Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-27 / 52. szám
4 új ifjúság Végzi a munkáiét: kéményt seper, s ennek béréből él. Engedtessék meg nekem keresztnevén szólítani őt, mert Clrillnek hívják, ami manapság olyan ritka név, hogy kevesekkel lehet összetéveszteni. De ha Olrlllnek neve se lenne, a/kkor Is egyéniség maradna, nemcsak jó szolgálója városának hanem jó hírű, jó kedélyű, jópofa színfoltja is, na meg jó szakembere. — Mert a kéményt csak seperni nem elég. Sot< fortélya van annak, hogy a füstnek utat csíné; jón az ember — mondja. S az ilyen embert az újságíró nem szalaszthatja el. Annál is inkább nem, ha az alany Levočán (Lőcsén), a Fekete Városban lakik és dolgozik, méghozzá tanult, gyakorlott kéményseprői minőségben. Mondom, tréfás ember, jó kedélyű. Beleegyezik, hogy a füst útkaparójáinaik tituláljam, s mert szerencsehordozónak csak a babona tartja őket, maga teszi hozzá, hogy „...ml kéményseprők inkább vagyunk a szerencse ütonállói, mint bő- ségszarus, fekete, kormos emberei.“ Hogy feketék — ez bizony úgy Igaz. Elszalaszthatja-e az újságíró az utcán tüntetőén vonuló témát, ha a hajdani Fekete Város ősi, fehér falai között koromfekete arcú és öltözetű embert lát, akiről a továbbiakban kiderül ugyan, hogy nem városa tizenhetedik századbeli blráját gyászolja, csak munkaruháját viseli? S hihető vagy nem, az az Igazság, hogy a város mai kéményseprőinek szerszámleratoatát, mosodáját, öltözőjét a főtéren állő Lőcsei Feh érász - szony házában lelem meg, melynek pincéjében a Fehérasszonyhoz címzett mulató vendégei kortyolgatják a borocskát. Ennyi lenne hát a téma furfangos előzménye.-0A városnak három kéményseprője és 1880 kéménye van. Nem akármilyen kéményekl A városfalon túl, országnyl széles vidéken párjukat ritkítja egynéhány, hiszen számos olyan épület büszkélkedik Itt, melyhez hasonlót szélesebb környéken Is hiába keresne az ember Már maguk a kéményeik Is különös műemléknek számítanak, s mert az újságírónak szerencséje van, láthat Is közülük egynéhányat. Történt ugyanis a nyáron, hogy a főtér hat szép zsindelyes épületének fedelét fél éra alatt porrá égették a lángok. Így hát a kémények ott merednek most az ég felé — lefényképezhetők. Cirill Smorada negyvenhárom esztendős, mesterségét huszonnégy éve űzi — lankadatlan kedvvel azóta is. Egy másik kéményseprő beszélte ré erre a szakmára. A mester nemigen nyilatkozik. — Ami a közvéleményt és a nagy nyilvánosságot illeti, meg vannak velem elégedve. Mert én, kérem, a szolgáltatásnál dolgozom, szolgáltató mesterember, amint látni tetszik, kéményseprő vagyok. Szeretem a szakmámat. Nős vagyok, három fiú atyja, de közülük egyik sem kívánkozik kormos nyomdokaimba lépni. Városom régi kéményei szépek, különösek és magasak, tehát veszélyesek is. Én bemászós kéményeknek kereszteltem őket, mert tisztításuk csak úgy lehetséges, ha az ember egy munkanapra beléjük költözik. s ott Is tízóraizik, ha nincs kedve kimászni. Megjegyzem, asztalt lehetne teríteni egyik-másik hasonló kéményben. Százkilencvennégy darab van belőlük. Nem kevés. — A lábasház kéményei... miiyenek belülről? — Szépek, kérem, akár a lábasház maga. Kéthavonta tisztítjuk, ellenőrizzük. A fekete arcú, rózsaszín szájszélű segéd mosolyogva hallgatja mesterét. Mit mosolyog? Feltehetően azt, hogy milyen hivatalos hangon nyilatkozik. Ügy látszik, nem ezt szokta meg. Ügy tűnik, egészen mást, méghozzá Cirill mester kiapadhatatlan tréfacsináló, szellemes stílusát. A segéd húsz évvel fiatalabb mesterénél, s a szakmáról nem a leglelkesebben beszél, de műveli. Itt is hagyná, ha tudná, hová menjen. Nem mondja, ml okból, de mikor lányt gyanítok a dologban, mintha hallgatólagosan egyetértene. A fővárosban tanulta a szakmát. Autószerelő akart lenni. Nőtlen. Nem zárja ki, valami Igazság lehet abban, hogy nehezebben nősül egy kéményseprő az autószerelőnél. — Lehet, hogy elmegyek Innét. Valahová. Nem tudom, hová. Az Is meglehet, hogy csak nyugdíjba. Nem tudom. A mesterrel Jő dolgozni, tréfás kedélye sokat könnyít a bosszúságokon. — Milyen bosszúságok akadnak ebben a