Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-25 / 4. szám
T 6th pá 1 Gyula Körülbelül egy évvel ezelőtt első önálló prágai kiállításakor Irtunk Tóthpá! Gyua fiatal fotóművészről. Személyesen először mutatkozott be az ország fővárosában csehszlovákiai magyar fotóművész, ami magában véve is figyelemreméltó tény. Nem kevésbé elismerő volt azonban a kritika. A cseh, a szlovák és a hazai magyar sajtó a legnagyobb elismerés hangján irt a fiatal művész sajátos, egyéni „hangvételű“ alkotásairól. Nem kétséges, lóthpál Gyulának, az Oj Szó fiatal fotóriporterének képei bevonultak az egyetemes csehszlovákiai fotóművészeibe, s eléggé rangos helyen tartják számon. Bár képeivel napjában találkozunk az Új Szó és a többi újság, folyóirat hasábjain, időközben egy kicsit mégis megfeledkeztünk róla... Legutóbb azonban Ismét újabb ürüggyel szolgált ahhoz, hogy megkérdezzük ľ mit csinált az említett kiállítás óta. — Mi is az az ürügy? — Az év utolsó napjaiban kellemes meglepetés ért. Egy kis csomagot kaptam az NDK-ból. Azt hittem, tévedés, kíváncsian bontottam fel, s Így tudtam meg, hogy a Liebe — Freundschaft — Solidarität elnevezésű foto-világkiállításon ezüstéremmel jutalmaztak. Ez volt a csomagocskában meg hozzá az elismerő oklevél. Máskülönben a prágai kiállítás óta sem tétlenkedtem, nyitott szemmel jártam az országot és igyekeztem megörökíteni mindazt, amit megörökíteni érdemes, amit valamilyen különös belső indítékból közölni óhajtottam a világgal; embertársaimmal. Végképp nem rajtam múlott, hofly tárlatokon nem léphettem a közönség elé. Nálunk, sajnos, eléggé mostohán bánnak, a fényképekkel és a fotósokkal. Bratislavában például nincs egy talpalatnyi állandó vagy alkalomadtán igénybe vehető kiállítási terem. Fotós legyen a talpán, aki egy kiállítást össze tud hozni. — No de térjünk vissza az iménti kiállításra. Milyen kiállításról van szó, és- milyen képekkel szerezted meg a nagy nemzetközi elismerést. — A kiállításról csak annyit tudok, hogy a német fotóművészek szövetsége, az FDGB rendezte Berlinben, Németország Szocialista Egységpártjának Központi Bizottsága és az Államtanács védnöksége alatt. Berlin után Lipcsében és Drezdában is bemutatták. A zsűri 126 ország 554 totósának 1090 fényképét választotta ki a kiállításra. Az Igazat megvallva, már meg is feledkeztem arról, hogy egyáltalán beneveztem, annál kellemesebb vöt a meglepetés. Nyolc képet küldtem, s egyelőre nem tudom, az egész kollekcióért vagy csak valamelyik képért kaptam az ezüstérmet. — Valahol azt mondták rólad — a leírt szónál Is kifejezőbb és tartalmasabb portréidra, mély összefüggéseket rejtő pillanatfelvételeidre célozva —. hogy a meglátás művésze vagy... A valéság a legnagyobb művész... A valóság minduntalan egyedülálló, megismételhetetlen, megkapó, szép, esetleg visszataszító, groteszk vagy szomorú, de mindenképpen élményszerű helyzeteket teremt. Nem kell semmi más, csak a megfelelő pillanatban, a megfelelő látószögből rögzíteni a valóságot, amely egész sorsot, sót sorsokat, történetet, sőt egész történelmet fejezhet ki. Amellett a valóság tökéletes, igaz és élethű, mert kizárólag saját magát ábrázolja. Éppen ezért nem vagyok híve a különbőzé technikai fogásoknak, szemfényvesztéseknek. A valóságot a megfelelő pillanatban ellesni, amikor a maga egyediségében általános érvényű életigazságokat tükröz — ez a művészet, a többi már csak a mesterember dolga. Szerintem elég az ősi, a természetes fény, hogy a művész világával egyesülve tökéletes művészi szinten ábrázolja az emberi örömöt, bánatot, vívódást, a világ ellentmondásait és harmóniáját, utánozhatatlan sokoldalúságát. A legfontosabb, hogy a fotóművész az igazságkeresés szándékával a megfelelő pillanatban nyúljon a valósághoz, a többi már csak másodrendű kérdés. A fény több, mint technikai kategória, a világmindenségben szinte kizárólagos a közvetítő szerepe. Kívüle úgyszólván semmilyen eszközünk sincs, amely segítségével érzékelhetnénk a távoli bolygókat. A fotó anyaga a fény. de törvényszerűségei is azonosak. A világ törvényszerűségei a fotópapíron izmosodnak... Paiágyi Lajos róthpál Gyula: Gyalog „...