol meleg, száraz helyen, kunyhóban, szénában, egyszóval fedél alatt...

Űsszekuporodtam, összezsugorodtam, összetekeredtem egy kis gombolyaggá, és nagyon jól éreztem magamat, csak a géppisztoly zavart. És hűtött, a szörnyeteg. Ej, inkább sétálgatnom kellett volna. Érzem, ebben a helyzetben nem kerülöm el az alvást. Nem, ha most megmozdulnék, a sátorlap hajlataiban felgyülemlett összes víx^ biztosan kihasználja az alkalmat, és a testem utolsó, kis száraz darabkáját is eláztatja. Nem, nem mozdulok meg.

Álmodozni kezdtem. Elképzeltem, hogy lent a városban sikerült sátrat szereznem, de nem közönséges kis gúlasátrat, hanem egy óriási cirkuszi ponyvát, amely befedi az egész táborunkat, az összes őrhelyekkel együtt. így aztán mlndany- nyian szépen, száraz helyen fogunk aludni, főzni, gyakorlatozni, sőt őrködni is. A géppisztoly faagyát pedig ha becsületesen öntözgetjük, gyorsan hatalmasra megnő, és kitűnő támaszték lesz belőle a sátrunk óriási kupolájához. De mivel kötjük kll Hiszen nemsokára jönnek a hőviharok, és bizonyára szívesen ellopnák tőlünk.

— juj, az én istenem — jaj- dultam fel a fájdalomtól, és felébredtem félálomból. Talán fészkelődni kezdtem, és elengedtem a géppisztolyt, a másik kezemre esett, és a célgömb, amelynek a védőjét isten tudja, ki törte vagy szerelte le, alaposan beleszaladt a bőrömbe. A sérült részt gépiesen a számhoz kaptam, és szopogatni kezdtem. Úgy kell nekem. Ez a büntetés, amiért elaludtam. Nem, az lehetetlenség. Attól a pillanattői, hogy lehunytam a szememet, nem telhetett el több, egy, esetleg két másodpercnél. Vagy mégis több lett volna?

Azzal a sátorral, az nem volt álom, csak képtelenség. De közben még álmodtam tó valamit, csak nem tudom, hogy mit. Valami szépet, színeset, világosat.

A tagjaim elgémberedtek, a tarkőm fájt, mintha egy egész szakasz ülne rajta, teljes felszerelésben. De mit álmodhattam az alatt a tizedmásodperc alatt, míg a fej elörebíllen néhány centimétert és nekiütődik a géppisztoly agyának, amelyet most szándékosan fordítva tartok, csövével a bakancsomnak támasztva, a géppisztoly agya

pedig az áruló álira Irányul, amely a fejet le, bőbiskolásba húzza. A fejnek egy rövid mozdulata, ütközés — és a fájdalom felébreszt. Ügyesen kigondoltam, nem?

Megpróbáltam valamit megjegyezni abból, amit az alatt a rövid szendergés alatt álmodtam, amelyek úgy villantak el a szemem előtt, akár egy befejezetlen film szüzséje. És mindig azzal a meggyőződéssel rezzentem fel, hogy most piég a szemetet sem érkeztem lehunyni. Végül már nemcsak hogy felébredtem, mielőtt még az állam a puskaagyhoz toppant volna, hanem néhány másodperc eltelte után újra lehunyva a szememet, folytatni tudtam a pillanattal előbb megszakadt álmot is. Csodálatos volt.

Tiszta arany. A hatalmas nap egy darabja, azúrkék ég, vakáció, tenger, hajók. Capri szigete lehetett, habár életemben még ott nem jártam, csak láttam azokat a fehér sziklákat is, ám ugyanakkor a táj megdöbbentően hasonlított arra ott a Vág mentén, ahol VIerkával feküdtünk egy tarka takarón, elbújva az idegen tekintetek elől a füzesben, tisztán láttam, hogy kétrészes, piros fürdőruhája van, hogy mosolyog, huncutul kacsingat rám és csábítgat, megpillantottam napbarnított combját és vállát, és éppen sikerült, mintha csak tréfából, kigombolnom a melltartóján a gombot, amikor fölénk magasodott egy német óriás, és szlovákul ránk bődült.

— Kezeket feli

Egészen közel reccsent valami. Engemet komám, olyan könnyen nem kapsz el. Meglapultál és most várakozol? ml? Istenem, ha tőre van, még egy jajt se mondok.

Az érzéstől, hogy valaki a közelben van, nem tudtam szabadulni. Abba az irányba fordultam, ahonnan feltételeztem, hogy a veszély közeledik, és óvatosan felemeltem, a fegyver csövét. A hátamat továbbra is a jegenyefenyő törzsének vetettem. Legalább az védve volt. Talán egy perc, esetleg kettő telt el. Semmi se mozdult. Csak a szívem dobogott nyugtalanul, magasan a torkomban. A félelemnek egy további fagyos hulláma szorította össze a torkomat. Az előérzetem nem csalt. Tisztán hallottam a közeledő lépteket és az erőlködő tüdőből feltörő levegő szíszegését. Vigyázat, közelednek. De a tábor felől? Nos és? Ebben a sötétségben el is kerülhettek, és most jönnek vissza, hogy hátulról lepjenek meg és likvidáljanak.

— Marián, Marián? Itt vagy?... Szólj már... Ne hülyéskedj!

Duro. Az ő fojtott, rekedt hangja most a kerubok tenorjának tűnt nekem.

Vártam, amíg a sziluettje ki nem rajzolódik az égbolt világosabb hátterén. Nem hittem, hogy egyedül jön. Hátha az egész — kelepce?!

