Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-27 / 52. szám

ui ifiusag 3

ftvídesen búcsúzik ER

perjéstől. Tompától, Herényitől s az új barátoktól. De búcsúzik egy gyönyörű barna leánykától" Is, akivel ugyan szót sosem váltott, de ablaka alatt gyakran elhaladva, bólintással, napjában többször is, régi ismerősként üdvözölte.

Emígyen ír a lányról:

,Jls ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikar ö még kétségkívül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyű prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban Dalami gyönyörű leány ablaka alatt megy el."

S még egy további idézetet sincs szívem elmulasztani:

„...megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. Es álmom teljesül lassanként... nem, sót hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázellátásomra mindent elkövetnek a kritika hősei.“ Nyilván a kiruccanás szülte szabadságérzet, a vendéglátó város tisztelete, Herényi, Tompa szeretete és a diákság lelkesedése volt az, ami e sorok leírásának okához tett hozzá — nyilván nem keveset. Másfél évvel később, Jókai Mórhoz írott versét így kezdi: „Miért szeretsz te enge- met,

Kit annyian gyűlölnek?" Csapongó állapotok, csapongó gondolatok.

Az egyik biztatja, a másik edzi a költőt, de a már két évvel korábban megírt „Jövendölés“ című vers gondolatában, saját nagyság"'

egyik oldalon lejtős, a másikon meredek, roppant

bérc tetején, hormon belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe...“

1845 május eleje van. A lig négy esztendővel később, 1849 február ötödikén a szabadságharc egyik jelentős, és sikeres csatája zajlik le itt Branyiszkőnál. amely most ügy tetszik Petőfinek. Talán itt is valami megmagyarázhatatlan e- lőérzet lép fel a költő szívében, mint ahogy fordított előjellel az a Fekete Sasban töltött éjszakáról írottak a- la-pján is gyanítható.

Lőcsén egy napot töltött.

„Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt.“

„Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat

rtarchális család, nem fogtak én elfeledni téged."

A Pákh családról van szó. A megérkezést követő napon a kísérő Herényi búcsút vett tőle, és visszaút« zott, Petőfire pedig három kellemes iglől hét várt, melynek ma már nem sok nyomét őrzi a város.

Sándor Koloman, a Hon ismereti Múzeum idős szas- dolgozója szerint emléktáh Iája sosem volt Itt Petőfi nek. A városi krónika ;s csak egy nagyon rövid fel jegyzésben említi a költő itt jártát. Az evangélikus gimnázium eltűnt krónikájában biztosan több lehetett a nyoma. Szerinte - a B- zenötezres városban ma százan sem tudnák, hogy Petőfi valaha itt járt. Pá- khék. Róthék házát — ahol lakott és megfordult — régen lebontották, csak a pincék maradtak meg. ÁH még

A Huszl-ház, ahol földre terített köpönyegén, az előszobában aludt Petőfi. S a ház emléktáblája, amelyet Győry Dezső édesanyja állíttatott 1939 ben

PETŐFI NYOMÁBAN

RESZELI FERENC SOROZATA — II. RÉSZ

láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami cdvö szép leány, ki álmában -lehunyta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyöristtasan szemléltem egy darabig... meri aztán fölriadt — tán a kncs’zörqésre — s mintA hars, mely alatt „oly édesen pihent a költő."

ban. halhatatlanságában hisz most Is, hisz benne mindörökké... nem tudván, hogy ez a mindörökké négy év, s egynéhány hét múlva Fehéregyházánál egy lándzsa- döféssel véget ér, amit a közös, nyomtalan sír, az elfojtott szabadságharc, a halhatatlanság fizet.

De a szabadságért meghalni — most, mindig, bárhol és bármikor képes.

„Ez a szentség a szabadság!

örültek Dalának

Mindazok, kik más egyébért

Eltet áldozának."

„Édes a szabadság tiszta levegője" — írja Az erdei lak című versében, s a várostól most már végső búcsút vesz.

„Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes-megye határá- ráig folyvást emelkedik az úl, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sűrűé k, fölfelé mindinkább ritkulnak, s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, c- kik várat ostromolnak.

Es eléri az ember a szepesi határt, melyei Branyisz- kónak neveznek, és áll rz

egy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába... a Tátra... a szép leány“.

