Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-31 / 44. szám
új ifjúság 9 kársat Katalin: IDEGENEK egymás nyelvébe harapnak a szentek a nemtelenek létük füzérén lengésébe dermedt Inga csend holdja rányitnak udvarára MOLNÁR LÁSZLÓ: FÁJDALOM Az élet sir ” mit tehet csendje megrepedezett a halottak még emlékeznek de nem tudják mit ér a pillanatnyi halál i 18 AZ ÉLŐ sir arcán harmatos a szél BODNAR GYULA: BEÉRETT SZERELEM fehér térítőm kék tenyerem férfi lett és nő a tejfogú szerelem fehér térítőm szólítsd a tested kék tenyerem hagyd: csókoljon meg (félek) a gyakorlótér felett dominóinak az istenek SOMOS PETER: TÁJ Ahogy hfttraveted fejed, znhatag a hajad. Két apró Fudzsijama vállad ege alett. negyven évszak havas napsugár ÖVARY PÉTER: szép és erős e fogunk ..strange interlude“ MAGÁNY most már meghalhatunk. furcsa némaság KISS jOZSEF: Üldöz AKKORDOK F-dór csak a hószínű vér-láva-folyamba ragadt bogarak szíva dobog szemetes-urnákban visít a fájdalom a hétköznapok nem hozzák vissza elnyűtt vasárnapjaim testemen a bánat vtgyorl arca legelész FARKAS ISTVÁN KÉT ÍRÁSA AZ ELSŐ VERS Bizony, az öreg ember szívesen keresgél az emlékeiben. A legkedvesebb emlékei közé tartozik gyermekkora, ifjúsága, a soha vissza nem téró reménykedésekkel, a rügyező, tapogatózó szerelemmel és a Múzsával való bátortalan próbálkozásokkal. A „versírás“ nálunk amolyan családi betegség volt. Édesanyám első verse tizenhét éves korában jelent meg a pesti Divatbazárban. Gábor bátyám első versét „Bem apó“ címen nem egészen tizennégy éves korában a Soproni Napló közölte, megjegyezve: „Ezt a verset Illusztris munkatársunk, Farkasnő Slposs Erzsi negyedik osztályos fia írta“. Illendő volt tehát, hogy ón Is nyomon kövessem ókét. Bizony már ötödikes gimnazista voltam, amikor első versemet be mertem küldeni a Lévai örállö című hetilapba, amelyet Bartha József nagytlszteletü űr szerkesztett. A lap a bars! református egyházmegye afféle házi lapja volt, nekem, a katolikus gyereknek, aki hozzá még papi gimnáziumba Járt, tulajdonképpen nem „Illett volna“ ismernem. Mivel azonban a Bars még elérhetetlennek tetszett számomra, Itt próbálkoztam. Bélyegre nem volt pénzem, szért a kéziratot egyszerűen bedugtam a nyomda pinceablakán, ahonnan Szabadi bácsi, a púpos nyomdász kíváncsian kiemelte és át Is adta a nagytlszteletü úrnak. E „csínytevôs“ után aludni sem tudtam. Arról nem Is szóihatok, hogy Sinkovics tanár úr a matematlkaórán már így nógatott: — No, gyi, te, széna, szalma! Ezzel szokta gyarsabb és jobb munkára nógatni a rossz matematikusokat. De engem a versírás már annyira elbűvölt, hogy a matematikáról mind a mai napig lemondtam. A Lévai örálló — ha Jól emlékszem ró — csütörtökön szokott megjelenni. Magam sem tudom, hogyan találtam ró a példányra, amelyben első versem nyomtatásban megjelent. 1915. március 13-1 dátummal látott napvilágot a „Vitéz Balogh László“ című gyerekes vers, amely csöpögött a hazaszeretettől és a magyar katona lelkes dicséretétől. Édesanyámtól kértem tíz fillért, azért megvettem a lapot, hazavittem neki, s titokban az asztalra tettem. Akkoriban már távolodni kezdtünk egymástól, engem nagyon súlyosan érintett a háború, megcsappant az élelem, amelyből amúgy sem volt soha elegendő. Édesanyám gyanakodva vette kezébe az Űrállót (6 „komolyabb“ lapba, a Barsba írogatott, az járt nekünk is), és megnézte, mit keres a ml