Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-01 / 31. szám
9 ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: ESTI ÉNEK Elek, magamba-számüzötten. Mancsos fenyőim izzanak fölöttem. Az arcom páragyöngyös tükörablak, benne pergolák, rénszarvasok suhannak. A táj rezeg bennem g a vízben és még valahol, kívül innen. Három piros nap az ég az égen, bárom üveg-szín erdő, hófehéren, Az egyik szeret, kacarászik, madárként verdes benne a másik, A harmadik meg legbelül mint apró széndarab, megül, ő nem felejt, meg nem bocsát, fonja a bősszé ostorát. Dereng az arca fénye, halvány, mint gyűrű mély két alján. EDUARD BAGRICKIJ: három nő árnya száll utánam, mint trükk-babák, egymásba zártan. DINNYE Csontig hat a szél. Azov öbleiben teknőnk taszigálja-dobálja. Kint dinnyehegyekben a stég, Idebenn szfnig csupa dinnye a bárka. Fuccs mától a hajnali féldecinek, egy van csak: az őrhely unalma... Három napig ússza hajónk a vizet, s fönn már a vitorla kibontva. Hínárt csavarintva kavarog a hab, tajtékzik, elomlik egészen. Egy dobhasú dinnye kezembe akad, s héjába szívet szeg a késem. A rőt nap a sósízű pácba letűnt, a habgyürü holdkarikát hoz... Forgódik a szél. S visítozza: gyerünk! Most kösd fel a vásznadat, árbóc! Böndör bari-habbal a víz színe forr, dinnyét gurlgázik a bárkagyomor... S két ujjal a szél-kapitány fütyörész, felhő borít el gomolyogva, vergődik a tat, nyög a borda, a rés — reffelve is űz a vitorla. Hullámon előre! Zivataron átl S míg bömböl a víz meg az orkán, hánykódlk a bárka, s ropogva levág a szárnylobogás a vitorlán... Rínglispil e gyilkos forgadozás, vásári zsivajt csap a tenger. Jaj, szirtre sodor fel e kéjutazás, zátonyra, limányra terel fal. Bundás gida-habbal a víz színe forr, dinnyét gurlgázik a bárkagyomor... Még volna dalom, de a vég utolért, halál fagya fog körül, érzem... Kártyás, vagabund, szilaj életemért itt vár a Jutalmam e vészben, volt víg soromat nincs menteni mód: megroppan a borda s a víz bezuhog.. A rőt nap az égre kilép, hogy a fény a hűs szelet átmelegítse; a bárka semerre, s a víz tetején ott úszik a szívvel a dinnye. Hínárt csavarintva kavarog a hab, makréla cikázik alatta, alszélben a dinnye Inogva halad, s bukdosva kidöccen a partra... Nincs útja további — A vihar se ver- s nem táncol a hab-gida hátán. És ráakad és a kezébe veszi boldog szeretőm, a kozáklány... Am nincs, aki megmagyarázza neki, hogy éppen az én szívemet cipeli! *\ A nyaralóba, ahol Vászja Kosztrov kilencéves fiú erőt gyűjtött a következő tanévre, vendégeket vártak. Egyszerre két alkalom is adódott a vendégségre. Olga Szergejevnának, a háziasszonynak és az idősebb Muromcev lánynak, Olgának a névnapja volt. A Muromcev lányok már felnőttek, egyetemi hallgatók, de ez nem zavarta 6- ket Vászjával való barátságukban. Igaz, Vászja úgy vette, hogy tulajdonképpen csak Olgával barátkozik. E- gyütt gyűjtöttek bogyókat, gombákat és fehérbélü, é- retlen mogyorót, együtt mentek a távolt fenyőerdőbe, és tobozt szedtek, e- gyütt kutattak pacsirtafészek után. Olgával együtt keresték a csodálatosan jóízű, édes szárú növényeket: Olga magyarázta meg, hogy a fehér, vékony nyelű gombák, amelyeknek a kalapján pöttyök vannak, ehetők, csak tudni kell elkészíteni.. Tánya jelenlétében Vászja nagyon ügyefogyottnak érezte magát. Sután, nehézkesen mozgott, nem mert átugrani a kerítésen, vagy a meredek partról a folyóba ugrani. Az egész világ ellenségesnek tűnt a kisfiú számára. A sima ösvényen, ahol tucat gombaszedő gyerek