Íróink a munkásosztály ÜGYÉT, A NÉP ÉRDEKEIT TARTSÁK SZEM ELŐTT!“ SZABÓ BÉLA író válaszol az Űj Ifjúság kérdéseire A minap Tóth Elemér, az Oj Ifjúság kulturális rovatának vezetője irodalmunk fejlődésével kapcsolatban néhány kérdést tett fel nekem. Az egyik kérdés így hangzott: — Van-e ma Fábry Zoltánunk, aki nyesegesse irodalmunk vadhajtásait, aki irányítsa a fiatalokat? — Azért ragadtam ki elsőként ezt a kérdést a többi közül, mert az ünnepeket Prágában töltöttem, és mint minden esztendőbe«, most Is elkészítettem azoknak az ismerőseimnek és barátaimnak a névsorát, akiknek újévi jókívánságokat küldök. A névsorból Fábry neve sem hiányzott, most is ott volt, automatikusan írtam le, mintha élne... És csak közben jöttem rá, hogy hiába külde nőm el neki jókívánságaimat, nincs a világon senki, aki kézbesíteni tudná őket, és újra rádöbbentem, hogy Fábry meghalt, hogy nincs többé. Sőt, azt is tudatosítottam, hogy kis irodalmunknak gerince volt, és nem ismerek senkit, aki annyi szeretette! és hozzáértéssel nyúlt volna hozzá egy-egy tehetséges fiatal író költeményéhez vagy prózájához, mint ő. Szigorúságában is mély emberi együttérzés nyilvánult meg. Igazi tanító volt. Tantárgya az emberi magatartás volt. Azt hiszem, aki elment Fábryhoz látogatóba, az nem hazudott. Az ö jelenlétében, az ő puritán, könyvvel bélelt otthonában nem lehetett hazudni. Aki nem tudta megmondani az igazat, az hallgatott. Fábryt a hívei nemcsak tisztelték, hanem szerették Is. Mindez most a kérdéssel kapcsolatban jutott eszembe és fájdalom fog el arra a gondolatra, hogy Fábry Zoltán nincs többé, hogy neki is, mint más közönséges halandónak, meg kellett halnia. Gyásszal a szivemben csak azt válaszolhatom, hogy kis irodalmunkban nem Ismerek senkit, aki Fábryt helyettesíteni tudná. Fábry Zoltán úgy tudott beszélni a felnövekvő író- és költőnemzedék tagjaival, hogy mindegyik azt hitte, Fábry azért született erre a világra, hogy. olvassa és tanulmányozza a műveiket. És sosem jött zavarba, stószl otthonában mindenről értesült, mindent tudott és számon tartott, ami irodalmunkban történt. A második kérdés Így hangzott: — Fábry Zoltán irta: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel. köszönettel tiszteljük meg, akkor Szabó Béla címére kell adresszálnnnk mondanivalónkat.“ A fenti sorokból kitűnik, hogy Fábry Zoltán szerette önt, úgyis mint írót, úgyis mint embert. Fábry barátsága segitette-e irodalmi munkásságában, írói fejlődésében? — A kérdésre habozás nélkül csak azt válaszolhatom, hogy Fábry barátsága és magatartása sokat segített nemcsak írói fejlődésemben, hanem íróvá válásomban is. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy indulásom „magánügy“ volt, sivár közöny vett körül; első lépéseim során az éhségen kívül az a veszély is fenyegetett, hogy letérek az egyenes útról. Hogy mégis megmaradtam egész embernek, és minden becsületes embernek nyíltan a szemébe 'nézhetek, azt a betűn, az irodalmon kívül szegényes otthonomnak köszönhetem, ahol apám és különösen anyám igazságszeretetre nevelt. De ettől én még nem fejlődtem volna íróvá. Ezt tizenegy testvérem bizonyítja, akik közül egyik sem vágyódott írói babérokra. A betűhöz való ragaszkodás, az irodalom szeretete bizonyára sokat jelentett, mégis sek zűrzavarral járt, amíg végre ráakadtam Fábry írásaira, majd találkoztam vele, és ő nagyon csendesen és határozottan azt a tanácsot