szakmában? — Hát... hogy a kémények korommal s nem tejszínhabbal vannak tele — válaszol helyette a mester. — Hol szilveszterezik, kedves Cirill űr? — Emberek között, pezsgő mellett. — S az újesztendő napját hogyan tölti el? — Alva, álmodva. — Hát akkor szép álmokat, s boldog új esztendőt! — Köszönöm. — Viszontlátásra. Ja, még valamit hadd kérdezzek meg. Fekete-fehéret álmodik? — Nem, kérem. Színeset. Kizárólag színeset és vidámakat — Például — Például, hogy kéményseprő vagyok, s a sportkán mégsem tudok nyerni. Amilyen színes képeken álmodom ezt, olyan szürke valóságnak számit. De rájöttem az okára. — Halljam. — Nem sportkázom, kérem. — Hát akkor sok szerencsét! — Magának Is. — Köszönöm, de ón szenvedélyesen tippelek. Sportkán, lóversenyen, ahol csak lehet. — Jól Majd szólok Fortunának. Mi is a neve?! Reszeli Ferenc „...Ment, mendegélt, míg a világ végére nem ért...“ — hallattuk sokszor gyerekkorunkban, nagyapáink, nagyanyáink meséiben, s ugyan ki Is gondolkozott akkor a- zon, hol lehet a világ vége, vagy létezik-e egyáltalán valahol? A ma embere meglehetősen távol került a népmesék világától. Ml tnár nem megyünk, mendegé- lünk, hogy elérjünk a világ végére, hanem egyszerűen felülünk a vonatra vagy valamilyen más fármüre, s gondtalanul számoljuk a kilométereket. De hal ts van a világ vége? Egy kis nyugat-csehországi városka lakosai dicsekednek azzal, hogy ők a világ végén laknak. A városka neve: Železná Ruda, 12 kilométernyire van a Német Szövetségi Köztársaság határától, és SuStce mellett a Šumava másik tu- rtstaközpontja. Hogy mlé-t van a világ végén? Azért, mert Innen már a vasüt sem vezet tovább — mondják a város lakói —, cseh erdei és mezei ösvények visznek a gyönyörű és kegyetlen Šumava vadregényes tájaira. A természet állami védelméről szóló törvény értelmében az Oktatásügyi és Művelődésügyi Minisztérium 1963. december 27-én védett területté nyilvánította az egész Sumavát, fenyvesekkel borított hegyoldalait, sóiét vizű tavait, zöldellő rétéit. „Védjük a Sumavát, hiszen mlndannytunkér — jelent meg a jelszó a plakátokon. Sokáig törtem a fejem, mért beszélnek Nyugat-Csehor- szágban „gyönyörű és kegyetlen“ Sumaváról. Hogy gyönyörű, nem kétséges. De miért kegyetlen? Verőfényes, novemberi reggel érkeztem meg Železná Rudára, a barátságos kis cseh városkába, amelyet mindjárt érkezésem pillanatában valóságos turistaéden- nek láttam. Valóban mesébe Illő napot töltöttem a világ végén, s nemcsak železná Ruda utcáit jártam végig, az erdei és mezei ösvénye* elvezettek a Šumava sötét vizeinek partjaira Is: a Fekete-tó (Cemé jazero) és az Ördög-tó jČertovo jazero) partjára. Elkápráztató volt a táj, és nyáriasan sütött a nap. Nem értettem, miért beszélnek errefelé kegyetlen Sumaváról, szeszélyes éghajlatról. Este ötórai teára hívtak a város ftataijai. Egészen éjfélig jól szórakoztunk a „Hercegeknél“i „U princü“ ugyanis a neve annak a szórakozóhelynek, ahol a város fiataljai tartják összejöveteleiket. Nem a felszolgált szeszes italoktól volt fó kedvünk. A fiatalok a világ végén ts fiatalok: vidámak és szeretik a táncért, a beat-ze- nét. Pedig még zenészek sem voltak a teremben: egyszerű lemezjátszó és magnetofon helyettesítette a zenekart. Éjfélkor azonban vége szakadt a táncnak, elbúcsúztak egymástól a fiatalok, s én is elindultam a vasútállomás felé, hogy ott megvárjam a Železná Ruda és Prága között közlekedő vonatot. Az utca ködösen és hidegen fogadott. Összekoccantak a fogaim, s már előre örültem a meleg váróteremnek, ahol a vonat indulásáig hátralévő időmet — három órát — szándékoztam eltölteni. Futólépésben közeledtem hát az állomásépület felé, és gémberedett u/jaimat szorongatva már kezdtem megérteni, miért mondják errefelé kegyetlennek a Sumavát. Ogy é reztem, a mennyország kapui előtt állok, mikor a váróterem ajtajának kilincsére tettem a kezem. A következő pillanatban már kiszolgáltatott, voltam: kiszolgáltatott, amilyen csak az az ember lehet, akit ruhátlanul és mezítláb kidobnák a meleg szobából a télbe Az ajtó ugyanis zárva volt. Ott álltam hát egyedül, kiszolgáltatva