vonult egymás után, csak Vászja botlott meg egy láthatatlan gyökérben, s orra bukott; a susogó, hajlékony ágak egy szempillantás alatt érthetetlen ellenségekké váltak, arcul ütötték, a legsiralmasabb galy- lyacska is ki akarta szúrni a szemét, s ha elkínzot- tan roskadt le egy padra, éles szög állt ki belőle. Tánya mellett Vászja úgy é- rezte, hogy a rengeteg élőlénytől nyüzsgő kertben ő a legesendőbb bogár. Ha megkérdezték, a Muromcev lányok közül melyik tetszik neki Jobban, habozás nélkül atz feleltet Olga, de érezte, hogy ebben a mondásban valami homályos valótlanság lappang... Megérkeztek a vendégek. Először hárman jöttek: férj, feleség és egy kutya. A férfi magas termetű volt, simára borotvált képével színésznek tarthatták volna. I- dőnként rákiáltott a sötétszürke, lusta bulldogra, és a sarokba parancsolta. A kutya közönyösen simult gazdája lábához, nehezen lélegzett és nyáladzott. Látszólag nem figyelt a környezetre, de ahányszor a háziasszony elhaladt mellettük, a gazdája rácsettent: — Ide figyelj, Lord, hozzád beszélek! Ez nagyon mulatságosan hangzott, és a háziasszony hálás mosollyal Jutalmazta a mondást. Vászja, noha tudta, hogy mindez csak tréfa, lihegett a lelkesedéstől. Majd megjelentek a többi vendégek, főleg férfiak, gallér nélkül, panyókára vetett kabátban. A vendégek egy részét a háziak, másik részét Muromcevék hívták meg. Kezdetben külön csoportba verődtek, de hamarosan összevegyültek a nyaraló barátságos légkörében. A kert minden zugát elfoglalták, a sötét bolyhos fenyők árnyékában gombához hasonló, egylábú asztalka mellett üldögéltek, letelepedtek a nyíresbe, a fűbe heveredtek, s birtokba vették a padokat Is. Vászjával senki sem törődött. Hasztalan őgyelgett a nyiresből a fenyvesbe a padokhoz, s szívében féltékeny gyűlöletet érzett a lak- mározókkal szemben. Különösen a férfiakat irigyelte. Közülük egy sem tudott volna felmászni az ár- bócegyenes fenyő tetejére, vagy fejest ugrani a fekete, örvényes vízbe, vagy kezébe venni egy izzó vasdarabot csak azért, hogy megmutassa: én mindezt tudom! És egyikük sem volt valami szépség, egyáltalán nem! A színészről kiderült, amikor levetette a kabátját, hogy a karja egyenesen a nyakából nő ki, a legvidámabb vendégnek, .akit mindenki Kosztya bácsinak nevezett, blblrcsókos orra volt, s bolyhos, vörös szőrű melle kilátszott a lyukacsos ing alól. De felnőttek voltak, hangosan beszélhettek, nevetgélhettek, ihattak bort, és nem botladoztak esetlenül, ha meglátták Tányát. Kosztya bácsi asztaltól asztalhoz lépett; és mindenütt örültek neki. Hol itt, hol ott hallatszott: — Egy kis rumot, Kosztya bácsi! — Maradjon velünk, Kosztya bácsil Ügy látszott, senki sem tud meglenni a szőrös mellű, tapló orrú Kosztya bácsi nélkül. JURU NAGIBIN: LÁNC, LÁNC, ESZTERLÁNC A nyíres és a fenyves közti részen Kosztya bácsi, aki már kissé Ittas volt és tele jószándékkal, hirtelen észrevette Vászját. — Hát te, kis cimbora, nem Iszol bort? — Nem szoktam — elvörösödve és ijedten felelte Vászja. — Hát métázní szoktál? No, gyere, majd begurftok egyetl Vászja kimondhatatlan hálával pislogott Kosztya bácsira, és sietősen összeszedte a harmatos fűben megnedvesedett, csúszós kis fadarabokat: pompás ötöt készített belőlük. A bácsi próbálgatta az ütőt, tenyerébe köpött, nekilendült, a KURUCZ Ottó felvétele kisfiú önkénytelenül hunyorgott, azt képzelte, hogy minden oldalról halált hozó golyók süvítenek el mellette. Nem hallotta sem a dobás zaját, sem az ütő leesésének hangját. Kinyitotta