Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-19 / 38. szám
r új ifjúság 9 GÁL SÁNDOR VERSEI: amíg a lift a tizenkettedik emeletre ér megnevezni ez utat mindenekelőtt melyen a földről a földre érkezem a sztllető Idő nem számlálja önmagát se bennem se abban ami voltam a nem-lét csillagképei mozdulataim semminek nevezett életem partjai szélén bölcs szamarak lesik a lehulló szénaszálakat okos nyerítésük könyvtáraik poloait terhelt nagyot rúgnék a világon ha volna lábam de hirtelen olyan szegény lettem hogy öt perc nyugalomén eladnám jól megérdemelt helyem a mennyországban s mert senkt sem kér tőlem semmit hát három cigarettavégből olyan új cigarettát sodorintok hogy parazsától kilenc extragalaxis sóhajtva koccan sötétségre nyíló ablakom üvegéhez születésnap őszi eső öregít szürke egek szálán árnyék lett benne a csend ide-oda ringat cigaretta parazsán füstölög a semmi három komor varjú száll születésnapomra egyik hozza az időt a másik a csendet harmadik székembe ül s halállá srenderii) á kai éjszaka éjszaka éjszaka jégvirág éjszaka vak-világ éjszaka halál-szó éjszaka szóhalál húshalál kömerev csont-idö álmosan esózik ránk zuhog elborít kö-erdö zuhatag omlások emléke táguló sebeink * éjszaka éjszaka levelek peregnek á hadak vonulóban kö-erdö csont-ldö kinyílik befogad tántorgók léptei sötétségbe térnek éjszaka éjszaka kö-szó remegések sóbálvány remények eső alatt állnak holtak nyitott szájjal némán kiabálnak 'Imtelen sorokból kicsapnak a lángok élszaka éjszaka álomtalan álmok jég és tűz hús és kö eggyé elepuülnek , ide születettek el nem menekülnek szóhalál húshalál kömerev csont-ldö ötágú kezünkön öt ujjunk Összenő RESZELI FERENC: Kísérteties kísérleteim Alkalom szüli a kísérletező embert. Az alábbi két kísérletet szavahihetőségem igazolására bárki elvégezheti, biztos vagyok benne, hogy az eredmény némi stíluseltéréssel ugyanaz lesz, mint nálam, s a képlet matematikai pontossággal ikerképlete az enyémnek. Az első alkalom útközben adódott, éjfél elmúltával, a Csallóköz kellős közepén, több kilométernyi távolságra a legközelebbi falutól. Na nem, nem kell félreérteni! Alkalom a kísérletre, erről van sző. Álltam a fentebb jelölt ponton, s mivel útszélen álltam, útközben álltam meg, e- gyetlen célom volt, hogy továbbjussak. Röviden. autóstoppal kísérleteztem a nagy fekete csallóközi éjszakában, mert hát mi mást tehet ilyenkor az ember fiának még a legfélszegebbja?! Az elejét nem is részletezem, minek, úgyis sötét volt, s eltartott vagy három-négy óra hosszat. Lépni, mozdulni nem tudtam, mert' a bokámban kiégett egy vacak ellenállás. Egyszer megpróbáltam ugyan, de akkorát kellett ordítanom, hogy azt a sok kilométerre levő faluban is biztosan meghallhatták, mert azon nyomban kialudt az a távoli, utolsó fénypont is. Elment vagy tizenöt autó, egyik sem a- kart megállni. Valahány keresztülnézett rajtam, vagy ha jöl meggondolom, az Is lehetséges, hogy észre se vettek az úrvezetők, mert nem tartom fizikai-optikai képtelenségnek, hogy egy erős reflektorcsővával keresztülvilágított százkilencven magas test ilyen körülmények között láthatatlanná válik. Hátha még a további eshetőségeket és adottságokat is belekalkulálom... Szóval ott álltam láthatatlanul, s vészoldó megoldáson törtem önátoktól terhes fejemet. Az ötlet úgy nyilallt a fejembe, mint finta bokámba az újabb fájdalom. Én leszek a sebesült, vagy ha kell, hát én leszek a hulla, a cserbenhagyott