Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-29 / 35. szám
lOVICSfK BELA köszöntése Lovicsek Béla szeptember 2-án ünnepli születésének ötvenedik évfordulóját. Hász évvel ezelőtt jelent meg nyomtatásban első novellája, néhány évvel később pedig Haragosok című első elbeszélés- kötete. A csillagszemű asszony című első regénye sem váratott sokáig magára. Két kiadást is megért, sőt nemsokára megszületett a színpadi változata is, melyet Dél-Szlovákia közönsége a MATESZ előadásában láthatott. Sikeres volt Tüzvirág című második regénye is. Közben több kisregénye jelent meg: Boldogtalanok, Agnes, Valakihez tartozni, Álmok nélkül, Egy szikra az égen, Aranyfüst, Rózsák a kertben. Legutóbb a Hét közölte folytatásban Forgószélben című terjedelmes regényét. A felsoroltakon kívül további négy színdarabot írt: Húsz év után, Baj van a szerelemmel, Ezüstlakodalom, Végállomás. Itt jegyezzük meg, hogy Húsz év után című darabját szlovák fordításban sugározta a hratislavai rádió és a tévé is. Születésnapja alkalmából felkerestük az írót, hogy választ kapjunk néhány kérdésünkre: • Arra kérnénk, elsőként az indulásról valljon: Hogyan, hol és mikor kezdődött? Mikor döbbent rá az irodalum ízére, az írás felelősségére? — A távoli múltba kell visz- szanyúlnom — sajnos —, hogy érdemleges választ adhassak. Az irodalom íze. Harmadikos, negyedikes kisiskolás koromban Pekarik Vilmos volt a tanítóm. Áldott jó ember. Mindig hálával, szeretettel és tisztelettel gondolok rá. ö volt az, aki megszerettette velem a betűt, az olvasást, ó válogatta meg olvasmányaimat, ó volt az, aki bevezetett az irodalom csodálatos világába. Valahol ott kezdődött... A gyerekkorom és az ifjúságom? Csak annyi volt benne a szép és a jó, hogy fiatal volt az ember, egyébként eléggé nehéz és hányatott volt. Különben itt, Közép-Európa szívében, az én nemzedékemet alaposan megtréfálta és megtáncoltatta a történelem. Engem is. Miért is tett volna éppen velem kivételt?... Sok mindent láttam, átéltem, sok minden összegyűlt, felhalmozódott bennem, ami kikívánkozott belőlem, amit el akartam mondani másoknak okulásul, esetleg tanulságul. A kimondás, a szét- klabálás vágya fogatta meg velem a tollat, hogy írjak, az pedig kezdő tanító koromban volt, az ötvenes évek elején... Az írás felelősségére pedig akkor döbbentem rá igazán, amikor első ízben vettem részt író-olvasó találkozón, amikor először álltam szemtől szemben azokkal, akikről és akiknek írtam, akik dicsértek és elmarasztaltak, akik szidtak, de meg Is öleltek. Akkor és ott döbbentem rá, hogy az irodalom nem játék, hogy aki tollat fog a kezébe, annak egész hite és teljes embersége fütse át nemes szándékát és munkáját, mert óriási felelősséggel tartozik fajtájának, népének és egész társadalmának. 9 ütvén év — ok a visszapillantásra és a számvetésre. Arra lennénk kíváncsiak, elégedett-e önmagával, eddigi írásaival, s azok olvasói sikerével? — Nem hiszem, hogy akad író, aki teljes mértékben elégedett lenne megírt dolgaival, így én sem vagyok az. Több, jobb, tökéletesebb mű megírására vágyik az ember. Egyre Igényesebb önmagával szemben — ez a szándék. Hogy szándékát milyen mértékben sikerűi megvalósítania, más lapra tartozik. Egy azonban biztos: mindig az igazság megírására törekedtem és törekszem. Minden leírt soromért vállalom a felelősséget, neon szégyenkezem miattuk, őszintén hittem akkor és úgy, ahogy leírtam... Olvasói siker? Ennél a kérdésnél kissé zavarban vagyok. Félreértés ne essék: írásaim olvasói sikerével teljes mértékben elégedett lehetek s vagyok ts. Ezt a kijelentésemet ne vegyék nagyképűségnek. A Hét szerkesztőjeként három éve járom az országot, úton-űtfélen azt tapasztalom, hogy rengetegen olvassák és nagy tetszéssel fogadják írásaimat, és éppen Itt a bökkenő, ettől jövök zavarba. Ugyanis jő néhányan azt hangoztatják, hogy kétes értékűek azok a novellák, regények és színdarabok, melyeket a széles olvasóközönség a kelleténél nagyobb tetszéssel fogad. Egyszóval: zavarban vagyok... 