Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-18 / 29. szám

8 6} ifsag

V'^’*

A közjegyző az ajtóig kísérte azt a férfit, aki vele jött, majd visszatért a nagy hallba, és megkérte Roberrtet, hogy hívja Odrit és Samet, mert néhány szót szeretne váltani velük.

Alig pár perc múlva ott álltak előtte mind a hárman.

— Nos, barátaim — mondotta —, azt hiszem, nem szabad elhallgatnom, hogy Glenn bácsi ismét tett néhány változtatást a végrendeletén, de lényegében minden marad a régiben. Ennélfogva kérem önöket, hogy tovább is azzal a figyelmességgel szorgoskodjanak az öreg körül, mint eddig tették. Nem fogják megbánni.

— És azok az idegenek? — kérdezte Robert.

— Jól mondta, fiam, idegenek — mosolyodon el a közjegyző. — Tanúkra szükség van ilyen aktusnál, és önök közül senki sem lehet tanú, mert mindhárman örökösei Glenn bácsinak.

Glenn Wickers túl volt már a kilencvenedik évén, és csaknem egy esztendeje várta a halált. Robert későn világra jött öccsének volt a fia, akit az öreg Glenn évekkel ezelőtt vett magához — mint mondotta — magántitkárának Abban az értelemben biztosan nem bánta meg ezt az elhatározást, hogy a fiatalember — még nem volt negyvenéves — ügyesen töltötte be hivatalát, bár nem kellett megszakadnia a munkában.

Odri most már öt éve ápolónője Glennek, és mióta megtudta, hogy egyike lesz az aggastyán fő örököseinek, eldöntötte, hogy nyugalomba vonul. Csak minél előbb történjék meg a dolog, mert idegei bizony már nehezen működnek, fölötte nehezére esik olyankor is megőriznie nyugalmát, mikor az öreg elég trágár szavakkal illeti, ha valamit nem tett egészen a kedvére.

A ház harmadik tagja Mr. Hull volt, a mindenes. Hetvenéves volt Mr. Hull, de azért nemcsak ahhoz volt ereje, hogy miss Odri segítségével kitakarítsa a lakást, hanem ahhoz is, hogy eljárjon bevásárolni, vagy hogy megrendelje az ön- kiszolgálóban a szükséges é- lelmtszereket és megfőzze az ebédet, melyet rendszerint hat óra körül fogyasztottak el a házbeliek.

Glenn bácsi nem először változtatott valamit végrendeletében, de ezúttal valószínűleg utoljára, mert mint Simson mondta, az öreg már a végét járja. Igaz a fejébe vette, hogy addig úgysem hal meg, amíg a fekete madár el nem jön, hogy kicsipegesse a szívét, de az ilyesmi — természetesen — csak beteges képzelődés, és akár jön a fekete madár, akár nem, Glenn bácsi napjai meg vannak számlálva. Amit a három örökös közül kettő már i- gazán lelke mélyéből kívánt. Robert már szörnyen únta ezt az állapotot, és hasonló volt a helyzet miss Odrival is. Nem is tagadták. Persze az öreg előtt titkolták. Nemcsak érdekből, hanem emberségből is. Egyedül Mr. Hull tartózkodott mindenféle nyilatkozattól. Némán és türelmesen végezte munkáját, mint már húsz esztendeje tette.

— Miféle fekete madárra vár a bácsi? — kérdezte egyszer Robert doktor Simsont, aki már maga is nagyon öreg volt; talán nem is volt több páciense, mint az aggastyán. Fiatal koruk óta ismerték egymást, de az orvos sem tuďia megmondani. Vagy nem akarta.

— Én nem vagyok pszichiáter — jelentette ki —, tehát fogalmam sincs róla, hogy mi van Glenn képzelgéseinek a hátterében, de felteszem, hogy vagy valahol az életben kell keresni a titok nyitját, vagy a családi hagyományok között, bár nem hinném, hogy az ö- regnek a családja olyan előkelő származású volna, hogy hagyományai is vannak.

