Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-01 / 5. szám
BATTA GYÖRGY VERSEI: EGY KALAP ÜRÜGYÉN A téren éppen füstfarkú gépcsordák loholtak végig; egy űr kalapját el röpítette diszkoszvetőként a lég-tenyerű szél, a céda! Az úr annak idején tornaórákon a szerekre madárként szállott, ott fönt viszont oxidálta az iszony, s vissza többnyire fejjel csapódott, mint a szigony. A téren éppen fickók, aggok, szüzek siettek végig, ridegek, hidegek, mint a cseppkövek. (Szánalmas század!) Az űr a kalap után eredt, lihegett, cikázott. Izzadság sós permetében ázott, Izzott. fázott, s mert a tornaórákon annak Idáján akként mozgott, akár a fóka, volt az egészben móka. A téren éppen rézkalttkában napavált cipeltek végig. Máig sem áll be a szája: Képzeljék! A Jelenet nem termelt meleget! Komorak maradtak, ridegek! Semmiség? Mikor tanulsz meg mosolyogni löporfüstös, rák keresztjére feszített emberiség? BÚCSÚLEVÉL .. pedig kertemben reggelenként dáliák harmat-gyöngyével zuhanyozgatott! Szép testét mégis annak adta. aki — szavakon kívül — csókokat is adott. Üszkösödik szívem és agyam: robogó magnetofon szalag alá vetem magam! Lovicsek Béla SZÉLCSEND Tátrából képeslap érkezett a nagy üzem második részlegén dolgozó négy fiatal címére; „Fiúk! Minden oké és szélcsend: Karcsi...“ A zűrös napoktól eltekintve — olyan is akadt bőven — Jutott idő tercierére, cigarettázásra a kis, elkülönített helyiségben. Tűzveszélyes munkahelyen dolgoztak. Karcsi, az operatőr eléggé szótlan fiatalember volt. Talán azért, mert ő volt a fiatalok közt a fejes, s letudta már a katonaságot is. Talán így akarta kinyilvánítani a komolyságát és az érettségét. Egyébként minden buliba beszállt, az italozást sem vetette meg. A mesterségét azonban értette. Ügy olvasott a „panel“ vibráló fénygombjalról, mint a nyitott könyvből. Jóval karácsony előtt történt. A kis helyiségben cigarettáztak a fiatalok négyen. A nőkről beszéltek. Éppen a létramagas Béla vitte a szét. Egy szőke cicáról áradozott, akit a minap kapott el jól bevált módszerével. Kétszer járt a lakásán, mivel szalmaözvegy a drága. A férje katonagúnyában tapossa az anyaföldet valahol Csehországban, így aztán az asszonyka... — Egyébként fekete, csak a haja szőkített — fűzte hozzá magyarázón. — Egy álló tűz. isteni asszony! Három társa szájtátva. Irigykedve pislogott rá. Hitték is, nem is, amit mondott, de Inkább elhitték, mert érdekesebb, ha elhiszi az ember azt, ami kellemes lenne az 6 számára is. Különösen a köpcös Gyula gyerek fészkelődön vörösödé füllel. Ádámcsutkája fél s alá járt. Karcsi lépett a helyiségbe. Béla utolsó szavait már ő is hallotta. Leült a fiúk közé, gunyorosan mosolygott. — Nem hiszed? — kérdezte Béla sértődötten. — Manapság nem művészet nőt fogni, ragadnak, mint a csiriz — mondta lekicsinylőn Karcsi és rágyújtott.