Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-31 / 44. szám
s 8 új ifjúság-------------R EGINA JACOB: A legjobb barát A sovány fiatalember hátralépett, és vizsgálódva nézte a képet. Igen, jó! sikerült. Egyike a legjobbaknak azok közül, «melyeiket eddig festett. Fellélegezve dobta ez ecsetet, a fes- töállvány melletti pohárba, és egy rongyda,rabba törölte a kezét. Semmi kétség, festeni tud. Miért nem vesz hát tőle senki semmit? Az ajtó ekkor kinyílt, és mosolyogva belépett rajta Paul, az egyetlen és legjobb barátja. — André, mi van veled! Mi történt? — Semmi. Hiszen éppen ez az, hogy semmi! Ha néha-néha a kávéházban nem rajzolnék le valakit, és nem adnék el egy-egy ilyen skiccet, már régen éhen haltam volna. — ö, milyen maflák is voltunk! Azt hittük, hogy Párizsban minden az ölünkbe hull majd. Te legalább tudsz valamit, de én... A regény, amelyet írtam, unalmas. André szomorúan bólintott. Paullal gyermekkorától ismerték egymást. Egyazon faluból származtak, és nagyon sok közös vonásuk volt. Mindketten árván, apa nélkül nőttek fel, és Paul később az édesanyját is elvesztette. Mindketten arról álmodoztak, hogy majd valami nagy alkotással teszik híressé a nevüket, az egyik mint festő, a másik pedig mint írő. Ahogy így egymás mellett üldögéltek, úgy néztek ki, mint a nyomor és a szenvedés élő szobrai Ügy hasonlítottak egymásra, mint egyik testvér a másikra. Paul hirtelen elnevette magét. — Tudod, mire gondoltam éppen? Segíthetnék neked, híressé teltetnélek. De ahhoz meg kellene, hogy gyilkoljalak. Az emberek ezáltal felfigyelnének rád és a képeidért verekednének. André ránézett és azt mondta: — Tényleg kitűnő ötlet. Csakhogy akkor már semmi hasznom se lenne a pénzből. — De az Idős édesanyádra ugyancsak ráférne! Vagy például rám is... XXX — Ez nem véletlen baleset volt, se nem öngyilkosság, hanem gyilkosság! — állapította meg Rulot felügyelő, és körbe- vizsgálódott a szobában. — Úristen, még ennyi képet! Igazán termékeny fiatalember volt! De nem értem, miért nem a- dott el belőlük? — Aztán a helyetteséhez fordult: — Megállapították már, hogy ki ez a szerencsétlen?-— Igen, felügyelő úr. A neve André Murand és huszonnyolc éves. Többnyire itt üldögélt fönt és festegetett. A rendőri orvos futólag megvizsgálta a halottat és megjegyezte: — Nagyon brutálisan intézték el. Valami éles tárggyal verték szét a fejét. A felügyelő hallgatózott. — Valaki jön felfelé a lépcsőkön. Talán az újságírók lesznek. Ebben a pillanatban egy sovány fiatalember lépett be a szobába. Amikor észrevette az idegeneket, megütközve állt meg. Csak aztán vette észre a halottat. — André! — kiáltott fel és mellétérdelt. — Hozzá ne nyúljon! — kiáltott rá a felügyelő. A fiatalember rémülten ránézett ős megkérdezte: — Hogyan történt? Ki tette ezt vele? — Maga a testvére? — Több, mint a testvére, a legjobb barátja... Ö, istenem, szegény André! És holnap lett volna a születésnapja. — Hogy hívják magát? — Paul Buoker vagyok. j XXX Rulot felügyelő a feleségével reggelizett. — Ez a "Bucket az egyedüli ember, akinek oka volt rá, hogy megöljre Murandot — mondta. — A szerencsétlennél találtunk egy végrendeletet, a- melyben mindenét a barátjára hagyja. — És megnéztétek, valódi az a végrendelet? — Minden kétséget kizáróan. A szakemberek összevetették az írást a festő naplójában lévővel. Egv és ugyanaz a kéz írta. — Lehet, hogy kényszerítették. — Meglehet. — De tulajdonképpen nem Is hagyott semmit! — Dehogynem! A képeit. A- mióta a neve megjelent az ösz- szes újságban, szinte verekednek a képeiért. Az a Buoker meggazdagszik belőle. — Hiszen akkor megvan 1 Buckernelc volt rá oka. Miért hagyjátok hát szabadlábon? 