Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-15 / 33. szám

8 új ifjúság

BecsületesKíelgardl jjťft fogadás

Az éjszaka puha és simogató volt, mint a legfinomabb bársony. Hose Herrera még egy tuskót dobott a tűzbe, és a fellobbanó tűz fényénél még egyszer számba vette 26 alvó kecskéjét. Hose halkan dúdolt az állatoknak egy rím nélküli, együgyű kis dalt:

— Csendesen, csendesen, kicsinyeim, csendesen nyájam, pihenjetek. Holriap indulunk a hegyekbe, csendben aludjatok.

Hose hirtelen elhallgatott. Nyája csendben volt, túlságosan is csendben. Keze övéhez csúszott, amelyben egy özönvíz előtti pisztolyt őrzött. Valaki vagy valami közeledett.

Egy másodperccel később Pedro Anaya bukkant fel a tűz fénykörében.

— Hose, drága barátom! Hallottam, hogy errefelé jársz, és eljöttem, hogy meglátogassalak. Meghalnék szégyenemben, ha nem nézném meg régi bajtársaraat. Egy órája lovagolok, hogy megtaláljalak.

— Ülj le a tűz mellé — mondta Hose mérsékelt lelkesedéssel. Óvatos volt, mert nagyon jól tudta, hogy Pedro Anaya világéletében nem lovagolt még öt percig sem csak azért, hogy baráti látogatást tegyen. Állandóan csak azon töri a fejét, hogyan csalhatná ki szerencsétlen áldozataiból a pénzt.

— Drága jő barátom — mondta Pedro, miután kényelmesen elhelyezkedett —, engedd meg, hogy megörvendeztessem szívedet néhány pesó- val. Itt egy érme, fogadjunk, fej lesz-e vagy írás.

Hose lelkében nagy harc dúlt. Egy belső hang azt sugalmazta neki, hogy ne menjen bele a fogadásba, mert Pedro mindig alattomos trükkökkel élt. A pánzsóvárság azonban győzött: előkavart öt egypesős érmet a zsebéből, és bütykös ujjával felcsippentett kettőt.

— Két pesóban fogadok, hogy írás lesz — mondta. — Kitűnő — rikkantott Pedro —, ez a merész fogadás. Elővett egy pénzdarabot, földobta a levegőbe. A fémpénz csillogott a tűz fényében, néhányat perdült, majd a földre esett. Fej volt, Pedro utányanyúlt, de Hose gyorsabb volt, felkapta. Mindkét oldalán fej volt! Nyúlt a pisztolya felé, de idejekorán meggondolta magát. Pedro ugyanis előbb kirántotta fegyverét.

Mihelyt megvirradt, Hose továbbindult kecskéivel. Méltóságteljesen lépkedett, el is feledte ftiár, hogy becsapta Pedro előző éjjel, öt pesójá- ból már csak három maradt. Hamarosan kiért a Contemaris partjára. E- sős időben zabolázatlan, veszélyes volt a folyó, most azonban inkább patakhoz hasonlított. Csak az örvényekre kellett vigyázni, egyébként könnyen át lehetett kelni rajta.

Hose megvizsgálta a partot, és kijelölte a legmegfelelőbb átkelőhelyet. Éppen be akart gyalogolni a vízbe, amikor visszarettentette a kecskék izgatott mekegése. Elővette revolverét, megcélzott egy ijesztő nagy tuskót a víz alatt, lőtt, és a tuskóról kiderült, hogy egy rettentően nagy krokodil volt. Az állat a lövésre eltűnt a vízben. A megrémült kecskék Hose lábához tömörültek, védelmet kerestek. Hose fölvette kedvencét, és megkérdezte:

— No, gidám, most mit csinálunk?

Gondolataiból patkókopogás riasztotta fel. Pedro Anaya közeledett.

— Szervusz, barátom — köszöntötte. — Bánatomban, hogy tegnap úgy kijátszottam veled, egész éjjel nem tudtam aludni. Bántott a lelkiismeret becs’sző! Reggel azt mondtam magamnak, kövesd Hősét, tedd jóvá bűnödet.

