Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-19 / 38. szám

8 tij ifjúság

Jiŕí Marek:

Vak

■ *

acio

E történetben sokkal kevesebb kényelmet találunk, mint amennyi hozzátartozna a nyárhoz, viszont annál több benne a rejtély, úgyhogy víz- parti vagy hegyi üdülésről szó sem lehet.

Ha Bouše felügyelő úrnak bármikor eszébe jutott legutolsó szabadsága, mindig azt mondogatta, hogy elvitte az ördög, noha ez így nem volt egészen Igaz. Inkább a kedves tieje, Boušéné asszony vitte el, jobban mondva intézte el, hogy Itt tölthessék a szabadságukat, azzal a női makacssággal, amely sokszor az egymáshoz nem Illő dolgokat is váratlan összefüggésekbe szokta hozni. Csakhogy az asszonyok azt sohasem akarják megérteni, így tehát Bouše úrnak Is egészen a német határszélre kellett utaznia,' a hegyek közé, amelyek iránt semmi vonzalmat sem érzett, olyan emberek közé, akikkel nem tudott kedvére elbeszélgetni, csupán azért, mert a nagyságos asszony kiszámította, hogy milyen olcsón megúszhatják a nyaralást, mivelhogy egy ilyen isten háta, mögötti helyi lyukban még van értéke a pénznek, arról nem is beszélve, hogy még vörös áfonyát is főzhet be, és Bouše úr távol lesz a bűnüldözés minden lehetőségétől, a- zonkfvül a fiuk gyakorolhatja a német nyelvet, aminek rendkívüli hasznát látja majd az iskolában és az életben. — Ahány nyelvet bírsz, any- nyl embert érsz, mondogatta oktatólag a nagyságos asszony, mire Bouše úr, kint ülve a ház előtt a kertben, dörmögve azt válaszolta, hogy ezt elsősorban ezeknek a fritzeknek kellene megszívlelniük itt a környéken, s legalább egy kicsit megtanulhatnának csehül.

Természetesen a hegyek között som volt olcsó semmi, mint másutt, az ifjú Bouše természetesen a helybeli csendőrök és vasutasok gyerekeivel barátkozott, s csehül beszélt velük, és németül csak akkor ejtett néhány szót dadogva, ha a szűk folyosón véletlenül összetalálkozott a háziak Gretl nevű lányával, akinek duzzadó mellén majd szétpattant a blúz. Vörös áfonya valahogy nem Igen sok termett azon az éven, s ráadásul a frissen kaszált rétek kitünően biztosították, hogy kiújuljon Bouše úr szénanáthája, és halálra tüsszög- je magát.

Az egyetlen reménysugár az a végképp nem Is sejtett körülmény volt, hogy az átkozott nátha ellen, melyet a pompás szénaillat annyira serkentett, furcsa mód nagyszerrű orvosságnak bizonyult a Zur Forelle vendéglőben felfedezett pálinka. Maga a mogorva vendéglős mérte, aki éppen -csak törte a cseh nyelvet, de azt sem szívesen, s akit Bouše úr jóindulatúan Forel úrnak hívott! Nos, ez a barátságtalan ember olcsón adta a pálinkát, amely valószínűleg házi készítésű volt, gyomorbaj elleni gyógynövényeket tartalmazott, de kitűnő hatással volt a szénanáthára.

Bouše felügyelő pompásan unatkozott a családi vakáción. Általában mindenféle vakációt ostobaságnak tartott; ahhoz, hogy egy bűnügyi felügyelő nyugodtan tölthesse a szabadságát, szabadságra kellene mennie minden kasszafúrónak, lakás- és padlástolvajnak, szabadságra kellene mennie annak a gazember Krej- cingrnek, aki vonatrablásra adta magát, és még sok más jómadárnak, egyszóval szabadságot kellene kapnia az egész prágai alvilágnak, és nemcsak Bouše felügyelőnek, mert így három hét múlva rá sem fog ismerni a körzetére. Ha rágondol, hogy mi történhet azalatt Prágában, míg ő itt üdül a határmenti hegyekben, elmegy minden öröme.

