Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-26 / 39. szám
2 új ifjúság ^naress^. u A KONTAKTUS ÉS AZ ÚJ IFJÚSÁG KÖZÖS NAGY NYÁRI VERSENYÉNEK NYERTESEI Az 1. díj tengerparti üdülés 2500 Kčs értékben. Nyerte Török Benedek, Topol'níky, A 2. díj külföldi társasutazás 2000 Kčs értékben. Nyerte Kállai Edit, Šamorín. A 3. díj Exa I A fényképezőgép. Nyerte Bajkai Zsuzsanna, Búč. A 4. díj kétszemélyes sátor, teljes felszereléssel. Nyerte Lipták Agnes, Šaca. Az 5. díj kerékpár. Nyerte Jakubcsík Katalin, Veľké Kapušany. A 6. díj Szonáta tranzisztoros rádió. Nyerte Szobi Kálmán, Búč. A 7. díj Szonáta tranzisztoros rádió. Nyerte a SZISZ Vŕbová nad Váhom-i alapszervezete. A 8. díj Pentacon Electra fényképezőgép. Nyerte Szabó Teréz, Búč. A 9. díj kétszemélyes sátor. Nyerte Jáger Pál, Maťovce. A 10. díj Rena tranzisztoros rádió. Nyerte Sátek János, Búč. A 11. díj Rena tranzisztoros rádió. Nyerte Zima Anna, Mliečno. A 12. díj Tollaslabda felszerelés, felfújható matraccal. Nyerte Bial Barnabás, Fiľakovo. A 13-16. díjak könyvutalványok egyenként 200 Kčs értékben. Nyerték: Bachratý Károly, Veľké Ül’any. Ifj. Retkes Lajos, Búč. Gondová Olga, Veľké Ül'any. Pozor Éva, Brzotín. A 17-20. díjak hanglemezek, illetve könyv- utalványok egyenként 100 korona értékben. Nyerté^: Varga Lajos, Búč. Lukács Mária, Veľké Ül'any. Almáši Edit, Búč. Kubik Tibor, Diakovce. A nyereményeket postán küldjük el, illetve a nyertesek átvehetik őket az Üj Ifjúság szerkesztőségében minden nap 9-től, 12 óráig. Cím; Bratislava, Pražská 9. OJ Ifjúság, a Szocialista Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságának lapja # Kiadja a Smena kiadóvállalata # Szerkesztőség és adminisztráció: Bratislava, Pražské 9 Telefon: 485-41-45. Postafiék 30 0 Főszerkesztő dr STRASSER GYÖRGY. Nyomja: Západoslovenské tlačiarne 01 0 Előfizetési dii egész évre 52.— Kčs. félévre 26.— Kčs @ Terjeszti a Pos ta Hfrlapszolgálata. Előfizethető minden postakézbesítönél vagy postahivatalnál © Kéziratokat nem őrzőnk megesnem küldünk vissza 0 A lapot külföldre a PNS Ústredná expe dfcia tlače, Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 48 útján lehet megrendelni. ÜZLETEMBER Barátom a minap megint zsörtölődött: — Hogy micsoda fafejek ezek a mi üzletembereink! — kezdte. — Semmi leleményesség, parányi üzleti szellem nincsen bennük. — Nem árulta el, mi az oka ennek a lebecsülő megállapításnak, hanem folytatta tovább: — A kapitalistáknál legalább a konkurrencía kényszeríti az üzleteseket, hogy versenyezzenek a vevő megnyeréséért, de nálunk még csak a konkurrens cégtől sem kell tartaniuk. A gyártó diktálja feltételeit a vevőnek, a vevő pedig kénytelen megvenni azt, amit Ö, a gyártó nagylelkűen -az üzletbe ad. — Szusszantott egyet és hozzátette: — Kár, hogy eltűnt a konkurencia vészfékje, nincs, ami riassza termelőinket. A konkurenciának erről a vészfékéről már hallottam valamit a hatvannyolcas év derekán is. Akkoriban Ota Šik és társai hangoztatták, hogy a szocialista termelési viszonyok nem teremtenek elegendő Indokot a kezdeményezéshez a gyártók és a kereskedők részére. Az egyes Ipari és más szükségleti cikkeket gyártó vállalatoknak monopóliumuk van — mondották —, nincs verseny, nincsen konkurrencia. Ezeknek a „közgazdászoknak“ az elmélete szerint harcolniuk kell a szocialista üzemek monopolhelyzete ellen, szét kell aprózni a nagy üzemeket, és több hasonló cikket gyártó egységet kell létesíteni, hogy konkurrencia- harc folyjon közöttük, mert ez a haladás egyedüli hatóereje!!! Nagy bölcseletnek tüntették fel elméletükben ezek a „spanyol viasz feltalálói“. Ismeretes, hogy a kapitalista vállalkozók közötti konkurenciának nagyon durva módszerei vannak. A , harc résztvevői könyörtelenek egymással szerűben, a harcnak nincsenek gátlő szabályai, minden eszköz felhasználható a szemen- szedett hazugságoktól kezdve, a csaláson, üzemi kémkedésen, megveszegelé- sen keresztül egészen a lopásig és a gyilkosságig. A konkurrencia egyáltalán nem veszi figyelembe a vevőt mint fogyasztót, hanem kizárólag csak mint hasznot, jövedelmet hozó tényezőt. A fogyasztó szükségleteit csak annyiban elégíti ki, amennyire ez magas Jövedelmet biztosít a monopolistáknak. A konkurrencia nem embert Iát a fogyasztóban, hanem csak tárgyat, vevőt, amely ügyes kezelés esetében aranyat fizet. A konkurrencia nagyon embertelen harci módszer. Vannak a kapitalista világ bölcsészei között is olyanok, akik látják a konkurrencia embertelenségeit, és munkáikban’. mindezt elítélik. De képtelenek eltávolítani ezt a társadalmi kért, mert a kapitalista társadalmi rendszernek olyan sajátossága ez, mely nélkül nem létezhetne. A konkurrencia szerves részét képezi a kapitalizmusnak és a haladás egyedüli hajtóereje ebben a rendszerben. Itt egyének állanak szemben egymással. Mindenki mindenkinek az ellensége. „A pénznek nincsen szaga“ - mondják. Az a kereskedő ügyes, aki eladja áruját, és egyáltalán nem érdekes, hogy az eladott áru minősége milyen. Ügyes az a kereskedő, akt rossz árut ad el drága pénzért. Ezt üzleti szellemnek nevezik. Érdekes, hogy Itt a monopóliumok is — tehát a: magángyártók kiváltságával rendelkező vállalatok — nem a termelés fokozásának és minőségi javításának következményei, hanem a termelőeszközök tulajdonosainak, a kapitalistáknak nagyobb jövedelemért folytatott hajsza létesítményei.' Teljesen ellenkező érdekei vannak a szocialista társadalmi rendszernek. Valóban, nálunk Is vannak egyesített nagy termelő egységek, nagy üzemi csoportosulások, melyeket más megfelelő jelző hiányában kartelleknek, trösztöknek, vagyis „monopóliumoknak“ is nevezhetünk. De ezeknek keletkezése egészen eltérő. Nem a fogyasztók és a munkások fokozottabb kizsákmányolására létesültek — mint a kapitalista monopóliumok —, hanem a termelés fokozására, a dolgozók Jobb minőségű termékekkel való ellátására. A műszaki fejődést nem lehet elképzelni nagyteljesítményű önműködő termelő „vonalak nélkül. Ezeket nem lehet kicsi, szétaprózott üzemekben érvényesíteni és kihasználni. A technika ilyen irányú nyomására a legideálisabb feltételeket a szocialista társadalmi rendszer termelési viszonyai alkotják. Itt a termelőeszközök egyedüli tulajdonosa a társadalom. A nagy termelő egységek, nagy üzemi csoportosulások itt csupán szervezés kérdése, az egységes irányítás szempontjai. Ezek megvalósíthatók ősz- szerű, tehát jellegzetes emberi eszközökkel. A magántulajdonra alapozott társadalmi rendszer ilyen békés emberi eszközökkel nem képes eleget tenni a technika vívmányaiból