Hose hallgatott. Nagyon jói tudta, miért jött utána Pedro: el akarja tőle venni megmaradt három pesóját. Mintha csak igazolni akarná,. Pedro

három kártyát halászott elő a zsebéből, szétterítette és Hose felé nyújtotta őket:

— Válassz egyet!

— Nem — mondta Hose.

— Ne haragudj. Vallóban jóvá akarom tenni a bűnöm, hajlandó vagyok elfogadni feltételeidet. Ha nem szereted a kártyát, játszhatunk kockával is.

— Nem!

— Hose, a szívem töröd össze. Hát nem érted, azt szeretném, ha visz- szanyernéd a pénzed — győzögette remegő hangon Pedro.

— Akkor fogadjunk becsületesen, ócska trükkök nélkül. Fogadok veled három pesóban, hogy előbb átúszom a folyót oda-vissza, mint te — mondta Hose.

— Tartom — örvendezett Pedro.

Hose ráérősen vetkőzni kezdett, de

Pedro nem várt rá. Ruhástul a folyóba vetette magát, és nagy karcsapásokkal szelni kezdte a vizet. Mielőtt Hose akár a vízbe is léphetett volna, már indult visszafelé.

— Győztem — lelkendezett. Győztem! Átúsztam a túlsó partra, ésvisz- sza is jöttem, még mielőtt koszos ruhádat levetetted volna!

— Igen — bólintott Hose. — Valóban te győztél.

— Igazán nem haragszol? — örvendezett Pedro. — Egy cseppet sem vagy mérges rám?

— Már miért volnék — nyugtatta meg Hose Ferrera, és terelni kezdte kecskéit át a vízpn. Szörnyen meg volt elégedve, hogý ilyen olcsón meg- gvőződhetet arról: sikerült lelőnie a krokodilt, nem fenyegeti veszély sem őt, sem a kecskéit.

• „101“: Verseiben tehetséget érzünk. Jó lenne azonban, ha nagyobb figyelemmel és erősebb logikai fegyelemmel építené fel verseit. Az én karácsonyom című utolsó versszaka jó:

/ Díszes fenyőágra / varjak lopakodtak / színig telt pohárból / napjaim elfolytak / — Sajnos az előző versszaknak az utolsó sorát elrontotta. Gondolkodjon rajta, dolgozzon! Időve! jelentkezzen újra és ne szé- gyellje a nevét...

• „Margaréta“: „Elég sok verseim vannak már, de ö- nökhöz csak ezt a kettőt küldtem be.“ — írja levelében. Úgy érezzük, hogy a két gyengébb versét juttatta el hozzánk. Többek között ilyen sorok találhatók benne: / Minek is kerestelek, / Miért hordoztalak

Ú ábrándos eszem / vidd el szél / Ót idéző ábrándjaimat a tengerhez, / S temesd el a vízbe. / De jó mélyen!./ — A verseket illetően is azt ajánljuk, hogy a két utolsó sorhoz tartsa magát. De csak ezzel a két versével járjon el így. Dolgozzon tovább, tanuljon, és jelentkezzen majd újral

• H. H. Bratislava: „Szeretném ha megjelenne e par versem, számszerint 7.“ —írja levelében. Nézzük egyik versének néhány sorát. / RőZsa, rózsa, piros rózsa / egy szál piros rózsa / Üdvözöld az édesanyám / ö ne- venapjára. / stb. A szándék bármily kedves is, még nem éri el a közölhetőség mértékét. Gyerekes, naív próbálkozások. Egyelőre a tanulást ajánlanánk!

9 „Eppur si muove“: / Eltévedt gondolatok közt / bolyongva kínzóm testemet, / pofon ütöm magam / stb.

Igaza van, amikor Fábry Zoltánunkat idézi — „Kevesebb verset, több költészetet!“ — kár, hogy nem ehhez tartotta magát. Pongyola, üresjárat-sorok csupán. Tanuljonl

artin Coe magának

Í

váló, rideg ember volt. Szemében soha nem tükröződtek érzelmek, soha — egészen addig dig a pillanatig. Felém hajolt, és hirtelenkedve megkérdezte:

— Mtt mondott?

— Mit szólna hozzá, ha a felesége halott lenne?

Ijedten körülkémlelt, de kettőnkön és a bárpincéren kívül senki sem volt a klubban.

