Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-25 / 4. szám

Stanislav egyik* aD

zoknak, akik — bár eltévedtek — meggyő- zfidhettek arról, hogy a ml szocialista államunk senki fölött sem tör pálcát. 1968 augusztusát Oxford- ban töltötte egy idősebb tanítónőnél, aki meghívta őt, mondván, a vakáció egy hónapja alatt többet megtanulhat , angolul, mint idehaza akár há- » rom év alatt. Joan Archer asz- szcmy azonban nem tarthatta be tantervét : a fiatalember még csak egy hete tartózkodott a hűvös Alblonban, amikor egy napon korán reggel a tanítónő ezekkel a szavakkal lépett a szobájába:

— Csehszlovákiában háború van!

A fiatalember megijedt és a- zonnal Csehszlovákia londoni nagykövetségére sietett. Itt j- gyan megmagyarázták neki, hogy szó sincs háborúról, de egyelőre teljesen „áttekinthetetlen a helyzet", ezért azt tanácsolták, ne nagyon siessen haza. Készségesen meghosszabbították kiutazási vízumát még egy hónapra. Stano ezt az i- dőt természetesen nem nyelvtudása bővítésére használta ki, hanem állandóan a rádiót hallgatta, a lapokat olvasta, hogy valamiképp megtudja, ml törtetők odahaza — a szülőföldjén. A burzsoá sajtó azt az érzést váltotta ki benne, hogy a Csehszlovákiában uralkodó viszonyok soha többé nem engedik meg neki elképzeléseit, vágyait valóra váltania. Megpróbált tehát bejutni a film- művészeti főiskolára. Megállapította azonban, hogy ide még az angol honpolgárnak sem o- lyan egyszerű bejutni, hiszen az ismeretségeken kívül még nagyon sok pénzre is szüksége lenne. És ez az — valljuk be —, ami leginkább hiányzik a mi emigránsainknak,..

Megfogadta tehát azt a tanácsot, hogy erre nagyobb lehetőségek vannak Kanadában. Kanada londoni nagykövetségéről optimizmussal tele tért vissza ideiglenes otthonába.

A tisztes hivatalnokok útlevelébe tekintve látták, hogy Csehszlovákiából vall, felragyogott az arcuk és tele voltak készséggel:

— Természetesen, nálunk tanulhat, amit csak akar. Egy héten belül elintézzük az utazáshoz szükséges formaságokat, és kölcsönzőnk 250 dollárt repülőjegyre Londonból Winnipegbe.

A repülő 1968. december 12- én Kanada Manitoba nevű tartományának központjában ért földet. A kanadai nagykövet* ségen kapott tájékoztatás, az, hogy ebben az országban 385 egyetem és főiskola működik, nem sok reménnyel kecsegtette. A kétszázötven dollár tartozás abban az országban, ahol: minél magasabb fokú is kola, annál nagyobb tandíj — törvény uralkodik, nem a legkedvezőbb feltétel arra, hogy az országba érkező emigráns tanulhasson. Nem olyan nagy itt azoknak a száma, akik gondtalanul tanulhatnak! Minden diáknak szüksége van bizonyos alaptőkére, nagyon sokan‘munka mellett tanulnak, s hozzá még egész vakáció a- latt dolgoznak.

Stanislav elhatározta, hogy összekuporgat valami pénzt a tanulmányaira. Winnipeg környékén próbálkozott, és v.vid keresés után egy közeli farmon talált is munkát. Három hét múlva azonban rájött, hogy a nehéz és alig fizetett mező- gazdasági munka nem elégít .e- ti őt ki. Arra a meggyőződésre Jutott, hogy a béréből semmit sem tud megtakarítani, és a nyáron nem lesz ideje tanulni. De még mindig úgy é- rezte, a szerencse nem pártolt el tőle. Három ismerős košicei fiúval találkozott. Ketten Bra- tislavában, a Szlovák Műszaki Főiskola Építészeti Karán, a harmadik pedig Košicén az orvosin tanult korábban. Ez a „hármas“ még az ausztriai Trieskirchenben a menekültek táborában verődött össze. Sta- nislavval együtt egy big-beat együttest alapítottak, s kölcsönkért pénzből megvásárolták a szükséges hangszereket. Fél évig turnéztak Kanadn- szerte, de a féléves „művészi“ munkából nemigen tudtak megélni.

