Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-12 / 37. szám
i GELLERT OSZKÁR: A KÖNYV DICSÉRETE Könyv: „Beteg* telkeknek való füves kertecske" — a könny: amit a régi magyar szó könyv-nek is ejtett — könny: amitől megkönnyebbül a lélek és felfakad benne a könyörületesség: tt harmatos szóvirágok, nem volt-e valaha a tövetek közös? S nem közös tóról metszett-e benneteket nyelvünk játékos, színes szeszélye? Bárhogy Is, mindegy. Hadd énekeljelek ma téged, könyvi De nem beteg lelkeknek váló füves kertecske, mert nem beteg lelkeknek és nem füves kertecske — de épeknek, de teljeseknek, de egészeknek, mert egészségeseknek és nem tunyáknak, de robotolóknak mindennapi frtss vize te, s nem mákonya és nem orvossága, de üdftó, kristályos itala, könyv, könyv, igaz könyv hadd énekeljelek ma téged: mert tiszta könnyet csalsz a szemünkbe, amitől könnyebbül a lélek, és felfakad benne a könyörületesség — de kénytelenné is edzed a lelkünk a gonosszal szemben s ha kell, könyörtelenné! VARGA ERZSÉBET: IMPRESSION DAUTOMNE tarka rongyaikat ledobják a fák meztelenül várnak a télre mellükön még ott a tavasz ujjlenyomata GAh SÁNDOR: VÉNEMBER A PARTON vénember a parton hafa füzek lombja bütykös kezén barnaság száradozó tölgyfaág csónakja a vizen halak lelke rajta ' himbálódzik keservesen őszi aranylásban csalogató fyttyögés víz szava a parthoz úszik benne a sziget ringón ringatózik szürke árnyé nincs-idö hosszú esőt érlel vénember a vízre, már köd-hálóját jonja hetven évnyi messzeség hálójának hossza betakarja az eget könnyű suhintással új ifjúság 9 Csüggedten, leverten tértünk haza, mintha isten tudja, micsoda bűnt követtünk volna el a gyermekünk ellen. Mind a ketten tudtuk, hogy kissé nevetségesek vagyunk, de az ingerültség, amely hazafelé menet elhatalmasodott rajtunk, mégis egyre nőtt, éreztük, a legcsekélyebb ürügy Is elég, hogy kirobbanjon. Hogy lecsillapodjak, rágyújtottam egy cigarettára, otthon aztán a szoba egyik sarkából a másikba ügettem, a szemem sarkából lesve feleségemet; biztos voltanf benne, hogy rossz kedvét rajtam fogja kitöUeni. Egy ideig közömbös arccal nézegetett ki az erkélyről, aztán fejét hátravetve, megállt a küszöbön, támadó arckifejezéssel. [Ezt a viselkedését túlontúl jó! ismertem!) Könnyedén vállat vontam, hangomat észrevehető irániéval színeztem: — Ml bajod van? _ Ugye, megmondtam, hogy a könnyű o izsamáját csomagoljuk be, ne a szövetpi- ísamátl Meg fog sült« at a gyerek... Megpróbáltam halkan éé okosan beszélni, ahogy az egy családapához Illik: _ Mégiscsak hegyekben van, s ott hidegek az esték... F eleségem megvetően felnevetett: — Hegyekbenl Ogy beszélsz, mintha a Himaláján lenne... — De hát ez a Vitosa mégiscsak... — Ugyan, hagyd már, perzselő hőség van ott is! — Jó, jó — egyeztem bele kelletlenül, megadásra készen. — Szerdán meglátogatjuk, s elvisszük a könnyű pizsamáját. Addig nem történik semmi baja. Lerogyott a díványra, egy percig néma maradt, de nem sokáig bírta. Szavai úgy röpködtek körülöttem, mint a darazsak, szúrón, fulánkosan: — Fogalmam sincs róla, hogy akarod nevelni, de azt látom, hogy az utóbbi időben kimondottan elrontod... A ml fiunk el sem tudja képzelni, hogy valamit megtagadnak tőle. semmi érzéke nincs a munkához, senki iránt nem érez részvétet... Kedves barátom, te a fiadból olyan egoistát nevelsz, hogy attól koldulsz! Egy gyerek, aki értelmiségi családban nő fel, de nem szereti a könyveket: számot vetettél vele, mi lehet ennek a következménye? — Számot vetettem vele. — Megpróbáltam a beszélgetést tréfára fordítani. — tudod, a gyermekek számára való Irodalom igen alacsony színvonalú, — Ostobaságokat beszélsz. Igen, a fiunk lusta, ravasz, önállótlan... nem félsz ezektói a jellemvonásaitól? — Ebből a felsorolásból már csak a szélhámos szó hiányzik... Feleségem felháborodottan feljajdult, a dívány sarkába bújt, s egy