— Mit akar ajánlani, Foster? — Gondolja csak el: ha Sandra most halott, az egész vagyon a magáé volna, és feleségül vehetné Angélát. Igen, ismerem a lányt, szó, ami szó, csinos! Mindenesetre szebb és kívánatosabb, mint Sandra.

Csak bámult rám, én pedig roppant örültem neki, hogy sikerült megzavarnom. Igyekeztem kihasználni a kedvező pillanatot:

— A törékeny középkorú nőkkel mindig történik valami — folytattam nyugodtan. — Szerencsétlenül járnak, leesnek a lépcsőről, és kész.

— Kicsoda maga, Foster?

— A gondok és nemkívánatos dolgok eltüntetője.

— Gyilkos. Bérgyilkos!

— Ez a szó egy cseppet sem tetszik nekem, de be kell ismernem, fedi a valóságot.

— Hogy került ebbe a magánklubba? Mert tag biztosan nem lehet.

— Nem vagyok tag, de jók a kapcsolataim.

— És ilyen hidegvérűen képes fölajánlani kapcsolatait?

— Mién ne?

— Tudja azt maga, hogy könnyen följelenthetném a rendőrségen?

— De nem jog, ugye?

— Nem. Mennyit kér?

— így már lehet tárgyalni. Tetszenek nekem a határozott emberek. Tízezret kérek. Ötöt előre, a többi a munka elvégzése után.

— Gondolkodom rajta. Soha nem döntök megfontolatlanul.

— Dicséretes tulajdonság.

— Holnap este kilenckor ismét itt vagyok. Megfelel az i- dőpont?

— Kitűnői Ha azonban i- gényt tart szolgáltatásaimra, kérem az előleget. Es még valami. Szükséges van házának tervrajzára.

Másnap a pontos időben megjelent. Leült mellém.

LOPNI ä

rom. tm;

TUDNI KELL

— Azr mondta, ötezer... — nyújtott felém egy borítékot. —- Itt van a ház tervrajza is. Mikor... teszi meg?

— Amikor magának megfelel.

— Csütörtökön este.

— Kiváló. Éjfélkor

— Gondoskodom róla, hogy senki se legyen otthon. A személyzet szabadnapos.

— Mi lesz a házőrzőkkel?

— Azokról is tud? Megkötöm őket, ne legyen gondja velük. Hogy csinálja?

— Szeretné tudni a részleteket?

— Nem, inkább nem!

— Hogy megnyugtassam, mindjárt megmondhatom: véletlen balesetre fog hasonlítani. Es most Igyunk egyet a vállalkozás sikerére!

Csütörtökön néhány perccel éjfél előtt megálltam gépkocsimmal a mellékutcában, nem messze Martin Coe házától. A kapu és a mellékbejárat nyitva volt. A kertben csend, a kutyák nem ugattak, feltételeztem, hogy Coe elaltatta őket.

A házban uralkodó sötétség ellenére biztonságosan tépkedtem, mert alaposan áttanulmányoztam a tervrajzot. Tudtam, hova kell mennem. Időről időre azért fölvillantottam a zseblámpámat.

A lépcső alján megálltam. Az emeletről egy alvó nő súlyos lélegzése hallatszott. Csak ez, és egy régi óra ketyegése törte meg a csendet.

Aludj édesen, Sandra!

Lábujjhegyen beosontam Martin Coe dolgozószobájába. Alig tizenegy percre volt szükségem ahhoz, hogy kinyissam a páncélszekrényt, és mondhatom megérte. Kétezer dollár, egy villáravalót lopott össze, és most békésen éldegél a

francia Riviérán.

Igazán kár, hogy mostanában a gyerekek általában nem fogadják meg atyáik jó tanácsait, egy remek gyémánt nyakék, egy pár drága fülbevaló és egy briliánsgyürű volt benne. Hirtelenjében ki sem tudtam számítani, mennyit ér a zsákmány. Örömömben madarat lehetett volna fogatni velem.

Teletöltöttem zsebeimet, ismét átsétáltam a kerten és autóba ültem.

Csak egy kívánságom volt: szerettem volna látni Martin Coe- arcát, amikor hazaérkezik, és észreveszi, hogy felesége él és virul, a páncélszekrénye viszont üres. De megérdemli. Ki nem állhatom az ilyen maga biztos, önelégült és rideg fickókatI Az első perctől fogva ellenszenves volt.

