Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-01 / 31. szám

8 új ifjúság

ANATOt POTEMKOWSKI:

Kivittem a balkonra a nyugágyat és az újságokat, aztán még visszamentem a telefonért, hogy fölöslegesen ne kelljen felugrálnom, ha esetleg valaki föl találna hívni. A nap, amely reggeltől csodálatosan sütött, most lebukott a hulladékgyűjtés központi irodaépülete mögött. Könnyű szellő lengedezett, csodálatos idő volt. Lehúnyt szemmel üldögéltem és végtelenül örültem, hogy a keresztrejtvényfejtésnek szentelhetem magam, vagy elolvashatok egy érdekes cikket a turizmus feladatairól. Amikor a szememet kinyitottam, észrevettem, hogy a szemben lakó hölgyhöz látogatóba jött a vőlegénye. Ennek a fiatalembernek a látogatásai már néhány hónapja kellemesen tarkítják életemet, éppen ezért félretettem az újságot a nagyon érdekes cikkel, és úgy fordítottam a nyugágyat, hogy a lehető legjobb kilátásom legyen.

Immár hónapok óta tiszta szívből kívánom, hogy a fiatalember vállalkozásait, aki a lánnyal kevésbé piától kapcsolatokra tör, teljes siker koronázza. Lankadatlan tevékenységének néhány hónapja alatt sikerült a teljes piától kapcsolatot háromnegyed részt plátóivá, később félplátói- vá változtatnia.

Felberregett a telefon. A térdemre szorítottam az újságokat, mert szükségem lehet még rájuk abban az e- setben, ha a vőlegény a lány részéről ellenkezésbe ütközne, a másik kezemmel meg a készülék után tapogatóztam a földön Elég sokáig tartott, míg a kagylót felvettem.

— Nos? — mordultam, bele.

Nem volt valami udvarias dolog,

DELUTÄN A BALKONON

megengedem, ám az emberekben nincs már egy fikarcnyi jóérzés sem, és mindig a legalkalmatlanabb időben telefonálnak. Az, hogy az embernek legalább a saját házában joga van a pihenésre és az intimitásra, az nekik nem jelent semmit, de semmit.

— Én vagyok az — hallatszott a készülékben egy női hang. — Azt hittem. hogy megint nem veszed fel a kagylót...

A hang teljesen ismeretlenül csengett a fülemben, és ha nincs a valóság, amelyben a vőlegény minden ereje megfeszítésével a kapcsolatait hirtelen félplátóivá változtatta, mindjárt meg is mondtam volna, hogy itt valami tévedésről van szó. Elszalasztottam azonban a kedvező pillanatot. A nő tovább beszélt:

— Meg kell magyaráznom neked az egészet, kell, kell... Érts meg! Nem tudok másképp élnil Ez nem frázis. Egyszerűen képtelen vagyok rá!

— Rendben van — mondtam röviden.

Minden más alkalommal szívesen meghallgattam volna az érdekes elbeszélést, de most valahogy nem tudott lekötni. Arra még csak ráálltam, hogy tartom a kagylót, mert a hangjában annak az asszonynak volt valami, ami azt parancsolta, hogy higgyek neki, mert neki tényleg kell, és hogy tényleg nem tehet másképp. Ennél jobban nem akartam beszélgetésbe mélyedni akkor, amikor az az ember, akiben szimpátiát keltettem, állítólag a sorssal hadakozott, és akkor, amikor minden pillanatban

győzedelmeskedhetett a lélek az a- nyag fölött.

A kagylót a térdemre helyeztem, de az udvariasság kedvéért időről időre a fülemhez vittem és azt mondtam: — Igen, igen... — Egyszer tévedésből azt mondtam: — Értem. — Hanem erre az asszony mindjárt felkiáltott: — Zsigmondi

Engem Konstantinnak hívnak, de természetesen, semmiképp sem csodálkoztam rajta. Csak a kagylót kellett letakarnom az újsággal a turizmus feladatairól szóló cikkel, mert szívet tépő jajgatás hallatszik belőle, s ez egy kissé idegesíteni kezdett. Kész vagyok hőstetteket véghezvinni az emberekért, sőt még teljesen ismeretlen egyénekért is, mint éppen ebben a pillanatban is, de mindennek van határa, és az emberek legyenek tekintettel az én érdekeimre is. És végtére is nem vagyok szent Jerenc, hogy mindenki a fejemre hágjon.