Ráadásul itt semmi érdekes dolog nem történt: itt szó sem lehetett a prágai kocsmákban folytatott meghitt beszélgetésekről, amelyeket any- nylra szeretett, s amelyek mindig annyi dologra fényt derítettek, mivelhogy a németek kétszer olyan barátságtalanul viselkedtek vele szemben, amint megtudták, hogy a rendőrségnél dolgozik. Így tehát csak a helyi csendőrök maradtak számára, akiknek sohasem akadt semmilyen érdekes dolguk, mert az egyetlen, ami itt történhetett az a csempészet volt, az pedig a vámőrség ügykörébe tartozik, no meg a náci röplapok terjesztése, és a fehérharisnyás henleinlsta ifjúság* mindenféle összejövetelei és felvonulásai, ami teljesen érdektelen egy kriminalista számára. Az állomáson megismerkedett két-három vasutassal, de már az állomásíőnök- kel össze sem barátkozott, mivel német volt, csakhogy mi érdekeset mondhatnak a vasutasok egy ilyen eldugott kis állomáson, ahol igazán a madár se jár, ahol — a női szeszély miatt — meg kell halnia unalmában egy rendőrfelügyelőnek?

Am Bouše úr mégiscsak felfedezett a falu végén az erdőben egy érdekes épületet, mely egyrészt valamiféle öreg kopott kastélyra emlékeztetett, másrészt elhanyagolt gazdaságot sejtetett, csakhogy a kutyaugatáson kívül semmilyen más háziállat hangját nem lehetett ott hallani, és a hosszú falon, mely ezt a rejtélyes épületet elválasztotta a világtól, egy szél- és esőverte felirat állt: Maschinen Tischlerei, mely fölött — az előírás szerint —, ott függött a cseh nyelvű cégtábla is: " Strojní Truhlárstvl.

Bouše úrnak mindjárt eszébe ötlött, hogy a táblán az i-t mind a kétszer röviden' írták, s hogy az r-ről is hiányzik a horog. Ez a felfedezés arra késztette, hogy köpjön egyet: nézze meg az ember, ezek a piszkok még azon a horgon is spórolni akarnak, majd én adok nekik! És azzal — a- lighanem - azért, hogy valamiképpen bosszút álljon rajtuk — keresett egy tégladarabot és a hanyagul elkészített cseh feliraton kijavította a helyesírási hibákat, mégpedig pirossal, ahogyan a fia iskolai füzeteiben szokta.

Amikor elkészült vele, észrevette, hogy a falon át valaki nézi őt. Egy komor, szőrös arc bámult rá, melyen a legfeltűnőbb volt a rettenetesen bandzsa szempár. Az az ember úgy tartotta a fejét, hogy Bouše úr kissé zavarba jött, nem tudta, hogy ránéz-e, vagy valahová az erdőbe. Mégis szégyellni kezdte, amit tett.

— Egy kicsit kijavítottam ezt itt maguknak — mondta bizonytalanul, és búcsúzóul megemelte a kalapját.

A bandzsa dünnyögött valamit, majd ismét eltűnj a fal mögött. Nem valami barátságosak itt az emberek, az tény, mondta magában Bouše úr. Másnap megint elment oda, hogy körülnézzen, egy belső hang mintha azt súgta volna neki, hogy ez az ember letörli a piros javításokat, de nem törölte le, az ékezetek és a horgok a helyükön voltak, valószínűleg nem érte meg neki a dolog a fáradságot.

Amikor később elmondta az esetet a főtörzsőrmesternek, a bölcs és tapasztalt férfi csak legyintett rá: — Felügyelő úr, ha mi, csendőrök csak a cseh feliratokat javítgatnánk, akkor semmi másra nem jutna időnk. Ezek a gazemberek szándékosan írják rosszul, mert szerintük ez a rész a birodalomhoz tartozik, így hát az összes csehet el kell pusztítani minden ékezettel és horoggal együtt. Hát igen, szép dolgokat kellett megérnünk!

Azt is megmagyarázta a felügyelőnek, hogy az a gépesített asztalosműhely voltaképpen egy csődbe jutott vállalat, de aki mögéje néz a dolgoknak, azt nem csaphatják be; amolyan íratlan rendeletet kaptak e- zek, hogy mindnyájan a lehető legrosszabbul működjenek, ahogyan a közmondásban áll, minél rosszabbul, annál jobb. Most már csak az öreg tulajdonos lakik ott, valamilyen Poltz, akinél a bandzsa Sepl szolgál, néha felfogadnak néhány munkást és' sétapálcát gyártanak.