asztalunkon. Persze, az anya szeme mindjárt megakadt kisebb fiának nagy betűkkel nyomtatott első versén. Büszkén és kíváncsian vártam, mit szól hozzá. Nem szólt semmit, csak magához ölelt és megcsókolt. — Édes kis cicám — mondta kedveskedve. — Ez volt a becenevem, s hogy most ezen szólított, minden dicséretnél jobban esett. Másnap „emelt fővel“ mentem iskolába. Azt vártam, hogy mindenki szól majd hozzám, mindenki olvasta versemet. De bizony nemigen akadt olyan iskolatársam, aki említette volna a verset. Ez egy kicsit elkedvetlenített. De aztán arra gondoltam, hogy senki sem lesz véletlenből naggyá (ezt már a latinban tanultuk), ki kell várni az Időt. A március már kezdte bontogatni tavasznyltó takaróját. A kora délutáni nap felcsalt a padlásfeljáróra, ahol tanulnom kellett volna, de legtöbbször csak ültem ott és álmodoztam. Magam sem tudom pontosan, miről és kiről, mert akkori szerelmemről, Manciről nem kellett ábrándoznom, hús-vér valóság volt, kötényen át megfogható és csókolható, Hogy miért éppen a köténynek kellett bennünket egymástól elválasztania, azt a mai napig sem tudom. A kora tavaszban arra gondoltam tehát, hogy fogom az örállót és bemutatom neki, hadd lássa, ki vagyok, mi vagyok! Az alkotás lázához hasonló boldog izgalommal mentem házuk felé Még Jó, hogy be nem csöngettem, mert íme, ki libeg balerlnaléptekkel utánam, mint Manci. — Hová mész? — kézdezte egykedvűen. — Hozzátok. — Mit akarsz? Itt vagyokl — Valamit mutatni szeretnék neked! — Azt Itt Is megmutathatod — mondta. Régebben még a csokoládé érdekelte, de áttért a puszikra, és mint hallottam, egy Miklós nevű fiatal hadnagy- gyal szokott az esti utcán csóaolózoi. No, ha ez Igaz Is, Micu bizonyára nem ír verseket, és komoly lap nem közöl tőle semmit. Manet leült a lépcsőjükre, átfutotta a verset, aztán visz- szaadta. — No. nem vagy Petőfi — mondta. — De a te neved van aláírva. Nekem mennem kell, délután még zongorába megyek. _ Hogyan? — kérdeztem. — Hát nem otthon tanulsz? — Rossz a zongoráink — füllentette —, máshová kell mennem gyakorolni. Elöntött a féltékenység. — Mlcu is ott lesz? — kérdeztem hirtelen. Manci az ajkát biggyesztette. — No és, ha ott lenne, mi bajod történne? Micu nagyon Jól tud zongorázni, az édesanyja Győrben zongoratanárnő. Hoppon maradtam. Ehhez már nem tudtam mit szólni. De még volt valami kis reményem. — Este eljöhetek hozzátok? — kérdeztem aggódva Esténként néha odaült a zongora mellé és pötyögtetni kezdett. Ilyenkor forgathattam a kottát, amihez ugyan nem értettem, de közben a nyakát csókolhattam, ami nagyon jólesett — Nem tudom — mondta elgondolkodva. — Este tanulnom is kellene, a nővér sokat adott fel fizikából. 6 a katolikus leánypolgáriba járt. Egyébként az összes lány ide járt, mert csak ez az egy leánypolgári volt a városban. Még egy gyenge kísérletet tettem, amelyet magam is rossznak tartottam. — Nem akarod emlékül eltenni a versemet? — kérdeztem. — Minek? Nem hozzám írtad! A rendes költők a szerelmükhöz írják a verseket, úgy, mint Petőfi Szendrey Júliához. Hű, a kutyafájátl Hát még mit nem akarna?! Talán írjam ki azt is, hogy ezt a verset pedig H. Mancikának ajánlom a Honvéd utcából?! A Lévai örállót zavaromban összegyűrtem. Mintha a szívemet Is vele gyűrtem volna. A kora márciusi nap pedig ránk mosolygott az utca másik oldaláról. Belehunyorogtam a napba, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy