Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-25 / 17. szám

9

«I

MILAN RUFUS:

PERCNYI ÖRÖM

Felébredek. A kakastaréjokra láthatatlanul szemerkél a reggel. Nem-Ismert öröm legyint meg ragyogva, arcomat simogatja türelemmel, ritkás homályban, megbújva, szőtlan. Nyirkos szénán, a szülőistállóban az ürü meleg nyelve nyalja így rettegve kihordott utódait.

LACO NOVOMESKÝ:

IFJÚSÁG

A világból még nem sokat ismer a húszesztendős fiatalember.

Rejtély előtte az élet, a lét, csak az álmok filmjében látta még.

Vágyával Éva almáját szedi, amit kínálnak, azt megöleli.

Hallaná az életet, ahogy dalol, részegülne Champagne boraitól. Töltekeznék lánytestek tüzével, testtel, mert a lélekig senkt sem ér el.

Arca pírját az életre tárja, gúnnyal néz a fehér kórházi szobákra.

Mert a világból még nem sokat tsmer a húszesztendős fiatalember.

1927

.** Ä V

VOJTECH KONDRÖT:

SZOMORÚ VERS AZ AKÁCFA ALATT

Ez a fa

volt a házunk fala

A kérge nyílt

(beteg vagyok beteg vagy

betegek vagyunk)

Ágak Mezó

Az ég hamvas homlokú

Csupasz gondolatok

(Együtt hálunk tudja a falu)

Tóth Elemér fordítása

• ' . I •

• • i *'•- - .v . t?JÄN ŠIMONOVIČ:

ERDŐ

Az erdő, melyen gyerekként kúszik át a hajnal mikor a síkság fölött szétfoszllk a szürke hártya, a vándorra vendégét cicomásán, túltelítve várja, ráborul száz-színű, különös arccal,

Nem ts erdő ez, hanem a titkok háza, szó-halomból van, mely vállalmra hullott, s az egész a fejemből terült a tájra.

Veres János fordítása

VOJTECH MIHÄLIK:

HAJSZÁL

Az első szürke hajszálat még titkolod előttem,

és nem tudod, hogy ma reggel

véletlenül láttam ijedelmed. Mint veréb,

úgy verdeste szárnyaival a tükröt. Állhatatosan, hiába,

Tétováztál: kiszakítsad-e fejedből a lázadó húrt,

amely oly diszharmonikusan zendült meg hajad édes

áradatában.

Még titkolod előttem az első szürke szorongást.

És nem tudod,

hogy megszégyenülten, rossz lelkíismerettel,

sorsszerűén, búskomoran

hullok vonóként arra a húrra,

lábammal a földet keresem,

és a mélységekből alattam

felnyöszörögnek Idegen üres napjaink,

és a magasságokban fölöttem

végtelenné feszül első szürke hajszálad,

melyen durva teherként függnek a napi gondok,

a boldogság összetevői.

1963

Esteledett. Kevéssel előtte, amikor Martin még a Kráfová hegy tetején állt, látta a szétmázolódott szegélyű vörös tűzgolyót. Mire leért a völgybe, a nap lebukott az Ala- csony-Tátra mögött, és az egész nyugati láthatár rózsaszínes árnyalatot kapott. Fölnézett az égre. A hatalmas magasságokban, az égbolton addig alig látható felhők szintén pirosra színeződtek. Foszlányok röppentek ki belőle minden irányba. Az ég elsötétült, de még így is megmaradt telt kék színe, és a vöröses, sőt csaknem lila felhőkkel, ünnepélyesen hatott.

Vasárnap volt. Martin elindult, de minden huszadik lépésnél megállt és felszegte a fejét. Nem tudott betelni ennyi szépséggel. Amikor jobbra nézett, még észrevette, hogy a Magas-Tátra csúcsaiból csak a legmagasabbak teteje van megvilágítva. Az alaja szürkés, sőt hamuszínű színt kapott. A legközelebb a Kriváň hegy magaslott. A vöröses fénnyel megvilágított teteje sapka benyomását keltette. Fölötte csaknem rézsűt fölfelé felhők tornyosultak. Úgy nézett ki, mintha a Kriváň dohányozna. Holnap, de lehet, hogy már ma éjszaka is esni fog, gondolta Martin.