— Elhessegetjük a fekete madarat, Glenn bácsi — bíztatta őt Robert, de főleg azért, hogy megtudja, milyen fekete madárról fantáziái az ö- reg. Ez azonban azt felelte:

— Nem tudjátok ti őt visz- szatartanl, ha egyszer eljön. Még... talán... én sem... Haha- ha... — Nos nevetése nagyon keserves és fölötte halk volt.

Közeledett a húsvét ünnepé.

Azelőtt ez ugyan nem fordult elő, de most mégis Robert és miss Odri is szeretett volna a nagyhéten, ahogyan nevezték az ünnepelőtti hetet, ellátogatni rokonaihoz, illetve barátaihoz.

Glenn bácsi csak vállat vont,

semmi esetre sem szándékozik elmenni. Végül, mikor búcsút vett betegétől és a közben hazatért Mr. Hulltól, közölte az utóbbival, hogy a folyamat kezd gyorsulni és Glenn bácsinak nemigen maradt hátra több ideje néhány napnál.

Az aggastyán az éj folyamán aligha figyelt fel a házban észlelhető mozgásra, mert ennek nem adta tanújelét. Viszont biztos, hogy mindenki nyugtalanul töltötte az éjszakát, úgyhogy Hull korareggel telefonált doktor Simsonnak, jöjjön el minél előbb, mert mindenki fél rányítni az ajtót a drága betegre.

Simson ugyan nem értette, hogy mi lelte a három meglett embert, de máris indult. Mire azonban kiért Glenn bácsi lakásába, észlelhette, hogy valaminek történnie kellett.

— Baj van? — kérdezte különösebb izgalom nélkül.

— Hát — felelte Mr. Hull —, magam sem tudom.

Az orvos benyitott a beteg szobájába. Glenn bácsi magasan ült az ágyában, hátát nekitámasztva párnáinak. Két válla mellett és előtte, eredeti skőt takaróján, egy-egy varjú vakoskodott és csipkedte a szőrt a kockás térítőről.

A beteg nem érezte jól magát. Nehezen lélegzett.

— Halló, Glenp — mondta az orvos és elmosolyodott. — Mi ez? Madárkereskedés?

— Hallő, Simson — válaszolta a beteg. — Kutyául érzem magamat. Légy szives, hívd ki a közjegyzőt. Meg akarom változtatni a végrendeletemet. Maradj itt, mert tanú is kell.

— Mi történt? — kérdezte az orvos, pedig már úgyis kitalálta.

— Meg akartak ölni. Mind a hárman. Érted? Azt hitték, hogy addig nem bírok meghalni, míg nem jön értem a fekete madár, hát hoztak. Mind a hárman hoztak egyet, és az éj folyamán beengedték a szobámba.

Simson felnevetett.

Kiment a hallba, és telefonált a közjegyzőnek.

A három bűnös lehajtott fővel hallgatta a telefonbeszélgetést.

Miután letette a kagylót, Simson azt mondotta:

— Maguk persze nem tudták, hogy Glenn bácsi hosszú évek során madárszelídítő is volt. Talán onnan támadt az az ötlete, hogy érte jön egyszer egy fekete madár.

Fejét csóválva nyitott be sz öreg barátja szobájába. Glenn bácsi, halvány mosollyal az ajkán. holtan feküdt ágyában.

neki mindegy, neki nincs szüksége senkire.

Persze volt ebben a kijelentésben egy adag panasz is, de azt ilyen korban és ilyen betegtől nem kell komolyan venni.

Mr. Hull egy napig meglesz a beteggel, akit doktor Simson is biztosan meglátogat.

Ha valaki figyelemmel kísérte volna a ház lakóinak útját, biztosan elcsodálkozott volna rajta. Mert ha külön-külön is, Robert, akárcsak miss Odri, falura Igyekeztek, és mindketten egy-egy varjúval érkeztek visz- sza.

Igen.

A különbség csak az volt, hogy Robert kalitkában hozta ezt a madarat, amilyent talán hosszabban még nem is látott, miss Odri viszont egy jőkora dobozban, és nagyon is jól emlékezett rá gyermekkorából.