költőlesen szólva „könny remeg a szeraplllámon“. Lehet, hogy a napfény csalta szemembe a könnyet, lehet, hogy a meg nem értett költő bánata volt. — Szervusz — mondta Manci. — Ne gyere be utánam, én úgyis mindjárt elmegyek hazulról! Ott álltam a keskeny aszfaltjárdán. Biz* az éppen olyan keskeny maradt, mint amilyen volt, nem Indult meg bánatában. Az elsó vers pedig elfelejtődött, mintha nem Is írtam volna, és nem is jelent volna meg nyomtatásban. Aztán, ahogy teltek az évek, jöttek az újabb szerelmek, az újabb versek, majd a versek után a prőza, amelynél aztán tartósan kikötöttem, már minden Írásom „kedves“ volt, legalább is a megírás pillanatában. Elkallódott az elsó vers, mint ahogy a második háborúban minden egyebem elveszett. Sokáig gondoltam mindenre, de lassan megszoktam, hogy teljesen újra kell kezdenem az életemet, megváltozott viszonyok és megváltozott formák között. A versírástól végképpen elment a kedvem, hiszen az életem a legszürkébb próza volt, amit meg sem lehetett írni, mert hely sem akadt, ahol megjelenhetett volna. Az ötvenes évek elején aztán az első vers városában Léván jártam. Szokásom szerint „Idegen“ módján minden újjal ismerkedni szoktam, de a régi emlékeket a szívemben őrzőm és mindig fed frissítem. így jutott eszembe az első vers, és a Lévai Örálló, amelynek aztán megszűnéséig Ingyenes munkatársa és átmenetileg Ingyenes segédszerkesztője is voltam. A városi könyvtár a városháza második emeletén volt. Még be sem nyitottam, máris láttam, hogy Itt bizony nagy- takarítás vagy ml folyik. Illendően köszöntem Hulják Igazgató úrnak és megkérdeztem, nem találhatom-e meg a Lévai örálló 1915. évi évfolyamát. — Hát ez kicsit bajos lesz — mondta az Igazgató űr —, mert hurcol kódunk, de azért megpróbálhatjuk. — A zsengéimet keresem — mondtam kissé szégyenkezve. — Csak tessék — bólogatott az igazgató úr —, nekem sajnos úgyis más dolgom van, nem kalauzolhatom. Nem keltett engem már sehova sem kalauzolni, egészen otthon voltam. Kinyitottam a bekötött lapot, s rám mosolygott a kicsit megfakult, kicsit megkopott „Vitéz Balogh László“. Még a megjelenés dátumára is Jól emlékeztem, bizony 1915. már- ctus 13-én jelent meg, és csak májusban lettem tizenöt éves. • Leültem egy díványra, magam elé tettem az újságot, és néztem és olvastam és megint néztem, megint olvastam elsó zsengéimet, amelyek sűrűn jelentek meg, mert a lapnak nagyon kevés nyomdabetűt eltűrően író munkatársa volt. S egyszerre csaik kitört belőlem a vissza tarthatatlan, boldog kacagás, az egykori tizenöt éves kisdiák újra rátalált gyerekkori önmagára, és C9ak kacagtam, kacagtam, amíg a szomszéd szobából be nem Jött Hulják Igazgató úr és meg nem kérdezte, történt-e valami bajom? — Nem, nem, köszönöm — feleltem még mindig kacagva —, diákköri írásaimat olvasgattam, azon kellett kacagnom. S még mindig kacagtam, de már halkabban, és a kacagás átfolyt halkan permetező könnyekbe. A kisdiák siratta első versét, amely a nyomtatással elröppent... . A hazátlanok Triesztnek jött hazajelé. Még nem tudta, merre vegye útját. A falucskája ismeretlen volt a magyar konzulátuson. Annyit elhittek neki, hogy magyar, de mégsem szívesen irányították Magyarországra. Kincses Nagy János sűrűn rakodott gondolatokkal bámulta a kikötő lármás népségét, és egyre azt a hivatalnokot látta maga elölt, aki szúrós tekintetével szinte kinézte öt a