-i- Nono! — bökte előre tömpe ujját Gyuszi. Pirospozsgás arca majd kicsattant. — Nem megy az olyan köny- nyen... Én például nem tudok fogni, pedig a fene ész utánuk — ismerte el őszintén, szégyenkezve. Meg Is bánta. — Nem, mert mafla vagy — mondta Karcsi. — Egyszerűen berezelsz a nők előtt. Én például akkor fogok magamnak ágyast, amikor akarok. — Nem hencegett, a szeme viszont égett, mintha könnyű részegség tüzelt volna benne. — Bizonyítsd bel — támadt rá Béla még mindig sértődötten. Valamennylüket meglepte Karcsi közlékenysége. Soha nem beszélt a magánéletéről, főleg a nőügyeiről nem. — Mi sem egyszerűbb — húzta el a száját Karcsi. — Gyertek velem — mondta pillanatnyi tétovázás után. A birodalmában leültette a fiúkat és csendre intette. A telefonkészülék mellé telepedett és feltárcsázta a laboratóriumot. — Labor... halló... tessék! — Itt a második részleg... Kérem az ellenőrzés eredményéti A női hang gépiesen diktálta az adatokat, Karcsi pedig szorgalmasan jegyezte. Kaján mosollyal kacsintott a fiúkra. — Köszönöm!... Egyébként nagyon kellemes a hangja... Bársonyos, szinte simogatja az embert, mint a... — Ne hülyéskedjen, fiatalember, mert nyomban csuk- lani kezdek a gyönyörűségtől, és megsüketül!... Ki táplálta be az agyába ezeket az elkoptatott közhelyeket? — Ha tetszik, ha nem, valóban kellemes a hangja. Jelentkezhetne a tévébe bemondónak... 0) lány a laborban? — Képzelje: nem... Már csecsemőkoromtól itt vagyok. Nem látott véletlenül, amikor pólyával a hátamon tipegtem be a kapun? Egyébként miért fontos az, hogy új vagyok-e vagy sem? — Nem fontos... Fogadok, hogy fekete a haja és világos rúzst használ. Kedvenc színe a halványkék, táskában a kisméretűt kedveli, a sportot utálja, a zenét viszont nagyon szereti. Felkacagott a lány. Recsegett a kagyló. Karcsi a fiúk felé fordította, hogy hallják, s öntelten vigyorgott, Gyuszi meg majd kiesett a száján, őszintén csodálta Karcsit. — Tény, hogy élénk a fantáziája — csicseregte a lány. — Nem pályatévesztett?... Egyébként a hajam valóban fekete, viszont rúzst nem használok... Kedvenc színem a bordó... A sportot szeretem, magam is sízek, korcsolyázok és a Slovaunak drukkolok. A zenével meg úgy vagyok, hogy a beat muzsika idegesít, Beethoven viszont megnyugtat... — Lecsapta a kagylót. Karcsi zavartan felhúzta a vállát és elvörösödve a fiúkra nézett, akik harsányan a szemébe nevettek. Karcsi nem hagyta annyiban a dolgot. Dühösen tárcsázott. — Laboratórium, tessék I — Hol Is hagytuk abba? — Ott, hogy lecsaptam a kagylót, és most ugyanazt teszem! . — Várjon' várjon még egy kicsit! — Begyulladt?... Ijedt a hangja, mintha segítségért kiabálna. Mi történt magával?... Egyedül van? — Igen... tejlesen... egyedül... — mondta Karcsi vontatottan, s azon törte a fejét, hogy milyen cselhez folyamodjék, különben felsül a fiúk előtt, s azt nem bírná elviselni. — Teljesen egyedül... minden tekintetben... azonkívül szomorú... — Ne folytassa! — vágott közbe gúnyosan a lány. — Betéve tudom az egészet. Szánalmat és sajnálatot akar ébreszteni maga iránt, hátha rászáll ez a buta tyúkocska, igaz?... Öcska, elavult trükk ez, fiatalember, hál Istennek még nem csavarodtam be teljesen. Van még valami a tarsolyában? — Hány éves? — kérdezte Karcsi eléggé bután. — Ráadásul még tapintatlan is, ejnye, ejnye!... Inkább szemtelenségnek nevezném... Húsz, ha ez megnyugtatja és feloldja a szomorúságát. — Hosszú a haja vagy fiúsra nyírt? — Az utóbbi. — Én apró legényke vagyok... Mindössze százhatvannyolc a magasságom... — mondta Karcsi pulykavörösen. Úristen, micsoda csőd! S a fiúk! Alig bírják visszafogni a röhögésüket. — Az enyém hárommal kevesebb — nevetett fel