Itt, a szabadabb térségen, lassabban sötétedett. Az utolsó szétszóródott fénysugarak lehetővé tették távolabbi tárgyak megkülönböztetését is. Amikor azonban Martin lenézett maga alá a kertek irányába, úgy tűnt neki, hogy ott sokkal közelebb van az éjszaka. Lehet, hogy ezt csak a házak és a többi épületek sötétszürke színe okozta, de így volt. Ha most hirtelen a két szérű közti kis ösvényen találná magát, úgy érezné, hogy a sötétség minden pillanatban betakarja a környéket.

Lefeküdt az út menti fűbe. Rövid pihenés után felhagyott a feje fölötti felhők figyelésével, és a környező zajokat hallgatta. A fűben reszketős hangon szóltak a szöcskék. A hangjuk az alkonyati csendben felerősödött. Hasra fordult, és csak úgy, a hang irányába maga elé nyújtotta a kezét. Jó néhány ugrott fel, az apró testeket a látóhatár világosságában látta. Aztán óvatosan maga felé húzta a kezét, a fű meghajolt és végül is sikerült egy szöcskét fognia. Kétségbeesetten vergődött, ki akarta szabadítani a lábát az ujjak szorításából. Martinnak egész közel kellett vinnie a szeméhez, hogy a részleteket is jól lássa. Aztán hirtelen, váratlanul feldobta a magasba és utána nézett. Egy ideig mint egy pici kő repült, de körülbelül az út felénél szétnyitotta a szárnyát és a magasba emelkedett.

Újra hanyatt feküdt. Egy cserebogár átható zúgása azonban megzavarta. Talán egy méternyire repült el felette és a lábánál leszállt a fűbe. Cserebogarak, gondolta. Valaki azt mondta neki, hogy minden harmadik évben Jönnek elő. Hogy pont ez lenne az az év? Hallgatózni kezdett és most, ebben a nyugalmas helyzetben a cserebogarak zúgása olybá tűnt neki, akár a fűrészelés. Itt fs van egy, és milyen közöl, ujjongott fel magában abban a reményben, hogy esetleg megfoghatja. De nem, ez éjjeli lepke. Lehet, hogy a szeme világít, egyszer már látott ehhez hasonlót.

Felült és a házakat nézte maga előtt. A kertek ugyan zavarták a kilátást, de így is észrevette, hogy már sok ablak világít. Ennyire besötétedett volna? Úgy bizony, már kirepültek az első denevérek is. Kavarták a levegőt a feje fölött. A fejét ösztönösen eltakarta a kezével, mert állítólag a denevérek szívesen letelepednek a hajra, és olyan erősen kapaszkodnak bele, hogy az embert végül Is kopaszra kell nyírni. Aktán elnevette magét és felállt.

Leszállt a harmat, a levegő lehűlt. Csak akkor vette észre, amikor a kezével a nadrágjához ért. Nedves volt a fűtől. Az égbolt közben szemmel láthatóan elsötétült. Bármerre fordította is a fejét, nem talált már egyetlen vöröses felhőt sem. Hanem csillagokat...! Jó néhány jött már fel az égre és ragyogott rajta. A hold sarlója egészen alacsonyan csüngött. A hegyek pedig már csaknem teljesen megfeketedtek. Csak nehezen tudta kivenni a körvonalaikat a háttérben.

Szénacsűrök. Most a világon semmiért se menne oda a csűrajtóhoz és nézne be rajta. Félelmet nem érzett, csak valamilyen tiszteletet az éjszaka iránt. Tudta, hogy semmi baja se esne, hogy a nappalhoz képest, itt éjszakára se változott semmi, de mégse. Most lerövidíthette az útját egy kis utcácskán át. Jobbra fordult. A csapáson valamivel hűvösebb volt és valamivel sötétebb is. Hóna alatt a cipőjével egy lélegzetre futott rajta végig.