A költői lélek rapszodikus hullámzására hagy következtetni ez az idézet, amelyet nyilván nem csak azért írt le, hogy a gyönyörű költői kép el ne kallódjék. Mert — bár vakandtú rásnak is nevezte már a Tátrát — emígy is írt róla ugyanakkor:

„Oh, felföld! csak azért emelkednek bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid gör- nyedezése?"

De hazaszeretete ugyanúgy nem volt rapszodikus. mint az elnyomottaknak kijáró szeretete, mint az elnyomottakéval közös, szenvedélyes, konok szabadság igénye.

Megnézte Kézsmárk neve zetességeit, sonkázott, borozott egy nyugpénzes kapitánynál, kivel a társzekéren ismerkedett össze. Hű t falvy Pált látogatta meg, a tudóst, és este, zenés bú- csúvacsorával köszönt el tőle a város.

„Azért siettem Késmárkról Iglóra

.........mert van ott

e

gy család, mely engem már rég kívánt ismerni, s én azt viszont. Kedves, palegy ház — átalakították —, ahol ugyancsak járt, s áll még az egykori lelkészi lak udvarán a hárs, amely ma őrzi a költő emlékét, s talán az álmát is, hiszen egykori vendéglátói úgy emlékeztek róla, hogy alatta oly edesen pihent. A fa most a bányaipari technikum udvarába esik. Kevesen tudják, miért is jelentős, így hát kevesek számára az. Talán az iskola diákjai? Ottjár- tamkor tanítási szünet volt, csak a pedellussal beszél tem, aki addig nem, de azóta tudja már, hogy miért nem akármilyen hárs az ott az udvaron.

Úsz van, a fa lombja a földön, csupasz ágai az ég felé merednek. A fa alatt Trangous Lajos mellszobra áll. A szabadságharcban pozitív szerepet töltött be, am Petőfinél nyilván kisebbet. De hát a város szülöttle volt.

„Kissé ködös reggeli volt, amikor Iglórőd elindultam Rozsnyó felé." „Három napot valék töltendő Rozsnyón."

Emléktáblát itt is kár keresni, de azt, mit a városról írt, idézni ma is sokan tudják, s jólesik, mikor a szállodaportás is szántónkért tőlem, tudom-e; a városról azt írta Petőfi, hogy: „Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsna- krajcár a koldus kalap/á- ban. Aggtelek felé Pelsőcig hosszú, keskeny völgyön visz keresztül az üt; ha ezt a keskeny s a rozsnyói völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes u- tazás esik benne.“

A gombaszögi vöilgy ez, melynek szivében ma színpad áll, ahol évente a csehszlovákiai magyarok országos dal- és táncünnepélye zajlik. A város és vidéke * Petőfi-évfordulón is ünnepelni készül, méltón adózni a költő emlékének.

„Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és íl- líttok, jenek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt.“ — Ezt írta a cseppkőbarlangbao, melynek vendégkönyvében kézjegyével hitelesítette ott jártát. Az utókor kőtáblával jelölte meg.

„Gömörön meghaltunk.“

A csöndes kis faluban még állnak a fogadó romjai, még a figyelmét felkeltő, meredek, hegyoldali temető is megvan, de már nem temetkeznek földjébe. Am él egy legenda Petőfi rőL Gömör akkortájt megyeszékhely volt, s kastélyát a Szentiványtak lakták — úgy mondják: kispénzű utazóként — felkereste a kastély lakóját, ki csak nagy zörgetés után, nyitott előtte ajtót. A későbbi eszegetés-borozgatás közben Petőfi a gazda sze mére vetette, hogy zárva találta háza kapuját. A gazda ígéretet tett, hogy tiszteletére ezentúl mindig nyit va hagyja. Míg élt, szavát betartotta, s holta után már hagyománytiszteletből maradt nyitva a kapu. A falu templomkertjében Mátyás király szobra áll, ki hajdanán itt hadakozott.