eredő nyomásoknak. Ott a korszerű műszaki fejlődés pusztítás és rombolás árán kénytelen utat törni magának, melynek jellegzetes kifejezője a konkurrencia, a termelőeszközök egyéni tulajdonosai közötti „verekedés“. Ezekkel kapcsolatban természetesen eltérő lesz a ml üzlethálózatunk küldetése Is. Elárusítóink nem az egyes „monopóliumok“ fizetett ügynökei, hanem a kitermelt anyagi javak kézbesítői, átadói azok részére, akiknek a szocialista termelő címezte termékeit. A mi „üzletembereink“ nem a termelőeszközök tulajdonosait szolgálják, mert ilyen nálunk nincsen. A szocialista társadalmat szolgálják, mert ez az egyedüli tulajdonosa az összes gyáraknak, *z üzemeknek, melyeknek termékeit üzleteinkben árusítják. Nálunk nem szükséges, hogy az elárusító előnyben részesítse valamelyik céget vagy vállalatot. Semmi sem vezeti ahhoz, hogy szándékosan csaljon, hogy becsapja a vevőt és rábeszélje a rosszabb minőségű áru megvételére, csak azért, mert ezt az „ő“ cégje gyártotta. Zoltán barátom „üzletembereteknek“ ezt a rózsás beállítását kifogásolta. — Ha ez így lenne, ahogyan te mondod — dünnyögte —, akkor nem kellene, hogy bíróságaink a szocialista vagyon sikkasztéival foglalkozzanak, és az elárusítók Is kedvesebbek lennének az üzletekben azokhoz, akiknek „átadják“ a termékeket. Egyetértettem barátommal abban, hogy üzlethálózatunk még nem a legklfogás- talanabbul működik, nagyon sok helyen a mi üzleteseink a kapitalista világból átvett „módszerekkel“ dolgoznak. Sok vonásban hasonlít még a szocialista kereskedelem a kapitalista kereskedelemre. Ez kedvezőtlenül befolyásolja a ml „üzletembereinket“. Hogy a szocialista erkölcsöt kialakítsuk és megszilárdítsuk, még sok a tennivalónk nemcsak az üzlethálózat dolgozói között, hanem a termelőmunka különböző szakaszaiban is. Ezt pedig nem a kapitalista módszerek visszaállításával érhetjük el, hanem kizárólag a szocialista módszerek szakadatlan, türelmes tökéletesítésével. Pali NYÁRI VISSZAEMLÉKEZÉS Nyár volt — a kirándulások, nyaralások, egyszóval: az édes gondtalanság évszaka. Legalábbis az lenne, ha apró- cseprő kellemetlenségek nem keserítenék meg ilyenkor Is életünket. Vannak boldog emberek, akik saját „kocsival“ veszik nyakukba a kilométereket, vannak szerencsések, akik repülőgéppel indulnak világot látni, de vannak olyanok ts, akiknek á vonat is megfelel. Az ő érdekükben szeretnék néhány gondolatot papírra vetni. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én nyári kánikulában Inkább utazom éjszaka, mint nappal — ilyenkor ugyanis kevésbé kell tartanom nap- szúrástól meg hasonló kellemetlenségektől. Nem szoktam magammal nagy élelmiszerkészletet hordani, mert ugye kinek van kedve kirándulásra: turisztikára vagy hasonló vállalkozásokra nagy csomagot cipelni. Nem tagadom, néha bizony üt közben is meg szoktam éhezni, így volt ez a zvoleni (Zólyom) vasútállomáson is, ahová röviddel éjfél után érkeztem meg. Természetesen mindjárt az éttermet vagy legalább Is valamilyen büfét kerestem, de legnagyobb sajnálatomra minden zárva volt. Rövidesen megtudtam, hogy az állomás területén csak a jegypénztárnál és az illemhelyen tartanak éjjeli szolgálatot. Nem sokkal ezután arra is rájöttem, hogy ha nem akarok lekésni a vonatról, vagy éppen