A ház előtt megállt. A konyhában világosság égett, de másutt sehol. Egy ideig ácsorgóit, elnézegette a környező házakat. Valahonnan zenesző hallatszott. Aztán bátorságot vett magán és kinyitotta a kiskaput. Óvatosan csukta be maga után. Lehet, hogy várnak rám, gondolta. Ha már megvacsoráztak, az én részemet eltették a sütőbe. Anyuka haragudni fog, amiért ilyen későn jövök. Elhaladt az ablak alatt és orrába csapott az orgonaillat. A nagy almafa levelei susogtak. A szellő lengedezni kezdett, biztosan összehoz majd valamit.

Bement a pitvarba és belépett a konyhába. Az anyja az asztalnál ült. Az apja nem volt otthon, biztosan elment valahová a szomszédokhoz.

— Jó estét — mondta.

Az anyja megmozdult, feléje fordította a fejét és látta, ahogy tetőtől talpig végig méri. Aztán újra elfordult. Gombokat varrt fel.

— Hol voltál Ilyen sokáig? — kérdezte, de nem volt mérges.

— A Vág-parton — mondta —, délután halásztunk most meg a naplementét néztem meg.

— A nap már régen lement •— mondta az anyja —, hazudsz!

— Nem hazudok, néztem... Azért maradtam Ilyen sokáig.

— Vedd ki a vacsorád, ott van a sütőben, de előbb moss kezet!

Levetette az ingét és a lavórba vizet öntött. A víz azonban kevés volt a vödör meg üres.

— Húzok vizet — mondta és kiment. A vedret a jobb kezében vitte, az járás közben a térdét verte. Csak kint, ing nélkül érezte igazán, hogy mennyire lehűlt a levegő. Vagy csak azért van ilyen hűvös, mert felerősödött a szél?

A vizet áttöltötte a pléh vödörbe és visszaindult. A vödör tele volt és nehéz. Az udvar előtt áttette egyik kezéből a másikba és ez a pillanatot használta fel arra is, hogy újra belehallgatózzon a csendbe.

— Valami nyüszített az udvaron — mondta az anyjának. Az meglepetten nézett rá. Már a harmadik gombot varrta.

— Azt csak úgy gondolod — mondta —, vagy a macska volt.

A lavór fölé hajolt és belemártotta a kezét a vízbe. Fel- szísszent, olyan hideg volt.

— Önts hozzá meleget — mondta az anyja.

Odament a tűzhelyhez, fogta a melegvizes fazekat és töltött belőle a lavórba. Egy kis idő múlva a piszkos kéztől a víz megszínesedett. A szappan még több piszkot oldott fel. Amikor a kezét megtörülte, fogta a lavórt és kiment a vizet kiönteni.

— Esni kezd — mondta az anyjának.

— Nagyon kell az eső — felelte az anyja és neki úgy tűnt, hogy megörült a hírnek. — Már minden kiszáradt volna — tette még hozzá.

A sütőben, kis piros serpenyőben rántotta várta. Még meleg. Kivette és az asztalra tette. Kinyitotta a konyha- szekrényt és szelt egy darab kenyeret. A kenyér puha volt és illatos. Fogta a kanalat és enni kezdett.

— Csináltam neked teát — mondta az anyja —, vagy inkább tejet innál?

— Inkább teát.

Felállt és a kis serpenyő mellé tette a bögrét. Hársfatea volt benne. Ezt szerette a legjobban. A rántotta ízlett neki. Tulajdonképpen csak most vette észre, milyen éhes.

Ekkor valaki belépett a házba. Kinyitotta az ajtót és egy pillanatra megállt a pitvarban. Téblábolt egy kicsit. Aztán kinyílt a konyhaajtó és belépett az apja.

— Te már itthon vagy? — kérdezte Martint —, már azt

hittem, haza se jössz.

— A Vág-parton voltunk.

— Esik mondta apám hirtelen és az arcán látni lehetett az elégedettséget. Az arca és a szemöldöke la nedves volt. Az inge is átázott.

— Vetkőzz le — mondta anyám apámnak és odanyújtotta neki a száraz inget.

— Meglepetésem van a számodra — mondta az apa Martinnak, ránézett aztán az anyjára.

— Még nem szóltál neki semmit? — kérdezte az anyjá tói. Ű tagadóan rázta a fejét.

Martin az apjára nézett és látta, hogy mosolyog. Abbahagyta az evést és azon gondolkodott, hogy megkérdezze-e. De aztán nem bírta tovább.

