Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-05 / 36. szám
Rüiand Matlies Erika Zuchold Eva Suranová özismert, hogy Csehszlovákiában jó pár nagyon jó kapós található a ligában. Évtizedek óta nincsenek gondjaik ezzel a poszttal, a válogatottban mindig megállják helyüket a kapuvédök. Néhány országban, elsősorban, a szomszédos Magyarországon ellenkező a helyzet. A szakértők és szurkolók szinte egyértelműen hangoztatják, hogy az utóbbi két évtized egyedüli, igazán klasszikusnak számító magyar kapusa Grosics volt, őt meg sem közelíthették az ntódnk. ön mint edző, volt játékos és melodikus, minek tulajdonítja ezt a jelenséget? A véletlen eredményezte-e, vagy valamilyen módszertani, nevelői vagy egyéb tényező? — Ez nagyon érdekes kérdés, és nem könnyű rá válaszolni. Valóban kiváló „kapus-ország“ vagyunk. Miért? Talán azért, mert sok „cserkésszel“, játékos-kereső szakemberrel rendelkezünk szerte az országban. Ezek az emberek már az egész kis gyerekekre Is figyelnek, és nemcsak a csatárok érdeklik őket, hanem a kapusok Is. Sikerül nekik felfedezni az Igazi tehetségeket, akik aztán a nagyobb klubokban kifejlődnek. Persze, ez sem állítható szabályként, mert nem minden egyesületnek vannak Ilyen „cserkészei“. Annak Idején például az Interben nem voltunk képesek megoldani ezt a kérdést, itt, „keleten“ viszont nincs gond a kapusokkal, hiszen akár Svajlent, akár Flešart említem, nem férhet hozzá kétség, hogy csapataik kulcsemberei évek óta. összefoglalva tehát: a rendelkezésünkre álló tehetségek közül mindig van I alkalmunk kiváló kapusokat kiválasztani, i de: azt hiszem, jelenleg nem is olyan rózsás a helyzet. Mert van ugyan egy nagyszerű kapusélmezőnyünk, Viktor, Červeňan, I Flešar és még valaki esetleg, de utánuk már egy kis űr következik. A válogatott első számú, megbízható kapusa Viktor, de ő sem mai „gyerek“ már. Ha valakinek a helyére kellene lépnie, nem tudom, hogyan | látná el feladatát. Dgorjunk most egyet a világba; megkérném, jellemezze néhány szóval a világ jelenleg két legjobb együttesének tartott futballcsapatát, a brazilt és az NSZK-belit, főleg az utóbbit. Ebben az évben Brazíliában járt, és bizonyára figyelte az Európa-baj- nokság mérkőzéseit is, van tehát egy kis összehasonlítási alapja. Örömmel venném, ha egy pillanatra elidőznénk a magyar fut- ballnál is, hiszen az is gondokkal küzd az utóbbi években. — Igen, láttam a belgiumi találkozókat, és voltam a mini világbajnokságon Brazíliában. Egyértelműen kijelenthetem, hogy: a közeljövőben — beleértve a labdarúgó- világbajnokság selejtező mérkőzéseit is — a nyugat-európai csapatok viszik majd a prímet, tehát a nyugatnémetek, belgák, hollandok és az angolok. Ugyanakkor nagy nehézségekkel kell majd megküzdeniük a braziloknak és egyáltalán a „latin-amerikai“ iskolának. Bebizonyosodott, hogy mi is le vagyunk — még mindig — maradva a gyors, erőn és lendületen alapuló nyugat-európai labdarúgástól, pedig nagyon gyakran hangoztatjuk, hogy „agresszívab- baknak“ kellene lennünk. A nyugat-euró- I pai futball az erő, a gyorsaság és a fut- y balltalálékonyság keveredése, hogy úgy | mondjam, az angol és a közép-európai fut- I balltskola ötvözete. Ezt a „keveréket“ az ! NSZK csapata tudta a legnagyobb tökéle- I tességre fejleszteni, és ezt a közelmúltban ^ néhányszor be Is bizonyította. Brazíliában a házigazdákon kívól a jugoszlávokkal ás skótokkal Is megmérkőztünk. Ott Is kitűnt, hogy a csak technikára, virtuozitásra, váratlan játékfordnlatokra épülő felfogás elavult. Ha nem párosul erővel,, keménységgel és sok mozgással, nem lesz eredményes. A braziloknak a játékszervezést kellene fejleszteniük. A csak virtuóz egyéniségekre támaszkodó együttesek, amelyeknél nincs ] összehangolva az egyes csapatrészek közöt- | ti munka, nem érhetnek el különösebb si- | kert a jövőben. Láttam, az NSZK mérkőzéseit, láttam a tavaszi, budapesti Magyarország— NSZK-találkozót. A magyarok ugyanazokkal a nehézségekkel birkóznak, amelyekkel mi, a jugoszlávok vagy egyáltalán a közép-európaiak. Ez azt jelenti, hogy mi még mindig a brazil stílust tartjuk rokonszenvesebbnek, azt a játékfelfogást, ahol az egyéniségek variálhatnak, csilloghatnak, de nem tudjuk a kilencven perc folyamán kiadni magunkból minden erőnket, nem küzdjük úgy végig a mérkőzéseket, mint például a németek. Minden ilyen csapatnak, tehát a magyarnak is, nagy gondjai lesznek mindaddig, amíg képtelen lesz elsajátítani ezt a nyugat-európai játékstílust, tehát az ötleteken kívül még rengeteg mozgást, helyváltoztatást és keménységet Is. Erről a témáról egyébként minimum egy érán át beszélgethetnénk. Elég a brazilokat elemezni, a védőjátékukat például: ék még mindig területet, térséget védenek elsősorban, hívei a pozíciós játéknak, éppen úgy, mint a mi válogatottunk vagy a magyar. Nem eléggé szívósak és kemények a közelharcokban, a védőjáték nem ízlik nekik, a csatárok nem tudnak megbékülni a „pressing“-gei, vagyis csupa olyan hiányosság van a játékukban, amely több éves módszertani munka eredményeként alakítható csak ki vagy távolítható el. Egy angol vagy egy nyugatnémet kölyökcsapatban is természetes dolog már a „személyi“ védelem, a rövid és hosszú átadások váltogatása. A ml futballistáink nagyobb szabadsághoz vannak szokva, mert verseny- rendszerünkben még mindig az a gyakorlat, hogy egy-egy játékost nem őriznek olyan szigorúan. Ha mi aztán Ilyen csapatokkal kerülünk össze, kész a baj. A század első harmadában természetes volt, hogy a közép-európai csapatok — válogatott szinten is! — rendszeresen megmérkőztek, minden esztendőben egymással. Ez jót tett fejlődésüknek, sajnos, egy idő óta megszakadt ez a hagyomány. Mi az Ön véleménye, nem kellene-e felújítani ezeket a találkozásokat? — A futballban mindig az jár Jól, aki többször játszik, többször mérkőzik, akár válogatott, akár klubcsapatról van szé. Ha viszont az osztrákokkal fogunk mérkőzni, különösebbet nem tanulhatunk el most tőlük, mert ők is közép-európaiak, és ők Is ugyanazzal vívódnak, amivel mi. Véleményem szerint Inkább az NSZK-ba, Hollandiába, Belgiumba vagy Angliába kellene most járogatnunk, de ezek a kapcsolataink egyelőre nem a legjobban kiépítettek. Néhány csapatunk el-elruccan ugyan, de ez még mindig kevés. Főleg Angliába kellene járnunk, és éppen oda járunk a legkevesebbet, sőt nem is szívesen megyünk oda! Ha ugyanis egy elsőllgás együttesünk odautazik, és