Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-04 / 1. szám

Az út az első táborból a másodikba (Folytatás az első oldalról) Május elején érkezik meg az expedíció 16 tagja és a 7 tonna felszerelés a Rakíoti hídra. Innen már csak gyalog lehet továbbjutni. Az alaptábort 4000 méter ma­gasban építik ki. A tábor távolsága a hídtól kb. 30 ki­lométerre van. Egy hetet vesz igénybe, mig az expe­díció tagjai és 100 bennszülött hordár felszáliítja a fel­szerelést az alaptáborba. Az elején minden nagyon jól megy. Az időjárás ked­vező, és nem túlságosan sok a hó. Már május 18-án mindnyájan az alaptáborban vannak, és június 3-án pe­dig áll a negyedik magassági tábor. Ez rekordidő, ha figyelembe vesszük a körülbelül tíz kilométeres távol­ságot és a több mint 2500 méteres szintkülönbséget. De június 8-án elromlik az idő. Naponta havazik, és az expedíció tagjai előtt kezd felelevenedni az előző, az 1969-es sikertelen kísérlet rémképe. A negyedik tá­bornál megrekednek. A legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják kiépíteni a Rakioti-csúcs mögötti ötödik tábort. Június 30-án az előkészítő csoport felmegy a negye­dik táborba azzal a feladattal, hogy ha kicsit javul az idő, megkísérlik kiépíteni az ötödik tábort. És majdnem szerencsétlenség történik. De beszéljen erről Arno Puškáš, a csehszlovák hegy­mászás egyik legkiválóbb egyénisége, az előkészítő csoport tagja! „Eredetileg öten voltunk: Urbanovič, Haan, Diesška, Filip és én. Három nap után Urbanovič ás Haan nagyon rossz időben megkíséreltek lemenni a harmadik tábor­ba. Sikerült nekik. Hárman maradtunk három sátorral. A tábor a már hosszan tartó kedvezőtlen időjárás miatt nagyon gyengén volt ellátva élelmiszerrel. Csoportunk­nak az lett volna a feladata, hogy felépítse az ötödik tábori a Rakioti-csúcs mögött, 6950 méter magasság­ban. Innen szándékoztuk indítani a végső ostromot a csúcsra. A rossz időjárás és a naponta lezúduló hótö­megek nemcsak lehetetlenné tették feladatunk elvégzé­sét, hanem egy hétre a hóbörtön rabjai lettünk. Fel­jönni hozzánk vagy lemenni a harmadik táborba ebben az időben kész őrültség lett volna. Egész napokat azzal voltunk elfoglalva, hogy az újra meg újra befújt sáto­rokat szabadítottuk ki a hóból. Közben elfogyott az élelmiszerünk. Találtunk egy csomag savanyú cukorkát, ebből főztünk valamilyen teaféleséget. Már csak öt szál gyufánk volt. Szerencsénkre július 7-én hirtelen kitisz­tult az idő. Ha még 2—3 napig tart a hófúvás, valószí­nűleg katasztrófával végződik részünkre.“ Az időjárásjavulás az utolső pillanatban jött. Az ex­pedíció ott-tartózkodási engedélye pedig július 15-én lejárt volna“. Másnap, július 8-án az expedíció minden egészséges tagja a harmadik táborban találkozik. A helyzet és az időjárás adta lehetőségek megvitatása után megszüle­tik a döntés — megkíséreljük az ostromot. Ivan Gálfy, az expedíció vezetője kijelölt az „ostromcsapatot“. Tag­jai Orolín, Krišák, Záhoransky, és Fiala. A csúcs elérésére kiszemelt négytagú csoport felmá­szik a negyedik táborba. Közben a biztosító csoport traverzzel átjut a Rakioti-csúcs másik oldalára és 6950 méter magasságban felépíti az ötödik tábort. Ez az utolső stabil tábor. Innen indul majd a tulajdonképpeni ostrom, július 9-én az ostromló csoport eléri az ötödik tábort. Itt