Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-10-17 / 42. szám

t

új ifjúság 9

HOL VAN VIETNAM?

Az amerikai költők felelnek

„Buckleyt polgármesternők". Qk a menetelő vezérkar, a bazatlség folyaménak bárom ága, amely elöntötte az Ötödik Avenue-é a vietnami háború éljenzése-vlharában.

Az aluljáróba tódulókból barolas

a*

AVea i fr

4

%

m

SIDNEY BERNARD:

Díszmenet a bombának

Tele tetves szorongással keringek a várható vllágftélet kerítése körül. Nyugtalan szélroham csapkodja a Lexington és a Hatvanadik utca sarkát, egy kósza plakátot ejtve el lábamnál.

..Bombázni Hanoltl" — olvasható a mustárszlnú üzeneten. Három szőke műfűre, Kalóz Fiúk ez Idő szerint, össze-vlssza cikázik a blumlng9dale-l tömegben. Egyik parolijukon „Dobd le" gombok, a másikon

hepcláskodás gőze árad, miközben bátrahőkölnek félelmeik szomszédságába. A boltosok (6, végső alkuknak álmodóil) alig veszik észre a felbokrétázott fiúkat. Nagyon la lekötik őket az átadásvétell naplók, ezért vesztik szem elöl maguk körül az erőszak birodalmát.

Vajda Endre fordítása

LEO CONNELLAN:

A háború halottainak

Koporsó virágain átvonulók.

Fiúk, én nem tadom, mivégre haltok Ifjú nőink tárt szárnyú pingvinek —

Olelésüből kicsúsztok, s Így maradnak végleg it

Hullnak levalaitek, ti zsenge virágszálak Akár a gesztenye ágát rázná valaki.

Mezőtűz fogságából mezei agár —

Ekként buktok lábam elé.

Fiúk, sikolyotok főlsfrja álmaim.

A mögöttünk hagyott világot leölve Előlegezzük életünk a Holdon —

Örök testvérek voltnak, és htre-hamve nem marad.

Málinsz József tordftása

DONALD HALL:

Hal a falvaknak

Bombázott faluban holtak halmozóit >; mint az ölfa, fekete kérgfl hús.

A vén pap végigtekint

fial és leányai

teste fölött: Amerikába v«za*6 légifolyosókat

lét közöttük, csapa-króm gyáré kantlnokat.

repülőerődöket, $!■

amint városok lelett húznak vlgyázatosan nehogy lehullassanak valamit, Tát konyhagépeket őrölni hüst és főzeléket, hogy a maradék, ebéd után, kásaként csurogjon a szennycsatornákba fekete utcák alatt

s tovább az óceánba: ez már a boldog halaké, melyek meghalnák az amerikai tavakban.

Görgey Gábor fordítása

EVELYN THORNBt

Egyszerű vallomás

Barátom, ak! egykor Aulában volt tanftó, azt Írja levelében: Itt a dombok s ■ Hudson közt aranyban tobzódva jön az ősz. Midáss-levelek záporában és e fagy illatában járok, és boldognak érzem magam. Aztán, uramisten, eszbe kapok. Odaát egy országban, melyet szeretek a remek-szép embereket gyilkolják, a kedves barna embereket, kik az őz bájával mozognak és oly lágyan beszélnek.

En pedig Itt élek, a gyilkosok füldjén.

Jánosházy György fordítása

íz mérföld az OgeecheeT mocsár mellől, a fűrészteleptől föl a hegygerinc legtetejére, de Böböm- Nagynak csak egyetlen, óriási lépés. Ahogy azokat a közép-georgial vizesárkokat átlépegeti, hát azt látni kell.

— Hová mégy, Böhöm-Nagy?

— Térj ki, gyerek, e slattyogó lébak ötjéből. A kislányhoz megyek. Már iábüjjhegyen áll, és ügy vár reám.

A nyulak odvas fatörzsekbe Iramodtak, ott ezek a csattogó, óriási lábak közelükbe se érhettek.

— Vigyázz, Böhöm-Nagy — mondta a kis Bo —, ne hágj a fehér emberek tyúkszemére. Mert első a fehér ember.

Böhöm-Nagy úgy dobta át fél lábát a vaskerítésen, mintha kapanyélen lovagolna. Egy ideig lovag- löülésben maradt odafent, és onnét nézett vissza a fekete legényre. Sötétedett már a mocsarak fölött, és rá még tíz mérföld várt.