mondjuk a második divízióban Kačáni (BEREPJHAUT felvétele) szereplő angolokkal mérkőzik, már akkor is komoly gondjaink vannak. Pedig elsősorban ide kellene járnunk. Meg kellene továbbá oldani a* edzőkérdést is. Edzőink javarészt olyan országokba szerződnek, a- melyekben a futball még a mi színvonalunkat sem éri el. Holott az lenne a fontos, hogy oda jussanak, ahol megtanulhatnak valamit, s visszatértük után hasznosíthassák is tapasztalataikat. Kivételt képez je- žek, a mostani szövetségi kapitány, aki Hollandiában működött. Malatinský Ausztria után az NSZK-ba akart menni, de nem sikerült tervét nyélbe ütnie. Mennünk kellene Angliába Is. Ha Kuwaltba fogunk járni, mi mindig a tanítö szerepét játsszuk és nem a tanulóéti Ha előbbre akarunk lépni, jobb kapcsolatokat kell kiépítenünk az élmezőnyt képező Nyugat-Európa felé. Több tanulmányutat kell szerveznünk, nem baj, ha csak második dlvíziós angol csapathoz is. Több szakkönyvet, szakfolyóiratot kell onnan behoznunk. A Központi Edzői Tanács idei tervei között már szerepelnek ilyen, egy-két hónapos tanulmányutak; bízom abban, hogy ha megvalósulnak, egész edzéstervünk másképp néz majd ki, korszerűbbé válik a munka a legjobb egyesületeinkben Véleményemet teljesen azonosítom egy szovjet szakember kijelentésével, aki közölte, hogy nem elegendő a belga, nyugatnémet vagy holland csapat játékát látni, de el kell Jutni e csapatok műhelyébe is, és meg kell tudni, hogyan alakul ki edzéseken és ligamérkőzéseken ez a magas színvonalú játék. Már régen tervezem, hogy megkérdezem: Mi a véleménye a sportújságírók szakmai felkészültségéről és tárgyilagosságáról? Lezajlanak a mérkőzések, és másnap reggel több százezer példányban megjelennek a kommentárok, tudósítások. Közvéleményünket ezek az írások formálják, illetve formálják-e, vagy deformálják? — Az újságírókkal vannak jó és rossz tapasztalataim Is. Voltak helyzetek, amikor egyetértettem velük, és voltak témák, amelyeken vitatkoztunk, akár egy klubcsapatról, akár a válogatottról volt szó. A véleményemet — még ha kedvezőtlen volt is — nem rejtettem véka alá. Ami a szakmai felkészültségüket illeti, elmondható, hogy — főleg Szlovákiában — számos ügyes toll- forgqtó található. Sajnos, a tárgyilagosságukkal *an Időnként baj. Nem egy kommentárból kiviláglik, hogy a cikkíró ennek vagy annak a csapatnak szurkol és ezen nem tud felülemelkedni, amikor értékel. Néhányan elvégezték a testnevelési főisko la futball szakát Is. Kár, hogy Időnként túl sokat merítenek, hogy olyan szélesebb összefüggéseket feltáró cikkeket Is „meg eresztenek“, sőt véleményt Is alkotnak ben nűk, amelyekhez talán még sincs megfe lelő áttekintésük és felkészültségük, és ezekkel aztán — akaratlanul Is — megzavarják a klubok, edzők vagy játékosok munkáját. Vannak sportújságíróink között olyanok Is, akik azt hiszik, hogy ők tulajdonképpen olyanok, mint brazil kollégájuk, Saldanha, aki szövetségi kapitány volt, és azt hiszik magukról, hogy ők is helytállná- nak ezen a poszton. Ismétlem: a legtöbb cikkírónknak van szaktudása, de néhányszor túl sokat akarnak, és ilyenkor kissé melléfognak. Amióta figyelem az első labdarúgóligát, tudatosan figyelem azt is, hogy fejlődnek-e