Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-18 / 29. szám
új ifjúság 9 SZTANKA PENCSEVA: Az ujjam hegyével Elnézegetlek, ahogy a vak néz, az ujjaim hegyével. A hajad gyermeki puha, de itt ni — sűrűjébe bújnak! — látom szemhéjamon keresztül is az első fehér szálakat... A könnyű ujjak néznek és becéznek: keményen domborodik a makacs homlok... Gyors szikrákként milyen gondolátok sziporkáznak titkon mögötte? A szemöldökök kötekedő ívét (és a gonosz ráncot közöttük] s lehunyt szemeidet, mint a gyöngéd falevelek, úgy takarják el ujjaim, hangtalan beszélgetnek a szemekkel: legyetek nekem mindig ilyenek, ilyen tiszták, s jóságosak; te mindig higgy nékem, te arc az ujjaim alatt; mert én fedeztelek fel: egész világ vagy és gyönyörű. CSONTOS VILMOS: Nyolcasok KILENCSZÄZNYOLC, — születésem NYOLCAS házban a felvégen. TIZENNYOLC, - napszámos lettem, Madárka-látott kenyéren, ANA BLANDINA: Szál suhanccá növekedtem. TIZENNYOLC év telt el gyorsan, S már asztalossegéd voltam. Abban a pillanatban HUSZONNYOLCBAN csőkot kaptam, Lányszlveket nyltogattam, Ölelésre áhítoztam, Versvlrágot virágoztam. HUSZONNYOLC év arra volt fő: Rám zárult a műhelyajtő. Cégtábla, s a nevem rajta, Álmaimat eltakarta. HARMINCNYOLCAT épp átléptem, Már behívót küldtek értem. Kezdődött a tánc, — a véres. S fűbe harapott sok éhes. Végre NEGYVENNYOLCAT értem, — Fütödtem üj, tiszta fényben. Zalabára költözködtem, Sorsom asszonyhoz kötöttem. Öj otthonom háza falén, Láttam: NYOLCVANEGYES a szám. Mikor ÖTVENNYOLCAT Írtak, Könyveim már sorra nyíltak. HATVANNYOLC, — hét már a ...Abban a pillanatban veszi kezdetét az állati, vad szeretet a fiókák iránt. A nőknek meg kellene halniok gyermekeik születésekor, akkor minden oly szép volna a világon... Békés pihentető növények sarjadnának engedelmes combjukból, melybe befészkelődött a fájdalom, kedves kígyók kúsznának a porban, mely súlyos kebleik közé rakódott, és gyümölcsöket teremne a föld, melyet az anyatej táplált. Minden oly szép volna. A szentség mosolygó kibuggyanásából a nők mosolyogva szállnának le az elemekbe... De nem így történik. Nem ölik meg őket, mint ahogy Hamlet sem ölte meg a királyt Imája közben, mert attól félt, hogy a király akkor talán a mennyországba Jutna könyvem. S „Gyalogútam“, — merre jöttem, NYOLCADIK kötetnek várom. — A nyolcakat ezzel zárom. Mint sír mélyén csont magánya, felriadva ébredek fel, ás csak álmom dallamát hallom... hogyha kulcsos reggel égöbb látomást nem ád. WEÖRES SÁNDOR: Csavarodó motívum Alkonyat, te zöldes-sárga táncos kígyó, hány gyűrűddel fontad át a koponyát? (Befejezés az előző számból) Az Idő és a hely nem töprengésre való. István hangja rezzent! föl: „Akarsz táncolni?“ Mikor is táncolt utoljára? Két éve egy bálon — a férjével. Majdnem botránnyal végződött. A férje egész éjjel azzal gyötörte, hogy lűvel-fával kokettál... állítólag többen szemérmetlenül mustrálgatták. Márpedig bátorítás nélkül nem tették volna! — vágta a szemébe. „Táncolni? Jól Gyerünk táncolni!