S mivel a konkurrencia megfosztotta őket kilátásaiktól, a csoport szétesett, és Stanislav mint a csoport szólistája, elindult északra Flin Flonba és a Pás nevű városba. Játszott mindenhol, ahol csak alkalma nyílt és közben komolyabb foglalkozás után nézett. Egy időre megkapaszkodott mint edénymcs, gátó. Szerénysége ellenére az iskolaév elejére mindössi ' 150 dollárt sikerült megtakarítania. Megértette, hogy így soha sem tudja ösz- szekuporgatni azt a pénzt, ami szükséges a tanulmányaihoz, ezért a megtak,.-!- tt alaptőkét egy öreg Chevroletbe fektette. A kocsiban lakott és hált. S amikor Észak-Kanadát elérte a hidegebb hullám, mint a vándormadár, egyre délebbre húzódott. A tél az óriási ország legdélibb csücskében érte utói, Ontario tartomány London városában. Az öreg Chevroleten veszteséggel túl kellett adnia, ruhát, felöltőt meg néhány apróságot vásárolt magának.

M

egújított külseje hatással volt a Haley's Comet-firma emberére, aki munkát ajánlott fel neki:

— A mi üzleti képviselőnk lesz. Mindén tíz eladott porszívóért 700 dollár tiszta jövedelmét kap. Megfelel?

Miért ne felelt volna ez meg Stanónak? Házaló eladónak lenni, akinek csodálatos a neve: üzleti képviselő, s közben annyi pénzt keresni, ez az, amire már rég vágyik. Üzleti elképzelései szerint az idősebb, jól szituált csehszlovák emigránsokat szándékozta felkeresni.

Az első porszívót gyorsan és aránylag könnyen eladta. Ezután azonban már nem ment minden az elképzelések szerint. Némileg megváltoztatta a taktikáját. Ügy gondolta, elő szőr beszerzi a cseh és szlovák emigránsok címét, azután pedig kanadai üzleti körútra indul. Amikor tíz nap múlva visszatért a vállalathoz azösz- szeállított jegyzékkel, üzletfeleinek névsorával, meglenetés fogadta — felmondtak neki. Ev" btzonvos Crha La Hslav, különben Brnóból származó emtgráns azt terjesztette róla, hogy kommunista besúgó, az emigránsok névsorát gyűjti, ne higgyenek neki. A Haley's Comet-firma saját üzleti céljait tekintve nem engedhette meg magának, hogy Ilyen rossz hírű embert alkalmazzon.

Kariada-szerte keresett munkát, végül1 Orilzie városba sodródott. Itt egy vállalkozó kihasználta Stanislav kilátástalan helyzetét, és szállásért, valamint kosztért fényképészként alkalmazta napi tizenkét órai munkára. Valaki azt tanácsolta neki, hogy teleljen ki a menekültek nyelviskolájában. A harmincdolláros ösztöndíj ,u- gyan nem sok, de mindenképpen biztos bevételi forrás. Legalább napközben melegben lesz és még , tanul is valamit. Mivel angolul már elég jól tudott, franciául akart tanulni. De a montreali emigrácíós központban kérelmét visszautasították, helyszűke miatt nem vették fel.

Már hosszabb idő óta foglalkoztatta az a gondolat, hogy visszatér szülőföldjére, de még tétovázott, hiszen a visszatérést kapitulációnak — a kudarc beismerésének találta. E- zenkívül a propaganda a hazai viszonyokat olyan színekben festette, hogv az embernek borsódzott a háta. Az emigránsok ötévi börtönbüntetésről beszéltek. — Mindenki ennyit kap —- mondták —, aki hazatér.

J

ócskán szolgálta ezt az új emigrációs Hang című lapocska is, amelvet a hírhedt K-231-es klub taviaí szerkesztettek.

