Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-25 / 4. szám
íj ifjúság 9 HRISZTO FOTEVi MELLSZOBROK Száz zord szobor, őre arc, vén vajda, vitézlő, zászlós, csupa vér s harc, rabló, törökűző. Csak rajta, nyeregbei Csak csel s hadivégzet! Csak várt a menyecske! Csak várt feleséged!; Halál a te pengéd! Halál a te véged! Fehér menyecskéd! Fehér feleségedl Száz sors, csata-tépte, száz arc, csata-dúlta: szent gyász a sötétje, szent gyász a borúja. KUSZA VETA BAGRIANA: VIDÉKI HÄZ Hosszú a nap s nyugodt: oly kimeríthetetlen, mint a szívem, amely szivednek őre lett: itt sohsem-apadó tengerár a szerelmem. Innen messze a gond s a gondtermő világ, üdítő záporok egybemosnak a fákkal s a tóval, melyben az ég tükrözi magát. A lelkem csupa méz, lelkem csupa aróma, mint méh, ha hazatér, Illatok részege, gyantás, dús ligetek vándora, hírhozója. Délben a rekkenő nyárban, ablakait sorra nyitja a ház, s úgy issza, issza, issza az özönlő azúrt: édesen fürdetik a rétek, timián s a szamóca szaga szálldos, friss széna és fenyők és tölgyek fűszere, a gyönyör, amire úgy sóvárog a város. Föld? én s te? — Valami eleven kötelék, érzem, egymásba zár, s Istenbe: óh, felejtsük a gondok s emberek becstelen tömegéti A hajó dagadó vitorlákkal siklott a hullámokon. Árbocán baljós vörös zászló lobogott. Az albatroszok rikoltva szálltak el fölötte, és eltűntek a látóhatár szélén. — Feszítsétek ki a vitorlákat! — kiáltotta Toni. — Még egy kevés kell és utolérjük! — Kifeszltettük a vitorlákat, slrl — ordította Gurko. — Valamennyit. — Feszítsetek ki minden rongyot, amit csak a hajón találtok! — bömbölte Toni. — Mert lehet, hogy megszökik előlünk! — Yes, sir! Minden rongyot kifeszltettünkl — visszhangozta Gurko a parancsot. Toni megigazította fél szemén a fekete kötést, és maga elé szegezte tekintetét. A hullámok átcsaptak a rettenthetetlen kalózhajó orrán, neklvágódtak a középfedélzet ablakainak, és repülésre sarkallták a hajót. A hajóhídon álltunk, kezünk pisztolyunkon nyugodott, és komoran figyeltük az óceánt. Előttünk ijedt madárként vitorláival csapdosva, erejét megfeszítve menekült a „VII. Edward“ kereskedelmi hajó. Láttuk a matrózok elszörnyedt arcát, és a néhány utast, aki megátkozta, amiért éppen erre a hajóra szállt, hogy Indiából Angliába utazzon. Hajónk, akár a vércse, kitárta szárnyait, és karmai már az elborzadt tengerészek feje fölött függtek. Gúnyosan mosolyogva álltunk a hajóhídon, és figyeltük a számunkra már annyira Ismerős látványt. — Készüljetek fel a támadásra! — parancsolta Toni. — Yes, sir, felkészültünk a támadásra. — A kampók készenlétben állnak? — Yes, sir, a kampók készek! A „VII. Edward“ még egy utolsó kísérletet tett; a menekülésre, hirtelen Irányt változtatott, majdnem kllencyeofokos szögben fordult meg, és futásnak eredt a mintegy háromszáz mérföldre fekvő Taito-fok irányában. De ez nem segített rajta, előre láttuk manővereit, és abban a percben, amikor megfordult, rézsútosan rárontottunk. A hajók egészen közel kerültek egymáshoz, pisztollyal és karddal kezünkben éppen arra készültünk, hogy a fedélzetre átugorjunk. De ebben a pillanatban egy női hang állított meg bennünket. — Toni! — kiáltotta valaki. — Toni! Hol vagy? — Igen! — felelte Toni. — Itt vagyok! — Eredj és hozz tejet! — hangzott odalentről. — És útban hazafelé vegyél két kiló zöldpaprikát! De nehogy rot- hadtat hozzál, mint a múltkor! Ton! fél szemmel ránk nézett. A másik szemét eltakarta a fekete kendő. — Gyere, hadd adjak pénzt! — folytatta az anyja. — Siess, mert bezárnak! Toni a fogát csikorgatta, levette a kendőt a szeméről, és lemászott a lépcsőn. Elment tejért és két kiló zöldpaprikáért. Ezalatt a „VII. Edward“ kisiklott