— Nem cseresznyézek én egy tálbői a fehér emberekkel — mondta a fiúnak. — Csak békén hagyjanak, öszvért nyúzok, ciprusrönköt húzgálok nekik, de ha vége a napnak, már messze járok, ahol nincsenek fehér emberek.

A fák közt a baglyok megelevenedtek. Ezek a huhogó madarak üdvözllk a leszálló napot.

A fekete fiú az öszvéristállő udvarán a fejét vakarta, és úgy nézte a hanyatló napot. Ha nem kellene még megetetnie az öszvéreket, ha lenne egypér garas a zsebében, szívesen tartana ő Is Bö- höm-Naggyal. Szombat este volt, Ilyenkor benn a városban hordószám ál! a sült farkashal. De ehetnék azokból a pompás Illatú halakból.

' — Hamarosan én is kerítek magamnak egy kislányt — mondta kis Bo.

— Csak ne az enyémet, öcskös, és akkor még segítek is neked.

Másika lábát is átdobta a rácsos ' kerítésen, és nekivágott az emelkedőnek. Tíz mérföld a mocsaraktól föl a hegygerinc legtetejéig, és akikor már ott ts van. Bokrok csattogtak a lába körül, lába nyomában. Nem várhatott, míg ezek a mocsár menti bokrok visszacsapódnak. Föl a rönkös úton, át a mélyföldön, három sor kukoricát egy lépésre, így járta Böhöm-Nagy az útját.

Egy-két színes legény lebzselt a széles úton. Még csak meg se fordíthatták fejüket, Böhöm-Nagy már a nyakukon volt.

— Térjetek ki e slattyó lábak útjából, fiúk — kiáltotta. — Mert Itt jövök.

— Hová, Böhöm-Nagy?

Igencsak Iparkodniuk kellett, hogy lépést tartsanak vele. Szedni

a lábukat, hogy le ne maradjanak

a hétöles léptek mögött. Hamar kifogytak a szuszból.

— Egyikötök azt kérdezte, hová megyek — mondta Böhöm-Nagy. — Egy mandulaszemü kislányhoz, hozzá igyekszik, udvarolni egy kicsit

— Csaik el ne felejts tütülnl, Böhöm-Nagy, mielőtt rányitod az ajtót. A mandulaszemü kislányok nem szeretik, ha meglepik őket.

— Igazat tütülsz, öcskös, csakhogy nem jó helyen mondod, amit mondasz. Böhöm-Nagy kislánya a kapuban vár rá.

— A szombat esti legények jól teszik, ha sietnek. Eil kell verjék a bérüket, mire a hétfő reggeli füttyszó a fülükbe csördít.

A fiúk elmaradtak, megálltak fújtatni, szuszogni. Hogyan is lehetne szombat este lépést tartani a hét láb magas öszvérnyúzóval?!

A széles utat Böhöm-Nagy túlságosan girbegurbának találta. Átvágott hét a földeken, és nyílegyenesen húzott a tányér sült hal irányéba. A város fényei fölvlllantak, elébe szaladtak, szemébe tűztek, mint megannyi szentjánosbogár. Nyolc mérföld a városig, aztán még kettő, és akkor megzörgeti annak a mandulaszemü kislánynak az ajtaját.

A széles út most kiegyenesedett, újra azon Iparkodott tovább Böhöm-Nagy a város felé. Kocsikon az Idős népek, gyalogszert a fiatalos, mind kitértek a slattyogó lábak útjából. Bricskába fogott öszvérek, út közepén haladó sportkocsik mind félreálltak, hogy átengedjék.

— Miért oly sietősen, Böhöm- Nagy?

— Vigyázzatok feketék, nehogy megvakltson benneteket a por, a- mtt fölverek. Úton vagyok.

— Hová, Böhöm-Nagy?

— Vár a kislány a kapuban. Nem szereti, ha váratják.

— Lassíts, Böhöm-Nagy, hadd hűljön le a talpad. Közel már a fehér emberek városa. Nem tűrik, hogy tyúkszemükre lépjenek a feketék.

— Ha leszáll a nap, a magam ura vagyok. Nem állhatok meg nézelődni, kinek milyen a bőre.

Az idős népek káráltak, az öszvérek nekieredtek. Sehogy se tetszett nekik a nagy darab néger beszéde.

— Nem vinnél el magaddal, Böhöm-Nagy? — tudakolták a fiatal legények. — Én is kilopnék egy csibét a ketrecből.