— Sétapálcát? — csodálkozott ei Bouše úr.

— Azt, nem is gondolja, milyen nagyszerű üzlet az'. Állítólag forté- lyos dolog az elkészítése, különleges faanyag kell hozzá, amit sokáig pácolnak és áztatnak, mielőtt meghajlítanák, én nem értek hozzá, mi csendőrök nem sétapálcát hordunk, hanem kardot...

— A mi tanácsos urunk szeretné, ha sétapálcával megjelenhetne az utcán — szomorodott el Bouše úr. — Már úgy értem, Vacátko tanácsos úr, vajon mit csinálhat, ha én szabadságon vagyok! A gondolat, hogy egy szép sétapálcával meglepje a tanácsos urat, nem hagyta nyugodni, Annyira a hatalmába kerítette a felügyelőt, mintha az egész haszontalan tétlenkedésének az egyetlen mentsége az volna, hogy egy olyan sétapálcát vigyen magával Prágába, amilyenre a tanácsos úr már régóta vágyik, egy könnyű és elegáns fekete sétapálcát, amelyről a tanácsos úr éppen az Imént beszélt. Mégiscsak furcsa dolog, hogy ma Prágában nem lehet kapni egy rendes sétapálcát, egyáltalán valahogy kezd kimenni a divatból, a ficsúrok már nem hordanak sétapálcát, hanem boternyőt, azt pedig a tanácsos úr nyilván megveti. A tanácsos úr beszédéből azt, is kivette, mi a különbség a sétapálca és a fütykös között, a bambusznádból és az igazi ébenfából készült sétapálca között. Azt remélte, hogy itt, ahoi eddig semmilyen rendes dolgot nem látott, legalább egy liven sétapálcára szert tehet, amelyet majd a tanácsos úr gyakorlott mozdulattal megsuhogtat, és elismerően Bouše úrra nézve valami olyasmit mond majd, hogy ez igen, ilyennek kell lennie egy igazi sétapálcának...

A furcsa faluvégi épület egyszerre kezdett kevésbé furcsának tetszeni a szemében, s voltaképpen már a feliratokon észlelt helyesírási hibák sem bosszantották annyira, elvégre ezek az emberek mégiscsak németek, és egy német talán képes megérteni, hogy mi az a horog és mi az a pont?

Bouše felügyelő pár nappal az elutazásuk előtt — miután Forel úrnál felhajtott két féldeci gyomorerősítőt —■ elindult a, Poltz-féle gyárba.

Nem volt könnyű bejutni oda, a nagykapu be volt zárva, s amikor megnyitotta a kiskaput, belülről egy hatalmas kutya orra jelent meg a kapurésben. Bouše úr nem óhajtott vele közelebbről megismerkedni. A kutya sokáig és makacsul ugatott, míg végre megjelent a kapuban a bandzsa Sepl és morgott valamit az orra alatt. A felügyelő a legnyájasabban elmosolyodott, ahogy csak tudott, s közölte, hogy szeretne beszélni Poltz úrral. Így hát a bandzsa rákiáltott a kutyára és előre ment.

Az udvar rendkívül furcsa benyomást tett rá, az egyszer biztos, derékig érő fű, és sehol egy rendes deszkadarab, ami egy gépesített asztalosműhelyhez hozzátartozott volna, semerre még csak a fa illatát sem lehetett érezni. Az egész udvart komor csend ülte meg, a sarokból ugrásra készen bámult a kutya, feketefehér foltos dög volt, és sajnálkozva csóválta a farkát, hogy nem hagyták neki felfalni ezt az idegen embert.

Poltz úr méltóztatott kifáradni az épület elé, melyet öreg, lepattogzott oszlopokon nyugvó körerkély uralt. Egyáltalán nem látszott nyájasnak, de legalább nem bandzsított; Bouše úr előadta a kérelmét. Megérti, mondta, hogy itt esetleg nem is á- rusítanak sétapálcákat, mert hiszen a gyár csak ritkán foglalkozik eladással is, de jelen esetben kivételről van szó, magát a rendőrfőtanácsos urat akarja megajándékozni egy szép sétapálcával, talán már hallotta is a nevét Poltz úr...

