Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-23 / 21. szám
8 r • ll| ft RICHARD LAYMON: A FELSŐ TÍZEZER TAGJA A2 út szélén álldogáltam, hüvelykujjam föltartottam, és reménykedve néztem a közeledő gépkocsira. A kormánykeréknél nő ült. Talán most > szerencsém lesz. Az autó elszáguldott mellettem, de egy másodperccel később nagy csikorgással fékezett. — Elvigyem? — Köszönöm — szaladtam nagy lihegve a kocsi után. — Megmentette az életem. — Mit keres itt ebben az időben? — Ha megmondom, nem hiszi el... — Megkísérelem elhinni. Tetszett nekem, hogy Ilyen kíváncsi. A hangjában egy árnyalatnyi félelem bujkált, lehet, megbánta már, hogy megállt. — Egy fickó hozott Idáig. Egyszer csak megállt, és megkért, hogy nézzem meg az autógumikat. Amikor kiszálltam, gázt adott, és elrohant. — Manapság már nem lehet tudni, kiben bízzon az ember. Figyelmesen megnéztem a nőt. Vászonnadrágban, színehagyott kabátkában volt, de mégis azonnal látszott rajta, hogy a felső tízezerhez tartozik. — Hová igyekszik? — kérdezte tőlem. — Tusconba. — Én is oda tartok. — Miért nem a főúton hajt? — kérdeztem. — Hát, amit szándékszom csinálni, az bizony törvénybe ütközik. — Valóban? — Kaktuszt akarok lopni a Nemzeti Parkból. —■• Mit? — nevettem. — Kaktuszt akar lopni? — Igen — mosólyodott el ő is. — Remélem, nem fognak elcsípni. Szívest-örömest segítek, ha kell. — Csak egy ásóm van. — Hát én már sokféle dolgot láttam életemben, de kaktuszlopást még nem — Jegyeztem meg, és magamban leszögeztem, hogy a nő bolond. — Megérkeztünk. — Miért nem áll egy kicsit beljebb az erdőben? Még valaki meglátja a veszteglő gépkocsit, és gyanút fog... — jó ötlet — bólintott a nő. Kiszálltunk az autóból, és letelepedtünk egy nagy szikla árnyékában. A nő szendvicseket vett elő. — Vegyen — nyújtotta felém a csomagot. — Kitűnőek. Lassan eszegettünk. — Hol a férje? — kérdeztem, mert megluáttam kezén a karikagyűrűt. — Elváltunk — mondta, és lesütötte a szemét. — Akkor a férje bolond volt — szögeztem le. — Nem volt bolond, csak szeretett másoknak fájdalmat okozni. Megcsalt. Ez volt a legnagyobb hibája. Tovább falatoztunk. Időnként megráztam a fejem, és megint csak arra gondoltam, nincs az rendjén, hogy egy érett nő kaktuszt lopjon a parkból. Nem is csoda, hogy a férje megszabadult tőle. Amikor az utolsó falatot is lenyeltem, fölvettem az ásót. — Mondja meg, hogy melyik kaktusz tetszik, és én kiásom. — Valószínűleg azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok, amiért fölveszek a kocsimba egy vadidegen férfit. De sajnáltam otthagyni az út közepén. Örülök, hogy elhoztam, olyan jól elbeszélgettünk. — Kedves magától. Nos, melyik kaktuszt szeretné? — Ha lehet, egy-két kisebbet. — Ahogy kívánja. — A háta mögé lopóztam, és leütöttem az ásóval. XXX Miközben az autóúton száguldottam, ismét eszembe jutott a nő. Szép volt, előkelő, Bolond, de szép. Lehet, hogy elvitt volna még egy darabig, de mégiscsak más érzés szabadon rohanni az úton, nem függni senkinek a kedvétől. Az autó egyszer csak rázkódni kezdett. Megálltam és kiszálltam. — Csak ezt ne! — kaptam a fejemhez. A hátsó kerék kipukkadt. Magamban átkozódtam, hogy föl kell szerelnem a pótkereket. A távolból autózúgást hallottam. Egy pilanatig megfordult a fejemben, hogy az volna a legjobb, ha fölké- redzkednék a gépkocsira, de aztán eszembe jutott, hogy egy kicsit furcsa volna. Miközben a kereket vizs- gálgattam, a másik, autó lefékezett mögöttem. — Jó napotl Fölemeltem a fejem, és megdermedtem a félelemtől. Egy rendőr állt mellettem. — Van pótkereke? — Azt hiszem, igen. — Hogyhogy azt hiszi? Talán csak tudja! — Azt akartam mondani, hogy nem tudom, egyáltalán