a gyönyörű Šumava kegyetlenségének — a világ végén, ahol sötétek a vizek és ködösek az éjszakák. A legjobbnak véltem, ha egy pillanatra sem pihenek meg. Elkezdtem hát éjszakai kálváriámat a vasútállomás épülete előtt: föl-le, föl-le. Körülbelül két órakor egy női alakot láttam közeledni: kulcsokat cső>* qetett. ö, talán mégis kinyitja az ajtói és beengedi De az alak közömbösen elsuhant mellettem. Néhány perc múlva azonban visszatért és megragadta a kezem: — En M lakom az épületben. Nem merek bemenni... Valaki van az előszoElménybeszámoló a világ végéről bábant — mondta kétségbeesetten, és húzott maga titán. Kitárta az ajtót, s egy függönyökbe bugyolált em lerl alak rajzolódott ki e- lóttem. A parányi előszoba falához lapult, csak cipője kandikált kt árulkodón a függöny alól. Egy pillanatra megrémültem: talán oa lamt gyilkos... az Is lehet, hogy kém, hiszen nem messze vagyunk az NSZK határátólI Csak a Šumava kegyetlenségére nem gondoltam. Pedig előle menekült egy ember az Idegen lakásba, amelyet most el kellett hagynia, hogy az ott élő magányos nő nyugodtan tölthesse el az éjszakát, és szépek legyenek az álmai. Most már ketten számoltuk a kilométereket a Železná Ruda-t vasútállomás épülete előtt. Bizony, kilométerekről van szó. Mint később kiszámoltam, az alatt a három óra alatt, amíg a Prága jelé induló vonatra vá* tam, pontosan tizenegy kilométert tettem meg. Most már én is tudom, miért beszélnek Nyugat-Csehország- ban gyönyörű és kegyetlen Sumaváról. De nemcsak a természet kegyetlen errefelé. Kegyetlenek a vasútállomás alkalmazottai ts, a- kik bezárják az ajtót az u- tasok előtt. Talán kegyetlenebbek, mint a gyönyörű Šumava. ,, _ Varga Erzsébet Az 1917. évi Nagy Októberi Szocialista Forradalom megdöntötte a tőkés és földesúri rendszert Oroszországban, és megteremtette a proletariátus diktatúráját. A november 7-én összeült II. szovjetkongresszus kimondta, hogy a hatalmat a szovjetek veszik kezükbe, és létrehozta az első szovjetkormányt V. I. Leninnel az élén. A szovjetkormány november 15-én nyilatkozatot fogadott el, amely rögzítette a szocialista nemzetiségi politika alapelveit. Kinyilvánította Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását. a népek önrendelkezési és államalakítási jogát. 1918 januárjában a III. szovjetkongresszus az Orosz Szovjetköztársaságot Föderativ Szovjetköztársasággá nyilvánította. 1918. július 4-én ax V. szovjetkongresszus elfogadta Szovjet-Oroszorszég első alkotmányát. A szovjethatalom kemény és küzdelmes harc után győzött a polgárháborúban és a külföldi intervenció ellen. Ennek következtében 1921 elejéig a volt cári 0- roszország területén bat szocialista köztársaság jött létre (az OSZSZSZK, az Ukrán, Belorusz, Azerbajdzsánt, Örmény és Grúz SZSZK). Közép-Azsiában megalakult a többi szocialista köztársasággal barátságos viszonyban levő Horezmi és Buha- rai Népköztársaság. Az OSZSZSZK keretén beiül számos autonóm szocialista köztársaság alakult (pL a Csuvas, a Mari a Tatár Köztársaság stb.) 1922 márciusában megalakult a Kaukázusontúli Szocialista Föderativ Szovjet Köztársaság. 1922 októberében Szovjet- Oroszorszég sikeresen felszámolta a Távol-Keleten mág működő fehérgárdista és japán intervenciós erőket és novemberben a Távol-keleti Köztársaság csatlakozott az OSZSZSZK-hoz. 1922. december 30-án • kongresszusa kimondta a Szovjet Szocialista Küztár- saságok Szövetségének, • Szovjetuniónak a megalakulását, melynek tagjai lettek az OSZSZSZK, az Ukrén, Belorusz SZSZK, valamint a Kaukázusontúli Szocialista Föderativ Szovjet Köztársaság. 1924-25 folyamin tovább bővült a szövetségbe tömörülő köztársaságok száma: 1924- ben megalakult az Ukrán SZSZK keretében a Moldovai Autonóm Köztársaság, 1925- ben pedig a Szovjetunióhoz csatlakoztak a Közép-Azsiában létrejött köztársaságok, az Üzbég és Türkmén SZSZK. 1940 júniusában megalakult a Moldovai SZSZK. A balti államok kormányainak 1940 júniusában népi forradalom által történt megdöntése után az ú- jnnnanalakult Észt. Lett és Litván SZSZK tagja, lett a Szovjetuniónak. A FOST QlKAPAÉA