[Folytatjuk) Köuesdi János fordítása

0 „Élet“: „Magányos természetem fejlesztett arra, hogy leírjam érzéseim szép pillanatát.“ — írja levelében. Verseit elolvasva még- inkább megerősödött bennünk az a vélemény, hogy elsősorban még tanulnia kellene — és nem is keveset. Nézzük talán egyik versét: / A fény mely eddig körül vett / figyelembe ee vettem — / pedig ott járt, ahol én. / stb. Költőietlen, nyers, dadogó sorok csupán. A költővé érés lehetőségét sem mutatják. Tanuljon, olvasson!

• „Zsuzsi“: Sajnos verselnek a képi kifejező ereje még gyenge. Gondolatilag is eléggé ziláltak, logikai felépítésük pedig egyenesen rossz. Nézzük talán néhány sorát: / Fiam / ne higgy a szavaknak / Az élet gyászba burkolt / megvetés / a szemből / gyászmadarak laknak / kalászba szökik / a gaz / stb. Úgy gondoljuk, hogy ez a néhány sor Is a fentieket igazolja. Különben a vetésről már hallottuk, hogy kalászba szökken, de a gazról még nem. összegezve: előbbi véleményünket továbbra Is fenntartjuk, de vegye úgy, hogy ez még több munkára, tanulásra Jogosítja csak. örülnénk annak is, ha mint főiskolásnak a következő levelében, már nem találkoznánk I- lyen elemi hibákkal mint: halgatő (hallgató), versek- keli (versekkel), régebi (régebbi).

0 „Vihar“: Néhány mik- ronovelláját alkalomadtán közöljük. Küldjön újabb írásaiból!

0 „Tik-tak“: Versei még mindig nem érik el a közölhetőség mértékét. Iskolás ízű és szintű próbálkozások csupán. Tanuljon, s olvasson sokatl

ÉLETÜNK TARTÓS ÉRTÉKRENDJE

Ha elbeszélgetünk az emberekkel — nem feltétlenül szükséges, hogy fiatalok legyenek —, meglep, hogy az élet alapvető dolgaiban mennyire tájékozatlanok. Sokan vakon és céltalanul élnek, és ha megkérdezzük tőlük, hogy mit tartanak az életben a legértékesebbnek és legfontosabbnak, eltérő feleleteket kapunk. Pedig az ember elvárná, hogy töprengés nélkül válaszoljanak és válaszaikat meg is indokolják. Ehelyett azonban bizonytalanok, tétováznak és tanácstalanok.

Véleményünk szerint az élet alapvető kérdéseiben minden embernek tisztán kéne látnia, niszen aki az élet alapelveivel sincs tisztában, nehéz helyzetbe kerülve, aligha képes a kivezető utat megtalálni. Szükséges tehát, hogy az emberek tudják, mi a fontos és mi a kevésbé fontos az életükben. Sajnos ebben még mindig elég nagy a zavar. Az egyik ember számára mindennél fontosabb, hogy örömét leli a munkájában, a másik a pénznek ü- rül, a harmadik a családi kényelmének, a negyedik az élettársnak, az ötödik az autójának, a hatodik, hogy összevissza utazhat a világban, a hetedik a barátainak.

Bármennyire Is hihetetlen, de ha az embereket megkérdezzük, ez' a kép tárul elénk, vlindenekelőtt az élet értékrendjének széles skálája a meglepő. Ha húsz embert kérdezünk

meg, szinte húszféle választ kapunk. Ez azt jelzi, hogy az emberek nincsenek tisztában é- letük valódi értékrendjével. Ügy tűnik, nem képesek eldönteni, hogy az életben mi a fontos, mi a fontosabb és mi a legfontosabb. Megpróbálunk ezekre a kérdésekre válaszolni.