“ „De én nem tudok ám táncolni“! — István bocsánatkérőn mosolyog. „Nem baj“. — Feláll, végigsimítja a baját, megigazítja a ruháját, és megindul a parkett fejé. — Nem is táncolsz olyan kétségbeejtően.“ „Rosszabbra számítottál?“ A zenekar hirtelen gyors ritmusú modern táncra vált át. István elengedi a 'derekát: „Ezt utálom. Gyere, üljünk le.“ „En sem szeretem a modern táncokat, s az igazat megvallva, nem Is tudom, mit kell erre táncolni!“ Miért mondta, hogy az igazat megvallva? Az igazat megvallva él-hal a modern táncokért, imádja a pattogó ritmust. De-az igazat megvallva... most könnyű szívvel le- ’ mond a mozgás okozta gyönyörről István kedvéért. István arca fáradt. „.Sokat dolgozol.“ „Az a Jó. A munka menekvés.“ „Gyerünk haza.“ „Jő. Fizetek.“ Az utcák néptelenek, a kirakatok fényében meg-meg- csíllan egy-egy szikrázó hópehely. „Havazik! Látod?“ — fordul Istvánhoz, szemét lehunyja, odatartja arcát a hűsítő hópelyheknek. István féltőn magához vonja: „.Megfázol.“ „Dehogyis. — Kibontakozik a férfi szorításából. Karját kinyújtja, tenyerét fölfelé fordítja. Szikrázó gyémánt villog a tenyerén. Keze hirtelen ökölbe zárul. — Elkaptam a hőpelyhet. Itt van a markomban. Nézd!“ István szétfeszíti összezárt ujjait. Parányi harmatcsepp csillog a tenyerén. „Meghalt a hópehely!“ — suttogja bánatosan. „Nem halt meg, csak más alakot öltött — feleli István, és két kezébe veszi az arcát. — Most pedig megcsókollak.“ Olyan természetesnek tűnik föl a férfi csókja, hogy még tiltakozni is elfelejt, s ez már csak akkor jut az eszébe, amikor a csók után István mellére bújik. Testét zsibbadtság járja át, és olyan jő semmire sem gondolni. Felnyitja a szemét, és az első, amit megpillant: az István kabátjára hulló hópelyheket. Felszikráznak a sötét szövetén, aztán eltűnnek, megsemmisülnek, parányi sötét foltot hagyva maguk után. István hangja téríti vissza a valóságba. .„Gyere, hazakísérlek. Megfázol.“ „Nem akarok még hazamenni. Olyan szépen havazik.“ „Átázik a cipőd. A fejeden sincs semmi.“ „Nem baj. Kószáljunk egy kicsit a városban!“ „Légy okos kislány. Aludnod kell. Mától fogva én vagyok érted felelős.“ István olyan határozott, meg sem kísérli, hogy ellenkezzék vele. Csupán annyit kockáztatott meg: „Hogyhogy?“ „Nem érted? Most már hozzám tartozol..“ „De nekem...“ — a férje jelenik meg előtte. István meg a férje. Ha választani kellene... Három éve Is István és a férje között kellett választania... „Tudom, férjed van. Hanem felelj csak ószintén, szereted?“ „Nézd!“ Mit mondjon? Vallja be, hogy végzetes hibát követett el, amikor hozzáment? Hogy már nem szereti, és a legszívesebben otthagyná? István mintha olvasna a gondolataiban. „Te már nem szereted azt az embert“ — mondja ki helyette. Milyen kegyetlenül józan István. „Honnan tudod?“ A kérdése jóváhagyás. „Rá van írva az arcodra, hogy nem vagy boldog. Csak nem mered bevallani. Na, ne sírj! — István megslihogatja a haját. — Velem maradsz.“ „Veled?