használhatóe. — Na nézzük. Segítek föltenni. Kivettem a kulcsokat az autóból. Minden úgy megy, mint a karikacsapás, elmélkedtem. Az a fontos, hogy a rendőr nem fogott gyanút. Ki a- kartam nyitni a csomagtartót, de elvétettem a kulcsot. — Mindig eltévesztem — dörmög- tem. — Nem tudom, miért csinálják őket ilyen egyformára. Megpróbálkoztam a másik kulcscsal, A zár halk kattanással fölpattant. A rendőr kezében revolver villant. Mindketten a csomagtartóba bámultunk. Középkorú férfi holtteste volt benne. Mindjárt látszott rajta, hogy a felső tízezerből való. Dudor István rajza • „Nem értem“: Úgy gondoljuk, hogy a levelében feltett kérdéseket Günter Kunertnak A vers parado- xona című tanulmányából vett idézettel válaszolhatjuk meg a legpontosabban. „Korunk kitűnő táptalaja a művészet tömegfogyasztásának, s ennélfogva a könnyen e- mészthető művészetet ösztönzi, amely emészthetőségével viszont mindinkább növeli a fogyasztók passzivitását. A költészet ezért — ha nem akarja föladni a harcot — az olvasótól receptív erőfeszítést igényel, s ennek következtében szükségszerűen olyan helyzetbe kerül, hogy egyre pa- radoxabbá kell válnia. A költészet — úgy látszik — már nem fogadható be másként, csak ha szakít azzal, ami éppen költészetté teszi. Nincs még egy irodalmi műfaj, melyben annyi félreértés adódnék, mint a költészet dolgában. Mi a magyarázata ennek? Mi magyarázza, hogy azt panaszolják: a vers nehezen érthető, megfejthetetlen? Miért a szemrehányás e műfaj ellen, mely létét az irodalom perifériáján tengeti? Talán, mert épp e lát vált paradoxonná? S a vers tán szembehelyezkedik a társadalmi közfelfogással? 0- lyan elem-e a vers, amely gátolja a haladást, és csak akkor integrálható, ha beleilleszkedik a tömegközponti művészet két dimenziójába? Hiszek a költészet ártatlanságában. Hiszek abban, hogy ha a közönség minél inkább a művészet tömeg- fogyasztásához pártolt vagy pártol át, annál inkább arra kényszerül a költészet, hogy < — a lényeget jelentő belső paradoxon következtében — az alfajzás látszatát vallja... A vers célja, megírásának értelme: maga az olvasó, aki, miközben a versbe mélyed, önmagába kénytelen elmélyedni...“ j Az utóbbi években sokat beszélnek a házasság válságáról. Mi az igazság? A Csehszlovákiában és külföldön végzett ilyen irányú vizsgálatok egyöntetűen azt bizonyítják, hogy az ifjúság továbbra is házasság-párti. Csakis a házaséletben látják jövendő magánéletük betetőzését. A különböző vizsgálatok azt is feltárták, hogy a házasélet korántsem ment át akkora alapvető változásokon, mint azt egyes újságcikkek állítják. Az emberek túlnyomó többsége ugyanúgy házasodik mint azelőtt. Ma már mindenki sokat utazik, járja a világot, ennek ellenére tíz közül heten a saját vidékükről, falujukból, városukból házasodnak. A társadalmi korlátok is elég szilárdan tartják magukat. A házasulók szüleinek társadalmi-foglalkozási kategóriája az esetek 40-60 százalékában azonos. Szellemileg is többnyire azonos szinten állnak a házasulók. A kutatóik, akik intelligenciateszteket alkalmaznak a házasulandó pároknál, mindig igen hasonló intelligenciahányadost állapítottak meg. A tudósok arra is felfigyeltek, hogy a magas illetve alacsony termetű emberek gyakrabban házasodnak egymás között, mint ahogy az a puszta véletlenből adódna. Ugyanilyen hasonlóságot figyeltek meg még a testsúly és a bőrszín kapcsán is. Végül azt is megállapították, hogy ma már fiatalabb korban házasodnak az emberek. A házasodás „átlag- életkora“ 150 év óta állandóan csökken. Akkor a nőknél 26, a férfiaknál 29 év volt, most a nőknél 22 év a férfiaknál 25 év. Csökken a magányosok, az