Időnként megjelenik a vőlegény virággal. Nyílván a virágnak kellene ellensúlyoznia túlzott hevességét. E- zek a virágos napok különben is nagyon unalmasak, azért, mert a fiatalember nagyon jámboran és szófo- gadóan viselkedik, rendszerint teát szürcsölget és süteményt eszik. Időnként, ha meglátom a virágokat, teljesen elvesztem a lány és fiú iránti érdeklődésemet, és inkább olvasásra adom a fejem. Az a tény, hogy valaki teát iszik, az ő személyes ü- gye, és engem semmiképpen sem érdekelhet. Hiszen az embernek végtére is Jogában áll néha önmagára is gondoni, nemcsak a környezetére.

— Igen... — mondtam a kagylóba.

— Hiszen ez abszurd értelmetlenség — mondta az Idegen hölgy. — Ezt nem nézheted ígyl

A szemközti házban lakó lány a szoknyáját igazgatta, a vőlegény fé- sülködött. Ezen a napon nagy lépést tett előre, de valami többre számítani naivság lenne. Egy darabig

a keresztrejtvény és az újság között ingadoztam a turizmusról szóló cikkével, és az újság mellett döntöttem. Amikor „1“ betűvel kezdődő be- kezdésre akadtam (Itt az Ideje, hogy véget vessünk a portások mulasztásainak), felemeltem a kagylót a térdemről és beleszóltam:

— Igen...

Utána mindjárt az olvasásba melegedtem. Csak néha bizonygattam:

— Igen, igen... úgy van...

És olvastam tovább:

„De sem a helyi,' sem pedig a központi szerveknek nem szabadna meg- feledkezníök azokról az előnyökről, amelyeket a devizaturisták jelentenek...“

Néhány perc múlva rájöttem, hogy a beszélgetésnek ilyentén módja fárasztó, mert a hölgy akaratom ellenére is arra kényszarített, hogy figyeljek rá. Ezért megkérdeztem:

— Ez minden?

— Másképp végtére is nem tehettem — mondta az asszony. — Most

már érted?

— Értem — mondtam önkéntelenül, mert a tekintetem közben egy másik cikkre tévedt „Az újabb berendezések gépesítése a városi vágóhídon megkönnyíti a mészárosok munkáját.“

— Te drága — mondta a hölgy. —■ Én csillagom! Holnap háromkor eljövök!

Letettem a kagylót. Esteledett, így a keresztrejtvényt el kellett tennem holnapra. Ogy tűnhetne, hogy az i- degen emberek dolgaiba nem kellene beleütnöm az orrom. De hát végtére is nehezemre esne csak úgy közömbösen elmenni mellettük. Hiszen társadalomban élünk, és egyre jobbakká válunk. Végtére is már nem vagyunk ősemberek, akik még barlangokban laktak,, és nem volt se telefonjuk, se ablakuk.

—tő— fordítása

A

Poole-széllö halijának egyik kényelmes karosszékében ültem, és fél szemmel egy újságot, fél szemmel pedig a terepet tanulmányoztam, amikor egy tweedruhás lány kiemelte Andrew Stevesand zsebéből a tömött pénztárcát. Rettentően gyorsan és ügyesen hajtotta végre a műveletet.

Andrew Stevesand, az őszülő, idős milliomos, több olajforrás tulajdonosa, bottal a kezében kilépett a felvonóból, és éppen mellettem haladt el, amikor a lány feltűnt egy oszlop mögül, és úgyszólván nekifutott a milliomosnak. Zavartan bocsánatot kért, mire Stevesand gentlemanhez méltó módon meghajolt, sejtelme sem lévén arról, hogy az összeütközés pillanatában a lány kiemelte a zsebéből a pénztárcát, és kilopta nyakkendőjéből a briliáns- tűt.

A lány még egyszer bocsánatot kért, majd megfordult, és gyors léptekkel a kijárat felé tartott. Időközben észrevétlen mozdulattal a táskájába csúsztatta zsákmányát. En Is fölugrottam a székről, és a nyomába eredtem. Néhány méterrel az üvegezett bejárat e- lőtt utolértem, és gyengéden megfogtam a könyökét.

— Bocsánat egy pillanatra — mondtam mosolyogva.

— Mit parancsol? — nézett rám hidegen.

— Beszélnem kell önnel.

— Nem szokásom idegen férfiakkal szóba elegyedni.

— Ez esetben kivételt fog tenni.

— Azt tanácsolom, hogy vegye le rólam a kezét — emelte fel dühösen a szemöldökét —, ha nem akarja, hogy segítségül hívjam a szállodai detektívek egyikét.

— Erre nem lesz szüksége — nyugtattam meg.

— Én is remélem...

— A szállodai nyomozóknak u- gyanis én vagyok a főnökük — fejeztem be a mondatot.