Nem indultak; egyszerre, és nem is érkeztek egyszerre. Mégis, estére mindenki otthon volt.

Glenn bácsi, nem érezte magát jó! egész nap. Mint Mr. Hull elmondta, doktor Simson tizenegy óra után érkezett és sokáig volt a betegnél. Mikor megjött, Mr. Hull engedélyt kért tőle, hogy egy órára eltávozzon, és az orvos-kijelentette, hogy déli egy óra előtt

STANISLAW ZY LYN SKI:

A látogatás

Mindig büszke voltam arra, hogy olyan befolyásos barátom van, mint Batonták, mert valamennyi osztálytársam közül ő csinálta a legnagyobb karriert, vetetlenül és olykor találkoztam vele. amikor az egyik fontos értekeir létről a más'k még fontosabbra'sietett.

— Keress fel már ggyszer a hivatalomban! — mondta mtndtg. — Egy órácskát elcseveghetnénk. — Nemrégiben, amikor hivatala közelében tártam, elhatároztam, hogy meglátogatom.

A titkárnő hellyel -kínált: az igazgató — mondotta — úagycm elfoglalt, várfok egy kieste. A várakozás meglehetősen hosszü Ideig tartott. Amikor éppen távozni akartam, a titkárnő beengedett az Igazgatóhoz,

— Ah, nagyon örülök, nagyon örülök — mondta nekem a barátom. — Ül) csak lel Mit is akartam neked mondani?... Hát igen, azok pompás idők voltak. Kérlek, bocsáss meg egy pillanatra.

A telefon csengett. Rövid utasítást adott majd letette a kagylót.

— Miről is beszéltem?

— A pompás időkről.

— Há igen, szép idők voltaki Fiatalságunk évei! Kérlek, maradf ülve egy pillanatig, rögtön lövök.

Meglehetősen hosszú ideig maradt távol. Majd visszajött, elment és újra visszajött.

— Hát, nincs szebb, mint a fiatalság... — ismételte meg újra, de egy pillanatra megint ei kellett hagynia a szobát. Hosszú Ideig várakoztam, sőt egy kissé el is szundikáltam. Aztán éhséget éreztem, és aktatáskámból előszedtem vajas kenyeremet. A titkárnő egy csésze teát hozott be nekem. Többszöri bóbisko- lás után megállapítottam, hogy elvesztettem az időérzékemet. Már nem tudtam, mióta is ülök Itt. Az időnként kinőtt szakállam hosszúságából megállapíthattam, hogy meglehetősen hosszú idő telhetett el. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy számomra ismeretlen ember lépett az igazgatót szobába és leült az íróasztalhoz. Csak egy idő múlva vett észre és érdeklődve kérdezte:

— Mit csinál On itt?

— Batoniak igazgatóra várok — válaszoltam.

— Itt nincs semmiféle Batoniak igazgató. Most én vagyok az igazgató.

Felálltam a székből és lassan kimentem az ajtón. S mikor átmentem az előszobán, észrevettem, hogy a titkárnő is új.

£ M. G. főiskolás: Szives közlés végett küldött hozzánk néhány verset. Eleget is teszünk kérésének azzal a megjegyzéssel, hogy így nem szabad verset írni. Nyers, nehézkes, magyartalan, gondolattalan sorok. Az az érzésünk, hogy nagyon kevés verset olvasott eddig. Volt tűz romjai felett című verse a fentiek legékesebb bizonyítéka. Nézzük csak: / Melegen süt a nap. / Kék az ég / Tavasz van. / Esténként / fehér rőzsefüst száll... / Lobog a tűz... / Összeros- kadt kis halom. / Tegnap még / tűz láng volt. / Mára leég, / fehér hamu, pernye. / A tegnapnak már csak emléke. I stb. Azt ajánlanánk, gondolkodjon el azon, hogy miért Is akar verset írni.

• „Esztergom“: Először nyelvtant., utána pedig a többit.. Először tanuljon, s csak aztán próbálja meg a mondanivalóját a „világgal“ közölni (ha lesz ilyen mondanivalója) stb. Azt is ajánlanánk még, hogy olvasson mai költőket...