agglegények és a vénlányok száma is. És mi a helyzet a házasság új formáival? Skandináviában például divat a „kollektív házasság“, amelynek célja, hogy „felborítsa a házasság unalomba fulladó kettős magányosságát“. Koppenhága környékén, Karában két éve jött létre az első „nagycsalád“. Azóta közel száz ilyen 20-30 tagú család lakik együtt. Korántsem amerikai divatú hippik ezek, nem társadalomellenes kábítószerfogyasztók, nem vetik meg a munkát és a komfortot. Egyszerűen kijelentik, hogy ellenzik civilizációnk zárt családestjét, és ezért együtt akarnak élni. A társadalomtudósok azonban nem nagy jövőt jósolnak ennek az „újításnak“, amely egyébként sem új, mert az ókorban a szkíták már megpróbálkoztak vele. Sokféle etikai és lélektani problémát vet fel, hiszen a féltékenység erősen hozzátartozik az emberi lélekhez. Marad tehát a hagyományos házasság. De miben látják a házasság legfőbb célját? Rendes rokoni környezetben az új házaspár szaporodására már a lakodalmukon számítanak. Minden egyes rokon, ismerős, vendég teljes szívből kívánja a fiataloknak, hogy „ifjasodja- tok, fiasodjatok, szaporodjatok“. A vőfény is azzal a figyelmeztetéssel adja át a menyasszonytánc alatt rostába gyűlt pénzt, hogy „ez bölcsőre való.“ De ne soroljuk fel az összes népszokást, a sok vidám megjegyzést, mókás éneket, rigmust és köszöntőt. Ez szinte minden vidéken más és más, de a lényegük mégis azonos. A népi erkölcs, a házasság alapvető feladatának a család és a faj fenntartását tartja. Amikor aztán a fiatal menyecske „áldott állapotba kerül“, „bölcsőre hízik“, az egész rokonság nagy szeretettel veszi körül. Izgatottan várják a fiatalok is, és az egész környezet, hogy fiú lesz-e vagy lány? A menyecske minden kívánságát teljesítik, lesik a szavát, nehogy az induló életnek valamilyen bántódása essék. Ismét csak a nemes érzésből származó hiedelmekre hivatkozhatunk, amelyek szerint nem szabad az a- nyára ráütni, mert meglátszik az ütés vörös folt alakjában, ha gyümölcs esik az arcára és odakap, ahová esett, azon a helyen a születendő gyereknek barna folt formájában látszik meg a gyümölcs ütése stb. Ezt a gondoskodást húzza alá az a népi szokás is, hogy amíg nem volt kötelező a kórházban szülés, aki először szült, hazament az édesanyjához szülni és a gyerekágyat kifeküdni. Habár egy bölcs népi mondás azt állítja, hogy a gyermek nemcsak öröm, hanem gond is, dolgos emberek gyermek nélkül sohasem tudták elképzelni a boldogságukat. Tudták, hogy a gyermekek adnak értelmet az életüknek, küzdésüknek, az ő gondtalan kacagásuk, növekedésük, szorgalmuk lop örömet minden házaspár életébe. Igaz viszont, hogy az utóbbi években nálunk egyre kevesebb gyermekkocsit látni az utcákon, s bizonyos, hogy ennek is megvannak a maga gazdasági és egyéb okai, amelyen a párt és az állam legutóbbi rendelkezései akarnak segíteni, s amely intézkedéseket most nem szándékozunk részletezni — tény azonban az is, hogy amely anya egyszer megismerkedik az anyaság örömeivel, az soha többé nem tudná gyermek nélkül elképzelni az életet. Az egy gyermek azonban örökös rettegés, mert hátha a házaspár idős korában hal meg, vagy hátha egész életünkre csalódunk benne és akkor minden reménységünk semmivé lesz. Ezért azoknak kell igazat adnunk, akik azt állítják, hogy az igazi család két gyermekkel kezdődik, mert az ilyen családban nemcsak a szülők, de a gyermekek is jobban érzik magukat. A fiatal házasoknak azonban számolniuk kell azzal az eshetőséggel is, hogy nem lehet gyermekük. Ezért okos, ha az első gyermek megszületését nem halogatják évekig, nehogy későn kezdjenek orvosi segítség u- tán futkosni. Idézzünk itt egy a szerkesztőségünkbe érkezett levelet: „Férjnél vagyok és petefészek operáció miatt nem tudok másállapotba kerülni. Habár a házasságunk boldog, mégis azt szeretném, ha lenne saját gyermekünk. Gyerek nélkül sohasem leszek teljesen boldog...