A lány elsápadt, és mély lélegzetet vett. Gyengéden egy kevésbé forgalmas sarokba vezettem, és leültettem egy padra. Melléje ültem. Többé nem ellenkezett. Egy pincér lépett hozzánk, és én csak a fejemmel intettem, hogy nincs semmire szükségünk.

Egy szempillantással tetőtől talpig fölmértem a lányt. Szép volt, elegáns, tisztaság és becsületesség sugárzott belőle. Nem lehetett több huszonöt évesnél.

— Mindenesetre ön a legszebb zsebmetszö, akivel valaha Is találkoztam — mondtam neki elismerően.

— Nem tudom, mit mond — dadogta zavartan.

— Valóban?

— Furcsa dolgokat állít rólam...

— Na, ebből elég volt — för- medtem rá. — Saját szememmel láttam, amikor kiemelte az ö- reg milliomos zsebéből a pénztárcát, és elvette a briltánstüt. Három méternyire sem voltam.

Erre nem tudott mit felelni. I- degesen babrált táskájának zárján. Egy pillanatra rám emelte a

BILL PRONZINI:

szemét, aztán ismét a táskára nézett:

— Igaza van, elloptam azokat a holmikat.

Kinyújtottam a kezem, elvettem tőle a táskát és kinyitottam. Legfelül, mindenféle apró női holmin ott feküdt a pénztárca és a bross. Kivettem útlevelét is, és hosszasan tanulmányoztam, hogy biztosan megjegyezzem a nevét. Aztán a lopott holmikat a zsebembe süllyesztettem.

— Nem vagyok tolvaj — kezdte halk, meleg hangon. — Csak i- dőnként nem tudom legyőzni magam, hogy el ne vegyek valamit. Ez az érzés erősebb nálam...

— Kleptománia?

— Igen. Már többszőr voltam pszichiáternél, de egyik sem tudott klgyógyítani.

— Kellemetlen dolog lehet — bólintottam részvevőén.

— De még mennyire — mondta élénkebb hangon. — Ha az a- pám megtudná, biztosan kórházi kezelésre küldene. Utoljára ezzel fenyegetett, és higgye el, meg Is teszi.

— Az édesapjának nem kell megtudnia, hogy mi történt ma — vigasztaltam. — Vegyük úgy, hogy Stevesand urat nem lopták meg. Holmiját visszakapja, azt fogjuk mondani, hogy elveszítette. Így legalább nem kell jelentést tennem, és a többi vendég sem Ijed meg fölöslegesen. Rossz fényt vetne ugyanis a szállónkra, ha kitudódna, hogy zsebtolvajok tanyáznak benne.

— Hát elenged? — kérdezte a lány a boldogságtól sugárzó arccal.

— Igen, de csak akkor, ha megígéri, hogy soha többé nem teszi be a lábát ebbe a szállodába.

— Megígéreml

— Ha valaha is meglátom Itt, kénytelen leszek jelenteni a rendőrségen. Ugye, megérti?

— Erre nem kerül sor, ígérem. És még holnap elmegyek egy pszichiáterhez. Talán most segítenek rajtam.

— Rendben — bólintottam. A liftboyt tanulmányoztam. És mire megfordultam, a lánynak hűlt helye vott.

Még egyszer átgondoltam a történteket. Ha ez a lány kleptomá- nlás volt, akkor én vagyok a római pápa. Hívatásos zsebmetsző volt, valóságos szakértői És e- zenklvül remekül hazudott Is. Elmosolyodtam, és a főbejáraton keresztül kisétáltam az utcára.

Miközben elvegyültem a hullámzó tömegben, kezem egyre a degeszre tömött pénztárcán és a brlllánstűn tartottam. Egy kicsit talán sajnáltam is a lányt. Egy Icipicit.

A meglopott milliomos eszembe se jutott. Egyébként Is még reggel kiszúrtam magamnak, amikor megérkezett. Örák óta vártam már, hogy leereszkedjék a felvonón, és amikor végre megjelent, egy lány kifosztotta. Ugyan honnan került elő?l Végeredményben úgy vélem, Igazságosan jártam el, amikor továbbloptam tőle az engem megillető zsákmányt.

A SZAKÉRTŐ

• R. ]. Dnnaszerdahely:

örülünk jelentkezésének. Jó lenne, ha Bratislavában Járva felkeresné szerkesztőségünket, hogy alaposabb útmutatást adhassunk továbbfejlődését Illetően. Addig is — olvasson, tanuljon, művelje magát. Az a sors, a- melyet verssé akar emelni, megköveteli ezt.