a kezünk közül, és már teljes erőből a Taito-fok felé hajózott. — Hogy küldhetnek egy kalózt tejért? — morgott Gurko. — Miféle kalóz ez? Tejet hoz és két kiló zöldpaprikát cipel!? Gurko másodkapitány volt a hajón, és szerette volna a kapitányt megfosztani rangjától. — És ráadásul még át is ejtették! — folytatta Gurko a lázítást. — Egy kalózkapitány, akire rothadt paprikát sóznak! S ő meg csak cipeli! Miféle kapitány ez? Amikor ráértünk, mindig összegyűltünk Toniék padlásán, és onnan indultunk el világ körüli útra. Emillo Salgarl minden könyvét elolvastuk, és a nagy utazókról meg a kalózokról szóló összes könyvet, amit csak fel tudtunk hajtani. A tengerek és óceánok világát tárták fel előttünk, szárnyaló hajók és kalóztámadások történeteit. Már minden tengert és óceánt bejártunk. Fogtunk már halat az Oranje folyó torkolatánál, szállítottunk teát hosszú dzsunkákon a kínai tengeren át, és a parti őrség sokáig üldözte csempész-csónakjainkat. Kis öblökbe rejtőztünk előlük, és amikor eltűntek, újra útnak indultunk. Ismertük a Sárga- tengert, mint a saját tenyerünket, és csukott szemmel vezettük hajónkat az álnok zátonyok között. Egyszer majdnem elsüllyedtünk a Jóreménység fokánál. Kókuszdióval raktuk meg szfnültig a hajót, Tahitiból jövet. A foknál tájfun ért utol bennünket. A víz hatalmas áradatban zúdult ránk, lesodort bennünket a fedélzetről, a vihar letépte árbocainkat, vitorláinkat. Egy hatalmas hullám a kormányt ragadta el. A hajó kettétört, és mindnyájan elsüllyedtünk volna, ha Toni anyja fel nem jön a padlásra megnézni, mi bajunk van, mivel torkunk szakadtából üvöltöttünk segítségért. S okáig a déli tengereken éltünk. Hatalmas csillagok ragyogtak az égen, gyémántfényben égett fejünk fölött a Dél Keresztje, és a felhőtlen égen világított a sárga hold. A pálmák karcsú körvonalai gyengéden rajzolódtak ki a sötéílila égen. A meleg éjszakában fehér virágok illatoztak. Csodálatos történeteket hallottunk ott a távoli szigetekről, a végtelen ezüstös homok- partokról, az óceán határtalan csöndes térségeiről, a szerelemről és a halálról, a gyűlöletről és a bosszúról. Toni visszajött, újra a szemébe húzta a fekete kendőt, és megkérdezte: — Mi történt a „VII. Edward“-dal? Elszalasztottátok? — Megszökött! — jelentette ki Moncso komoran. — Mialatt te zöldpaprikát vettél! — tette hozzá Gurko gúnyosan. — Mit jelentsen ez? — kérdezte Toni acélos hangon. — Lázadás a hajón? — Ugyan már! — szóltam közbe. — Vártuk, hogy vissza- gyere. — Sorba kellett állni! — magyarázta Tóni. — Híjával is találkoztam. Tejre várt ő is. — Miért nem hívtad el? — kérdezte Moncso. — Hívtam — felelte Toni —, de még kenyérért kell mennie. Meg más dolga is van. Azt mondta, különben sincs kedve! Az utcánkban minden gyerek boldog lett volna, ha eljöhet Toniék padlására, hogy onnan induljon el világ körüli útra, a messzi tengerekre. Illja velünk jött a cethalászatra, az Északi-Jeges-tengerre. Csikorgó hideg volt, elfogyott a fánk, és az ágyakat égettük el, meg mindent, ami fából volt. Azután bekerítettek bennünket a jégtáblák, és a hajónk moccanni sem bírt. Lehet, hogy Ilija attól rémült meg vagy a honkongi szörnyű verekedéstől. Azt a norvégek kezdték, s aztán a kocsma minden tengerésze belekeveredett. Lesújtottak az öklök, villantak a kések, szörnyű volt a zűrzavar. Ilija egyszer-kétszer még velünk jött, úgy emlékszem, Hawaiba és jáva-szigetére is. Azután nem jött többé. Megrémült talán a nehézségektől meg a kockázattól, vagy csak egyszerűen szárazföldi patkány volt-e, nem tudom. Emilio Salgarit sem olvasta többé, és szívében nem lángolt ugyanaz a tűz, amely bennünket fűtött. IVAN PEJCSEV: ÚTRAVALÓ Amikor úgy döntesz, hogy mégis