0- lyan jő az alibije? — A lehető legjobb. A gyilkosság idején éppen az áldozat édesanyjánál járt. Az asz- szony megesküdött rá. Paul Bucker hát a szülőfalujában Járt, még ajándékot is hozott Murandnaik, amit a béna és félvak édesanyja küldött a fiának a születésnapjára. Nem. Bucker semmiképpen se lehetett a gyilkos. De ennek ellenére... — Ha ő követte el, Idővel úgyis kiderül, nyugodj meg. — Biztos vagy benne? — kérdezte a felügyelő. XXX A csengő mellett kis réztábla hirdette — Paul Bucker. A lány egy pillanatig habozott, aztán megnyomta a csengő gombját. A házi telefon hörögni kezdett, majd egy kellemes férfihang szólalt meg benne: — Ki az? Kérem? — Bucker úr? Lilly Fleur vagyok. Szeretnék beszélni önnel. Egy képről lenne sző. — Ha legalább fele annyira csinos, mint amilyen kedves a hangja, hát tessék! A kapu automatikusan kinyílt, és a lány a kerti úton elindult a ház felé. A házigazda már az ajtóban várta. Mindketten figyelmesen megnézték egymást. — ön minden várakozásomat felülmúlja. Kérem, jöjjön beljebb — mondta a férfi. — Bevallom önnek, egy kicsit az előbb becsaptam. Nem képről van ugyanis sző, hanem magáról a festőről. Maga hihetetlenül hasonlít szerencsétlen barátjára. Bucker arcán egy árny suhant át. — Ez Igaz, gyakran néztek testvéreknek bennünket, Ismerte And rét? — Nem, nem Ismertem. Maga ugye író? — Valamikor én is azt kép- -zeltem magamról. — Egy éve már, hogy semmit sem írt. — Pontosan. A barátom halála óta... már semmit. — Tehát csak árulja az ö képeit, és gazdagszik. — Nem tagadhatom le. Ha André megérhette volnál — Hány képet hagyott tulajdonképpen magára? — Mondja csak, ml ez, kihallgatás? De azért így is megmondom. A műtermében volt vagy harminc és azonkívül még az édesanyjánál... miért néz rám Ilyen furcsán? — Mondja, uram, most hol van a műterme? — Mim hol van? — A műterme, hol festi André Murand hagyatékának a képéit. A pincében? — De kérernl Hiszen én egyáltalán nem tudok festeni. — Maga nem tud festeni? Akkor elárulok önnek valamit. Én újságíró vagyok. Körülbelül egy évvel ezelőtt bejött a szerkesztőségbe egy fiatalember és felajánlotta közlésre a regényét. Ezt a fiatalembert Paul Buckernak hívták. És mert olyan sovány volt, meg tetszett Is nekem, hát meghívtam egy vacsorára. Megbeszéltük, hogy másnap este Is találkozunk, de többé nem jött el. Csak egy estét töltöttem ugyaa vele, de egy dolgot jobban tudok a rendőrségnél, a- meiyet az útlevélfényképek Is félrevezettek, azt, hogy maga nem Paul Buoker, maga énve- lem soha nem volt vacsorázni, és meg se csókolt soha. Csendesen nézte a lányt. Aztán elnevette magát, és olyan közel ment hozzá, hogy az arcuk csaknem összeért. — Nem, sajnos valóban nem tettem. De esküszöm, hogy nagyon szívesen megtettem volna. Sokkal szívesebben hajtanám félre a tincset