— Lopni tudni kell — mondogatta apám, mielőtt visszavonult volna. Egy kis türelemmel és képzeVóerővel bármit el lehet lopni, amit csak megki ván az ember. Milyen igaza volt! Ezt mi sem bizonyítja job ban, mint az, hogy öregkorára egy villáravalót lopott össze, és most békésen éldegél a francia Riviérán.

Igazán kár, hogy mostanában a gyerekek általában nem fogadják meg atyáik jó tanácsait.

KI A CSALÁD FEJE?

Az ősidőkben nemcsak az úgynevezett vad népek, hanem még a műveltnek számító görögök sem sokat tudtak az úgynevezett családi életről. Az emberi nem talán semmiben sém mutathat fel akkora haladást, mint aa férfinak és a nőnek egymáshoz való viszonyában mutatkozó fejlődés terén. Szörnyű elgondolni is, mit kellett a nőknek a történelem során kiállniuk. Az a hindu közmondás, mely megtiltja az asszony megverését, történjék ez bár egy virág szárával, nemcsak nagy fejlődést jelez, hanem a nő ezt megelőző szomorú állapotára is rámutat. Egyes primitív indián törzsek nyelvéből például teljesen hiányzott a szerelem szó. Micsoda élet lehetett az, ahol a szerelemre nincs sző? Még ötven egynéhány évvel ezelőtt ts „halgass“ volt a falusi asszony neve. Móricz Zsigmond egyik regényének paraszti hőse, éjszakai „kalandjáról“ tér haza, miközben az asszony fejében egymást űzik a kínzó gondolatok „Irigység és méreg futja el. Persze ezt az emberi nem nyúzta le az öt esztendei házasság, meg a két gyermek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi szebb, mint legénykorában volt, mert ő ki- hlzlalta. Bezzeg ő odavan, róla lelopták a húst a pulyák, meg a sok dolog, meg a sok méreg. Dani hajnalban ment el hazulról, most délre jár, érzi, hogy köszönni kéne az asz- szonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni az asszonynak derogál; az asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly fejbólintással elfogadja.“ Tulajdonképpen ennek a félbarbár állapotnak vetett náluk véget az 1963-ban jóváhagyott családi törvény, amelynek harmadik fejezete hangsúlyozza, hogy a férfinak és a nőnek a házasságban egyformák a jogai és kötelességei. Ettől függetlenül még mindig akad-> nak olyan'egyének, akik a törvény szavát képtelenek megérteni.

Egy ősi hiedelem szerint a férfi a család feje, mert mindenhez ért, mindent elintéz. Ez a hiedelem annyira a köztudatba Hatódott, hogyha valaki szembefordul vele, könnyen a nevetség, a viccelődés tárgyává válik. „Maga a természet rendezte így, ez ellen semmit se tehetünk.“ — írja levelében egy idős csallóközi ember. A nők legjobbjai már a múlt század elején szembeszálltak e felfogással, és cáfolták, hogy az asszony sorsa a „szenvedés", A falusi asszonyok élete mégis nehezen változott. Valóságos rabszolgái voltak a családnak. Nemcsak otthon, a háztartásban, a gyermek- nevelésben kellett helytállniuk, de a mezei munkában is. Ugyanakkor a férjük az ő „irányító“ munkájukon akkor és úgy könnyítettek, ahogy és amikor akartak. Tulajdonképpen senki sem ellenőrizhette őket, senkinek se voltak kötelesek a cselekedeteikről, magatartásukról beszámolni. Ha egész nap a kocsmában ültek, vagy este későn tértek haza, senki sem kérhette tőlük számon, hogy miért nem törődnek a családjukkal.

Az asszonyok rabszolgasorsa anyáról lányra, lányról unokára szállott, és ha a fiatalok néha lázadozni mertek, az idősebbek rögtön leintették: „Mit akarsz? Hiszen a te sorsad sokkal jobb, mint az enyém volt...“ „A te férjed legalább nem üt, ver, mint engem ütött a férjem.“ így nevelték az asszonyokat alázatra, tűrésre, engedelmességre.