Minden felnőtt ember életének nagy részét a munkahelyén és a családja körében tölti. Ha érdekli a munkája, és szeret dolgozni, ha értékesítheti kezdeményezőképességét, és meg van rőla győződve, hogy a munkája az emberek számára fontos — általában elégedettnek mondható. Ilyen esetben a munka az' ember belső szükségletévé válik, lelki békét nyújt és hozzájárul az egyéniség szabad kibontakozásához. Ezt az elégedettséget fokozza a megfelelő kereset, amely lehetővé teszi, hogy a dolgozó anyagilag Is biztosítsa családja jelétét. Gyakorlatból tudjuk azonban, hogy a kereset nagysága nem mindig feltétele az ember megelégedettségének. Gyakran dönt a kisebb kereset mellett, ha így olyan munkához jut, amelyet szeret, amely érdekli és a- mely minden szempontból kielégíti. Természetesen az örömteli munka egyik fontos feltétele, hogy a munkahelyen egészséges emberi kapcsolatok alakuljanak ki, hogy ott a dolgozók jól érezzék magukat, ne legyen köztük veszekedés, esztelen tülekedés, intrika, bizalmatlanság. Ha ezek a mérgező körülmények

nem zavarják a munkahely nyugalmát, és a dolgozó szereti a munkáját, akkor a munka mindennél fontosabbá válik az életében.

A munkahely mellett Igen nagy szerepet játszik az ember életében az egészséges családi környezet. E pótolhatatlan háttér nélkül tulajdonképpen egyetlen ember sem lehet boldog. Ha a házastársak szeretik és tisztelik egymást, ha megértést tanúsítanak és érdeklődnek egymás munkája iránt, akkor ez mindkettő számára biztonságérzetet nyújt. A család számunkra- az a hely — kellene, hogy legyen —, ahol mindig biztonságban érezzük magunkat, ahol megnyugszunk és megpihenünk, ahová a napi munkánk után szívesen térünk vissza, hogy elfeledjük az élet gondjait, nehézségeit és egyenetlenségeit. Hol érez- hetné magát jobban az ember, mint a hozzá legközelebb állók körében? Ezért a rendezett családi élet mindennél fontosabb.

Természetesen a család gyermekek nélkül nem család, csak velük válik az ember nyugalmas, erőt és bátorságot nyújtó fészkévé. Erről az utóbbi időben sokan megfeledkeznek. A gyerek a családot összetartó kapocs. Ezért talán említenünk sem kell, hogy gyermekeinknek életünk értékrendjében az első helyen kell állniuk, ök az elsők, s csak utánuk következik az autó, a hétvég! házikó, a külföldi utazás stb.

Nemrég egy fiatal férj szájából azt a kijelentést hallottuk, hogy manapság a házastár- saknaik nem lehet egynél több gyermekük, ha emberhez méltón akamaik élni. Az efféle bölcsesség sajnos nem egyedülálló, és néhány fiatal veszélyes rövidlátásáról, határtalan önzéséről tanúskodik. Hiszen ami a népszaporulatot Illeti, társadalmunkkal szemben Is vannak kötelezettségeink. Ugyanakkor azt Is tudjuk, hogy az egyetlenke nevelése sokkal nehezebb, körülményesebb. Ezért az Ilyen és ehhez hasonló helytelen nézeteket Időben módosítanunk kell, nehogy az egész társadalmunkat veszélyeztessék.

A rendezett családi élet és az örömteli munka mindannyiunk számára a legfőbb életérték. Teljessé teszik az ember életét, nyugalmát, boldogságát. Ha bármilyen okból egyesek mégsem tudatosítják, hogy az életük szempontjából mi a legfontosabb és ml a kevésbé fontos, saját maguk vallják majd a kárát. A gyermektelen családok látszólagos jóléte, a- melyet oly sokan irigyelnek, magányos és ü- res öregkorba torkollik. A magányos emberek öregkora csöppet sem rózsás. Akkor Jönnek rá, hogy kétes javakért feláldozták az élet legfőbb értékeit. Sajnos, az Ilyen életkudarc csöppet sem kivételes. A pénz és a dicsőség hajszolása, amely annyi embert magával ra gad, nem nyújt végleges megelégedést. Más értékek viszont, melyeket csakis az emberi boldogsággal mérhetünk, alapvetőkké és véglegesekké válnak.

Elsősorban rajtunk, érzékeny és józan felfogásunkon múlik, hogy milyen nézeteket vallunk az élet valódi és legfontosabb értékeiről, hogy képesek leszünk-e Időben megkülönböztetni őket a múlandó és kétes értékektől.

i

Gerstner István illusztrációja