elmégy, búcsút ne végy se tőlem, se a tengertől. Indulj csak búcsúszó nélkül. Hajózz el a szomszédos kikötőbe, egy másik kikötőbe hajózz el nyomban. Ott újra megtalálod a sirályokat s á szeleket is, szelíden pihennek majd a homokban. S minden utca a tenger felé vezet. Indulj csak búcsúszó nélkül. Az egyszeriben kietlen rakpartról, az öböl felett kihűlt felhőről, a hirtelen elnémult homokbuckákról én majd leolvasom hiányodat Eljönnek az oly ezüst kishalak, s a partot se érintve igyekeznek majd ismét befelé nyílegyenesen. Hosszan kopogtatom pipámmal a napfénytől forró követ s útnak eredek majd anélkül, hogy rágyújtanék a szellő-melengette kövön marad csak kihűlt hamukupac. Zúgnak a fehéren föltarajló hullámok, s ez a tengermély, tenger-sötétkék zúgás melletted majd megáll, oly sötétkéken, mint a tenger abban a másik kikötőben. De ha a szárazföld már nem kínál semmi újai ha kényszerítő kiáltás üt szívedre, indulj azonnal. Kitárul majd lassan a látóhatár s a part elveszíti körvonalait A tengernek ezer kikötője van. Hajózz el anélkül, hogy közülük akár egytől is elbúcsúznál. — Szárazföldi patkány! — mondogattuk. — Majd hivatalnok lesz belőle, és nyolc őrát ül egyfolytában a poros akták között, vagy sajtot meg olajat árul valaholl — Ott megy, nil — szólalt meg Moncso. Ilija egy kecskét terelt az utcán, és íütyürészett. — Hé, Híjai — kiabáltunk rá. — Hová viszed azt a kecskét? — Kiviszem a kertbe — felelte Ilija. — Hadd legeljen egy kevesetl — Ugyan, hagyd már azt a kecskét! — kiabáltuk az ablakból. — Gyere velünk a Biscayal-öbölbe! Most lndulunkt Ilija azonban csak legyintett, tovább íütyürészett, és húzta maga után a kecskét. Mi pedig elhajóztunk. Húsz év múlva egy szép napon Ilija anyjával találkoztam a villamoson. — Hogy van Ilija? — kérdeztem. — Mit csinál? — Jól van — felelte ez öregasszony. — Hiszen tudod, ugye, hogy tengerész? A Btscayai-öbölből írt! Mert ott van most a hajója I I lija harmadkapttány volt. A messze tengereken hajózott. A múlt évben, mesélte az anyja, Japánban járt, a Sárga-tengeren, és a korállszigetekről meg a déltengeri pálmákról küldött levelezőlapokat. És most a Btscayal-öbölben hajózik. Mi meg a poros hivatalban görnyedünk, az irattartókat rendezgetjük, és munka után, útban hazafelé, a piac mellett megyünk el, hagymát meg krumplit veszünk, és hazacipeljük a feleségünknek. És csak nagy néha, esténként, amikor már a tányérokat elmosogattuk, és a legyeket klkergettük a konyhából, téved véletlenül a pillantásunk a csillagos égre, és eszünkbe jut a Dél Keresztje meg a Blscayal-öböl, a végtelen, ezüstös homokpartok, a szerelem és a halál, a gyűlölet és a bosszú, és az örök óceán határtalan, csöndes térségeL S amikor Jő éjszakát kívánunk feleségünknek, s békésen homlokon csókoltuk, gyorsan és mélyen elalszunk. Dudor István illusztrációja DIMCSO DEBELJANOV: ELÉGIA Emléked most már így marad velem: mikor karod csüggedten lebanyatUk, forró karom étfűzi hirtelen és árnyas arcod a szívemre hajlik. A városon homályos füst-lepel, itt fenn a dombon szél motoz a lombban, és most szerelmünk tisztább lángra lobban mióta tudjuk, egyszer válni kell. Hajnalban jöjj el, akkor Indulok, ás búcsúszavad hozd el a szemedben, Így lássa hív és szomorú szerelmem, emlékeimben hogyha túlragyog. Ö Morna, gyönge, szélsodort virágom I Higgy hét nekem, s vigaszom elfogadd: végigálmodjuk mind az álmokat, s hozzád az utat újra megtalálom. De ránk borul klsértet-éjszaka, átszövik zeg-zug röptű denevérek. Végső vigaszra vársz, te csüggedt lélek, de bennem sem él hitem vigasza. Elengeded karom reménytelen, tekinteted átfúrja a sötétet, és fel nem oldja könny a szenvedésed. Emléked most már Így marad velem.