percig néma maradt. — Ezentúl én fogok vele foglalkozni! — jelentette ki végül. — Spártai erkölcsök, pontos napirend, felelősség a tetteiért, ez az, amire szüksége van! Eleget élt kénye-kedve szerint, itt az ideje, hogy végre felfedezze, az életben nehézségek is vannak, kelepcék, küzdelem, harc. Csakis így lehet belőle ember, különben semmirekellő parazita marad. — Igazad van! Feleségem gyanakvó pillantást vetett rám. — Tréfálsz? — Istenemre, csodállak! Hacsak... — Hacsak? — Hacsak nem adod te! az elveidet! Mert tulajdonképpen énnekem Inkább szót fogad a fiú... — Mert te vered! — Három éve hozzá sem nyúltam! — Egyszer s mindenkorra megfélemlítetted. Tiszteletet ke[! éreznie a szülő 'iránt, nem féléimét! — Nem vettem észre, hogy különösebben respektálna téged Ügy beszélgettek, mintDRAGOMIR ASZENOV: SZIGORÚ NEVELÉS ha egyidősek lennétek. Hol van a tiszteletre méltó távolság anya és fia közt? Feleségem bosszús arccal felkelt, ajkai reszkettek. De én már elhatároztam, magam, és haragom minden gát nélkül rázúdítottam: — Nem én rontom el, hanem tel Elkényeztetett kölyköt neveltél belőlel Egy nyámnyila taknyost! Lusta... de miért? Mert te mindent megcsinálsz helyette..., mindent a helyére raksz..,, önállótlan..., hát hogyne lenne önállótlan, ha folyton a sarkában vagy? — Hallgass, kérlek — mondta. — Nem, nem hallgatok! Mivel a nevelésről vitatkozunk... — Azt mondtam, hallgass! — Te jó pedagógus vagy? Ugyan már? Egyszerűen fáj neked, hogy először életedben el kellett válnod a fiadtól, és most mindenért rám hárítod a felelősségen Talán csak nem hiszed, hogy nem tudom, ki volt Pestalozzi? — Feleségem sarkon fordult, és bevágta az ajtót maga után. Vége, ez a napunk tönkrement. Ott maradtam a sötét szobában, fülemet hegyezve. A ház rendkívül súlyos, sűrű csenddel volt telítve. Semmi zaj, semmi nesz, mintha körös-körül nem lenne egyetlen élő lélek sem. Nagyon furcsán éreztem magam. Persze, nem a feleségem miatt. Holnap, holnapután vagy azután kibékülünk, a ml össze- veszéselnk sohasem szoktak tovább tartani. Ma este mindegyikünk ürügyet keresett, hogy áthárítsa a másikra az elválás, a hőség okozta rossz kedvét. Ö hiányzott nekem, az én lármás kisfiam. És vajon lehet-e nem érezni a hiányt, az ürességet, ha senki nincs, akire rákiálthat az ember, hogy hagyja azt a televíziót, mert még eltöri — és ezt kizárólag azért, hogy megszabaduljon a Teli Vilmos vagy a Robin Hood adásától, hiszen az egyik éppoly ízetlen, mint a másik; ha az ember nem panaszkodhat, hogy zavarja a televízió, hogy elrabolja a pihenésre és gondolkodásra szánt Idejét; ha az ember nem jelentheti ki, hogy az emberi szervezetnek kenyéren és sajton kívül főzelékre is szüksége van, és hogyha valaki nem eszik salátát, a fülel szamárfülekké nyúlnak. És száz más apróság, valamennyi elbájoló, mert egy gyermek jelenléte teremtette őket, és csak akkor veszi észre az ember, amikor már eltűntek. Másnap reggel haraggal, szó nélkül váltunk el egymástól. Dél felé a feleségem mégis telefonált. — Visszatértél. hát az otthonodba? — mondtam gőgös Iróniával. — Kész vagyok meghallgatni, mit tudsz felhozni mentségedre. Rejtélyesen sóhajtott, aztán hirtelen kibökte: — Ma este egy kicsit később Jövök haza... — Ügyi És miért? — A körzeti orvosok ülésére kell mennem... Nagyszerű, gondoltam magamban, visszatéve a hallgatót. Akkor én meglátogatom a fiamat. Autóbusszal megjárom egy óra alatt... De ez az elhatározásom megijesztett: alig huszonnégy órája, hogy elváltunk tóle, és ő kifejezetten azt kérte, ne látogassuk gyakrabban, mint a többi szülő a gyerekét. — Nem akarom, hogy kicsúfoljanak — mondta határozott aroklfejezéssel, de szemében szomorú és lemondó fény villant. — Most már férfi vagyok... — Férfi vagy, fiam, igazad van — mondtam bátorltón, megpróbálván visszaemlékezni saját kilenc és fél éves koromra, ra, amikor éppllyen