áldozat. Rögvest hullapózt vettem fel, véglg- nyúltam az útszélen, s a hitelesség kedvéért égő cigarettámat Is eloltottam. Elment az első fénycsóva, nyomában az első autó, majd a második, a harmadik és a negyedik is... nem, ó egek, ó csoda, nem, a negyedik autó elhagyott ugyan, de száz méternyire odébb megállt, visszatolatott. Kiszállt két férfi. Még nem mozdultam, de örömmámorban, lélegzet-visszafojtva lihegtem: bevált a kísérlet. S akkor egy láb megpiszkálja a hónom alját, s megszólal egy férfihang: — Nem részeg, mondom, hogy hulla. Már azt hittem, dögöt mond, és akkor megmozdultam. Frontot járt férfiúk lehettek, mert egyik sem riadt meg, s még csak azt sem mondták: tetszhalott. Sót, most már mindketten megerősítették előbbi véleményüket, s megismételték: — Mondom, hogy hulla. Milyen fiatal szegény...! És beültek a piros járműbe. — Nem vagyok hulla! — ordítottam röhögve, mert humorérzékem azért nekem Is van. Startoltak és elhajtottak. Aztán megvtr- radt, és jött az autóbusz. XXX A második kísérletet sem terveztem, az alkalom szülte. Több éves, apró anyagi kacérkodások sorozata után ráadtam magam egy igazán nagystílű akcióra. A tizenharmadik játékhéten 980 — kllencszáznyolc- van — korona értékben adtam fel Sportkát. Tisztázom az előzményeket. Lemondtam a dohányzásról, a húsvéti kölnivízről, két hónapig nem adtam borravalót, és összejött a pénz, még egy húszasom is maradt. S ahogy a nagy játékosok szokták, elkészítettem a szétírást, kitöltöttem a szelvényeket, s vasárnap estig boldog voltam. Rokonaimmal közöltem, hogy villát és kocsit veszek. — Csak nem a sportkán nyerté!? — kérdezték. — Ä, dehogy, takarékoskodtam. Nem részletezem. Vasárnap este bebizonyosodott, hogy ahogy nem takarékoskodtam össze többet az eljátszott 980, plusz a maradék húsz koronánál, úgy nyerni sem nyertem többet 40 — negyven — koronánál, amely tudvalevő, hogy egy negyedik díjat képvisel. Mindez borzasztó és elviselhetetlen lett volna, ha el is hiszem. Mit volt mit tennem, nem hittem el, s következésképpen azt hittem el, hogy nyertem egy első díjat. Hiedelmemet néhány órával később módosítottam, mert sokkal hihetőbbnek látszott, ha azt hiszem, hogy két második díjat nyertem. Az is valami. Ebben megegyeztem önmagámmal. Aztán csörgött a telefon, egy barátom hívott. Kérdezte, hogy vagyok. Ujjongva mondtam, hogy hogyan. Ö is beleujjongott a kagylóba, s azt mondta, ez óriási, ezt meg kell ünnepelni, már indul Is hozzám. Reggelig ünnepeltünk, hódoltunk Fortunának. Azon az alapon, hogy vele közöltem elsőnek, tízszázalékos részesedést kért az Ismerősöm. Rövid fontolgatás után megígértem neki. Hajnalban elment, nyálas csókokat a- dott, s mint azt később megtudtam, elverte a feleségét. A hét folyamán sok emberrel ünnepeltem még, s közülük többen u- gyancsak megverték a feleségüket. A barát szerencséjének ugyebár a háta mögött te őszintén örülni kell. Az ünneplések során csak francia konyakot és nemes borokat ittunk, különböző összegeket költöttünk örömlányokra... bocsánat, társalkodónőkre, akik osztoztak ö- rőmömben, taxira és egyéb apró dolgokra, többek között orvosoknak borravalókra, mert néhány ismerősöm meg néhány ismerősöm felesége kórházba is került a nagy örömtől és annak megnyilvánulásaitól. Rosszindulatú ellenségeim és rokonaim már figyelmeztető táviratokat küldenek, hogy hagyják fel a démoni dárldóval, mert rámegy mind a két második díj. Ugyan, kérem! Ezek