“ „Hát persze. Elválsz, és feleségül jössz hozzám. Elvált asszony még úgysem voltál. De ne örülj, mert nem sokáig leszel az, még aznap, hogy kimondják a válást, újra férjhez mész. Hozzám. Nevess már! Te csacsi — felemelte az állát, kényszerftette, hogy a szemébe nézzen. — Így ni! i Most pedig mosolyogj.“ „Elfelejtettem mosolyogni!“ „Majd megtanftlak... Hű, de sok bajom lesz veledl“ „Mégis vállalsz? Ilyen életűnt nőt veszel a nyakadba!" István szívből felnevetett. Kinevet, nem vesz komolyan, ő sem vesz komolyan! — sajog benne a felismerés: — „Miért nevetsz rajtam?“ „Csacsiként! Olyan butákat kérdezel. Hogy vállallak-e? Persze hogyl“ „Miért?“ „Még kérdezed! Egyszerű. Mert szeretlek.“ „Szeretsz? Igazán?“ „Mtért csodálkozol?“ „Nem is tudom.“ „Gyerek vagy. Gyere, hazakísérlek. Késő van. — Ellentmondást nem tűrőn vezeti haza. A szálloda előtt megállnak. — Itthon vagy. Légy jó kislány. Reggel érted jövök. A részleteket holnap megbeszéljük.“ „Milyen részleteket?“ „A válást meg a házasságot. A mt kettőnk házasságát. Akarod?“ „Akarom, de...“ „Mit de?“ „De ugye gyerekünk is lesz?l“ István ismét nevet, a könnye is kicsordul. „Ne félj, lesz.“ „Akkor jó.“ „No de most már menj fel a szobádba. Késő van. Megfázol.“ „Semmi kedvem aludni. Szeretek éjszaka csavarogni.“ „Te becsíptéll“ „Es az olyan nagy baj? Hanem igazad van, nem vagyok józan. Csak egy picit sétáljunk. Menjünk el a sarokig. Jó? Olyan mámoros vagyok. Furcsa. Ez volna a boldogság? Egyáltalán, lehetek én még boldog?“ „Elverlek, ha ilyen ostobaságokat fogsz beszélni.“ „Minden hiába, nem sokat ér ez az élet, ez az igazság." „Rettenetes! Téged már elverni sem érdemes.“ „Na látod! Semmire sem vagyok jó. Figyelmeztettelekl“ — kacag. István kezének szorítása erős, majdnem felszisz- szen fájdalmában. „Többé ne halljak ilyeneket. Megértettedl“ „Parancs! — Mónikázva kihúzza magát. — És hogy ne panaszkodhass, megyek aludni. Kísérj haza.“ — Belekarol a férfiba, és szorosan rozzábújik. „Jő éjszakát — simítja meg István az arcát. — Aludj jól — mondja búcsúzóul. — Reggel érted jövök.“ Parancsként zakatol agyában: Aludj jól. Reggel érted jövök, hallja félálomban nagyon messziről. Szürkén fut az országút a kocsi kereket alá. A pálya szabad, csak nagy ritkán suhan el mellettük egy-egy autó. István könnyedén tartja kezét a kormányon, aztán hirtelen beletapos a gázpedálba. A kocsi nekilendül, a kilométerkövek pillanatonként villannak fel és tűnnek el. — Nem félsz? — kérdi István feléje fordulva. — A, imádom a száguldást. — Én meg téged. — Ha veled vagyok, semmi baj nem érhet. Hová megyünk? — Ne légy kíváncsi. Meglepetés. — Nézd csakl Ott, előttünk... A nő izgatottan felkiált. Teherautó roncsai hevernek az árokban. — Meg sem néz», hettem alaposan, úgy elrohantál mellette! — méltatlankodik. — Nem láttál még felborult autőt? Mire vagy kíváncsl?l — Lehet, hogy meg is halt valaki. — Ki tudja. Lehetséges. Biztosan bedobott egy felet a sofőr. Ne gondol] rá. Felejtsd el. Figyeld, milyen szép e- gyenletesen búg a motor. Jó kis autó ez. Ügy megy százassal, mint a pinty. — Mégiscsak meg kellett volna állnunk. Hátha segítségre volt szükségük. — Még