Meg akarta „menteni“ Sta- nislavot Bohfta úr is, egv pre- šovi ruhagyár valamikori örököse. Winnipeg! szabóműhelyé- ben „kegyeletből“ ott díszelgett az egykori állam címere és a klerikális-fasiszta Szlovákia zászlaja és elnökének fényképe. A vállalkozó érveit Stanislav alig értette. De nem is csoda, hiszen az ő családjának soha sem volt gyára. A börtönbüntetéstől azonban félt. Végül félelmét szüleinek a távoli hazából érkező levelei oszlatták el, és Stanislav ügy döntött, visszatér. Az , utolsó hónapokban azért dolgozott, hogy visszatérítse 250 dolláros kölcsönét, s megvásárolhassa a hazájába szóló repülőjegyet.

Amikor szorongó érzésekkel a szocialista Csehszlovákia földjére lépett, nem zsuppkocsi és még kevésbé állig felfegyverzett büntető osztagok várták, mint ahogy ezt sokan jósolgatták ott a tengerentúl. I- gaz, a tanulásról' szőtt álmai nem váltak valóra, de hogy semmit sem tanult volna az emigránsok életiskolájában, ezt nem mondhatja.

SIMON ZADRABAJ

ATÉNYEK BESZÉLNEK

III. VESSÜNK EGY PILLANTÁST A PÉNZTÁRCÁNK BELSEJÉBE

Az életszínvonal kérdéa« íltaäéban hétköznapi, vagy ha úgy tetszik — és előre is elnézést kérek a kifejezésért —, gyakran kocsmai téma. Bármennyire is tagadnánk, legtöbbször a pénztárcánkon keresztül szemléljük a világot. Bizonyos helyzetekben minden ember szakavatott közgazdásznak képzeli magát, éa aztán vége-hossza sincs az afféle vitáknak, hogy bezzeg öt évvel ezelőtt, bezzeg tíz évvel ezelőtt még Így éltünk, meg úgy éltünk, meg akkori jövedelmünkből ezt is megengedhettük magunknak, meg azt is megengedhettük magunknak.

Nem kétséges, hogy ezekben a vitákban bizonyos esetekben van némi rosszmájúság, némi elfogultság vagy esetileg egyenesen ellenséges szándék szocialista társadalmunkkal szentben, de ezt most ne vegyük tekintetbe. Egy kis egészséges többet akarás, egy kis egészsége» türelmetlenség és elégedetlenség nem árt. Elvégre szocialista társadalmunk és minden szocialista társadalom alapvető célkitűzése az általános emberi jólét megteremtése. Hogy ez nem megy egyik napról a másikra, hogy az előző kapitalista társadalmi rendszertől alapjában véve egy fejletlen és tökéletlen gazdasági bázist örököltünk, és még jő néhány évbe telik, míg úgy-ahogy elmondhatjuk majd: sikerűit kiépítenünk egy olyan gazdasági bázist, amely lehetővé teszi az emberek mindennemű igényének kielégítését, talán mindenki előtt világos.

No de ha már az elején felvetettük, hogy mindenki a pénztárcáján keresztül szemléli a világot, próbáljunk talán belenézni a pénztárcánk belsejébe. Via jón igaz-« az, hogy monjdjpk öt vagy tíz évvel ezelőtt Jobban éltünk?

A közelmúltban lezajlott választások előtt a szököttnél is. többet jártunk falvaihkon, városainkban. A választási bizottságok, pártszervezetek vagy a nemzeti bizottságok rendszerint mindenütt elkészítették az előző választási időszak mérlegét. 'A legtöbb helyen szemléltetően Is feltüntették a faliújságokon, hirdetőtáblákon, hogy mennyit, fejlődött a község gazdasági '• téran és életszínvonalát illetően. Sokszor nem Ls akartunk hinni a szemünknek vagy a fülünknek,..annyit gyarapodott egyik-másik községben a háztartási gépek, gépkocsik száma, illetve a lakosság személyi kiadásainak összege.

De ha még ez sem elég, hívjuk segítségül az országos statisztikát. 1960 és 1970 között, tehát tíz év alatt 8869 körönéről 15 788 koronára emelkedett az egy főre eső évi átlagjövedelem. Ha pusztán az alkalmazásban levő személyeket vennénk alapul, akkor az átlagjövedelem nagysága még szembeszökőid) lenne. Százalékarányban kifejezve: a lakosság átlag jövedelme tíz év alatt 78 százalékkal növekedett.