— Mi az a meglepetés?

— Előbb lakj jól! — mondta az apja.

— Nem, előbb mondd meg, mi az?

— Hát nem tudod? Vettem egy kutyakölyköt.

Martin felállt és a meglepetéstől nyelni is elfelejtett.

— Kérdezte, hogy mi vinnyog az udvaron — mondta az anyja —, de nem akartam neki elárulni.

Apui — csaknem kiáltotta. — Kutyakölyök? Milyen...?

— Barna — mondta az apja —, de a színe még megváltozhat. Az első szőrét egy idő után elveszti.

Felvették a kabátjukat és kimentek. A pitvarban megálltak, mert az apja lámpást gyújtott. Feljebb csavarta a kanócot és a kis láng megvilágította az arcét. Kint azonban csaknem kialudt a lámpájuk. Apjának a kabátja alá kellett dugnia a lámpást. Gyorsan végig futottak a csűrbe vivő kis járdán. A szél felerősödött. Hevesen korbácsolta az arcukat és a nyakukba egész vízsugarak zúdultak.

Az apja előhúzta a kabátja alól a lámpást. A pislákoló fény megvilágította a csűr mélyét. Ekkor hátul valami • megmozdult és felnyüszített. Hallották az apró lábak topo- gását.

— Elbújt a szánkó alá — mondta az apja. Mindketten hátra mentek a hátsó ajtóhoz, amelyhez a szánkó volt támasztva. A lámpás az egészet megvilágította. Ekkor vették észre a rémült szemeket.

— Itt van — suttogta Martin és kinyújtotta a kezét.

— Óvatosan, fél — mondta az apja.

Martin lágyan a puha szőrhöz ért. A kutyakölyök először hátrahúzódott, felvinnyogott, de mikor újra hozzá ért, a kezéhez dörgölőzött.

— Egész testében remeg — mondta Martin, amikor már az ölében tartotta. — Biztosan fázik — tette még hozzá —, be kellene vinnünk az ólba.

— Oda nem — mondta az apja —, még megfeküdné a tehén. Csinálunk neki vackot a talicskába. Reggelig ott is kibírja, holnap meg összeütünk neki egy kutyaólat.

— Szép kutya lesz belőle — mondta Martin —, Jó formája van.

— Meg kellene keresztelned^— mondta az apja.

— Legyen Tarzan a neve — mondta Martin lassan, de most már nem mert az apjára nézni.

— Tarzan? — hallotta az apja hangját. — Jó, legyen Tarzan a neve, ha nem is te találtad ki. Tarzan — mondogatta —, szép név.

Martin felvetette a fejét és ha az apja most ránéz, láthatta volna, ahogy a szeme megtelik könnyel.

— Csinálj neki vackot a talicskába — mondta az apja, — az aljára tegyél szalmát a tetejére meg szórj szénát. Puhább lesz neki és melegebb is.

Martin lehajolt és aljával a földnek fordította a talicskát. A kereke úgyis hiányzott. Nem ütött nagy zajt. Amikor mindennel elkészült, odahúzta a talicskát a hátsó ajtóhoz és kívülről is körülrakta szalmával, hogy ha véletlenül kiesne...

— Beletehetjük — mondta.

Az apa felemelte a kutyakölyköt. Felvinnyogott, de most már valahogy elégedettebben. Odavitte egészen a talicskához és beletette a szénába. Először megpróbált lábra állni, de aztán lefeküdt. Befészkelte magát és egy kis idő múlva már csak a feje látszott a szénából.

— No, menjünk — mondta az apja —, fél a világosságtól.

Martin felemelte a lámpást a földről és rávilágított. A kiskutya két szeme apró üveggolyóként ragyogott. Zöldes színű volt. Egy kissé macskára emlékeztetett.

— Hagyjuk békén — mondta az apja és meglökte Martint a kabátja ujjánál fogva. Megfordult és a hátsó ajtó felé indultak. Még hallották, ahogy fészkelődík, aztán kinyitották a kaput. A széllökések és a heves esőszakadás mindent túlharsogott. A zivatar teljes erőből tombolt.

Tóth Elemér fordítása

PETER JAROS:

JÚNIUSI VASÁRNAP