töltik az éjszakát és reggel elindulnak a vég­ső ostromra. Este egy kis sátrat építenek maguknak 7600 méter magasban. Az utolső éjszaka nagyon gyöt- relmes. Mivel légzőkészülékek nélkül mennek, ebben a magasságban minden teher megtízszereződik, ezért csak a legszükségesebb felszerelést viszik magukkal. Nagyon szoronkodnak egy kis sátorban, mindössze két négyzet- méteren, hálózsákok nélkül, viszonylag könnyű, má­szásra alkalmas öltözetben töltik az éjszakát. A holdvilágos éjszakába velőt dermesztőén sivít a Jeges szél. A hőmérő mínusz 35 Celsius fokot mutat. A kis gázrezsó lángja inkább a meleg illúzióját kelti, mintsem melegítene. Mindenki a maga módján igyek­szik meggátolni végtagjai és az arca megfagyását. Alul­ról a jeges hó, felülről a jéghideg levegő hűti a kis helyre beszorult hegymászókat. Az éjszaka végtelen. El­eiszundikálva valamelyikük fellöki a rezsót, és meg­gyullad Záhoransky tollal bélelt kabátja. Szerencsére azonnal felébrednek és sikerül eloltani a tüzet, ami végzetessé válhatna. A kilélegzett vízpárától vastag zúzmararéteg képződik a sátor falain, és amikor a vad szél megmozgatja a sátrat, a zúzmara a négy ember arcára potyog. Éjfélkor ronicollal erősítik magukat Ez a gyógyszer kitágítja a hajszálereket, meggyorsítja a vérkeringést és nincs másodlagos hatása. Reggel háromkor kezdik készíteni a reggelit. Két óra alatt sikerül megfőzni egy liter teát. Mindenki iszik be­lőle néhány kortyot, a többit magukkal viszik. A ritka levegőben a kiszáradt szervezet fokozottabban igényli a A KOPÁR-HEGY MEGADIA MAGÄT folyadékot. Enni viszont nem tudnak. Az evés gondo­lata is hányingert idéz elő. Indulnak a végső ostromra. A jéghideg levegő szinte belemar az arcukba. Lassan, lépésről lépésre haladnak át az enyhén emelkedő Ezüst­platón a Diamlri-csorbához. Bár az emelkedés egyelőre még valóban enyhe, a ritka levegőben minden lépés fárasztó. A Diamlri-csorbához érve bevárják a kissé lemaradt Krlššškot. — Fiúk, nagyon rosszul érzem magam, nem bírok tovább menni — mondja elcsigázva. Arcáról lerf az elkeseredés. Másodszor van a Nanga Parbai csúcsa alatt, és másodszor kell feladnia a harcot, a cél ©lőtt. A természet könyörtelen. Visszatér a kis sátorba. A Dlamlri-fal mentén lejjebb ereszkednek a Bacini- csorbába. Előttük az utolső s egyben a legnehezebb szakasz. Ezer méter hosszú, részben jéggel borított ge­rinc. Minden egyes méter külön-külön harc. Nincs már erejük lépcsőket vágni a sziklakemény jégbe. Egy ké- mőnyszerű meredek emelkedés következik. Felkötik a biztosltőkötelet és végső erőfeszítésekkel megmásszák az utolső métereket. Végre a gerinc tetején vannak! 8075 méter magasságban. Kimerültén a hóra fekszenek, a szívük vadul ver, tüdejük ügy dolgozik, akár a ko- vácsfújtatő. De ebben a pillanatban már tudják: semmi sem gátolja meg őket, hogy feljussanak a csúcsra. Előbb azonban még egy jégfal állja utukat. Fiala már fent van a tetején, amikor Záhoransky kijelenti: — Nem megyek tovább. Nincs jégcsákányom. Anélkül nagyon kocákzatos felmászni. Most, amikor a céltól már csak egy lépés választja el őket? De Záhoransky kiváló hegymászó és még ki­válóbb barát. Tudja, hogy egy esetleges baleset meg­gátolná a másik két társát is a csúcs elérésében. In­kább ő mond le a dicsőségről., — Törjétek ki a nyakatokatl