• E. B. Nagykapu*: „Ta- vaj éredségiztem és most dolgozom. írok verseket és akarnám a maguk véleményük alaplyán megtudni hogy milyenek. Az Oj Ifjúságnak voltam olvasója, de abaszakítottam. Már lassan egy éve lesz hogy minden héten megveszem a lapot. Szeretném magukat megkérni hogy nefelejtsenek választ adni“. — írja levelében eredeti helyesírással. Ugyanez az eredetiség vonul végig versein is. Egy példa: ’ Májusi felkijátás / zúg a fülemben / a zene. elszedte a bámulatos zöld füveket / magnő az árnyék új mozdulatát / tánc / aranyat ér, ha halgatom / stb. Ne haragudjon, ha túl ö- szintéknek talál bennünket, de úgy gondoljuk, hogy egy érettségizett fiatalembernek ismernie kellene legalább az alapvető helyesírást. Szomorú, különösen az, hogy a- kad iskola, amely ilyen magyar nyelvtudássá! engedi é- rettségire diákjait...

% „Tony“: Versei egyelőre naivak, mondanivalójukban szegényesek. Túlságosan érződik rajtuk az iskolai olvasmányok hatása. Tanuljon, olvasson sokat, különösen verseket. Ha úgy érzi, hogy van általánosabb érvényű mondanivalója, ám próbálkozzék újra!

• „Eszter 72“:. Ojabb versei nem érik el az előzőek színvonalát. Talán csak az Esti kiáltás című a kivétel. A többi elnagyolt, nehézkes, költőietlen. Egy példa: / Gyenge búza keményedik. / ha a kalászt jegek verik. / Hasadéka kifehérlik, / fájdalomban ember érik. / stb. Tanuljon, művelje magát!

• „Sikerül?“: Mostani í- rásal már megszerkesztet- tebbek, mélyebb gondolati töltetüek. Biztatjuk! Dolgozzon! Ojabb írásaihoz mellékeljen egy rövid életrajzot és egy fényképet is.

Aki gyereket szül, fel is tudja öt nevelni?

Nemrég egy felháborodott apa levelét olvastuk az egyik hetilapunkban. Kiírtunk belőle egy részletet, amely nemcsak „lé- legzetállítő“ hanem elgondolkoztató is. „Sohase oktatgatták annyit a szülőket, mint mostanában a sajtóban és a rádióban. Ha ezek a „bölcs tanácsok“ véletlenül a fiatalok kezébe kerülnek, csöppet sem csodálkozhatunk rajtuk, hogy csalódottaknak, kiábrándultaknak érzik magukat és megszöknek a fölöslegesen kritizált szülői házból. Nekem az a véleményem, hogy aki gyereket' szül, fel is tudja őt nevelni, s nincs szüksége bölcs tanácsokra.

Tehát fgy állunk — sóhajtottunk megkönnyebbülve. — Végre akad valaki, aki feltárta az ifjúság nevelési problémáinak „igazi okát“. Ha nem lenne az a sok bölcs, akik kioktatják a szülőket és elrontják a fiatalokat, minden a legnagyobb rendben lenne.

Reméljük, hogy e hihetetlen felfedezésen mindannyian mosolyognak, habár a gondolkodó embernek sírhatnékja támad. Azok a bölcsek, akiket a levélíró elítél, négy-öt évig tanulták a pedagógiát és pszichológiát valamelyik főiskolánkon, rengeteg hazai ás külföldi szakirodalmat olvastak, és mindezt sokéves tapasztalatokkal egészítették ki. A levélíró szemében mégsem értenek semmihez. Egy neves cseh egyetemi tanár, dr. František Cada több mint ötven évvel ezelőtt, 1918-ban a következőket írta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket. Ne sajnáljátok a nevelést szolgáló pénzt. Ha zöldséget vagy virágot akarnak termeszteni, egyszer se gondolkoznak, hogy olyan könyveket vásároljanak, amelyek megfelelő útbaigazítást nyújtanak; taíán a saját gyermekeik annyit sem érnek, mint amennyit a zöldség, a virágok és a házinyulak érnek. Olvassanak komoly könyveket, újságcikkeket. Látogassák az ifjúság neveléséről rendezett előadásokat, sohase hagyják abba a nevelés művészetének tanulmányozását.“

Ezt tanácsolta a nemzetközi tekintélynek örvendő neves egyetemi tanár, a gyermekpszichológia kitűnő művelője, nem pedig azt, amit a bölcs levélíró, aki szerint mindenki „aki gyermeket szül, fel is tudja őt nevelni.“ Helyes lesz tehát ha a véleményét kissé kiigazítjuk, aki gyereket szül, jó lenne, ha fel is tudná nevelnil Mégpedig azért, mert teljes mértékben felel a gyermekéért, és a felnevelés erkölcsi kötelessége! Bizonyos, hogy a legtöbb ember maradéktalanul eleget is tenne e nemes kötelességének, ha a szülői feladatok teljesítésére megfelelő nevelésben részesítették volna. Csakhogy ez egyelőre Idealista óhaj, megvalósításához alig kezdtünk hozzá.