hivatalból. „Ugyan, uram, teremtőm! Hál mit véthettem én ennek az embernek? Hisz se ingem, se gallérom! Oszt’ mégis hogy nekimakacsko- dottt" Délután kettőre mondták, hogy menten vissza, akkorra elkészítik az iratait. Betért egy osztérlába a csatorna mentén. A kicsiny ablakokból a fehér színházhoz hasonló Szent Anlal- templomra lehetett látni. Egy darabig elnézegette, a- mint a nehéz vörös függöny meglebben a templomjáról előtt. ... A sarokban iddogáló hajósok vagy valamlfél% napiapók ültek. Észrevették öt. — Hej, de keservesen jutok haza — sóhajtott fel félig hangosan, és visszahúzódott az ablaktól. A magyar szóra a két t- degen közelebb húzódott hozzá. A fiatalabb azon melegében megszólította: — Magyar? — A’ vagyok. S Kincses Nagy János el- ámult. Ijedten tekintett körül. — Magyar maga, földi, honnan? Akkor nézte csak meg a- laposabban a „naplopókat“. Egészen rendesen öltözött, fehéres arcú fiatalok voltak, magyar fajtának látszottak. Már melegebben felelt: — Amerlkábul. Kincses Nagy János a nevem. Hirtelen egyikük sem tudott többet szólni. — Sokáig volt kint? — Sokáig. Tizenegytől. — Tizenhárom esztendeig... — A fiatalabb a társához fordult: — A ml négy esztendőnk semmiség ehhez képest. — Hát az urak hova valók, ha meg nem sérteném? Mert azt látom, hogy magyarok. — Mi, bácsi, pestiek vagyunk. — Na lám, Akkor hát talán utaznak valahová, vagy talán haza utaznak? — Utaznánk ml szívesen/ — Hát nem lehet? — Nekünk nem, bácsi, mi emigránsok vagyunkI — ??? — Menekültek. —- Menekültek? Pestről? Hát ml volt ott? — Forradalom volt, bácsi. Csodálom, hogy az Újvilágban nem hallottak róla1 — Nem sokat hallottam én, kérem, semmiről, mert egy farmon dolgoztam odakint, oda csupa angol újság járt a gazdámnak, ö meg nem szólt róla. — Hát mi vót itthon? — Elég nagy dolog volt az. Hazajöttek az oroszországi hadifoglyok és elkergették a régi urakat. — A Tisza Pistáékat? — Azt is, meg mind. Most a másik vette át a. szót. — A szegény nép került hatalomra. A maguk faftdja, a magunk fajtája. De nem sokáig tartott a forradalom, az urak mindenkit lepénzeltek, a nyakunkra hívták mindenkit: Kincses Nagy János A- muldozott: — Hát... hát... ilyesmi ts megtörténhetett? — Meg bizony. — ö, én uram, teremtóml Hát aztán ki vót az oka, hogy maguknak menekülniük kellett? Aztán kissé elgondolkodva tette hozzá: — Mert háborúskodás ts lehetett, úgy vélem. Csak o- lyankor szoktak hazulról elmenekülni! — Nem volt ott semmi nagy háborúság, bácsit Városból, faluból a legszegényebbeket, a legbecsületesebbeket üldözték el. — Az urakat is bántották? — Három hónapot ültünk börtönben. . — Hát oszt miért? — Miért? — vont vállat. — Magam is szeretném azt tudni, talán azért, mert nem úrnak születtem. Nagy János rávágott az asztalra: — Én se születtem annak. Hát érdemes volt nekem visszagyónni? Mikor olyan jó helyem vót odaátI? Elcsendesedtek. A kemény munkában berozsdásodott paraszti agy nem tudta megérteni a változást. A Szent Antal-templom- ból a farizeus hívók serege tódult kifelé. Kincses Nagy Jánosban fellobbant a magyar paraszti dac szikrája, a ,/:sak azért se." — Hát... hát én Inkább vissza is megyek. Ntncs családom, én nem szolgálom Tisza Pistáékat. A két magyar nem tudott rá mtt felelni. A szívük elszorult és mély keserűséggel, de szinte csodát váró szeretettel néztek az északi messze* be. Arra van „hazafelé" .„ 1925. t. .. irt?--