adta nekem, hogy az Igazat írjam meg. Persze távolról sem akarom azt állítani, hogy amint Fábry kimondta az igét, agyamban nyomban világosság gyűlt, és már pontosan tudtam, mi a teendőm. Nem, évek kellettek hozzá, amíg megértettem a tanácsát és meg tudtam különböztetni a rosszat a jótól, a hamisat az igazságtól... és akkor figyeltem fel... hogy Fábry tanácsa úgy él és világít bennem, mint az örökmécses. Ez határozta meg írói munkásságomat is. Minden könyvem, lehet az vers vagy próza, egyfajta anyagból van gyúrva. az anyag tartalmazza Fábry tanácsát és az én tapasztalataimat, amelyektől nem tudtam, és nem is akartam soha szabadulni. írói pályámon voltak sokan, akik nem szerettek, de én főleg azokra emlékszem, akik szerettek és segítettek, akik soha egyetlen kérésemet vissza nem utasították. Sokat nélkülöztem, éheztem a régi Csehszlovákiában, de a nélkülözésért kárpótolt Antal Sándor, Győry Dezső, Szenes Erzsi, Erdélyi és dr. Bihari mélységesen emberi magatartása. Bármilyen helyzetbe kerültem, ha hozzájuk fordultam, segítettek. Szerettek, és bíztak bennem..Fábry barátsága is abból a bizalomból eredt, amit írói munkásságom váltott ki belőle. Barátsága azért volt számomra megkülönböztetett nagy érték, mert ha hibát követtem el, úgy megbírált, hogy szinte felszlsszentem, mintha kezemmel forró kályhához értem volna. Figyelt, és ha kellett, kíméletlenül rendre, fegyelemre utasított. Az egyedüli volt, akitől keserűen ugyan, de mégis alázattal elfogadtam a — kritikát. De ő nemcsak bírált, hanem alaptalan támadásoktól is megvédett. Éppen ezért mondom, Fábry legalább annyit tett írói fejlődésemért, mint tanítóm, Chira László, aki az elemiben a betű szeretetére tanított. A harmadik kérdés így hangzott: — Pártunk XIV. kongresszusának határozata kimondja: „A párt támogatni fogja a pártosság lenini elveiből, a szocialista realizmus elveiből kiinduló, a munkásosztály és az egész dolgozó nép harcával és érdekeivel szorosan ösz- szekapcsolódó művészetet“. Miben és hol látja ön — hatvanöt évvel a háta mögött —* csehszlovákiai magyar irodalmunk jövőjét? — Az a nézetem, hogy a pártkongresszus határozata nagyon logikus, olyan alkotásokat kíván íróinktól, amelyek összhangban vannak a dolgozó nép érdekeivel. Persze ahhoz, hogy a párt célkitűzését megvalósítsuk, elsősorban ragaszkodnunk kell a szocializmushoz, és szedetnünk kel! a népet. Ezenkívül sokat kell tanulnunk, művelődnünk, hogy lépést tarthassunk az állandóan fejlődő tudománnyal és művészettel. Szakadatlan szorgalom és szívósság következik ezután, hogy megbirkózhassunk az anyaggal és hiteles művészi formában fejezhessük ki. Természetesen a mű megalkotásához tehetség is kell. Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy mindez, amit itt kifejtettem, köztudott, és én csak azért tartottam fontosnak újra megemlíteni, mert a köztudott dolgokat az emberek általában elfelejtik. Azzal sem mondok újat, amikor azt állítom, hogy a párt nem könnyű feladatokra ösztönzi művészeit. De ez is érthető, mert nincs a világon olyan művészet, amelynek megalkotása könnyű feladat. És éppen ezért biztosítja a kongresszusi határozat a művészek nagyvonalú támogatását. őszintén kívánom, hogy íróink a munkásosztály ügyét, a nép érdekeit tartsák alkotásaiknál szem előtt. Oly tág ez terület, hogy az, aki a dolgozó ember jólétét kívánja, semmiképp sem érezheti korlátozottnak a párthatározat adta lehetőségeket. Pártosabb költőt Petőfinél vagy József Attilánál nem ismerek. A negyedik kérdés pedig így szólt: — Hogyan fogalmazná meg néhány mondatban Írói krédóját (ars poétikáját), hogy az egyben útmutató érvénnyel bírjon a felnövekvő Írói nemzedék számára. — Hát erre bizony elég nehéz felelnem. Eddig ezzel a kérdéssel éppúgy nem foglalkoztam, mint ahogy