9 Ebből adódik a következő kédés: Hogy áll a kritikával, mi a véleménye róla? — Fenti fejtegetéseim folytatásaként s magyarázataként Bernard Shaw-t hívom segítségül. íme: a világhírű drámaíró egyik színdarabját kegyetlenül levágta a kritikus. A nagy író a darab harmadik előadásán a színház előcsarnokában megszólította a kritikust: „Barátom, én tökéletesen egyetértek önnel. A darab, amit írtam, ócska szemét!“ — Abban a pillanatban a nézőtéren hatalmas taps jelezte az előadás végét, és Shaw így folytatta: „De mit tehetünk mi ketten egy nagy tömeg ellen?!“ 9 Milyen a kapcsolata a fiatalokkal mint írónak és mint magánembernek? — Tény, hogy más a mat ifjúság helyzete, arculata, mint amilyen az én nemzedékemé volt. Az Is tény, hogy az idősebbek sokszor Indokolatlanul elmarasztalják az Ifjúságot, mert külsőségekből ítélkeznek, és figyelmen kívül hagyják többségük becsületes helytállását. Nem hiszem, hogy a fiata- talok soraiból több csaló, naplopó, képmutató stb. kerül ki, mint az idősebb nemzedék közül. S egyáltalán: elfelejtjük, hogy ml Is voltunk fiatalok, csapongók és lázadozók, szeretkező!? és csalódottak, szárnyalok és tévelygők... Tizenkilenc évig tanítottam hittel és sokat akarón, én szeretem az Ifjúságot, hiszek és bízok bennük. Jó néhány írásomban próbáltam megírni az életüket, érzés- és gondolatvilágukat, s mint magánember is, jól érzem magam köztük. De hát mikor magánember az író? 9 Befejezésül: Mik az íréi tervei az elkövetkező ötven évre? — Ötven évre?... Csak?... Akt ilyen kérdést tesz fel, nyilván nem hízik az orvostudomány fejlődésében. Hátha néhány é- ven belül olyan óriási felfedezéssel lepi meg az emberiséget, hogy az átlagos emberi életkor akár százötven óv Is leheti?... Komolyra fordítva a szót: jé néhány regény- és színdarabtéma érlelődik bennem. Szeretném mind megírni, jól megírni. Ogy megírni, hogy ne csak az olvasóknak tessék, hanem a kritika Is elismerje értékeit. 9 Köszönjük a beszélgetést, és mind a magunk, mind olvasóink széles tábora nevében erőt, egészséget és további alkotói sikereket kívánunk Lovicsek Bélának. Beszélgetett: Tóth Elemér «! V» UJ sO O LO Szeptember 2-án tölti be 55. életévét Turczei Lajos irodalomtörténész, kritikus, a Komenský Egyetem tanszékvezető tanára. Ipolyszalkán született, a reálgimnáziumot Érsekújváron, a jogot Budapesten, a pedagógiai főiskolát Brati- slavában végezte. Pesten tagja volt a baloldali gondolkodású parasztfiatalokból álló Bolyai- majd Györffy- kollégiumnak. Ez a hatás döntően befolyásolta társadalomszemléletét, elindította a haladó gondolkodás útján, amely fokozatosan a marxizmushoz vezette. A háború után volt irodai munkaerő egyházi birtokon és állami gazdaságban, később gimnáziumi tanár Komáromban. 1954-től főiskolai tanár, előbb a Pedagógiai Főiskolán, majd a Komenský Egyetemen. Középiskolai és egyetemi tankönyveken kívül három jelentős munka áll mögötte: az írások mérlegen, az Írás és szolgálat című tanulmánykötetek — ez utóbbiért 1966-ban megkapta a Szlovákiai Írószövetség nemzetiségi díját — s az 1967-ben megjelent K é t kor mezsgyéjén című monográfia, amelyben a hazai magyar irodalom 1918 és 38 közötti fejlődési feltételeit és problémáit tárgyalja. E könyvéért Madách- díjat kapott. Válogatta és bevezette a Fiatal szlovákiai magyar költők 1958-ban megjelent antológiáját, majd három év múlva a Szlovákiai magyar elbeszélőket. Emellett aktív részt vállalt az Írószövetség magyar szekciója, a könyvkiadás és az Irodalmi Szemle szerkesztőbizottsági munkájából. Életpályája, eddigi pedagógiai és irodalmi tevékenysége, valamint emberi magatartása feljogosít annak a megállapítására, hogy mindig őszintén kereste az igazságot. Munkatársai, barátai, hajdani és mai tanítványai egyaránt az alapos tudású, lelkiismeretes, határozott és egyenes jellemű embert tisztelik benne, aki pontosan ellentéte annak a figurának, amelyet a francia La Bruyére így jellemzett: „Némelyeknek a pökhendiség pótolja a nagyságot, az embertelenség a szilárdságot, és a csalárdság az okosságot.