® „Kővirág“: Versei egyelőre még nem ütik meg a közölhetőség mértékét. Felépítésükben, gondolatiságukban széthullóak Hiányzik belőlük a kompozíció, s így elerőtlenednek. Több logikai, gondolati fegyelemmel szerkesszen*

• „Virág"- Verseiben tehetséget látunk. |ó lenne, ha legközelebb több verset küldene be, hogy alaposabban megismerhessük. Ha Brati- slavábatí jár, keresse meg a szerkesztőségünket.

Q „Iskolás“: Versei valóban iskolásak. Erősen érződnek rajtuk az olvasmány- élmények. A mélyebb mondanivalóval is adós marad. Ami a prózai próbálkozásait illett — sajnos azokról sem mondhatunk sokkal kedvezőbb véleményt. Adós marad az ábrázolással — csak leír, és ez kevés. Témáiban sem eredeti, önmagát írja meg. A világot magán keresztül szűrje fit és úgy vetítse ki az olvasónak. Dolgozzon, tanuljon...

Június 14-én a benesovi járási csendőrparancsnokság napi postája között egy kézzel címzett sárga borítékát fedez fel a parancsnokbelyettes.

Közönséges sárga boríték.

Tartalma annál kevésbé közönséges:

„Állítsák meg a nyomozást Heydrleh merénylői után, állítsák meg a letartó/ tatásokat és kivégzéseket. A tettesek bizonyos GabCik Szlovákiából és ]án Ku- big, akinek kocsmáros bátyja van Morvaországban.“ Az aláírás hiányzik. A bélyegző szerint a levelet Tŕeboňban adták fel. A csendőrök tanácstalanok. Ki lehet az ismeretlen feljelentő? Es miért Benešovra címezte, ha Tŕeboňban is van járási csendőrparancsnokság? Vajon nem provokáclő-e?

A dilemmát a parancsnok oldja meg. Holnap ugyan nincs ideje, de holnapután, 16-án. elmegy a szolgálati kocsival Tfebofiba a postára, és megpróbálja kitudakolni, ki adta fel a levelet. Azután majd meglátják, mitévők legyenek.

A levél Irőja ebben az időben a Tre- bníitől nem messze fekvő Nová Hlina nevű kis község egyik házának a padlásán tartózkodik. A házban az édesanyja lakik. Búvóhelyén naponta elolvassa az édesanyja által hozott újságokat, és pánikszerűen fúrja magát a padláson levő szénába, ha valamilyen gyanús neszt hall az utcáról vagy udvarról. A bujkáló zsebében egy Karel Vrbas névre szóló protektorátust személyazonossági igazolvány van. Bár a név az igazolványon hamis, maga az okmány nem valami olcsó hamisítvány. Eredeti, minden szempontbál legalizált, lefedezett okirat. Csak egy szépséghibája van: hiányzik a bejegyzés, hogy tulajdonosa megtette a merénylet után elrendelt kötelező rendőri jelentkezést. Mivel már két hét telt el május 29-tűl, amely nap a jelentkezés végső határideje volt, fgy a bujkáló férfi és édesanyja, a bújtatőja a rendelet értelmében az agyonlövés várományosai. A Gestapo pedig nagyon lelkiismeretesen be szokta tartani az Ilyenfajta rendeletaket.

Nincs tebát semmi remény az éleiben maradásra? Vanl

június 13-án a bujkáló a következő hírt olvassa az újságban:

„Azok, akik 1942. június 18-£n este 20 óráig bármilyen olyan adatot közölnek a biztonsági szervekkel, melyek a merénylők nyomára vezetnek, mentesek az agyonltiveiési parancs alól, sőt jutalmat kapnak, még akkor Is, ha magok is részesei voltak a merényletnek."

A bujkáló férd, alias Kare) Vrbas egy ideig eltűnődik a bir fölött, majd papirost és tollat kér édesanyjától.

Másnap már a sárga borítékos levél a benesovi járási csendfirparancsnok zsebében lapul. Majd holnapután elintézi «» mondja a rendőrparancsnok. Nem is sejti, hogy ekkor már más intézést is nyer az ügy.

