Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-09 / 19. szám
új ifjúság 9 ZELK ZOLTÁN: MÁJUSI KÍVÁNSÁG Szakad a hó, szakad, mert így kívá nőm —: toronyhegyig belepje tájamat, folyóm, tavam mederfenékig fagyjon, gyümölcsfáim üszkös ujjal mutassák a napot, melyről iégcsap csüng alá! mint gyermekkorom téli eresze, olyan legyen az ég, ha meghalok. Es csőrükkel slkongö cserepekre törve az üveggé dermedt ködöt, csak gyűljenek az egek varjai, hogy koszorút keringjenek fölöttem. Aztán a szél söpörje le minden kertekről a havat, aztán az ég színültig töltse fénnyel a vidéket s hüs vízzel töltsön minden medreket. Neked, neked, hogy hozzád Illő ifjak csapatjával bejárjad májust, mely vidám Időben oly tündöklő és gazdag, mint a tested. Szájamig ér a hő már Idebent — de odakünn a koranyár tükrében fecskék, záporok közt villog hajad. PAUL VERLAINE: HOLD A EÁK KÖZT A hold a fák közt szikrázva süt/ gally moccan, ág zörg, és mindenütt hangok remegnék... Ő, hogy szeretlek. A tó sötéten örzt hideg tükrén az ében árnyú füzet/ szél fafa rezzen... AlmodI szerelmem. Maga a kék menny ereszkedik a cstllagfényben, mely gyöngyett szikrázva szárfa... Isteni órai GARCIA LORCA: A HŰTLEN MENYECSKE lámpák hánytak el szelíden. Én meg ott a szélső háznál alvó mellét megérintem, s Íme, tömzsi jácint-melle hozzám bukik át az ingen. Keményített alsőszoknya ropog, sikolt ftlletmbe, tíz kés mintha feszes selymet hasogatna, szétrepltene. Nőttek a fák óriásra, ezüstjüket elveszítve. Túl a folyőn láthatár sincs, elcsaholás csak a híre. Lydia Cabrerának és néger leánykájának S még a vízhez Is kivittem! Nem mondta, hogy ura Is van, asszony volt, de szűznek hittem. Szent Jakabkor, éjjel történt. Nem szerelem volt, csak Illem s kötelesség. Tücskök gyúltak. X Szederfákon, cstpkefákon, nádasokon túlra vittem, Kontya alá a fövenybe gödröt kellett kerekitnem. Én levetem nyakkendőmet, ő a szoknyát, hederintve, én revolvert, derékszíját, ő mellénykét s mindent szinte. Nincs oly finom bőrű nárdus, oly bársonyos kagyló nincsen, holddal áldott drága kristály nem süt olyan mese-színben. Combjai, mint riadt halak szöktek tőlem eleinte, egyik, mint a hó lehűtött, másik mint a tűz hevített. Hosszú út volt az az éjjel, gyöngyház-kanca vitt nyerítve, lovagoltam kengyel nélkül, kantárt, féket elveszítve. Férfi vagyok, nem kereplő, magam nem Is dicsőítem, mit ó mondott: nem Is mondom, tiltja azt az ész, az illem. Csók és homok maszatoltá, Illendően hazavittem. Liliomok sötét szellőt űztek fehér tőreikkel. X Ügy tettem, mint igaz cigány, ügyelve a névre, hírre. Varródobozt adtam néki, szalmasárga volt a színe. Megkedvelni mégse bírtam, asszony volt, de szűznek hittem, nem mondta, hogy ura Is van, mikor a folyóhoz vittem, ttevéshrdl ALBERTO MORAVIA: JÁTSSZUNK EGYET! lkeseredetten, tehetetE len dühvel ülök a nappaliban, az egyik cigarettát a másik u- tán szívom, és figyelem Ginevrát, a kislányomat, amint szép csendesen Játszik a babájával a szőnyegen. Egy órája várom, miután már vártam fél napot, hogy ez a végzetes óra elérkezzen: Rodolfo Jelenléte a higgadt elképzelésből gyorsan, túlságosan is gyorsan, őrült reménységgé alakul. A tükörben, velem szemközt, ezalatt láthatom önmagamat, egy türelmetlenül vágyakozó, szorongó, összetört asszony képmását, beesett arc, megtört tekintet; beteges lázban égő, karikás szem árnyékos, mély gödrében elvesző tág pupillák; szenvedő, a haragtól felduzzadt és a bizonytalanságtól remegő száj. A test: megroggyant csontváz, egy esetlen bábu szögletes mozdulataival. A képmás szerencsétlen asz- szonyé, mert hiányzik belőle minden kecsesség. Valóban, lehet-e valami kevésbé kecses, mint a kutya, a- mely csóválja