Vannak azonban olyan területeik, ahol még ennél fa nagyobb arányban növekedett a lakosság bevétele. Az egy főre eső különféle szociális járulék, például a nyugdíjjárulék címén kifizetett összeg nagysága, az alacsony nyugdíjak többszöri emelése és a különböző rendezések nyomán Hz esztendő alatt 113 százalékkal fokozódott. ' -. . , ..................

Érdekes képet kapunk, ha szemügyre vesszük, mire fordítottuk például 1970-ben a jövedelmünket. 1970-ben az ország lakosságának jövedelme 226,3 milliárd koronára rúgott. Ebből 216 .milliárd koronát, hogy úgymond, elköltöttünk, és mintegy 10,3 milliárd koronát takarékba helyeztünk vagy készpénzben magunknál hagytunk. Az elköltött 216 milliárd korona kétharmad részét élelmiszerekre és iparcikkekre költöttük, és csak mintegy egynyolcadát : fordítottuk' lakbérre, víz-, villany-, gáz- és egyéb szolgáltatásra.

És itt álljunk meg egy kicsit! Érdemes megemlíteni, hogy a fejlett nyugati kapitalista országokban éppen fordított az arány. Oly magasak a szolgáltatási dijak és a Jakbérek, hogy nemegyszer a lakosság jövedelmének kétharmadát is felemésztik.

Ha már oly szívesen a pénztárcánkon keresztül szemléljük a világot, akkor nem árt néha ezeken a tényeken fa elgondolkozni.

P. L.

Következik: Mit várhatunk az ötéves tervtől?

Néger létemre elsőrendű kötelességem fellépni a színes bőrűek védelmében, a fajüldözés ellen. A fajüldözés társadalmunk szerkezetéből fakad, és az amerikai társadalomnak gyökeres változásokra van szüksége.

ANGELA DAVIS

Az idézet Angela Davisnek a közelmúltban adott nyilatkozatából való, amelyet a börtönben adott a svéd televízió riporterének. Angela azóta kórházba került; s riportalanyunk amerikai útja ls elhalasztódott néhány héttel, talán néhány hónappal.

Riportalanyunk, Somogyi István magyarorszégi festőművész. Január tizedikén harminc képe indult el New Yorkba, ott nyílik majd belőlük kiállítás — előreláthatólag ugyanazon a napon, amikor Angela Davis tárgyalását is megkezdik. A kiállítás után a képeket elárverezik, az összegyűlő pénzt Somogyi István Angela Davis perköltségeinek támogatására ajánlotta fel.

— Hogyan került sor e szép elhatározásra?

— Tavaly meglátogatott műtermemben Luis Weinstock, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának egyik magyar származású vezetője. Miközben nézegette a fasizmus rémtetteire figyelmeztető auschwitzi sorozatom néhány darabját, megkérdezte, nem adnék-e közülük egyet Angela ügye számára, hiszen sajnos a sötétség erői ma sem riadnak vissza hasonló rémtettektől. Ez a kérdés indította meg bennem a láncreakciót, melynek eredményeképp harminc képem utazik Amerikába. Remélem, a képeknek sikerül valamit érzékeltetniük abból az együttérzésből, amellyel a magyar művészek figyelik Angela Davis sorsának alakulását.

Ennek kapcsán hadd mutassuk be röviden Somogyi Istvánt. Negyvenegy éves, eddig tíz gyűjteményes kiállítása volt. Magyarországon munkásfestőként tartják nyíl ván, s 6 ls joggal vallja magát anndk. É- veket töltött falun, ott dolgozott, s a parasztok életét vitt© vászonra. Művészetét az emberiség szenvedései determinálták; ebből született az egyik első és legjobb képe, a hatméteres Haláltánc kompozíció, amely a második világháború szörnyűségeiről szól.

Somogyi István műveinek egyik legkiemelkedőbb része az auschwitzi sorozat. Szándéka, hogy további műveivel is gazdagítsa a forradalmi művészet képtárát. Angela támogatásának gondolatát is e szándék szülte.

Somogyi István a New York-i kiállítás a- nyagának harmincadik darabján dolgozik. A képen Angéla. Davis portréja és a haladó tömegek millióinak véleménye: NEM!