a szemét, s azt látta, hogy az ütő néhány méter távolságban fekszik a veteményes ágy puha földjébe orrával beletörődött bábutól. — Ejha — csettintett az ujjával Kosztya bácsi, és a második Ütésre készült. Az ütő felbukfencezett a levegőben, és magasan a bábu felett a hagymakupacra e- sett. — Most én... lelkendezett Vászja. Olyan heves volt benne a vágy, hogy legyőzze Kosztya bácsit, hogy nem Is tudott rendesen nekikészülődni. A füle égett a nagy izgalomban. összeszorította a fogát, lehunyta bal szemét, majd előrenyújtotta szabad bal karját, és pontosan megjelölve az Irányt, elhajította az ütőt. Az ütő pontosan célba talált. Vászja győzedelmesen körülnézett, de Kosztya bácsi már elpárolgott mellőle. Kicsit ingadozva a fenyőerdő felé tartott. Vászja látta, hogy a vendégek mind sorban állnak, összefogóznak, és hamarosan felhangzik az ének: — Lánc, lánc, eszterlánc, Válaszd ki, kit kívánsz... A felnőttek egymás kezét fogva, körbeíogózva, lánc, lánc, eszterláncot játszottak. Vászja lassan elindult feléjük. Istenem, a felnőttek még a legunalmasabb játékot is érdekessé teszik! Alighogy felhangzott a szó: „válasz- szad ki!“ — egy keskeny vállű vendég, aki a kör közepén állt, nyugodtan Olgához lépett és arcon csókolta. Olga úgy fogadta ezt, mint ajándékot, alighogy elpirult, megigazította haját, és a kör közepébe lépett. És amikor rákerült a sor, megcsókolta a házlasz- szony bátyját, s akkor az lett a vezető. így folytatódott a játék nagy kacagás közepette. Olga hirtelen észrevette Vászját, kézen fogta, és bevitte a körbe. — Lánc, lánc eszterlánc — énekelte a kisfiú buzgón, s keringett lábujjhegyen, boldogan a többiekkel. És a virágágy feletti színes U- veggömbben még fényesebben és még vidámabban tükröződött vissza a játékuk. — Lánc, lánc, eszterlánc, Válasszad ki, kis kívánsz! Most Tánya volt a soron. Vajon ö kit választ? Bizonyos, hogy Kosztya bácsit! Vászja azzal a megbékélt tudattal, hogy az életben minden helyesen van elrendezve, ellágyulva nézett ve- télytársára. Csak válassza a tlscbá! “bácsit! Hiszen egyszer 6 Is felnő, Ilyen tagbaszakadt izmos lesz, a melle éppúgy tele lesz szőrrel, az orra 11- kacsos lesz, bort Iszik, kiválik a métajátékban, és elbűvöli a nyaralókat. És hirtelen felködlőtt e- főtte valami rózsaszínű arányosság, elborított mindent, két kar átfogta a vállát, s Vászja fejestül belemerült egy hullámzó, jóillatú őselembe. De még mielőtt teljesen elvesztette volna eszméletét, egy röpke pillanatra felvillant előtte Tánya képe. Megpillantotta aranybarna bőrét, szemtelenül pisze orrát, két kis szeplő- vel az orratövén, sima, tiszta homlokát, sűrű, fekete pillájú kék szemére boruló szemhéját. Mi történt később, arra Vászja alig emlékezett. Nyilván a kör közepére vitték, s körülötte keringtek összefogózva, azután újra szétváltak, mint a hullámok apály idején. Észrevette a háziasszony ibolyaszín ruháját, lehet, hogy éppen őt választotta, mert ő volt a legfényesebb, íegtündöklőbb mind között. Majd kilépett a .körből, és mint a vak, botorkált összevissza. Nekiment a kertaj- tőnak, észre sem vette, sokáig bolyongott a mocsár mentén, belépett a friss tehéntrágyába, s tovább lépkedett elnehezült lábbal, míg a kis békás tó határt nem szabott útjának. Akkor leült egy fatönkre, és sírva fakadt. Zokogott, hogy az élet ilyen gyönyörű, bonyolult és rövid, és hogy neki, aki már kilenc esztendőt élt, nem sok van hátra, és hogy nem tudja felfogni, megérteni a váratlan, óriási, magával ragadó boldogságot.
