Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-28 / 13. szám
A SZOCIALISTA IFJÚSÁGI SZÖVETSÉG SZLOVÁKIAI KÖZPONTI XXL évf. 1972 Március 28. BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Ara 1.— Kös Nemigen vagyunk hálásak csőinek jó tulajdonságainkért. is merészelik hibáinkat. barátainknak, hogy behá akár csak észrevenni VAUVENARGUES A jelen ürügyén a múltról Pedagógusok napja van. Szép ünnep, egyike azoknak, amelyet lassan az egész világon meg fognak ülni. Sőt, egyike azoknak, amelyet egyre többen fognak ünnepelni, hiszen egyre többen lesznek otthonosak a tudományok világában, s mind többen lesznek hálásak tanítóiknak. Milyenek is voltak a mi tanítóink? jók? Rosszak? Bizony nehéz ezt már eldönteni. Aki elsőnek fogadott az iskolában, s a betűvetés különös tudományába vezetett be, lassan emlék marad. Többek között ilyen emlék: Az egyik kegyetlenül hideg téli vasárnap után — úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna — eleven szégyenfaként álltunk néhányan az osztályban, mert nem voltunk templomban, mivelhogy nem volt nagykabátunk. Húgom kezeit kékre-zöldre verte ugyanő, mert nem tudta leírni az ábécé valamelyik betűjét. Aztán milyen volt még? Idősebb, ősz, és úgy gondolom, hogy az e- gyik legbecsületesebb és legodaadóbb tanító néni, aki abban az időben tanított. És mégis ilyen rossz emlékek maradtak róla bennem? Nincs egyetlenegy kedves történet sem, amely megmaradt volna az emlékezetemben? Nincs, vele kapcsolatban valóban nincs! Lehet, csak azért, mert a fájdalom, a megalázás mélyebb nyomot hagy az emberben. Ű egy meglehetősen kegyetlen pedagógiai elveket valló társadalomban tanított, s így talán saját akarata ellenére is megtartotta a hétfő reggeli tetemrehivásait. kékre verte a gyerekek kezét. Szerencsére ez az időszak nagyon gyorsan megszűnt az iskolákban. Megszűnt, mert amikor ő volt a falu igazgató nénije, akkor már a háború utolsó éveit írták, s negyvenöt és főleg az utána következő emlékezetes idők hirtelen és határozottan a múltba parancsolták az ő pedagógiai elveit és módszereit. A vallásoktatás helyett a mi korunk a tudományos világnézet oktatását tűzte lobogójára. A testi fenyítés helyett az elmélyült és gazdag pedagógiai elveket és emberi tapasztalatokat igénylő, körültekintő nevelő munkát. Persze, nem érte be ennyivel. Korábban elsősorban a gazdagok és tehetősek gyerekei járhattak iskola ba. A szegény ember fia, bármilyen tehetséges is volt, csak akkor tanulhatott tovább, ha akadt jótékonysági intézmény, amely támogatta. Ma már ez is csak a múlté. Emlékszem, voltak a tanító néninek kedvenc diákjai. Miért? Akkor nem tudtam, de később, ahogy egyre jobban megértettem a világban végbemenő változásokat, rájöttem különös kedvességének okára, a Jánossal vagy jóskávai szembeni nyájasságára. Nem, ők sem voltak valami nagyon gazdagok. Csak egypár csirke, néhány szelet hús, egy kis liszt, néhány tojás nyitogatta előttük az ajtót, emeltette simogatásra a tanító néni kezét. Aztán ennek is vége lett. Egyszeriben furcsának éreztem, ahogy elmaradtak mellőlem ezek a jó tanulók, ahogy előttem is kinyíltak az ajtók, és magam is tanulhattam. Először furcsának, hirtelen jött változásnak találtam, de aztán megéreztem, hogy eljött az én időm is, és bizony sokak csodálkozására messzebbre jutottam, mint bárki hitte volna. Mindezt a mi korunk új pedagógiai elvei tették lehetővé. Éltünk is az alkalommal, velem együtt még sokan, s így ma kettős ünnepnek is tartom a pedagógusok napját, hiszen azok, akik korábban nem gondolhattak a tanulásra, ma ott állnak a pódiumon és tanítanak. Tanítanak, vagy mérnökökként, orvosokként dicsérik korunk pedagógiai elveit. Az idősebbek dicsérik, a fiatalabbak pedig ünnepük. Ünnepük egyre többen, mert elsősorban a szocialista társadalom pedagógusa az, aki I most már nem kényszerül embersége s elvei tagadására, s akinek ezért az emléke is széppé válik. Pedagógusok napja van. Ünnepeljük méltóan. I NÉMETH ISTVÁN A relytélyes kőszo-brok a „hosszüfülüek szentélyének" helyén. Riportunk szerzője A hosszúfülűek szigetén Thor Heyerdahl könyvével felvértezve készültem a Csendes-óceán legmagányosabb szigetére, Rapa-Nui-ra, ahogyan a bennszülöttek nevezik a Húsvét szigetet. Az őslakó „hosszüfülüek" írása, a rongo-rongó még mindig megfejtésre vár — s et tői remélik a tudósok, hogy fény derül a titokzatos, óriási kőszobrok eredetére is ... Mindenesetre egy éve könnyebben eljuthatunk a szigetre — amióta nemcsak az évente egyszer élelmiszert, őrséget és iparcik keket hozó chilei hadihajó köt ki partjai közelében. A 60-as esztendők közepén az amerika iák egy megfigyeloállomást és repülőteret építettek a Húsvet szigeten, ám Allende Népn Egy ség kormányának megalakulásakor sietve távoztak onnan. Es azóta a LAN Chile légitársaság hetenként egyszer Santiago és Tahiti között közlekedő gépe leszáll a sziget repülőterén: „VIGYEN SZAPPANT, GYUFÁT...