nincs kedvem feketén utazni, a jegypénztárnál „szolgálatot teljesítő“ személyt kopogtatással, sőt erélyes döröm böléssel kell megfosztanom édes álmától, ami miatt — őszintén meg mondva — igen szégyenkeztem. Korgó gyomorral szálltam fel a Nové Zámky (Érsekújvár) felé induló vonatra, s azon töprengtem, hogy miért teljesítnek éjjeli szolgálatot az Illemhelyen és miért nem az étteremben. Lehet, hogy az átlagosnál gyengébb a felfogó képességem, de ez máig sem megy a fejembe. A Nové Zámky-i vasútállomáson ugyanis minden éjszaka reggelig nyitva van a büfé. Sokan talán azt hiszik, hogy most a Nové Zámky-i állomást szeretném példaképül állítani az összes pályaudvarok elé. Szó sincs róla. Igaz ugyan, hogy az új állomás- épület szemet gyönyörködtető látvány, de Itt sincs minden a legnagyobb rendben: a jegypénztárnál tapasztaltam egy apró rendellenességet, amikor a pénztárosnő drágább jegyet akart nyakamba sózni, mint amilyenre szükségem volt. Igaz ugyan, hogy ezzel a drágább jegygyei messzebbre utazhattam volna, de — nem tehetek róla — nekem éppen akkor nem volt kedvem messzire menni. Mikor ezt pironkodva bevallottam, a jegyárusító egyén — máig sem tudom, mivel sérthettem meg —, úgy rám mordult, hogy hirtelen megbántam vakmerőségemet, de már nem volt visszaút: nagy zúgolódások közepette aztán mégiscsak kicserélte jegyemet olcsóbbra. Talán mondanom sem kell, mennyire lekötelezett. Végül még egy kényes témáról szeretnék írni. Tizenkét őrás utazás után szálltam le a vonatról a Spišská Nová Ves-i (Iglő) vasútállomáson. Amit elő szőr keresni kezdtem, az a bizonyos kis mellékhelyiség volt, melyet a vonatban — az utasok tömege miatt — nem sikerült elérnem. Tíz percnyi lázas keresés után végre megtaláltam az illető helyet, amely — legnagyobb megrökönyödésemre — zárva volt. Érthetően megörültem, mikor felfedeztem egy táblácskát azzal a felirattal, hogy az Illemhely kulcsait a csomagmegőrzőben adják ki. Bementem hát a csomagmegőrzőbe, és kértem a kulcsot. Talán hihetetlen, de így Igaz: azt a választ kaptam, hogy a kulcsot elvitte egy férfi, várjam meg, mig visszajön, addig fizessem ki a berendezések használatáért járó ötven fillért. Fizettem hát és vártam. Körülbelül negyed óra múlva megérkezett a férfi a kulcsokkal és széles vigyorral a kezembe nyomta őket. Most azon gondolkozom, hány ember fordulhat meg naponta a Spišská Nová Ves i vasútállomáson, s hánynak lehet' közülük sürgősebb a „dolga“, mint nekem volt. Nem Irigylésre méltó hát a vonattal utazók helyzete. Főleg akkor nem, ha még a vonatok tisztaságával is baj van. A kételkedőnek, aki még nem látott piszkos szerelvényt, s így meg van győződve vonataink tökéletes tisztaságáról, azt tanácsolom, hogy utazzék egyszer a Štúrovo — Levice (Párkány — Léva) vonalon. Megjósolom, iilüzíóromboló látványban lesz része, s bár szabad hely lesz elég, nem fogja tudni eldönteni, hova üljön le, mert mindenütt annyi hamu, cigarettacsikk, esetleg barackmag lesz felhalmozva. De ne essék kétségbe: nincs egyedül; ezen a vonalon mindenki iylen körülmények között utazik. Talán a stúrovól állomáson kevés a takarítónő. De mit törődünk mi ezzel, még ha sokan volnának is? Mi közünk hozzá? Elvégre senki sem kívánhatja tőlük, hogy szakadjanak meg! Varga Erzsébet