Gondolkozzunk egy kicsit a mindennapos gyakorlat alapján. Íme a valódi helyzet: létezik két fiatal, egy fiú és egy lány. Megpillantják egymást, egymásba szeretnek és összeházasodnak. Megszületik az első gyermek. Mindnyájan örülünk, mosolygunk, mert úgyis alacsony a népszaporulat. Tehát az újszülöttnek mindenki örül. Csakhogy jelentkeznek a nehézségek is. Az apa tizenkilenc éves és kétéves katonai szolgálat előtt áll, az anyuka alig múlt tizennyolc. Mindketten tájékozatlanok és tapasztalatlanok, nem eléggé érettek a házaséletre. Any- nyi tapasztalattal sem rendelkeznek, hogy egy lelkiismeretes ebtenyésztő rájuk bízhatná az újszülött kiskutyákat, nekik viszont gyermeket kell nevelniök! Ilyen esetben a- ligha beszélhetünk rendszeres nevelésről, hiszen jó, ha gondoskodni tudnak az újszülöttről. Kedvezőbb a helyzet, ha a fiatalok a szüleiknél laknak. Ilyenkor a csecsemő gondozását és nevelését a „nagymama“ veszi kézbe, és a fiatal anyuka mindent megtanul, elles mellette.

Mi történik azonban akkor, ha a fiatalok senkitől sem kapnak segítséget, a férj bevonul katonának és a' tapasztalatlan a- nyuka magára marad? Hogyan nevelhetik a gyermekükéit, amikor a szülői házból hozott ködös emlékekén kívül semmiféle tapasztalattal, elméleti felkészültséggel nem rendelkeznek? És egyáltalán, csodálkozha- tunk-e azon, hogy az újszülöttel nem tudnak mit kezdeni? Egy fiatal anya leveléből idézünk: „Helyes-e, ha az apa megveri a hathónapos gyermekét, aki az éjszaka sír és nem akar aludni? Meg akartam akadályozni, de a férjem azt mondta, hogy a gyermeket kicsi korától kell nevelni.“ Tehát a 'nevelés a legtöbb szülőnél egyet jelent a veréssel. Akár kicsi, akár nagy a gyerek, verik. Minden helyzetben ez az egyetlen és univerzális gyógyír. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen magatartás erősen emlékeztet a középkorra.

A nevelés fontossága vitán felül áll. És mégis, a legtöbb fiatal úgy válik szülővé, hogy semmiféle előképzésben sem részesül. Ez teljesen érthetetlen, de így van. Jól tudjuk, hogy a gyermeknemzéssel és -szüléssel még senki sem válik szülővé. Szülő csak akkor lesz, ha minden szempontból képes a gyermek neveléséről gondoskodni. A fiatalokat céltudatosan kellene szülői feladataikra nevelni, hogy megfontoltan, felkészülten kössenek házasságot, hogy házaséletük ne csupán érzelmileg legyen megalapozott, hanem a kellő ismeretekkel is rendelkezzenek a családalapításhoz. Ezt a követelményt ma már jóforfnán mindenütt elismerik. Egyes államokban a jegyesek számára speciális tanfolyamokat szerveznek, s csak annak sikeres elvégzése után köthetnek házasságot. E tanfolyamokon a fiatalok elsajátítják azokat a pedagógiai és pszichológiai alapelveket, jogi, egészségügyi és házastársi ismereteket stb., amelyek a normális házasélethez szükségesek. Meggyőződésünk, hogy a jövőben mi sem nélkülözhetjük őket. A nemzeti bizottságokon rendezett beszélgetések mindezt a- ligha pótolhatják. Rendszeres nevelő munkára lesz szükség. Nem csupán arról van itt sző, hogy a fiatalok olyan ismeretekhez jussanak, amelyek nélkül nem lehet sikeres a házasságuk, hanem elsősorban arról, hogy a születendő gyermekhez kellő felelősséggel, helyes nevelő szándékkal viszonyuljanak. Ezt kívánja társadalmunk érdeke, de a szülök érdeke is.

/