a farkát, nyüszít, és a gazdája lábához fekszik. Nos hát, ez a kutya, sajnos, én vagyok. Mert nézzük például Rodol- fót, és mit látunk, hogy ez a nyomorult kis senki, tudatlan, ostoba, és ráadásul még nem is szép fickó az orromnál fogva vezet, és azt csinál velem, amit akar. így volt ez, már kezdettől fogva. A bárpultnál álltunk, és ismeretlenül méregettük egymást kávéscsészénk fölött. Aztán a pultra helyeztem a kávéscsészét, és úgy tettem, mintha távozni a- karnék. Erre ő füttyentett egyet, mint a kutyának, és én farkcsóválva és nyüszítve visszafordultam, hogy a lábához feküdjek. így, ezzel a füttyentéssel kezdődött a ml szerencsétlen szerelmünk. Másik szerencsétlenségem az, hogy egyedül állok a világban, özvegyen, nincs férjem, aki, ha megcsalom is, mégiscsak a támaszom volna, és szeretőimtől megkövetelné számomra a tiszteletet. Még barátaim és barátnőim sincsenek. Nincs senkim, csak Ginevra, a hétéves kislányom. a gyermekekl BeszélO Jünk csak a gyermekekről! 0, igen, bökjük csak ki, ami a bögyünkben van, és napfényre kerül a gyermekek évszázados, óriási szemfényvesztése! Ki volt az, aki először fölfedezte, hogy a gyermekek ártatlanok? Bárki volt is, látszik, hogy nem Ismerte őket. Énrám hallgassatok: a gyermekek valójában felnőttek. Igen, felnőttek, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy gyermekeknek látszanak. Mondhatjuk, hogy felnőttek, mert úgy gondolkoznak, és úgy éreznek, mint a felnőttek, de ugyanakkor kibújnak a felelősség alól azzal a kifogással, hogy az ő lábuk, testük és fejük, egyszóval a fizikai mivoltuk még nem fejlődött ki egészen. És bár „érezzük“, hogy „belül“ olyanok, mint mi vagyunk, nem tudunk kapcsolatot teremteni közöttük, azaz komolyan beszélni velük, kitárulkozni e- lőttük, tanácsot, segítséget kérni tőlük. De akkor mire valók, miért vannak a gyermekek? Most például, ha Ginevra nem hétéves volna, hanem huszonhét, mint én, legalább kiönthetném magamból előtte a szorongást, a haragot, azt, ami arra késztet, hogy kövessem Rodolfót. Érzem, milyen Jót tenne, ha mellém ülhetne, ha innánk valami erőset, vodkát vagy whiskyt, hogy megeredjen a nyelvünk; cigarettára gyújtanánk, vagy akár kinyitnánk egy nagy doboz csokoládét; és aztán rajta, átadnánk magunkat az önvallomásnak. Mindent elmondanék neki Rodolfórót és rólam. Aprólékosan megvizsgálnánk mindkettőnk lelki alkatát, rámutatva az eltérésekre, felboncolnánk amit Rodolfo velem tett, és végül szembenéznénk az ő és az én erotikus vonzalmam kényes témájával is. A nappali megtelne füsttel; a vodkásüveg és a csoko’á- désdoboz kiürülne;; az időközben elszaladna; és talán kis megkönnyebbülést érez- hetnénk. De nem. Bár Ginevra bizonyosan tud mindent rólam és Rodolfóról, mégis folytatnom kell a szerető anyuka idétlen szerepét: — Ne, Ginevra, ne húzd annak a szerencsétlen babának a lábát! Fáj neki. Milyen rossz vagy, mit szólnál hozzá, ha a mama neked is így ráncígálná a lábad? De a mama szeret téged, és ezért sohase tenne veled ilyet satöbbi, satöbbi. Ostoba frázisok, nem hisz bennük sem ő, sem én. De amint az elmondottakból is látszik, sajnos, jó •- nya vagyok, a hagyományos típus, és nem tudok megfeledkezni arról, hogy a kislányom még gyermek. Ilyen dolgok Jutnak az eszembe, majd az órára nézek, és látom, már nincs remény arra, hogy Rodolfó eljöjjön; és akkor elfog a düh, felragadok egy alabástrom hamutartót, és földhöz vágom. A hamutartó természetesen darabokra törik. Ginevra épphogy felemeli a fejét, és nyugodtan mondja: — Játsszunk egyet, mama! Ránézek. Sima, szőke hajával, halvány arcocskájával, égszínkék szemével Ginevra éppolyan, mint a karácsonyi angyalka. Csak a vattacukor-szárnyak