a lélegzetvétellel sem foglalkoztam érdemben. írtam verset, prózát anélkül, hogy a szabályokra gondoltam volna. A mondandó hőfoka határozta meg a formát, adta meg a szabad vers és próza ritmusát, és hogy Fábry szavával éljek; a „Vox humana“ döntötte el írói munkásságomat. A szépirodalom szerintem nem más, mint művészi eszközökkel való hiteles eraberábrázolás, mert lényegében itt minden az emberért történik. A környezetrajz, a tárgyak kiemelése, a helyzetek és események kialakítása mind-mind az emberábrázolás hitelességét szolgálják, feltárják az emberiknek egymáshoz való kapcsolatát, a pénz, a hatalom birtokosainak fölényes magatartását, és alantasaiknak tehetetlenségét vagy lázadását, amely többnyire keserves kudarcba fúl. A hiteles ábrázolás ugyanakkor feltárja az író véleményét az Igazságról, az emberségről, az együttérzésről, a szeretetről és gonoszságról, a haragról és kegyetlenségről, a küzdelemről és szenvedésről, a gyűlöletről és szerelemről, egyszóval mindarról, amely oly izgalmassá, fájdalmassá és örömteljessé teszi mindennapi életünket. Ha az író nem tudja müvét oly izgalmassá tenni, mint mondjuk életének egy napját, akkor valami baj van az alkotása körül. Íme néhány mondat az írói krédóról. Tudom, hogy hézagos, hogy hiányos... Mindenekelőtt meg kéne magyaráznom, mit Is jelent az, hogy „művészi eszközökkel“. De ezt a magyarázatot az esszéistáknak, illetve a kritikusoknak hagyom. A magam részéről e néhány mondattal a hiteles eanberébrázolásról nem akartam egyebet kifejezni, mint azt, hogy írói munkám során az Igazságért küzdő embert szerettem volna megalkotni. Végül az utolsó kérdés: — Hatvanöt éves korában mi foglalkoztatja az Írót? Milyen írói és általános emberi tervei vannak? — Ilyen értelemben nincsenek külön-külön terveim. A kettő egybefolyik és többnyire egyik a másikat kiegészíti. Így például amióta nyugdíjba mentem, ezért szeretnék új lakást kapni, mert mostani lakásom szűk. Több ezer kötetes és egyre gyarapodó könyvtáram lassan kiszorít a lakásból. Már csak olvasni és aludni tudok ott, de Imi nem, mert egy rendes íróasztal sem fér el benne. A lakás tehát azért kellene nekem, hogy a még hátralévő rövid tdőmet értékes munkára használjam fel. Legkedvesebb költőmről, Petőfi Sándorról szeretnék írni: Rengeteg irodalmat gyűjtöttem össze róla, de eddig csak Illyés Gyula és Ferenczi Zoltán a költőröl írt szép életrajzát olvastam el. Mindkét életrajz igen értékes és nagy élvezettel olvastam. Nem Ismerek a világirodalomban még egy olyan tisztalelkü költőt, mint amilyen 6 volt, akit ellenfelei, úgy is mondhatnám, ellenségei a halálba küldtek. Róla szeretnék egy drámát írni, illetve egy parasztfiűról, akinek Petőfi kopott, összegyűjtött költeményein kívül más vagyona nincs. Amit tud azt ebből a könyvből tanulta. Nos, arról szeretnek írni, hogy Petőfi hogyan él ebben a parasztfiúban, akivel én évtizedekkel ezelőtt ismerkedtem meg. A drámához a felszabadulás utáni években fogtam hozzá, egy felvonás már el is készült belőle... de munkám másfelé sodort — és a kézirat időközben elkallódott. Eddig nem tudtam rátalálni. A félbemaradt mű nyugtalanít... Nyugtalanít ezenkívül a német fasiszták által elhurcolt testvéreim reménytelen tekintete Is. Az utolsó esztendőkben néha arra riadok mély álmomból, hogy felsorakoznak előttem mind az öten, egészen közelről látom már ókét, szemük nyílt és gyötrő fájdalomtól sötétlik. Ogy tűnik, mintha számon kérnének tólem valamit, mintha nem teljesítettem volna velük szemben kötelességemet. Verejték lepi el Ilyenkor a testemet. Szívemet nyomja a fájdalmas gyász, beszélnem, írnom kell róla. Az idő járását már hallom, a tiktakoló órák, percek sürgetnek, és szívem dobbanása Is, mintha erre figyelmeztetne.'.. AZ EZÜSTÉREM ÜRÜGYÉN