De most nem az asszonyok történetével szándékozunk foglalkozni; ez szinte minden« e- lőtt közismert, s minden férfi számára arcpi- rítő. Mai cikkünkben azon szeretnénk elgondolkozni, hogy a válások számának növekedésében mennyire játszik közre a férfi és nő viszonyának megváltozása. A mai fiatal asszonyok már nem akarnak férjük rabszolgájává válni. Ezt senki sem vetheti a szemükre, ezért senki sem marasztalhatja el őket. A legtöbb fiatal jó szándékkal köt házasságot. Társadalmunk lehetővé teszi, hogy valóban szerelmi házasságot köthessenek. A gazdasági szempontok jóformán teljesen háttérbe szorultak, és csak kivételes esetben játszanak döntő szerepet két fiatal házasságában.

Csakhogy ennek az első pillanatban anyaira szimpatikus körülménynek megvan az árnyoldala is. Ügy tűnik, hogy a párválasztás során háttérbe szorul a józan megfontoltság. A fiatalok figyelmen kívül hagynak egy sor reális tényezőt, s amikor a szerelem lángja ellobban, elválnak. A szürke hétköznapi é- let ezernyi gondja, kötelessége már nem vonzza őket, hacsak az egyik félnek nem sikerül ezeket teljesen a másik nyakába varrni, a közős életből előnyöket szerezni, és a kötelességek alól kibújni. Nem véletlen, hogy a válást legtöbbször a feleségek kezdeményezik. Ez arra mutat, hogy a tartós együttélést biztosító házastársi egyenjogúság és egyenrangúság igen gyakran a nők rovására háttérbe szorul, és ez válásra ösztönzi őket.

A férjnek és a feleségnek törvény szerint a házaséletben egyenlők a jogai és kötelességei. Csakhogy... Mindenki tudja, hogyan fest ez a gyakorlatban. Még hosszú Ideig eltart, mire a férjek teljes természetességgel, áldozathozatni nélkül, önzetlenül átveszik a háztartási és gyermeknevelési gondok felét, hogy a feleségük egyenrangú partnerként élhessen velük.

Ezen a téren máról-holnapra aligha várhatunk változást. Sok múlik a fiúgyermekek tudatos családi nevelésén, a példamutatáson, a- mit maguk körül látnak, az iskolai nevelésen, a pionír és az ifjúsági szervezet munkáján. Ez * az egyik fontos feladata a pedagógiai propagandának, a sajtóban megjelenő cikkeknek, a rádió és televízió felvilágosító munkájának. A- zoknak a fiatalembereknek, akik házasságot kötnek, egyszer s mindenkorra tudomásul sene venniük, hogy nem lesznek és nem Is lehetnek családfők. Nem fognak uralkodni, mint nagyapáik és atyáik, hanem figyelmes és érzékeny partnerei lesznek az ugyanolyan figyelmes és érzékeny feleségüknek. A háztartásért és a család kényelméért egyformán felelnek. Természetesen mindezt csakis hosszú és szívós nevelőmunkával érhetjük el.

A férfiak és a nők egyenjogúsága a munkahelyen? Ott se sokkal különb a helyzet. Sok dolgozó növel vitatkoztunk. Őszintén feltárták a problémáikat. Csak kivételes esetben elégedettek a beosztásukkal, azzal, "ahogy a munkahelyükön bánnak velük, ahogy a munkájukat jutalmazzák. A legtöbbje felháborodottan hajtogatta: „Tudják, mi csak nők vagyunk, a férfiakat akkor se tudjuk utolérni, ha jobb munkát végzünk, mint ők. Nagy hátrányunk, ha néha otthon kei) maradnunk a beteg gyermek mellett. Hogy nem találunk kellő megértésre? Ugyan kérem! Míg a férfiak ugyanúgy nem fognak szülni, mint a nők, aligha remélhetünk változást.“

Mi ennek ellenére azzal fejezzük be fejtegetésünket, amivel kezdtük: „az emberi nem talán semmiben sem mutathat fel akkora haladást, mint a férfinak és nőnek egymáshoz való viszonyában mutatkozó fejlődés terén “ t Ez a fejlődés a nő és a férfi teljes egyenrangúsága felé haladt eddig, és meggyőződésünk szerint .ebben az irányban halad ezután I«.