hiányoznak. Megkérdem: — Mit Játsszunk, drágaságom? — Játsszuk azt, hogy te én vagy, én meg te. Én vagyok a mama, és te vagy Ginevra. — És aztán mi történik, édesem? — És aztán én azokat a dolgokat mondom neked, «- miket te mondanál nekem, ha olyan nagy volnék, mint te, és te azokat mondanád, amiket akkor mondanál, ha olyan kies! volnál, mint én. elyben vagyunk, a jáH tékok. A nagy kibúvó, a nagy trükk, a gyermekek nagy beugrató játéka. Olyan dolgokat mondanak és tesznek, mint amilyeneket a felnőttek mondanak és tesznek; de „csak Játékból“. Látjátok a perverzitást, az álszentséget, ezt a „sótörősdit“? Tettetem, mintha ráállnák: — Remek, rajta, játsszuk ezt a Játékot! Nyugodtan, eltökélten leül velem szemközt, és elváltoztatott hangon, mintha az én hangom volna, rákezdi: — Ginevra, megtudhatnám, miért lábatlankodsz itt, a- mikor Rodolfó meglátogat? Persze! Ginevrának arra Jó ez a játék, hogy elmondhassa azokat a dolgokat, amiket én gondolok, de nincs bátorságom őket megmondani neki. Tiltakozó mozdulatot teszek, de 6 megállít: —■ Ne feledd, hogy te én vagy, Ginevra, és felelj a kérdésre! Erre válaszolok, én is elváltoztatott hangon: — Azért lábatlankodom, mert szeretlek, és te vagy az én mamám! Gúnyosan visszavág: — Mesebeszéd! Nem igaz. Azért lábatlankodsz, mert féltékeny vagy rám, a mamádra, és teljesen magadnak szeretnéd Rodolfót. Igaz meggyőződésem, hogy Ginevra, ha a maga gyermekes módján is, bele van habarodva Rodolfóba. De honnan jött rá, hogy én azt tudom? Hitetlenséget színlelve válaszolok: — Ki mondta ezt? — Én mondom. És te nem veszed észre, hogy Rodolfó csak addig hozza neked az ajándékokat, amíg békén hagysz bennünket. Vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd, ezért Rodolfó meg én, kénytelenek vagyunk kulccsal a szobámba zárkózni. Igaz, kulcsra zárkózunk: természetesen! Kihasználom a játékot én is, hogy a szemére vethessem, és diadalmasan mondom: — De nem értek el vele semmit; egész idő alatt verem az ajtót a piszkavassal, vagy éppen ordítok, lármázok, sírok. Kapásból válaszol: — Azt teszel, amit akarsz, úgysem törődöm veled egyáltalán. Ezúttal, híven szerepemhez, ezt rebegem: — Ogy, hát valóban igaz lenne, hogy mama, te csöppet sem törődsz velem? Kegyetlenül ráfelel: — Csöppet sem. Mit képzelsz? Ha törődnék veled, egész éjjel civakodnék Rodolfő- val, pocskondiáznám, és ösz- szevissza vagdosnék mindent a fejéhez, sőt, még a szobádba is utána rohannák, és ott kapnék hajba vele? Szakadatlanul olvassa fejemre a keserű igazságot. Védekezni próbálok: — I- gen, ez mind igaz. De az is Igaz, hogy én magam mondtam neki, hogy Inkább választom a jeleneteket, mintsem éjjel egyedül maradjak otthon. Mintha tűnődne. Végül felkiált: — Légy nyugodt, biztos lehetsz benne, hogy ezentúl nem lesz több Jelenet. Ma végleg rájöttem, hogy Rodolfó nem szeret engem, és ezért elhatároztam valamit Egymásra néztünk. Kíváncsi nyugtalansággal kérdezem: — Mit? Higgadtan, megfontoltan válaszol: — Elhatároztam, hogy megölöm magam. Most bemegyek a fürdőszobába, fogok egy doboz altatót, és mind beveszem. Kegyetlen éleslátásától megriadva, felkiáltok: — Mama, ne tedd, ne hagy) itt egyedüli — De igen, meg akarom tenni, és meg is teszem, ürgén leugrik a kaF rosszékből, szalad a fürdőszobába. Követem. Látom, amint a gyógyszeres szekrényhez viszi a kis- széket, rááll, kiveszi az al- tatós dobozt. Leszáll a kis- székről, kinyitja a vízcsapot, vizet tölt egy pohárba, beleönti a doboz tartalmát, aztán magyarázza: — A játék most megváltozik. Te most ismét te leszel, ón pedig én. Most igazat játszunk, és te megiszod az altatót. Ennyit mond és ártalmatlanul a kezembe adja a poharat. Kérész Éva fordítása \