A bujkáló 16-án a Nové Hllny-1 állomáson a Prága felé indáié vonatra széli. Már nem fél. nem kell magát a szénába fúrni, nem zavarfa a személyazonossági igazolványából hiányzó bejegyzés sem a kötelező rendőrségi jelentkezésről.

Alibije van.

A feljelentő levél.

Délben a Bredovska utca egyik sarkán levő birhedt Petscbek palota, a Gestapo prágai székhelyének SS-őrszemes bejárata előtt egy férfi áll meg. A zsebében levő igazolvány Karel Vrbas névre szél. Az igazi neve Karel Čárda; e- zekben a pillanatokban még a csehszlovák hadsereg őrmestere, az Óul Distance fedőnevű ejtőernyős csoport tagjB Néhány másodperc múlva már csak baj társainak árulója lesz.

Önként jött ide. Ugyanúgy mint ahogy két évvel ezelőtt önként jelentkezett Angliában az ejtőernyős kiképzésre.

Heinz jantur felügyelőnek, • hírhedt

„Pečkárňa“, legfélelmetesebb kópéjának titva marad* a szája, amikor az eléje vezetett, halálsápadt férfi remegő hangon beszélni kezd. Bejelenti, hogy Angliából küldött ejtőernyős és hivatkozik az amnesztiát tgérő rendeletre. Amikor kijelenti, hogy olyan adatok birtokában van. amelyek a Gestapőt a merénylet tetteseinek nyomára vezetheti, Jantur lelkesedésében megszorítja Čurda kezét.

— Bravo, Kari Cnrda!

Az a kéz, melyet a Gestapo foglyai csak ökölbe szorítva, az arcukon csattanva ismerték, most megrázza egy — ebben a pillanatban már csak volt — ejtőernyős izzadt, remegő kezét.

Curda kihallgatása egész éjjel folyik. Persze azt ö sem tndja pillanatnyilag, hol vannak bajtársai. A padláson bujkálva nem tarthatott veink összeköttetést. Ismeri azonban azokat a címeket, ahol a merénylet előtt bujkáltak. Ez e- lég a Gestapónak.

Még az éjszaka folyamán a Gestapo rohamkocsijai több mint tiz családot szállítanak a „PeCkárüába".

A reggeli órákban a Gestapo emberei a Biskupcova utca 7. szám alatt lakó Moravecékhez csöngetnek be. Moravecné volt az ejtőernyősökkel tartott kapcsolathálózat központja. A hősies asszony nak az ntolsó pillanatban sikerül szétharapnia egy mérget tartalmazó ampul lát. A „Peökárüába“ csak a holtteste érkezik meg. Férje nem sokat tad a do logról, fgy veréssel sem tudnak kivenni belőle semmit. A huszonegy éves fink, Vlastimil, akt az összekötő volt az ejtőernyősöknél, nem bírja a verést. Néhány óra kihallgatás után megtörik és elhangzik a sorsdöntő mondat: — A Ressl utcai Cirill * és Metód székesegyház kriptájában vannak.

Megkezdődhet tehát a ».dráma utolsó felvonása.

De még egy kis közjáték.

június 29-én Pannwitz tanácsos elé vezetik Karel Curdát. A tanácsos agy a „Kreditanstalt der Deutschen“ bankra szóló ötmillió protektorátusi koronás betéttel ellátott betétkönyvet nyújt át. Előleg a jutalomra. Es egy személyazonossági igazolványt. A bejegyzett név: Karel Jerhot. Ismét hamis név, de az most nem baj, mert az Igazolványt a prágai Gestapo-iroda állította ki. Cnrda, alias Vrbas, alias Jerhot természetesen a Gestapo szolgálatában marad. Életének fontos megállója a Plzeň melletti Manetfn. Itt fogják el 1945. májns 5-én a cseh hazafiak, éppen amikor szökni készül.

A végállomást a Pankrác-fegyház udvarán álló bitófa jefenti számára.

Karel Curda, az áruló