“ Az ügyhöz, amelyet mint pedagógus és mint irndalomtndós is vállalt, mindig kellő alázattal közeledett, ezért is tudott és — hisszük — tud ezután is maradandót alkotni. Kritikusi gyakorlata, mértéktartása is az emberséget sugallja, eddig írásaiból az a magatartás olvasható ki, hogy a rossz művekre pazarolt elismerés éppoly ártalmas, mint a jó művek ellen intézett kirohanások. Szerénységére jellemző, hogy sohasem hajszolta a népszerűséget. Turczei Lajos eddigi irodalomkritikai és nevelői munkássága érdemdúsán gazdagította a csehszlovákiai magyar szellemi életet. Hisszük, így lesz a jövőben is. Ehhez kívánunk neki jó egészséget és töretlen alkotó kedvet. -j-nVARADISTERNBERG JÁNOS: UTAK ÉS TALÁLKOZÁSOK Fábry Zoltán írta a Vigyázó szemmel című posztumusz kötetének utószavában: „Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében, közeledésében a kölcsönösség tudata • döntő.“ És íme, az ungvári Kárpáti Kiadó megjelentet egy könyvet, Váradi-Sternberg János Utak és találkozások című tanulmánykötetét, amely pontosan ezt teszi: a kölcsönösséget, a kölcsönhatásokat kutatja az utóbbi három évszázad orosz—ukrán—magyar történelmi és kulturális kapcsolataiban. A tizenkét tanulmányt és cikket tartalmazó csinos kötet szerzője az Ungvári Állami Egyetem történészprofesszora, akt Leningrádban Tarlé akadémikus tanítványa volt, s alapos felkészültségről tesz tanúságot nemcsak az orosz és ukrán, hanem a magyar történelemben es irodalomban is. Szerzőnk a Forradalmi kapcsolatok című fejezetben egyebek között azt mutatja ki, hogy Lenin milyen figyelemmel elemezte nemcsak az 1918—19-es magyar eseményeket, hanem az 1848—49-es magyar forradalmat és szabadságharcot is. Tudomást szerzünk Piehanov művelnek magyorországi visszhangjáról, a pétervári forradalmi munkásság és a századvég magyar munkásmozgalma kölcsönhatásáról, valamint Frankel Leó és az orosz forradalmárok barátságáról. Az olvasmánynak Is érdekes Kulturális kapcsolatok című fejezetben is rengeteg új adatot, felkutatott és értelmezett tényt és összefüggést találunk. A szerző kiderítette például, hogy a XVIII. században több mint negyven kijevi diák végezte Magyarországon — Tokajban, Sárospatakon, Nagyszombatban, Pozsonyban vagy Pesten — a tanulmányait, ezzel „a két nép közeledését, egymás kultúrájának megismerését, a szellemi értékek kicserélését segítették elő.“ Puskint is vonzotta a magyar történelem. Gercen írásaiban többször említi Liszt Ferencet és Teleki Sándort. Petőfi nevével 1853, költeményeivel 1858 óta találkozunk az orosz sajtóban. Verseit a magyar kultúra iránt élénken érdeklődő ukrán Ivan Franko is fordította, aki különben magyar tárgyú kéziratos munkát is hagyott az utókorra (Ugorszka nációnáljna zaga — Magyar nemzeti ősmonda). Az első magyar nyelvű ukrán népdalgyüjtemény a munkácsi Le- hoczky Tivadar érdeme; Erdélyi János adta ki Sárospatakon 1864-ben, s több mint száz kárpátaljai űrkén népdalt tartalmaz magyar fordításban. A két nép szellemi kapcsolatainak fontos eseménye volt ez a kötet a maga Idejében. „Szerencsésnek érzem magamat, hogy én adom ezen dalokat hazámfia! kezébe“ — írta a bevezetőben Erdélyi. A szerző egyik további érdekes tanulmánya azzal foglalkozik, mennyire figyelemmel kísérte a világhírű orosz író, Lev Nyikolajevics Tolsztoj is a magyar szellemi életet. Erről leginkább a szlovák származású, de magyar műveltséggel Is rendelkező titkára és háziorvosa, Dušan Makovický tájékoztatta. Tolsztojt Kossuth Lajos tevékenysége Is érdekelte. Váradi-Sternbergtöl tudunk meg végül sok új tényt Asbóth Oszkár Oroszországhoz fűződő viszonyáról, valamint az 1882-es oroszországi utazásáról szóló útinaplójáról. Népművészetükről így nyilatkozott: „Az orosz dal és viselet, az orosz ingek igen tetszenek nekem, és fájdalommal válók el ettől a világtól.