mindig azon jár az eszed? Nem tudsz másra gondolni? — Síkos az út. — Valóban... Érdekes. Az előbb még száraz volt, s most mintha korcsolyapályára jutottunk volna. Hirtelen bukkant fel a teherautó, s ők félelmetes sebességgel rohantak feléje. Belefutunkl — villant át agyán a kétségbeesés. Istvánra pillantott, az görcsösen markolta a kormányt, arcvonásai eltorzultak, szeme megbabonázva tapadt a közeledő teherautóra. Aztán a kocsijuk megcsúszott, s a teherautó fenyegető árnyéka tovasuhant. A férfira pillantott, és megkönnyebbülten sóhajtott fel: — Ezt megűsztuk. — Karjai elnehezültek, pillája lecsukódott, jóleső zsibbadtság járta őt a testét. Pihenni akart. Egy másodperc múlva a kocsi ismét megrándult. A heves lökésre felnyitotta a szemét. Tátongó árok szélén táncolt vadul az autói Belefordulunk, nem tudjuk kikerülni, nincs más választás, nincs más út, csak az árok. Nem menekülhetünk meg. Nem éljük túl. Meg keli halni. És milyen ostoba módon. Éppen most, amikor minden jóra fordulna, amikor boldog lehetnék Istvánnal. Élni akarok! Ilyen köny- nyen ér véget az élet? Hányszor kívánta a halált elkeseredésében. Itt van hát! Fáj-e vajon? Bevégeztetett. Már zuhanunk. — Jaj! — mondta halkan. — Élsz? — valahonnan messziről érkezik a kérdés, tompán. Ismerős hang.!' persze, István szólt. Milyen kedves. Most is csak vele törődik. — Nem bírok mozdulni. Segíts. Egy férfi és egy nő közeledik futva az úton. — Semmi bajuk nem történt? — kérdezi az asszony. — Megütötted magad? — kérdezi István. — A fejem... kissé szédülök. Semmiség. Hát te? — A szemüvegem törött el. Hanem a kocsi tönkrement, és nem Is az enyém. Kölcsönkértem. Most aztán fizethetek! — Segíthetek valamiben? — kérdezi az asszony. — Vigyék haza a hölgyet a Metropol-szállóba. — Te nem jössz velem? — Nem hagyhatom itt a kocsit. De sietek hozzád. Agya az ablakkal szemközt áll. Kilát az utcára. Sűrűn hull a hó, nagy pelyhekben. Milyen szép látvány. Élekl — ujjong. Micsoda boldogság. Élekl De hol marad Ilyen sokáig István? Már szürkült, amikor jelentkezett. — Jól vagy? — kérdi aggódva, a hangja csupa féltés. — A nyakam fáj, nem bírom mozdítani. — Szerencsésen megűsztuk! — István, hogy történt? Tül gyorsan hajtottál... — Szóval én vagyok az oka! — Nem, ne érts félrel — Hidd el, nem dicsekvésképp mondom, de ha más vezeti az autót, már egyikünk sem élne. Nagyon fáj a nyakad? — Meglehetősen. — Ha holnapig nem javul, okvetlenül menj el orvoshoz. — Meglátogaszt? — Sajnos, vidékre kell utaznom... hosszabb időre. — Nem is említetted. — Megfeledkeztem róla. Hát, szedd össze magad, ne félj, nincs komoly baj: fel a fejjel! — Felugorhatnál pár percre. Néhány dolgot tisztáznunk kellene. — Ne haragudj, milliónyi elintéznivalóm van az utazás előtt... meg aztán a kocsi... — Mikor találkozunk? — Nem Is tudom... mostanában nagyon sok a dolgom. — De hiszen... Kattanás. Megszakadt a vonal. Egyre féktelenebből havazik. Tömött pelyhekben hull a hó, játékosan kavarog, de földet érve megsemmisül. Megfoghatatlan, akár a boldogság.