azért, hogy megcsókolhassam, mint azért, hogy megfojtsam. De be kell látnia, hogy nincs más választásom. Igen, kiabáljon csak nyugodtan, kisasszony, itt úgyse hallja senki... — Fel a kezeket, Murand! — kiáltotta Rulot felügyelő, a- ki éppen akkor rontott be a szobába. — Csak nem gondolta, hogy ezt a fiatal hölgyet minden kíséret nélkül beengedtük az oroszlán barlangjába?! Murand már újra ura volt önmagának. — Egy kérdésem lenne csupán: A kisasszony miből jött rá, hogy ki vagyok tulajdonképpen? Lilly Pleur gúnyosan ránézett és azt mondta: — Hiszen éppen ezt akarom megmagyarázni. Amikor a gyilkosság történt, láttam ugyan a halott fényképét, de nem Ismertem őt fel. Csak néhány nappal ezelőtt, amikor meghallottam, hogy az egyik kolléga — aki megnézte André Murán d képeinek a tárlatát — tréfásan megjegyzi: „Ez a szerencsétlen egyre Jobban fest, és hoz is neki a konyhára.“ Ekkor gyűlt világosság az a- gyamhan... —tó— fordítása Jó éjt A lepinal, de hiszen nyílván ismertk, olyan készítmény, a- melytöl elalszik az ember, szóval altató. A telefon olyan készülék (magyarázzam? I, amely felkelt. Az orvosok azt tanácsolják, hogy aki nehezen alszik el, vegyen be lepinalt. A fönökök azt szokták javasolni, aki nehezen ébred fel, ébresztéssé magát telefonnal. Tapasztalatom szerint az a leghelyesebb, ha lefekvéskor lepinalt nyelünk le, de egyben a telefont ts. Máskülönben nem megy a dolog. Ügy tettem, ahogyan az orvos mondta, bevettem egy szem lepinalt. Elaludtam. De, sajnos, akadt más, aki nem aludt. így történt, hogy a telefon felriasztott álmomból: — Ktrill — monda egy kedves hang —, mit csinálsz? Ránéztem az órára, úristen, hiszen alig múlt el éjféli — Futballozom. — Jó pofa vagy. Megismerted a hangom? — Persze, persze. — No, ki vagyok? — Krümel. — Ne viccelj. En Kako vagyok. Emlékszel még rám? — Igen, valami dereng bennem. De mit akar maga ebben az időben? Történt valami? — Az ördögbe is, ml történt volna? Csak felvettem a telefonkagylót és felhívtalak. Hogy megy neked, öreg harcos? — Köszönöm, minden rendben. Es önnél? — Szintén. Mi újság nálad? — Ugyanaz, semmi. De mi van... — Ha tudnád, milyen óriási fáradsággal tudtam meg a telefonszámodatt — Kíván valamit tőlem? — Ugyan, ugyan, ki kívánna valamit tőled? Csak felhívtalak. Gondoltam, örülni fogsz. — Igen, természetesen örülök. Köszönöm szépen. — Nincs mtért? Igazán semmi mondanivalód sincs a számomra? — Mégis... Van. Például szeretném megkérdezni magától, tulajdonképpen hány óra van. — Fél három. Talán valami megbeszélésed van? — Hová mennék Ilyenkor?! — Csak úgy kérdeztem. Igazad ts van. Hova sietnék Ilyen idötdft. Aztán ebben a zuhogó esőben. — Kérem, mondja meg, egyáltalán honnan hívott fel engem? — Az automatából. — De hát miért nem megy inkább haza? — Erteilen vagy, pajtás? Mondtam már, hogy úgy szakad, mtntha dézsából öntenék, és már nem tudom, ebben a fülkében mit kezdjek unalmamban. • P. J. Lučenec (Losonc): Harangszó című írása alapján úgy ítéljük meg, hogy van íráskészsége. Kíváncsiak lennénk több munkájára is. A Harangszó hibájául rónánk fel, hogy nyelvileg egyenetlen, gondolatilag szegényes (szokvőnytéma — már nagyon sokszor megírták), és a logikai felépítésével is baj van. Tanuljon, művelje