Sok sikertl A Bacini- csorbában várok rátok — és Záhoransky elindul le­felé. Néhány perc múlva Orolin sikerrel veszi a jégfalat. Innen már csak mérsékelt az emelkedés. Tántorogva teszik meg az utolsó métereket. Felhágnak egy szikla­tömbnek látszó rakásra, és vége. Följebb már nem le­het menni — a csúcson vannak. Gyors ütemben készítik a dokumentációs fényképfel­vételeket. Zsebre dugnak egy pár kesztyűt, amelyet va­lamelyik előző expedíció hagyott ott, az egyik hegy­mászócsákányt beledugják a hóba, ráerősftenek egy kis csehszlovák zászlót és elindulnak lefelé. Reggel egy időben az ostromló csapattal útnak Indul az ötödik táborból a biztosító csapat három tagja, PuS- káš, Urbanovič és Psotba. Három óra múlva elérik a kis sátort, melyben a négy ostromló éjszakázott. Itt ta­lálják a visszatért Križšákot. Kicsit kipihenik magukat és továbbindulnak. S most adjuk a szót ismét Arno Puškásnak. „Csak rövid ideig tartózkodtunk a sátorban. Megme­legítettük a magunkkal hozott teát és rövid töprengés után elhatároztuk, hogy felmegyünk a Nanga Parbat előcsúcsőra. Ez a főcsúcs után a hegy legmagasabb pontja, 7910 méter, előttünk még nem állt rajta ember láb. Háromnegyed óra múlva a Diamlri-csorbához értünk és innen balra vettük utunkat. A hótakaró viszonylag kemény volt és így nem okozott különleges gondot. Fél tizenkettőkor mint első emberek, az előcsúcson áll­tunk. Nagyon jó volt az időjárás, és a látási viszonyok is kiválóak. Körülbelül 200 kilométerre láttunk el. jól láttuk a három társunkat is, amint közeledtek a fő- csúcshoz. Az előcsúcsra kitűztük a csehszlovák és 8 pakisztáni lobogót, fényképeket készítettünk és vissza­tértünk a negyedik táborba Krišňákhoz. Délután fel­mentünk még a Délkeleti előcsúcsra. Itt som járt még ember. Magassága 7530 méter. így egy nap alatt két „hétezrest“ másztunk meg — elsőként." Amikor Fiala és Orolin visszaérkezik a csúcsról a Baclni-csorbához, ott várja őket Záhoransky. Elsőként gratulált nekik a sikerhez. 18.00 órakor elérik a kis sátrat, ahol Kriššák fekszik. Állapota közben rosszabb­ra fordult. Feltétlenül le kell mennie éjszakára az ötö­dik táborba. Záhoransky vállalja a kíséretet. Fiaiéra és Orollnra még egy éjszaka vár a kis sátor­ban, süvöltő jéghideg szélben. Konzervböl levest készí­tenek maguknak, ez az összes eledelük. Szerencsétlen­ségükre az egyikük fellöki a gőzölgő levest tartalmazó edényt. A sátor padlójáról nyalják fel a gyorsan hűlő folyadékot. Éjjel az oxigénhiány Orolinnál halluciná- ciókat Idéz elő. Fiala attól fél, hogy társa megtébolyo- dott. Végre virrad. Akkor már mindkettőjüknél jelentkeznek a kényszer- képzetek. Támolyogva Indulnak el lefelé. Időnként ver­gődve a hóra vetődnek. Leülnek és eszeveszetten segít­ségért kiabálnak. Végre felbukkan az ötödik tábor, ahol a biztosító csoport tagjai forró étellel és itallal várják társaikat. —O— Sokan megkérdezték Fialát, a csúcs legyőzőinek egyikét, miért vállalkozott ilyen túrára, miért mászta meg a Nanga Parbatot. F.jala a híres angol hegymászó, Hillary szavaival vélaszüti „Mert létezik az a hey*! A második csehszlovk Himalája-expedícló tehát si­kerre! végződött. Ez vet az első, szocialista államból levő expedíció, melynek :il sérült feljutnia nyolcezer mé­ternél magasabb csúcsra. .-ap-

Next

/
Thumbnails
Contents