még nem láttak nagy összeget. Tegnap azt beszélték rólam, hogy holt- részegre Ittam magamat. Húsz koronámat az utolsó fillérig alkoholra költöttem, s aki csak utamba akadt, azt szintén leítattam ebből az összegből. TÓTH ERZSÉBET: ! KETTEN A PARTON E z már a tengeri? — szinte egyszerre tör ki az ablakban tolongó emberekből a kiáltás. — A tenger! — ugrándoznak egyik abinktál a másikhoz az örömmámorban úszó közép.európai gyerekek, akik életük- ben először pillantották meg ezt a végtelenbe olvadó szürkeséget. Majd a vonat lekanyarodik egészen a vfz közelébe. — Nézzétek, milyen gyönyörű, zöld, lila, kék! Nem is szürke. Nyár van. A kirándulók, a pihenni vágyók ezrei özönlik el a tengerparti strandokat. Ha szép, napos az idő, kész művészet az embertömegen át vergődni a büs vízhez. Az em bernek akrobatafigyességgel kell kerölgetnie a homokban elnyújtózó pirosbarnára sült testeket, a lábakat, a tejeket. A Hű feküdt a homokban és bámulta a feje felett ászó felhőket. A lány egy marók nedves homokot szórt szét a napsütésben szikrázó fehér homokon. — Nézd. hogy Itt lent milyen nedves a homok, és sokkal durvább is, mint légiéiül. — Már az egész karja elmerült a homokba vájt lyukban, amelyet még egyre mélyített. — Te, én átlyukasztom a földgolyót. (— Vasziltjjel Mamájában ismerkedtem meg az egyik kávéház ..de ez talán nem Is érdekes — kezdte meséjét a láhy. — Miért mesélted ezt nekik? — Mit? — kérdezte a lány meglepődve. — A, semmi — rázta fejét a fiú. — |a — kacagott fel a lány —, nem akarod, hogy átlyukasszam a ml szép kis földgolyónkat. A fifi felállt, és elindult a vfz felé. A fehértarajü hullámok megszelídülve, bátortalanul húzódtak vissza a parttól, hogy aztán újult erővel ostromolhassák. Leguggolt. — Szerelem? — irta fel nagy sietve a nedves homokba. A hullámok elmosták a lábnyomokat is. Cjra felírta a szavat, majd ismét jöttek a hullámok. Begázolt a vízbe, és egészen a piros bójáig űszott. (— Megismerkedtem ott egy lánnyal — kezdte meséjét a Hó —, és . ..) — Te . .. — Mit akarsz? — Semmit. — Mit akartál? — ült tel a fiú. Még vizes volt, fázott egy kicsit, borsódzott a bőre. — Nem érdekes — felelte a lány, és nézte a tengert, a rengeteg embert, a mezítelen, barnára sölt gyerekeket, a pocakot eresztett papákat, a terebélyes mamákat. Ha elindulunk a tengerparton jobbra, s amint egyre durvább talpunk alatt a homok, egyre több az éles, kiszáradt kagylőhéj, úgy ritkul a napozók és ffirdőzók serege, hirtelen egy magas agyagfa] zárja el szemünk elől e szárazföld felőli kilátást, előttünk a tenger, fejünk lelett partifecskék csivitelnek, talpunk alatt kékeslila kiszáradt kagylőhé- jak borítják vastagon a talajt. A hullámok fehér habokká olvadva törnek meg a kemény talajon, és megadőan húzód nak vissza. Ha balra indulnak, kilométereket gyalogolhatunk a homokban, de hátunk mögött itt Is húződik a magas agyagfal s látókörünket a végtelen tengerre szűkíti. FOrdözök Itt már nincsenek, a viz nem alkalmas a fürdésre. A parttól mintegy háromszáz méterre egy görög hajú. Virginia, olvashatjuk a kopott felírást a hajúorron. Azt mesélik, a hajé öt évvel ezelőtt tévedt el a ködben és rekedt meg a homokban. A hajú kőről a víz rozsdásbarnára színeződött. A parton a homokban egy korhadt csónak váza, akár egy őskori sárkány maradványa riasztgatja az arra sétálót. A dobos már vagy negyed órája teljes erejéből piifölte a dobot. A zenekar többi tagja tehetetlenséget