ismét a lány. Érezhető volt a hangján, hogy most már 6 is élvez! egy kicsit ezt a fura Játékot. — A végén még a nevét is elárulja? — Karcsi — mondta megkönnyebülten, s reménykedett, hogy mégiscsak sikerül valami, nem ég le a fiúk előtt. — Márta... pocsék név, igaz? — Ellenkezőleg... De ha már ilyen szépen összejöttünk, akár pertut is Ihatnánk. Mi a véleménye? — Így, a dróton keresztül? — Egyelőre... Fajront után meg valamelyik presszóban hitelesíthetnénk. Mit szólsz hozzá? Süket csend. — Halié, halló! — ijedt meg Karcsi. — Miért nem válaszol? — Gondolkodom... — Nincs arra semmi szükség. Hatkor a főbejáratnál találkozunk, jé?... Miről Ismerem fel? — Nem merte tovább tegezni. Ismét riasztó, süket csend. — Halló! — Tessék! — Miért hallgat? — Gondolkodom... Amíg nem késő... — Nem értem... Mire céloz? — A találkára. — Azon nem kell gondolkodni!... Fajront után a főbejárati kapunál várom és kész. — így valóban nagyon egyszerűnek tűnik a dolog, el lenben attól tartok... — Elhallgatott a lány. Komollyá vált a hangja. Foghatatlan szomorúság és szorongás remegett benne.-— Mitói tart, Mártuska? (Ö, Mártuskat) Beszéljen hát! — Valóban beszéljek?... Hát jó, maga akarta, s talán jobb is így... így telefonon... — Nem értem... Beszéljen világosabban!... Tehát m!rö! Ismerem fel? — Nagyon könnyen felismer™ ha akart — De miről?! — Bicegek a jobb lábamra — hallatszott sokára. — Viccel? — hökkent meg Karcsi. Meglepetésében majd leesett a székről. Ez a váratlan fordulat egészen elgyengítette és kizökkentette a gondolatmenetét. Mire észbe kapott, a lány már letette a kagylót. K arcsi még egy Ideig a fülén tartotta a hallgatót, valamit motyogott az orra alatt, s közben azon töprengett, hogy igazat mondott-e a lány, vagy csak így akart megszabadulni tőle. Mindenképpen meggyőződik róla, hogy mi az igazság. De mit mondjon most a fiúknak?... Szorult helyzetében is gyorsan feltalálta magát. A műszerfalra tekintett, s a fiúkra ripakodott. — Munkára, hékásokl Telik a nyolcas filter! — Jó, Jó, de mi van a lánnyal? — hunyorgott rá gúnyosan a hosszú Béla. — Mi csak a te dadogásodat hallottuk, abból aztán mit tudhatunk?... Szánalmas pacák benyomását keltetted, kis híján elsírtuk magunkat. — Igen? ~ állt fel Karcsi, most már magabiztosan és fölényesen mosolygott. — Pedig minden oké... szélcsend! — Mi az, hogy szélcsend? — Azt sem tudod? — játszotta meg magát Karcsi. — Szélcsendben nem inog a gyertya lángja, pontos-függőle- ges8n hull le a fáról a sárga levél meg az égből a pucérülepü angyalka... egyszóval a szélcsend viharmentes, nyugalmi állapotot jelent, érthető?... Tehát minden oké! — Gondolod? Hát Idefigyelj: kevésbé hülyéket Is nyugdíjaztak már, ha nem tudnád! Egyébként minden oké! — vigyorodott el Béla és klviharzott a helyiségből. Karcsi fajront után úgy helyezkedett el a főkapunál, hogy jól szemmel tarthassa a kijáratot. A négy fiú pedig az 6 tudta nélkül kissé távolabb húzódott meg. Karcsi idegesen cigarettázott. Néhány száz munkás már szétrajzott, de bicegő lány csak nem jött ki a kapun. Jól belógatta a nyavalyás! Az a szerencse, hogy a fiúk nem tudnak róla, különben lenne mit hallgatnia tőlük... Már éppen indulni akart, amikor a kapun kilépett egy bordómidi- kabátos lány. Hófehér, bolyhos