Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-05 / 36. szám
PALÁGYI LAJOS: Mindennek vége szakad egyszer. A nagy szerelemnek, a táncdalfesztivdlnak és a vakációnak is. De míg az előbbieken nincs nagyon mit búslakodni, az utóbbi pótolhatatlan veszteség. Legalábbis tíz kemény, hosszú hónapig. Hát ez mégiscsak perspektíva. No, de félre a tréfával, mert tegnaptól megkezdő- dótt a komoly tanulás. Vigasztaljon bennünket, hogy már mások is kibírták, nem haltak bele. Kibírjuk mi is. Ki ám! Mert azért mégsem olyan borzasztó intézmény az az iskola. Sok szépet, jót megtanul benne az ember. Tulajdonképpen itt formálódik emberré, itt kötődnek a legnagyobb, legtartósabb barátságok, itt szövődnek a legszebb diákszerelmek. Igaz, egy kicsit nehéz lesz beleszokni, mert azért a vakáció mégiscsak vakáció. Az édes semmittevést, a gondtalan napokat rendszeres kötelesség váltja fel. Szerencsére csak tíz hónapig, és ■ aztán... következik az újabb vakáció. Ha adhatunk egy jó tanácsot, csak tanuljatok, igyekezzetek, hogy az a legközelebbi is olyan gondtalan legyen, mint a mostani, a- mely, sajnos, már utánunk van. új ifjúság 7 M ár jó néhány esztendeje annak, hogy egyik este egy bájos, szőke hajkorona koszorúzta női arc jelent meg a magyar tévékészülékek képernyőin. Ráadásul még kellemes, „fülbemászó“ hangja is volt. A sokmillíő tévénéző kíváncsian kezdett fészkelődni a székén: — Hát ez meg kicsoda? Addigra már meg is jelent a kép alatt fehér inzert-betűkkel a neve: — Kudlik Júlia. S attól az első perctől kezdve már mindenki így hívja: — „A“ Kudlik! Vagy: „a“ Julikat — és sok-sok millió tévénéző kedvence lett, Ha egy-egy fontosabb műsorban nem látható a képernyőn, másnap már özönlenek az aggódóan érdeklődő, kíváncsi levelek a tévé Szabadság téri székházába: „Mi van a Kudllkkal? Beteg?“ Nekünk az egyik esti adás szüneteiben felel- getett. — Mi akart lenni gyermekkorában? — Rengeteg pálya vonzott! Emlékszem, kiskoromban mindenáron bohóc akartam lenni. Elképzeltem, hogy mindenki csak őt nézi, s a bohóc az emberiség jótevője, mert akármilyen fáradtak és szomorúak a cirkusz nézői, ő megnevetteti őket. Aztán fájó szívvel, de mégiscsak kiábrándultam belőle, mert az egyik képes újságban láttam, a bohócnak temérdek különféle kulimászt kell a képére felkötnie, s ebből azt szűrtem le, nem jó bohócnak lenni mégsem, hiszen szegény feje idegen ábrázattal lép közönsége elő. Erre tüstént hátat fordítottam a világot jelentő porondnak, s úgy döntöttem: sebész leszek, semmi más! És miért — miért nem: mindenáron szerettem volna kioperálni a saját vakbelemet! Aztán valahol azt olvastam, hogy egy szovjet orvos az Antarktiszon, tükör segítségével eltávolította a saját vakbelét. „Ha valaki ezt egyszer már megcsinálta — jelentettem ki gőgösen —, akkor az többé már engem nem érdekel!“ Mindenesetre az orvosi pályára való készülődésemnek annyi hasznát vettem, hogy lelkesen látogattam iskolánk biológiai szakkörét. — Ezután, mivel a gimnázium irodalmi színpadán sokszor szavaltam és szerepeltem, kedvet kaptam, hogy színész legyek. Érettségi után igyekeztem a Színművészeti Főiskolára. Az utolsó rostán — kiestem. — Gondolom ezek után mindörökre elment tőle a kedve. — Csudát! Elmentem dolgozni, egy évre; ide a tévéhez kerültem be, ügyelőnek. Egy év múlva újra nekirugaszkodtam a fölvételi vizsgáknak a Színművészetin, de egyúttal az egyetem bölcsészkarára Is jelentkeztem, s közben itt a tévében bemondópalánta lettem. Aztán megtörtént a nem