színlelve állt, és bocsánatkérően tárta szét karjait. A dobos csak dobolt, a táncolok nagy része mér abbahagyta a táncot, csak néhányan rángatóztak a dobpergés vad ritmusára, arcukat az ég felé emelve, majd a tőidre hajtva. — Na*mit szólsz hozzá? — ordította a fiú. — Nem érteni — csóválta fejét a lány. A dobpergés lassan elcsendesedett és teljes hangerővel rázendített az egész zenekar. Most már mindenki táncolt. — Istenien játszanak. — Ühü — bólintott a lány, és tovább táncolt. Aztán egy lassú dal következett. Egymáshoz simulva, mint a jegenyék a szélben, hajladoztak a párok. — Gyere, iszunk egy cólát. Ültek a bárpultnál a magas széken, a lány a lábát ióbálta. — Kérsz egy cigit? — Milyen, filteres? Mentek a tengerparton, a fiú dudarázott. — Mi az ott? — Az? Világítótorony. Arra it van egy — mutatott balra a fiú —, csak most nem látszik. A lány szaladni kezdett, a fiú utolérte, felkapta, és vitte öt a viz felé. — Ne . .. — nyafogta tettetve a lány —, vizes lesz a ruhám. — Te, menjünk, nézzük meg a Virginiát — tette le a Hú. A partra szaladó hullámokat kerülgetve bandukoltak. — Messze van? — kérdezte a lány. — Messze — telelte a Hú. Ekkor meséltem neki az első szeretőmről, akitől féltem, mert nem akartam szemében észrevenni az idegenséget. Beszéltem neki a télről, a fog- vacogtatő hajnalokról, amikor elszöktem tőle, és egyedül kóboroltam a szürke álcákon, de este mindig visszatértem, hogy hajnalban újból elszökhessen) és 6 mindig visszafogadott, mert tudta, bogy hajnalban űgyis elhagyom. Majd meséltem neki a második szerotőmről is, akitől az éjjel közepén szöktem meg, a következőről, akitől megszöktem, még mielőtt benyitottam volna a szobájába, hogy másnap este újból elinduljak és az ajtóból ismét megszökjem, a következőről, akitől még azelőtt megszöktem, bogy kiléptem volna a szobámból, és elindultam volna az 6 szobája felé. Ekkor meséltem neki arröl az első lányról, akitől féltem, mert még nem tudtam, hogy ó tél tőlem. Elmeséltem neki, hogy as egyik este, amikor észrevette szememben a félelmet, sfrt, és én akkor már tudtam, hogy tőle többé már nem kell tartanom. Ma|d meséltem neki arról a másik lányról és a tálról, a fogvacogtató hajnalőkról, amikor ó elszökött tőlem, és én egyedül dideregtem • pokróc alatt, de tudtam, hogy estére visszatér, hogy hajnalban elszökhessen, és én visszafogadtam. Majd beszéltem neki arról a következő lányról, akitől már nem féltem, és aki az éjjel közepén hagyott el, mert már ő sem télt tőlem, és a következőről, aki amikor észrevette szememben az Idegenséget, elment, hogy többé vissza se térjen. Ültek a homokban. A közelben kirajzolódott a Virginia fekete árnyéka. — Mi bajod van? — kérdezte a Hú. — Semmi. — Akkor miért . .. ? Mangfilia a romén tengerpart legújabb Üdülőtelepe. Modern szállodák sokasága, tökéletesen felszerelt camplng- táborok, fényűző kávéházak, bisztrók. — Mit parancsolnak? — hajolt meg a pincér. — Írsz? — Nem — felelte a lány, és elnyomta a körmére égő cigarettát. — Fizetünk — szélt a fiú. Elindultak az állomás felé. Mangáiia, Eforia Sud, Efo ria Nord, Constanza, körűibe lill félórás út. A vonat a part mentén zakatol. Zöld, lila, kék a tenger. Cnnstanza Románia legnagyobb tengeri kikötője. A parton hatalmas rakodódaruk. a vízen tengerjáró hajók horgonyoznak. A vonat elindul. — La revedére! — integetnek az állomáson áilők. Ez a tenger, ez a végtelenbe nyűié szürkeség a házak, az állomás mögött.