— Ahová én megyek, ott magam vagyok kakas a pitvarban. Megtépázom, aki odadugja a csőrét. Félre, fekete fiúk, félre!

Ment az utcán végig, mindig középen. Nem volt elég tágas a járda, ha ennyire sietett. Megeszik egy tányér sült halat, aztán máris megy tovább. Vár rá a mandulaszemü, nincs vesztegetni való Ideje. Nyolc mérföldet megtett, két rövidke még hátra. A fürésztelepl tűzoltóknak hétfő reggel akkorát kell majd füttyenteniük, mintha az ígéret földjére csalogatnék az embert.

A halszag egyenest a járda ajtajához vezette. Tán rózsahal lesz, de annak se kevésbé csiklandós a szaga. Arra már nem futja Idejéből, hogy egy tál jófajta uszonyra is befizessen.

Kezét a csárda kilincsére tette. Ha megeszi a vacsorát, máris Indul. Látta a mandulaszemű kislányt, ahogy innét két mérföldre vár reá.

A fiúk mind a vacsoránál ültek. A terem teli volt hozzá hasonlóan éhes népekkel. A tűzhely meg sült hallal, de a hordót csak félig ürítették ki. Van itt jó falat elég, akár száz éhes embernek is.

Kezét még mindig a csárda kilincsén tartotta, orrával szippantott a szagokból. Ha tehetné, venne egyszer egy egész hordó farkashalat. És mind megenné.

— Mért a hajrá, Böhöm-Nagy?

— Nincs időm, fehér góré. Eresz- szen, hadd menjek.

Az éjszakai ügyeletes rendőr szétikattantotta a kézi bilincset, és

Böhöm-Nagy karjáért nyúlt. Böhöm-Nagy oldalt lépett.

— Okosabb, ha lecsuknak. Sok hajtól szabadulok. Unom már, hogy minden szombat este verekedő négereket hajkurásszak, szerte a városban.

— Nem bántottam soha egy lelket se, fehér góré. Verekedni meg még úgy se szoktam, összetéveszt valakivel, fehér góré. Biztos mást keres. Csak átmenőben vagyok Itt, kislányhoz megyek.

— Ami biztos, biztos. Okosabb, ha lecsuklak hétfő reggelig. Nyújtsd csak a karod, néger, hadd tegyem rá a bilincset.

Böhöm-Nagy oldalt lépett. A mandulaszemü kislányra gondolt. Sehogy se akarözott fölcserélnl a lányt egy zárkával. Oldalt lépett.

— Lelőlek, néger. Még egy lépés, és durrl

— Kérem, fehér góré, eresszen. Inkább nem eszem vacsorát, már kotródom is a városból. Látnom kell a kislányt, mielőtt hétfő reggel fólkél a nap.

Böhöm-Nagy oldalt lépett. Az éjszakai rendőr eleresztette a bilincset, és előkapta revolverét. Bö- höm-Nagyra célzott, és elrántotta a ravaszt. Böhöm-Nagy a földre zuhant.

— Nem volt erre semmi oka, fehér góré. Nem vagyok én csak egy nagy darab fekete néger, akinek viszket a talpa. Százszor inkább szaladok, mint egy helyben állok.

Emberek jöttek futva, de egy részük megfordult, és másfelé vette útját. Egy-kettő megállt, és Bö- höm-Nagyot nézte, ahogy lábát tapogatja, rá tud-e állni. Még két mérföldre kell mennie, hogy elérjen föl, a hegygerinc legtetejére.

Az emberek körülállták, és az éjszakai rendőr eltette revolverét. Böhöm-Nagy megpróbált feltápász- kodnl, hogy folytassa útját. Az a mandulaszemü már lábujjhegyen vár rá a kapuban.

— Fehér góré, nagyon bánom, hogy azt hitte, belém kell lőnie. Nem bántottam én még fehér embert, ők se kössenek belém. Mert ha ez Így megy, mi haszna az életnek? Akkor legjobb, ha elfújom a gyertyát és eltűnök. Adjon egy lepedőt, hadd takarom be csontomat-bőrömet.

— Pofa be, néger — mondja a fehér góré. — Ha sokat járatod, újra veszem a revolvert, és azzal nógatlak.

Az emberek visszahúzódtak, nehogy túlságosan közel álljanak. Az éjszakai rendőr kezét a revolver agyára tette, hogy kéznél legyen, szükség esetén.

— Hát ha ez így megy, akkor adjatok utat Böhöm-Nagynak. Mert itt jövök.

Vámosi Pál fordítása