is remélt csoda: a Színművészetin is, az egyetemen Is felvettek. Am ez még korántsem minden: a tévében is véglegesítettek. Haj, haj, mondogattam magamban, hármas út áll előttem, melyiken induljak, melyiket szeressem? Alapos megfontolás után — családom és baráti köröm szerint meglepő módon döntöttem: az egyetemet választottam a tévés munka mellett. Majdnem felháborodva esett nekem mindenki: Miért döntöttem így? Mindig én vagyok saját magam legszigorúbb kritikusa. Eldöntöttem: mivel bizonyos, hogy nem lenne belőlem kiemelkedő tehetségű MINDENKI KEDVENCE színész, maradok bemondó és műsorvezető a tévében. S ha hinni lehet a műsoraim után címem-, re érkező sok-sok kedves, elismerő levélnek, akkor helyesen választottam. — Milyen érzés országosan Ismert embernek lenni, sok millió tévénéző kedvencének? — Hadd mondjak erre gyorsan valamit. Amikor nem állok a kamerák előtt. ugyanúgy élek ős dolgozom én is, mint a többi sokmilliő magyar asszony. Korán kelek, bevásárolok, takarítok, főzök, mosok, vasalok mint mások. Hadd árulom el, a buszon, az utcákon, az üzletekben egyáltalán fel sem ismernek és ennek nagyon örülök, mert nem szeretem a kivételezéseket. — Beszéljen tévébeli munkájárólI — Hetenként legkevesebb háromszor vagyok adásban. Mindig megtanulom a szövegemet. Itt van például kedvenc műsorom a Delta Szombaton délelőtt kapom meg a szövegemet, és hétfőn reggel van a felvétel. Addigra tehát tudnom ken a „mondókámat“. Ha valamit nem értek, azonnal megkérdezem a műsor szerkesztőit, vagy ha őket nem érem el, a Tudományos Akadémiát vagy beülök valamelyik könyvtárba s addig nem nyugszom, amíg kérdésemre feleletet nem kaptam. — Ha megkérdezhetem: hogyan tanul? — Szerencsére igen könnyen. Hozzá kell tennem: már általános iskolás koromtól kezdve rendkívül komolyan vettem a tanulást. Előszöris mindennek az értelmi magját keresem meg, mert akkor van mire támaszkodnia az ember emlékezetének. Híres voltam róla: amíg a leckémet meg nem tanultam, még kosárlabdázni sem voltam hajlandó, pedig azt nagyon szeretem. Kérem, ne húzza el senki a száját: nagyon szeretek tanulni! Mit csináljak? Általában nem tudom elképzelni az életemet, még öt percig sem úgy, hogy valamit ne csináljak. Ezért van talán az is, hogy nagyon szeretek kézimunkázni, mivel kötni beszélgetés közben is lehet. — Mik a további tervet, fűlika? — Van egy „háztáji“ négyéves tanulmányi tervem. Amikor elvégeztem az egyetemet, beiratkoztam egy intenzív angol nyelvtanfolyamra. Ha ezt befejezem, jövőre elvégzem az oroszt, a harmadikban az olaszt, a negyedik évben pedig a németet. Ez a hobbym, a tanulás. — Amikor nem szerepel a tévében, olyankor mit csinál? — A „Delta“ szerkesztősége nagyon sok helyre kap országszerte ankétokra meghívást. Nagyon büszke vagyok rá, hogy — többek közt — a Práter utcai iskolában Delta őrs alakult. S azon a napon, amikor az én nyakamba kötötték a piros nyakkendőt, eszembe jutott, hogy amikor én voltam úttörő, engem ért ez a megtiszteltetés, hogy Zója Kozmogyemjanszkája éppen Pesten vendégeskedő édesanyjának a nyakába én köthettem föl az úttörőnyakkendőt. Felejthetetlen élményem, emlékem marad, amíg csak élek. Ahogyan az is, hogy számos szocialista brigádunk vette fel a Delta nevet és mindegyik engem is beválasztott tiszteletbeli tagjainak sorába. Ogy érzem, hogy a televízióban végzett munkámnak ez a legszebb megbecsülése, s az már csak a nagyon jóleső ráadásom, hogy amikor Júlia-napot mutatnak a kalendáriumok, alig győzi