sapka födte a fejét, szinte világított a ráhulló neonfényben, jobb lábán ortopédcipő. s valóban: enyhén bicegett. Nem nézett körül, mint aki holtbiztosán tudja, hogy nem várja senki. Egyenesen a buszmegállóhoz ment, mint máskor, mint mindig, mióta itt dolgozik az üzemben. Megállt a járda szélén és nyugodtan várakozott. A Duna felől csípős szél áramlott, a csillagtalan ég alatt hőfelhőket kergetett. Karcsi egy. Ideig tanácstalanul topogott a leshelyén: most mit csináljon? Menjen hozzá és kezdjen ki vele? Hiszen nyomorékl Szégyellne vele végigmenni az utcán. S a fiúkl Nyilván kiröhögnék!... Eh, odamegy, ne mondja, hogy smucig pacák. Különben sem kötöttek szerződést, nem kell vele örökké járni. Most az egyszer találkoznak, valami eldugott helyen megisznak egy kávét és azzal le van tudva. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. A lány közelébe érve kissé elbátortalanodott Lopva rá>- pillantott: megkapón szépnek találta. Csak az a lába, milyen kár érte! Mindegy. Hozzálépett. — Márta? — Igen — fordult a lány a fiúhoz nem kis meglepetéssel. Felismerte a hangjáról. — Erre nem számítottam... — Kesernyés mosoly suhant ét az arcán. — Maga az öta* dik fiú, akivel találkát beszéltem meg telefonon, aztán mikor megmondtam... köszönöm, hogy... — Én kértem rá — mondta Karcsi —, miért szabadkozik... Meghívhatom egy kávéra? A lény bólintott, buszra szálltak s a városban beültek egy presszóba. Meglttak egy-egy kávét konyakkal. Márta kicsit kért, nem szokta az Italt, mondta. Hosszan elbeszélgettek könyvekről, zenéről, mindenről. Vidáman búcsúztak és újabb találkát beszéltek meg. Az éjszakai műszakon a fiúk szótlanul jártak-keltek Karcsi körül. Árva szót sem szóltak, csak kitartóan bicegtek. Karcsiban felemás érzések szaladoztak, de úgy tett, mintha nem venné észre, így a fiúk felsültek, nem röhöghettek kedvükre. Aztán már gyakran találkozott Mártával. SOlve-föve együtt voltak, együtt is szilvesztereztek. Tudták a fiúk, s csak a fejüket csavargatták: ilyen is ven? Hát vanl Nem mondták ki, de egyre inkább tisztelték és felnéztek Karcsira. — Aranyos teremtés vagy áradozott Karcsi. — Nem szeretem a túlzásokat — kacagott a lány az újévbe hajié ködös hajnalon. Véglgcsőkolőzták a hazafelé vivő utat. J anuár végén hétnapos szakszervezeti beutalóval együtt utaztak el a Tátrába. Márta kedvére kisízhette magát. Karcsi is megtanult. Egyik délután holtfáradtan tértek szálláshelyükre. Márta a jól fűtött turlstaházban véglgvetette magát az ágyon. — Képzeld, Karcsi, nagyon boldog vagyok! A fiú féltérdre ereszkedve ölébe vette Márta lábát, kifűzte a cipőjét és lehúzta. Két tenyere közé fogta a csupasz lábfejet, mintha melengette volna, s megismerkedésük éta most kérdezte meg először, hogyan történt. — Kicsi koromban egy dühös farkaskutya ropogtatta meg. Azóta ts félek a kutyáktól. Szerencsére nem amputálták. Zavar?... — Szeretlek, Márta... nagyon szeretlek... Február első hetében Karcsi csillogó karikagyűrűvel az ujján jelent meg munkahelyén. Másnap a négy fiú egy csokor piros szegfűvel és egy üveg konyakkal lepte őt meg. — Ne hülyéskedjetek... Azért köszönöm, fiúk! — Szőra sem érdemes — mondta Béla vigyorogva. — A csokor a menyasszonyodé... Egyébként minden oké és szélcsend!