Nem, ő az. De egyedül van. Miért? Kettejüknek kellett volna jönni, nem?

—■ Kezeket feli Jelszót

— Ne bolondozz, Marián, én vagyok az, Duro. Hol vagy? — hallatszott a hangja már egészen közelről.

Megkönnyebbültem.

— Itt vagyokl Mi az, nem látsz?

Megpróbáltam felállni. Az elgémberedett test azonban tiltakozott. Jó, hogy nem lát az arcomba. A tűk ezrei meredez- tek a talpamban, a hátamban, a kezemben, és fájdalmasan hatoltak be a körmöm alá, az izmokba is.

— Miért nem jelentkeztél, legalább háromszor fütyültem a jelünket, te meg a füled botját sem mozdítod.

— Nem hallottam.

— Horkoltál, ml?

— Dehogy. Hol maradtál Ilyen sokéig?

— Miért? Még így is korábban Jöttem öt perccel. És szerencséd, hogy Váftának nem volt kedve kijönni ebben a szakadó esőben. Azt mondtam neki, hogy tdetalálok egyedül Is. Az géppisztollyal hajtott volna egyenesen a parancsnok elé. Az őrség elején van az alvás, és nem váltáskor, te 16, ezt még nem tudod?

Duro, Jő cimbora. Szerencse, hogy ő jött váltani. ö nem árulja el, hogy alva talált, hiszen a barátom.-tő- fordítása

úf ifjúság 9

ANDRE) PLÁVKA:

TÜZET RAKOK

Augusztus este, úgy, mint régen, tüzet rakok fent a Gyömbéren; megosztja magányom. —

Hol csak korcs fenyő terem meg, Itt, sziklán ülve ővele együtt szívesen hallgatom

évente mindig ilyentájban, mikor sok emlék éled fájva, a völgyek sóhaját. —

Ez felébreszti a szívemben •

a sok hőst, kinek szíve nem ver, teste rég porlad már.

Látom, ahogy a völgyben mennek, a sziklák között, egyre feljebb

— egy hit, egy akarat.

Lám, tüzem köré ülnek, hozzám, szívük verését hallom tisztén

— ismét társam akadt.

Ég a tüzem, lángol lobogva, szívemben is, mert felszította leheletük heve. —

Tekintetük még mindig vallja: ha ránk törne gaz kígyófajzat, mi elbánunk vele!

Tüzeink, lám, még mindig égnek, amíg vágya az ellenségnek, hogy béke ne legyen. — látom őket a békés estben a Polyánán és itt e hegyen s némán emlékezem.

Élessze tüzemet tűzetek;

amíg e földön itt élhetek,

ki ne oltsa semmi —

hogy népemért, miként ti csendben,

holtom után is, rendületlen

tudjak még küzdeni... Fordította: Fügedi Elek

MILAN RÜFUS:

ESTE A GYÖMBÉREN

A sírom, hol mint hatalmas tyúkok,

viharok kapirgálnak,

a fösvény rögből gyér fűcsomé int

az ég felé, s egy puskaagy ormánya,

hol rozsdás, árva, golyószéró a holdra tekint,

az illatokkal terhes, nyirkos éjszakába,

egy gránittömbről harsogó

szavak vaslánca csikorogva kiáltja:

embert ölt az ólomgolyó.

Katona volt. Leroskadt s elszunnyadt.

Amit a földről kapott, visszaadja neki.

A szeme árvácskának éltető nedvet ad.

Hallom vére patakját füvekben lüktetni.

Növények gyökerei szívnak belőle erőt.

Hangja a csurgón át a völgybe lefolyik.

Madár iszik belőle s dalol a törpefenyőn.

0 mégis megmarad és minket megszólít.

Áruld el, katona, akkor tavasztájt kinek az arca volt, amelyet beragyogott fénye végső szavadnak és fénye eszméidnek, mikor szívedbe fogadtad az ólmot?

Ö, tudom, nagyon jól ismerem ezt a témát: a férfinak élete fölé nő az álma.

De a golyó, amely a mellet járja át, anyák és asszonyok szívét is találja.

A férfi lehull, alázuhan csillagként.

Aztán alszik s nem tudja. És azt sem, ki éli az ő halálát, az övét, kit villám ért, ki öli az ő halálát, a lelkén mély sebbel

Csak alszik, alszik, párnája néhány hant.

Rá néma hegyek tekintenek le.

A sugörözönt szőré nap alatt a bánattél elharvad anyja szeme.

Nem vár többé. Gyásza kissé enyhült az idő izzó láváját szivének hűti lassan. Az égető kin megszűnt, de vér vegyült haja sötét színébe.

Ha ismét áttöri a múlt falát, s hallod, hogy álmában hív téged, s előtte állasz majd, anyám helyett csókold meg e ruháját, halott.

Csöndes anyám helyett, ki zokszót sosem ejt, kinek a fényt jelentem, a napot s minden mást, akinek test vagyok a törékeny testéből, kinek szeretete csupa odaadás, s akinél jobban soha nem fog szeretni élő.

Az éj rőtén leszállt. A szél fenyőket kongat,

A nyár ott leng a lombokon.

Huszonhat évem ménesként, mely szomjas, vályúiból iszik már mohón.

Nyugodj meg, gondolat, aludj, te álmos fej.

Nézd, a hajnali köd a völgyekből már ömlik.

De elkerült az álom. Én nem aludtam el.

Agyam szélén ült, míg felvirradt a reggel,

Kijevből Ivan Babkin, ki értünk halt meg Itt. _____________ Fordította: Fügedi Elek