„Es most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hová a nemesség is begyül nemsokára.“

A városban Huszth János barátját keresi, „akire az ég úgy árassza mindennemű áldását, mint ő■ árasztja magába a bort.“ Az utcán találkozik vele, s mivel a városban tisztújítás lévén a fogadók telve voltak, Huszth hálóvendégnek hívta meg magához a költőt, aki éjszaka későn ment i szálláshelyre... no de hadd mondja el maga Petőfi, hogy is volt igazán!

„H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes felfedezést: mi t kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget. hogy haja bepelyhesedjék?

A puszta földön keN hál ni.

Egy éjjel, későn érven szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s így nem maradt egyéb hát ra, mint a földre fekün- nöm...“

A paraszt-barokk építészet jeleit viselő Husztb-ház ma is áll a Tomašik utca 19. szám alatt. Utcai falán emléktábla jelzi, hogy itt járt a költő. Egy másik költő, Győry Dezső édesanyja állíttatta a táblát 1939-ben. A házat ma Drencsik Már: néni és özvegy sógor*. Széplaky József lakják. A'a- r.sony, gerendás szobák, melyek azóta sem változtak sokat. Az előszobán, ahol a költő aludt, változtatott a kegyelet, méghozzá az ő javára, mert lakói afféle kis Petőfi-magánmúzeumot rendeztek be benne. A falon Petőfi-portrék, nyomtatott- vers-kivágások, idézetek. Jómagam ezentúl — in«

toztatott medret az Idő folyamán. A malomnál Petőfi fürdőit benne, sőt fuldokolt. Maga is megírja, de minden fontoskodás nélkül; csak amúgy megemlíti. Nem Ijedhetett meg, miközben nyelte a Rima vizét, biztosan nem, hiszen már akkor, neki magának Is paradox lehetett, hogy ő vízbe fúl jón, mert ott, s olyan körülmények között a hazáért, a szabadságharcért meghalni úgyis lehetetlenség lett volna, no meg a sors megtörténhetetlen iróniája is. ,

„Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem. Szerelemért föláldozom Az életet,

Szabadságén föláldozom Szerelmemet.“

Nem érdektelen megjegyezni, hogy másfél évvel később, születése napján írta ezt a verset, ami talán legtömörebb hitvallásának ars poeticáiénak számit.

A Széplaky-ház. A bal oldali második ablakában ült, lábát lógatva pipázott Petőfi.

Drencsik Mari néni és sógora, akik a kis „magánmú- zeumot“ tartják fenn.

delemmel — hivatalosan is Petőfi-múzeumnak tekintem, méghozzá a legkedvesebb múzeumnak, hol megfordultam valaha. Egy kedves felfedezés Is toldja e szubjektív felértékelést, nevezetesen az, hogy nemcsak a lakók, hanem a városban mások is — Petőfi földön töltött éjszakájának történetét másképp ismerik, mint a- hogy azt maga a költő hitelesen írja. Megszépítették, kedves lokálpatrióta szellemük szépítette meg, s ma úgy mesélik, hogy a költő azért aludt a földön, mert hajnali hazatértekor nem volt szíve a ház népét felébreszteni.

„Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírának... Isten és Gömör-megye kegyelméből“

Aki itt őslakó és ismeri Petőfi nevét, az tudja, és büszke rá, hogy itt választották tábiabírónak a költőt, A ház, hol e ceremónia lezajlott, ma is Jő karban, díszesen áll. S a kertek alatt folydogáló Rima sem válÁll még Széplaky Lajos barátjának háza is, ahol valakivel úgy összeveszett — állítólag Tompa volt, de ez kérdéses —, hogy kiült az emeleti ablakba, s lábát lelógatva pipázott, míg a vitapartner fel-alá, dühösen járkált a szobában, mondta a magáét, s Petőfi nem figyelt oda, tartván jogosnak, igaznak saját érvelését, állítását.

„Már nagy mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan valék megunni... — írja Rimaszombatban. S a mehetnékhez nyilván hozzájárulták azok a tényezők is, hogy a földön hált, hogy fuldoklóit a vízben, hogy a nemtetszésére való tisztúú- tásnak volt ott a szemtanúja, hogy széplányról sem tehetett említést, mint ahogy ezt szokta minden megállóján, s talán még az, hogy táblabíra lett — gondolhatnám ezt is, ha már az effajta gondolattársításban eddig eljutottam.

M befejező rész következik)

«■a

Mňa