“ Sajnos az életben nem minden sikerül úgy, ahogy szeretnénk. Mindig számításba kell vennünk, hogy a vágyaink összeütközhetnek a lehetőségekkel. Kegyetlen dolog ez, de mi más választásunk marad? Helytelen hát, ha azt hisszük, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha minden vágyálmunk maradéktalanul teljesül. A fiataloknak közös életük küszöbén sok mindennel kell számolniuk. Többek között azzal is, hogyha későn akarnak gyermeket, esetleg egyáltalán nem lesz gyermekük, s ha a második gyermeket csak néhány abortusz és az autó megvásárlása után, teljes anyagi jólétben akarják világra hozni, akkor az a gyermek esetleg sohasem fog megszületni, mert az ember természete már olyan, hogy az anyagi jólétével soha sincs teljesen „kibékülve“. Mihelyt teljesül egyik vágya, az ú- jabb vágyakat szül. Vége g álod szívem, ez Itt M például egy valódi m hogyishívják szőrme tanítgatom séta köz- ben a férjemet, s i- gyekszem a kirakathoz közelebb settenkedni, hogy titkon elolvashassam: milyen csoda prémet is bámulgatunk éppen. De sajna, csak annyit közöl a szűkszavú cédula, hogy divat bunda, s nem azt, hogy nyúl, teve, vagy micsoda, úgyhogy nem is marad el a vidám válasz: — Teljesen tisztán látorn, a- ranyom, hogy te is pont o- iyan süket vagy hozzá, mint én. Es kivételesen még igaza is van. Ugyanis fogékony ifjú éTovábbképzés veimben még egyáltalán nem volt ennyiféle selymes, szálkás, borzas, tarka-barka, vagy sima szőrös bőr kapható, hanem inkább csak irha, többnyire drapp színű, s bő barna festékkel rányomtatták a Föld hegy- és vízrajzi térképét, és kész. S jártunkban-keltünkben leginkább egy légies krumpliszsákhoz hasonlítottunk. Es erről jut eszembe, hogy megyek múltkor a boltba, kérek két kiló burgonyát, mire visszakérdez a zöldséges: / — Ellát, vagy rózsát adjak? — Vegyesen lesszíves — válaszoltam némi töprengés után. Halvány fogalmam se volt róla, hogy melyik a nekem való. Mert ifiasszony koromban egészen másfajta burgonyákkal jöttem össze. Ogy mint: bogárrágta takarmánykrumplt, megfagyott szeszburgonya, ge- zarolos vetökolompér, s ügy mérték kt nekünk, ahogyan sorra jött. Es felfigyeltem a Közértpolcokon a lisztes-csomagokra is, ahány féle, annyt fajta: rétes, meg grtzes, meg finom, meg nullásliszt, és így tovább. Mindig pontosan azt választom közülük, amelyik közelebb esik hozzám. Ugyanis annak I- dején — szemléltető eszköz híján — nem volt alkalmam megtanulni, hogy melyik mire való. Helyette más őrleményekkel ismerkedtem meg, úgymint a kikerics sárga kukoricaliszttel, amelyből sokkal több féle ételt készítettünk, mint a- mennyit egyáltalán lehetséges volt. Aztán volt ugye (ha volt) a kellemesn szürkésbfrna fehérliszt, amely összeseprege- t.éssel készült, s nagy mennyiségben tartalmazott emésztést csutakot. S volt a szófaliszt, abból készült a finom téliszalámi, a párizsi, a kenőmájas, a diétás prágai sonka, és az ementáli sajt, bizony, ennyi különféle készítmény, amelyek csakis ízre voltak hajszálnyira hasonlatosak. aggjából ez volt a helyzet... S most itt áll egy asszonycsapat, élete delén, s nem tudja, hogy a tört, főtt, pirított, paprikás burgonyához, kifli, rózsa, ella fajtát válasszon-e, a parajt szimpla nullás, vagy dup- lagrízes liszttel habarja-e, s a bevásárlást nyárczekében, vagy mókusköntösben eszközölje-e inkább. Nem tudja valaki véletlenül, hogy hol, s mikor indul egy továbbképző tanfolyam? G. Szabó Judit