hordani a posta a nevemre érkező leveleket, képeslapokat és táviratokat, s mindegyikben meleg hangon gratulálnak és minden jót kívánnak. Nagyon jó érzés tapasztalni, hogy az ember nem dolgozik hiába, és hogy már-már családtagnak tekintik a sok millió magyar családban. Hunyady József folk- és country-fesztiválon mutatkoztak be, másodszor pedig az idei Bratislavai Lírán — mindkét alkalommal a Polskié nagrania hanglemez-kiadóvállalat képviseletében. Akiknek mindkét alkalommal módjuk nyílt megnézni, meghallgatni őket, azt állítják: zeneileg sokat fejlődtek, művészileg is kiforrottabbak lettek időközben, bár már decemberben is ők okozták a prágai folk- fesztivál egyik legkellemesbb megepetését... Andrzej és Eliza balladat hangvételű dalai a nagyvárosok lakosainak mindennapi problémáiról, gondjairól, öröméről, sikereiről és természetesen a szerelemről szólnak. Zeneileg az egyre népszerűbb folk- blues irányzatot követik, ami sajátos ked ves-dallamos hangvételt kölcsönöz számaiknak. A Bratislavai Líra előtt Jugoszláviában vendégszerepeitek, a szlovák fővárosból pedig haza, pontosabban Opolebe a X. lengyelországi táncdalfesztiválra siettek. S mint kiderült: nem hiába — hiszen a fődíjak egyikét ők nyerték... Tehetséges, rokonszenves művésztrió, melyről a Jövőben minden bizonnyal még sokat hallunk majd! (b. m. p.) TURMIX Norbert Fryd A hóhér nem vár című elbeszéléséből forgatja legújabb filmjét František Filip cseh rendező. A történet hőse egy színésznő, akit néhány napra kiengednek a náci haláltáborból, hogy befejezze filmjét. A hősnő alakját valóságos személyről, Anna Lepenská színésznőről mintázták, aki a terezini koncentrációs táborban halt meg. A film főszereplője: Jirina Bohdaln- vá.-0Végigzokogta a világ a Szerelmi történet című filmet. A Hamupipőke örök témájának mintájára felépített történet oly szívrepesztően bűbájos, hogy az nem is igaz. Aki a szexuális forradalom korában már kezdett kételkedni az igaz szerelemben, most jólesően vehette tudomásul, hogy mégsem veszett ki teljesen a legszebb, legtisztább érzés. Legalábbis a filmben nem. A haldokló főhősnő megszemélyesítője, Ali McGraw egy csapásra a mozinézők százezreinek kedvencévé vált. A romlatlanság, a tisztaság megtestesítőjét látták benne. Népszerűségét azonban valószínűleg ugyanilyen gyorsan el is veszíti. A napokban ugyanis elvált férjétől, Robert Ewans filmproducertől. A válóok: összeférhetetlen természet. Ogy látszik, a tiszta, mindent elsöprő szerelem is már csak a filmben ipaz. Jirina Bohdalová Ez a név Inkább énekesduót vagy két hangszerszólistát sejtet, a valóságban azonban egy háromtagú együttesről van szó. Tagjai — egy fiatal házaspár és egy „hajadon“ fiatalember. Nevük: Eliza Grochowieoka (ének, kasztanyetta), Andrzej Rybiňski (ének, szólógitár) és Czeslaw Mogoliöski basszusgitár). Alig másfél esztendeje, 1971 márciusában mutatkoztak be először a lengyel közönségnek, és szinte az első nagy sikerű nyilvános szereplésük után rögtön rádiófölvételre hívta meg őket a varsói rádió ifjúsági stúdiója. És erre az első próbálkozásra bizony alaposan „rádupláztak“: tizennégy hó- 1 nap alatt tizenhat dalt játszottak föl és i közel ugyanannyi tévéműsorban is szere- 3 peltek. Népszerűségük szinte hétről hétre nőtt, így a külföldi meghívások sem várattak magukra sokáig. Ez idén május végén Családfa címmel már első nagylemezük is elkészült. Hazánkban is egyre többen ismerik őket. Először tavaly decemberben, a prágai (A '© m ^ N N CĹ O Ül z <