törekvő voltam. Hirtelen remek ötletem támadt. A fiam nagyon szeretett volna egy bicskát, hogy ágakat nyessen, faragjon, mert az egész tábor lázasan munkálkodott nyilak, nyílvesz- szők, lándzsák készítésén. Miért Is ne vigyek neki egy bicskát? Korábban álltam fel ez íróasztalom mellől, mint máskor, vettem egy doboz kekszet, és elindultam. Az autóbuszban jól éreztem magam, jó kedvem volt, de mihelyt ráléptem arra az ösvényre, amely a rét alatti hűvös kis erdőt keresztülszell, a tábor épületei felé menet erősen verni kezdett a szívem, felbolydultam. És ha a jövetelem feldúlja? Ha nem akar tovább ittmaradni, ba azt kéri, vigyem haza? Mér messziről észrevett, grimaszt vágott, szempillái és kis, fitos orra fenyegetően közeledtek egymáshoz: — Minek jöttél Ide? — Talán köszönnél előbbi — Szia. Minek jöttél Ide? — Te egy bicskát kértél tőlem.. Arca hirtelen felderült. Mohón, örömmel kérdezte: — Elhoztad? Holeőko Viktor illusztrációja — El... Ez egy régi modell, a nyele csontból van... négy levába kerül... — Ide vele, gyorsanl — Vigyázz, meg ne szúrj vele valakit, mert nagyon éles. Ki van fenve. A fiam vigyázva vette kézbe az értékes ajándékot, belegyömöszölte farmerje megszámlálhatatlan zsebeinek egyikébe, ás jóindulatú, szinte meleg pillantást vetett rám. Kihasználtam a megenyhült légkört, és csak úgy mellékesen, egészen közömbös arccal, megkérdeztem tőle: — Hát te hogy vagy? Hogy megy a sorod? Megvetően szlpákolt, azután cuppantott egyet: — Jól. — És a koszt? — Mindent megeszek, amit adnak... még a taratort Is. Tudod, az a hideg uborkaleves joghurttal. Pedig nem szeretem a taratort. — Tudom. És pihensz Is? — Pihenek. — Mégis, semmi sincs, ami ne tetszene itt neked? — Nincs. Itt minden jó. Minden. — Körülnézett, kezdett türelmetlen lenni. — Most pedig indfts, apa, különben ki fognak csúfolni a fiúk. Itt mindenki gúnyolja a ,,nőies“ fiúkat. — Kiket tartanak nőiesnek? — Hát azokat, akik folyton nyafognak, akik nem tudnak meglenni mama és papa nélkül... — Ahál — Megértő arccal vakartam meg a fülem tövét. — Keménynek kell lenni. Ha valami bajod van, tudod a telefonszámunkat, ugye? — Nem lesz semmi bajom. — Viszontlátásra. — Megszorítottam a kis kezét. Aztán félénken hozzáfűztem: — Ne mondd meg anyádnak, hogy itt voltam. Maliciózusan mosolygott, felnőtt módra. — Ne félj, egy szót se szólok neki. A trombita felharsant, és a fiam futni kezdett a zászlórúd felé. Én meg indultam haza, egyszerre boldogan és szomorúan. Va jón Igazán ismerem-e a gyermekemet? Nem okozott-e némi csalódást nekem az elégedettsége, a jó kedve? Hirtelen megtorpantam, a csodálkozástól elakadt a lélegzetem — az ösvényen egy jól ismert asszonyt alak jött szembe velem, a fáradtságtól kissé meggörnyedve. — Spártai erkölcsök — üvöltöttem teli torokból. — Napirend! Felelősség a tettekért? Mit csinálsz te itt? Feleségem elképedve megállt, beszélöké- pessége egyszerre cserben hagyta. A kézitáskája alól lógó hálóban csöndesen himbálózott az elkerülhetetlen doboz keksz és néhány alma. — Nos? — vallattam tovább kérlelhetetlenül. — És a gyűlés? — Elhalasztották... — suttogta, és szemhéja nedves lett. — Hát azt gondoltam... Tudod, egy bicskát szeretett volna... — Már megvan a bicskája. — Te vittél neki? — Én. És egy cseppet sem irigyellek, hogy most odamész. Botrány lesz belőle. Feleségem lehajtotta a fejét. — Szóval haragszik, hogy meglátogattad? — Dühös... És kétségkívül Igaza van. Vagy te talán azt hiszed, hogy a mi fiunk „nőies“ fiú? — Nőies fiú — mormolta értetlenül. — Mit jelent ez? Harapdálnl kezdte az ajkát, és tehetetlenül nézett rám. Szeméből ugyanazt az aggodalmat olvastam ki, amely engem is hatalmába kerített: vajon félelmeink, gondjaink, nem nevetségesek, nem elavultak-e? A hegycsúcsról fúvó szél a sorakozó élénk és jókedvű szignáljának foszlányait sodorta felénk: gyülekeztek a gyerekek. T