magát, s idővel jelentkezzék újra. „ősz és szomorú“: Leírni a százszor és ezerszer ismertet már nem érdemes. A költészet a „világ újrateremtése“! Erre gondoljon, amikor verseit írja. Az egymás mellé tördelt szavak még nem Jelentenek költészetet. Például: / ha meg- állsz az halál / ha megtorpansz: az súlyos betegség / itt csak rohanni lehet / e bolygó kerekén / stb. Tanuljon, művelje magát, smajd ha úgy érzi, olyat Irt, amit másoknak Is meg kell Ismerniük — jelentkezzék újral • „Napba öltözött lány“: Egyetlen vers alapján nem akarjuk se biztatni, se lebeszélni. Csak a versről mondunk hát véleményt. Naiv, gyerekes próbálkozás. Se gondolatilag, se költólieg nem mutat semmit. Ogý érezzük, hogy elsősorban tanulnia kellene még. • „AGASS“: Verseiben sajnos nem sikerült elkerülnie a kezdés egyetlen buktatóját sem — nyelvi darabosság. gondolatszegénység, színtelenség stb. Ogy érezzük, tanulnia kellene, ha elfogadhatót akar valaha is írni. • S. S. Nové Zámky (Érsekújvár): Közlési igényének, sajnos, nem tehetünk eleget. Illetve elrettentő példaként közöljük néhány sorát: / Szeretem a könnyet I mit e szem izzad, / amit a buja szerelem / később (elszikkaszt. / — Minek ide akkor a vers?l Lebeszéljük! Természetesen csak az írásról. Az agglegény és az élet Egyes tudósok szerint 8 család kollektivitását mint a társadalom sejtjét lebet pótolni valamivel, de a páros életet és az apai-anyai ösztönt semmivel. Mi is abbéi a föltevésből indulunk ki, hogy az ember nem élhet boldogan ezen a világon, ha egyedül van; ezért társulnia kell egy nagyobb csoporttal. Az ember énje néni szorul testének határai közé, mert van egy nagyobbik énje is, az úgynevezett társadalmi énje, és az addig terjed, ameddig szellemi és társadalmi tevékenysége elható]. Ebben a nagyobb társadalmi egységben él és mozog. Mai tapasztalataink alapján az ember e- gyetlen természetes, biológiailag is alátámasztott közössége a család, az otthon. Azért természetes, mert mindenki már a születésekor egy otthonban találja magát, s az otthon, a család egész életén át elkíséri; biológiailag is alátámasztott, mert a vórrokenságon, a családon keresztül láthatóvá teszi az ember nagyobbik énjót. Akinek a maga természetes csoportjában nem sikerül az élet, annak aligha sikerül más társadalmi csoportokban. Egy bölcs azt mondja: „Az ifjú tanuljon fiú módjára viselkedni az otthonában és tisztességtndóan a társaságban; legyen lelkiismeretes és becsületes, szeresse embertársait és társalkodjék a legderekabb emberekkel. Ha ilyen elvek szerint cselekszik, és még marad felhasználatlan ereje, olvasson könyveket.“ Függetlenül a családi élet fontosságától, az ember csak a másik nem megfelelő tagjával való harmonikus kiegészülésben fejezheti ki és teljesítheti ki magát és csak igy érheti el egyéniségének teljes kifejlődését. A nők tudják ezt a legjobban, mert mélyebb a biológiai érzékük, mint a férfiaké. Tudat alatt minden lány menyasszonyi fátyolról és lakodalmi zenéről álmodik. A természet sokkal erősebb anyai ösztönnel ruházta fel a nőt. semhogy ezt bármiféle divatos hóbort könnyűszerrel kiölhetné belőle. A természet sokkal inkább anyának, mint a férfi párjának szánta az asszonyt, s ezért olyan szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal ruházta tel, amelyek jóformán mind az anyai szerepére irányulnak, igazi magyarázatuk és egységük az anyai ösztönben rejlik; reálérzék, ítélőképesség, türelem az aprólékos dolgokhoz, szeretet a gyöngék és gyámoltalanok iránt, vágy, hogy gondját viselhessék valakinek, erős szeretet és gyűlölet, mély érzelmi élet és végül a dolgok egyén! szemlélete. Tévednek azok a filozófusok, akik megfeledkeznek a természet elgondolásáról és anélkül próbálják boldoggá tenni az aszszonyt, hogy számításba vennék anyai ösztönét, amely egész lényének uralkodó vonása és központi magyarázata. Az egészséges szellemben nevelt nőból sohasem vész el az anyai ösztön, kibukkan már a gyermekkorban és egyre erősödik a serdülőkoron át az érett korig. Ezzel szemben a férfiban az apai ösztön ritkán válik tudatossá harmincöt éven alul, vagy legalábbis amfg ötéves nem lesz a gyermeke. A fiatal férfi nemigen szokott gondolni az apaságra. Beleszeret egy lányba, véletlenül gyermeket nemszerez, és megfeledkezik róla — miközben a felesége másra sem tud gondolni —, mig aztán egyszer észreveszi, hogy van egy fia, vagy egy lánya, akit kivihet az utcára s büszkélkedhet vele a barátai előtt s csak ekkor kezd a gyermek iránt mint apa érezni. Sajnos még manapság is kevés az olyan húsz-hnszonöt éves férfi, aki ne mulatna, ha arra figyelmeztetik, hogy egyszer ő is apa lesz. Nem gondol az egészre. Ezzel szemben az asszony, életében a gyermek, sőt a gyermek várása is talán a legkomolyabb dolog, ez egész lényét annyira megváltoztatja, hogy jelleme és szokásai is átalakulnak. Mihelyt a nő anyának érzi magát, megváltozik szemében a világ. E pillanattól fogva nem kételkedik abban, hogy van küldetése a világon, van célja az életének. Érzi, hogy szükség van ró, tehát végzi a dolgát. A legelkényeztetettebb lány is mihelyst gyermeket szül, képes hónapokig álmatlanul ápolni a gyermekét. Igaz, hogy a természet rendjében nincs szükség ilyen apai ösztönre, s a természet nem is gondoskodott róla, hogy legyen, mert az igazat megvallva, „sok férfi olyan, mint a gánár, keveset törődik leszármazottaivai, azon kivül, bogy hozzájárul a szülésükhöz“ — állapítja meg szellemesen B. Shaw. Lélektanilag tehát b nő szenved a legjobban, ha valamilyen okból lényének ez a központi mozgató ereje nem jut kifejezésre és nem működhet. Senki se állítsa, hogy a gazdag és fényes életet élő színésznők boldogok, ha nincs gyermekük! Senkinek az élete nem lehet boldog, ha a külső élet felületes eredményein túl jellemének mélyebb búrjai meg nem szólalhatnak, és nem végezhetik természetes funkciójukat. A magányos élet mint ideál, az egyéni pályafutás előtérbe helyezése nemcsak önző, hanem bolondul beteges magatartás, ezért el kell ítélnünk. A megrögzött agglegény és vénlány félbemaradt egyéniség, aki túlságosan tele van a maga külső (irodalmi, művészeti stb.) teljesítményeivel, s azt hiszi, hogy megtalálhatja emberi boldogságát a családi élet valamilyen pótlékában, hogy találhat egy tökéletes kielégítő intellektuális, művészi vagy hivatásbeli érdeket. Ezek az emberek azért is oly hangoskodő- ak vagy embertelenül célratörőek, mert homályosan arra vágyódnak, hogy nekik is legyen valami helyük az életben. • ♦ • \