“ Az orosz nép és kultúrája iránti érkelődése végigkísérte Asbóthot egész életén. Váradi-Sternberg János könyve azért hasznos vállalkozás, mert bepillantást enged egy olyan területre — az orosz — ukrán — magyar forradalmi és kulturális kapcsolatokba —, amely eddig eléggé feltáratlan volt, hanem azért Is, mert méltán tarthat számot a mi térfelünkön is történészeink és irodalomludósa- ínk érdeklődésére, sőt hasonló kezdeményezésre serkentheti őket cseh-magyar, illetve magyar-szlovák viszonylatban. Tolvaj Bertalan HŐSTETT A TIBERIS FÖLÖTT Ma a Tiberls Róma csöndes, szelíd folyója, amelyet jó né hány híd ível át. Szinte képtelenség elképzelni, hogy két és fél ezer évvel ezelőtt hatalmas víztömeg hömpölygött a ma már kőgátakkal körülbástyázott keskeny mederben. Hajdan még szélcsöndes, száraz Időben sem volt veszélytelen átjutni az egyik partról a másikra. Hát még ha megáradt a folyó! Ilyenkor elárasztotta a part menti nádasokat, elborította a környező réteket-mezőket, s csak a magasabb fekvésű dombok teteje látszott ki a szinte végeláthatatlan víztergerből. A mondabeli Ancus Március király történelmi vállalkozásra szánta rá magát: hidat építtetett a Tiberls fölé! Honnan származott az ötlete? Nem könnyű kinyomozni. Kínában ugyan már az időszámítás e- lőtt négyezer esztendővel építettek néhány kis hidat, majd a Fucsou melletti Min folyón emeltek egy csaknem ezer méter hosszú, meglepően tökéletes hidat — erről azonban annak Idején a rómaiak aligha tudhattak. Talán a babiloni hidak híre jutott el hozzájuk? Lehetséges. Ezek ugyanis időszámításunk előtt 700 körűi épültek — kőből. Csakhogy a Tlberist átívelő Pons Subllclus Időszámításunk előtt 688-ban fából készült. Nem nehéz tehát arra következtetni, hogy egészen másféle eljárással: nem pillérek, hanem pontonok tartották. Valószínűleg az évről évre Ismétlődő áradásoknak Is részük lehetett benne, hogy a hidat minden évben lebontották, majd újra felállították. Miként nézhetett ki a Pons Subllclus? Bizonyára a Traia- nus császár Idejében épült Duna-hldra hasonlíthatott. Mint a római Tralanus-oszlop egyik domborművén máig Is látható: tulajdonképpen csónaksze- rü alkotmányokra erősítették a hosszúkás pallókat, ezeken keresztül lehetett átjutni a túlsó partra. (Mellékelt rajzunk a dombormű nyomán készült, s az időszámítás utáni 100 körül mindössze néhány nap alatt épített, mintegy egy- kllométeres Duna-hldat ábrázolja). Az első Tiberls-hld — létrejötte után több mint másfél száz évvel, Időszámításunk e- lött 507-ben — történelmi hőstett színhelye lett. Az etruszkok váratlanul megtámadták Rómát. Öldöklő küzdelem bontakozott ki a Pons Subllclu- sért, hiszen csak ezen keresztül juthattak az ostromlők a városba, mert a megáradt Tl- berlsen képtelenség volt a csapatoknak átkelni. A túlerőben levő etruszk hadaknak sikerült meghátrálásra kényszeríteni a rómaiakat. Ogy tetszett, nem tudják megakadályozni a város pusztulását. Hacsak legalább addig nem tartoztatják föl az etruszkokat, amíg — szét nem bontják a hidat. Horatius Codes volt az a hős, aki egyedül verte vissza mindaddig az ellenség rohamait, amíg társai a háta mögött szét nem szedték a pontonokat. A több sebből vérző, legendás hlrü római hős ezután az örvénylő folyóba vetette magát, és sikerült szerencsésen átúsznia az övéihez. Horatius Codes hősiességéből a római hídépítők Is tanultak. Második alkotásuk, az Anlo folyócska két partját ösz- szekötő, Immár kőből épített híd, a Pons Salarius közepére hatalmas kupolaszerű zárótor- nyot emeltek. Ha ennek óriási kapuit bezárták, meg lehetett akadályozni, hogy az akár az egyik, akár a másik oldaláról közeledő ellenség keresztülhaladjon a hídon. Az ókori Romában később se igen építettek olyan hidat, amelyen ne lett volna zárőtorony... V. M.