játékosaink erkölcsi és akarati tulajdnnsá- gai, javulnak-e az emberi kapcsolatok a I pályán, vannak-e még szándékos durvaságok, vagy az már a múlté. Meg kell állapítanom. hogy egyáltalán nem lett kevesebb a nagyon durva, szándékos belementsek száma, hogy egy-egy összecsapást nézve sokszor megfagy a szurkoló vagy újságíró ereiben a vér. Kiváncsi lennék, mit szón mindenhez On? — Amikor én kezdtem, illetve a brattsla- vai CH-ba kerültem, éppen akkor hozták létre azt az egyesületet, és 1953 tói 59-ig tartott a kiépítése. Olyan társaság jött ott össze, amelvet ma Is kiválónak mondhatok, ráadásul nálunk a fegyelemmel sem volt baj, hiszen ml a belügyhöz, a katonasághoz (a határőrökhöz) tartoztunk, és ott a fegyelem szinte természetes volt.'Mint említettem, kiváló társaság jött ott össze, kői- csönösen kiegészítettük egymást, erkölcsiakarati téren semmilyen problémánk nem volt. Ami az agresszivitást vagy a beleme- , néseket illett: az olyan labdarúgó, akinek Ú bizonyos hiányosságai vannak, technika, gyorsaság vagy egyéb, kénytelen — és mindig Is kénytelen volt — sportszerűtlen esz- i közökhöz folyamodni. Ha egy játékos nem elég kemény, de az akar lenni, akkor szinte mindegyik beavatkozása a durvaság határát súrolja, mert bátran kijelenthetem, hogy nem tudunk keményen játszani, és ez abbéi következik, hogy nem mindig ed- zünk korszerűen. Említettem az angol példát. Már az edzéseken ki kellene alakítanunk a játékosokban a kemény játékfelfogást, és akkor nem történhetné meg, hogy a mérkőzésen egykét kemény párharc után elveszti a fejét és elragadtatja mali gát. Egyszerűen nem vagyunk ellenállóak. Tehát: meg kell tanulnunk keményen játszani, mert ez ma a követelmény. így látszanak a legjobb csapatok. Ez egyik napról a másikra nem történhet, és ha akarjuk, annak az a következménye, amit hetente látunk a, ligában: vannak „egészen furcsa“ belemenések. Játékosaink, védőink zöme nem képes az ellenfelet a szabályok értelmében támadni, nem képes a labdát keményen, de sportszerűen elvenni az ellenféltől. Ezen a téren sokat segíthetnének a játékvezetők, nekik kellene azonnal el- dönteniök. szándékos volt-e a durvaság vagy nem. játékosaimtól mindig azt kérI tem, hogv legyenek kemények és határozottak, de sohasem alattomosak, akár hazai, akár Idegen pályán játszanak. Az edző sokat tehet a játék tisztaságáért. Nem szabad megengedni, hogy a játékos elveszítse a fejét, szidja a bírót, vagy a társait, és ha netalán sárga cédulával figyelmeztet! a bíró, a legjobb, ha azonnal lecserélik. Én £ ézt a gyakorlatot vezettem be és ehhez Is tartom magam a jövőben. —O— A fociról hét nap és hét éjjel lehetne beszélgetni, de egvszer mégiscsak be kell rekesztenl a témát, hiszen dr. KaCáninak sincs annyi ideje, hogy mindenre válaszoljon. Miközben nyilatkozott, a szemerkélő esőt és a nedves pályát figyelte. Bizonyára az újabb Ilgamérkőzés stratégiája járt már az eszében, mert tudása, szakértelme és hozzáértése akkor nyer igazán hitelt, amikor a teóriát a gyakorlatba is át tudja ültetni. Egyébként erről kár elmélkedni. Kaöáni doktor évek óta ezt bizonyítja. BATTA György KAČÁNIVAL A j FOCIRÓL NÉHÁNYAN Á MÜNCHENI OLIMPIA iltÄflUBÖL m. HH ”, @