“ Minden csütörtökön indul re pülőgép a Santiagótól csaknem négyezer kilométerre fekvő Ma taverire — Húsvét-sziget repü lőtérre. De vajon a pálmafákon, a kőfej-kolosszusokon és a hole táncosokon kívül mit találha; a látogató ma Rapa Nuin? Itt hon nem sikerült a kérdésre választ kapnom. Csak azt mon dogatták: „magyar még neu járt ott, menj óda elsőnek, az tán majd megtudjuk __“ Amikor tavaly májusban San tiagóban a LAN Chilénél érvé nyesítettem repülőjegyemet, az iroda vezetőjének sem volt fo galnía arról, hol szánhatok majd ott meg, milyen távolság ra van a repülőtér a sziget köz pontjától stb. Végül kezembe nyomott egy frissen nyomtatott prospektust. Az aszpirintől kezdve a fog pasztáig, szappanig és más hasonló cikkig mindent magammal kell vinni — figyelmezte tett a tájékoztató — mivel „e- zek a szigeten nem találhatók“ „A fizetőeszköz Santiagóban és a Húsvét szigeten egyaránt a chilei escudo. A bennszülöttek szobrokat faragnak fából és köból, és ezeket pénzért árusítják. Ha On valamilyen ajándékot szinte eltörpül mellettük. A szerző felvétele szeretne a szigetre vinni a helybelieknek, akkor azt ajánljuk, hogy ruhaanyagot, erős munkanadrágot, szappant, népszerű „pop“ tánclemezeket (sok embernek van lemezjátszója), cigarettát, gyufát, újdonságokat és játékokat, golyóstollat, műanyag esőköpenyt és kötényt, tűket, háztartási eszközöket vigyen a szigetre. A prospektusból idézett felsorolás mindenesetre érzékeltette, hogy milyen körülmények várnak rám a Húsvét-szigeten, különösen a további őszinte figyelmeztetés után: film- és fotóeszközök egyáltalán nem kaphatók. Szálloda nincs, sátrak bérelhetők, lovak kölcsönözhetők, olyan öltözéket ajánlanak, amelynek nem árt az eső, s leg. jobb a keki színű katonai ruházat és a magasszárú gumitalpú vászoncipő! A hőmérséklet nappal 25—30 Celsius- fok körüli (júniusban), és záporokra, számíthatók. (Folytatás a 10. oldalon) A nyúl fehér volt, piros szemű, csinos és barátságos — ahogy az egy húsvéti nyúlhoz illik, akinek az a dolga, hogy hímes tojást hozzon meg egy biciklit a Bálinték fiának. Ami — ha meggondoljuk — roppant szép teljesítmény egy nyúl- tól, indokolt tehát, hogy e rőt gyűjtsön. Fürdőszobai lakosztályában, ahol alkalmam nyílt vendégül látni a kérdéses időpontig, elláttuk mindenféle jóval; már ami nyúlétel lehet egy városi háztartásban. — Egy kis zöld kéne — mondja a párom —, egy nyulat nem lehet száraz- koszton tartani! ; — Persze hogy nem, ezt én is tudom, de közelben NYŰL távolban csak aszfalt, és muskátli a lépcsőháziján — Muskátlit Heuréka!.. A nyúlnak ízlett a Horvá thék muskátlija a negyedik ről. De kevésnek találhatta, mert desszertnek elrágta a fekhelyéül szolgáló lábtörlő felét és a felmosóron gyot. Megkíséreltük, hátha jó véleménnyel van a rizihi zimet illetően, ami arra vall. hagymáról. Az eredmény le sújtó volt, különösen a rizibi- ziről, a körtebefőttről és a hogy egy nyúlnak is lehet minimális igénve. Megkapta hát a lakás díszét, a szanszaverát, cserepestül. A cserepet otthagyta, és ette tovább a lábtörlőt. Amikor elfogyott, hullámpapírt tettünk alá, amit mohón azonnal rágni kezdett. értsünk a szóból: éhes. A nyúl még csak három órája lakott nálunk, de már köze) sem találtuk olyan kedvesnek, mivel a Lakatosék éppen akkor nyitották ki az ajtót, amikor futővi rágjuk zsengébb hajtásait gyűjtöttem be a nyúlnak. — És biztosra ígérted, hogy hozod a nyulat? — kérdezte életem párja. — Csak nem arra gondolsz, hogy... — szörnyűl- ködtem el, de én is arra gondoltam, mert a nyúl kör- berágta a barikádul használt konyhaszék lábát, és nyírfakéregnek nézte a falat, amit most festettünk. S mivel öreg volt már az este és vacsoráztunk is, néminemű aprómunka után nyugovóra tértünk. Húsvétkor nyúlunk lesz. Vadasan. w*
