Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-21 / 12. szám
8 új m. — Kedves Moss űr — szólalt meg Charlie, amikor az amerikai milliomos kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben — egy alig látható. de mégis aggasztó karcolást látok az ón tiszteletre méltó és szimpatikus arcán. Megmagyarázná, hogyan jutott hozzá? Moss elsápadt, magába fojtott egy káromkodást, és szivarra gyújtott. Charlie nem bírta a füstöt, ezért az ablakhoz lépett és kinyitotta. A könyvtárba hideg, friss levegő áradt be. Kint már egészen besötétedett. — Megmondhatná nekem, hol volt ma délelőtt tizenegy és tizenegy tizenöt között? — kérdezte Chan, és közben kibámult a sötétbe. — Itt — válaszolta Moss — itt ebben a panzióban. .. — ön Wu Fei-t juttatja eszembe, aki szintén hallatlan igazságokat fedezett fel. Ettől függetlenül szeretném tudni, melyik helyiségben tartózkodott a megjelölt Időben. — A nagy szalonban — tiszteletre méltó uram — felelte Moss, — majd felmentem a szobámba. A lépcsőkön találkoztam azzal az örökké morcos Grifflrenel. Amikor felértem, kiáltást hallottam, és lerohantam az előcsarnokba. — Bravó — kiáltott fel Chan — és egész Idő alatt egyedül volt a nagy szalonban? Moss egy kicsit habozott, mielőtt válaszolt: — Nem az egész idő alatt. Ott volt Bensőn kisasszony is. Néhány szót váltottunk. — Azután elment? — Azt hiszem. Pontosan már nem tudok visszaemlékezni. Ezzel befejeződött Moss és Chan párbeszéde. Sinclair és Biaggi kijelentették, hogy Mossnéval a kertben voltak és Olaszországról beszélgettek. Azután elváltak. Mossné a kis szalonba ment, ők még megnézték egy új virágágyat, és nemsokára utána mentek a kis szalonba. — Szóval tizenegy és tizenegy tizenöt között mindháitnam együtt voltak ? — Igen — jelentette ki Sinclair. Biaggi és Mossné megerősítették ezt a vallomást. Charlie Chan bólintott, és elégedetten mosolygott: — Én is szeretem a természetet — mondta Sinclaimek — különösképpen nagy előszeretettel süttetem fáradt testemet a nap sugaraival. — Én nem — állította Sinclair — éppen Olaszországról beszéltünk, és én azt fejtegettem, hogy nekem ott nagyon melegem van. — Árnyékban ültek? — kérdezte Chan, és Kleff nem értette, milyen jelentősége van ennek. — Igen. az árnyékban — bizonygatta Sinclair, és Chan kérdő pillantást vetett rá. Ezután Charlie még Howard kisasszonnyal beszélt, és végül Violával. Viola Benson idegesen és sápadtan lépett a szobába. Leült szemben a rokonszenves hawaii de- tektiwel, és igyekezett kitérni a íekintete előli. — A régi közmondás azt tartja, hogy nem jó, ha a kormorán két fészket épít magának — kezdte Charlie, és szomorúan bólintott a fejével. Benson kisasszony felháborodva kérdezte: — Mit akar ezzel mondani? — Csak azt szeretném tudni, mit csinált azzal a vonalzóval. Szeretném látni. — Miféle vonalzóval? — kiáltott fel sértődötten. De Charlie Chan nem tágított: — Nagyon boldog lennék, ha megmondaná, miről beszélgettek a nagy szalonban Moss úrral tizenegy és tizenegy tizenöt között. — Már nem emlékszem. Nyilván az időjárásról — válaszolta, és összeszorftotta ajkát. Hirtelen ösz- szehúzta a szemöldökét, és gyorsan hozzátette: — Ja, igen. A tervezett olaszországi utamről beszélgettünk» Charlie Chan majdnem felugrott ■ székből, de fegyelmezte magát, és az orra alatt dünnyögte: — Vannak pillanatok, amikor az elefánt is csodálkozik. Felállt, keményen Viola kisasz- szony szemébe nézett és hirtelen egy vékony vonalzót húzott elő kabátja ujjábői. — Ezt az ön szobájában találtam, Benson kisasszony! A lány arca halvány lett, szinte vértelen. — Egyelőre ez minden — mondta Chan elégedetten, és kedves mosolyt csalt az arcára — visszamehet a szobájába. A lány szó nélkül távozott. Kleff szeretett volna néhány szót mondani Benson kisasszony védelmére, de Chan nem engedte: — Nem azok a felhők a legrosz- szabbak, melyekből villámok csapnak le. hanem azok, amelyek jelzik a vihart — mondta Chan, és kiment a könyvtárból. Kleff követte anélkül, hogy egy mukkot is értett volna az egészből. A zömök, testes, gömbölyded honolului detektív átballagott az előcsarnokon, és kiment a kertbe. Ott hosszú Ideig fel s alá járt szemét a földre szegezve. Amikor visszatért az előcsarnokba, Biaggihoz fordult: — Még két kérdést szeretnék önnek feltenni, Biaggi úri A szicíliai megnyalta a száját, és engedelmesen követte Chant a könyvtárba. Kleff árnyékként kísérte őket. — Kedves signore Biaggi — kezdte Chan — erősen sütött a nap, amikor a kertben sétált? — Igen — válaszolta Biaggi — engem ez nem zavart, de Sinclair úr nagyon szenvedett a forróságtól. Mossné is panaszkodott a melegre. Sőt, megkért, hogy hozzam le a napernyőjét. — És maga lehozta? — Igen. — Mossné egész idő alatt ötmel sétált? — Természetesen. — Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: — Szóval nem egészen. Amikor már nála volt a napernyő, leült egy árnyékban álló kerti székbe. így védte magát a naptól. — Köszönöm, signore Biaggi — mosolygott Charlie. Amikor a szicíliai elment, Kleff kifakadt: — Lenne kedves végre megmondani, tulajdonképpen hova vezet ez az egész? — A gyilkos leleplezéséhez — válaszolta nyugodtan Chan —, milyen rosszul ismerjük az életet. Nem hisszük, hogy a víziló is lehet egy nagy szerelem tárgya. — Egy pillanatig elgondolkodott, majd hozzátette — a gyilkos alattomos ember, és egy csúnya bűntényt követett el, de én együttérzek vele. Legyen olyan’ szives és hívja be Sinclair urat. Kleff még mindig semmit sem értett az egészből. Csak annyit tudott meg a Slnclairrel folytatott beszélgetésből, hogy Chan szeretné kideríteni a pontos időt, mikor ült Mossné a kerti széken. De az ördögbe is, miért fontos ez any- nyira? Végre megtudhatott mindent. Chan behívta a könyvtárba Moss- nét, és kijelentette: — Végéhez közeledik az ügy. Mindent tudok. Elmesélhetem! Mossné elsápadt, de erőszakolt nyugalommal válaszolta: — Nem tudom, mit akar ezzel mondani. — Azonnal megmagyarázom — jelentette ki Charlie Chan, — ön már régen tudta, hogy Viola Benson a férje szeretője. Kitartotta őt. Pénzt adott Violának, önt viszont elhanyagolta. De ugyanakkor ön azt is tudta, hogy Viola Jim Harlow-t szereti, és férjhez akar menni hozzá. Lényegében a pénzt, amit az ön férjétől kapott, Jönnek gyűjtötte, ön igyekezett rávenni a férjét, hogy szakítson Violával. Eredménytelenül. Ön tudta, hogy kitart Viola mellett, pedig a lány hovatovább gonoszabbul bánt vele. Az ilyen vonzó nők erősen magukhoz láncolják a férfiakat. A kos a báránnyal él, de az oroszlánról álmodik, ön azt is tudta, hogy a játéknak vége. Moss hajlandó volt akár a világ végre is elmenni Violával. Ön Violát nem gyilkolhatta meg. Ez túl feltűnő lett volna. Végül is, ön nem szerette volna élete hátralevő részét a börtönben tölteni. Viszont jó lett volna visszaszerezni a férjét. Viola csak Harlow érdekében tartott ki az ön férje mellett. Ha eltűnne Jim, eltűnne Viola is. Megtaláltam az ön levelét Jim szobájában. Ön esedezett Jimnek, hogy tűnjön el- Természetesen Harlow-nak esze ágában sem volt eltűnni. Megfelelt neki a kerítő szerepe, és nem szívesen vált volna meg a könnyű jövedelemtől. Az édesanya teje édesebb, mint a mostaháé, mondják Fu-tien tartományban. Tehát ön elhatározta, hogy elteszi Jim Harlow-t az útból. Gyönyörű terv volt. Csak egy kis apróság vezetett engem nyomra. Tizenegy órakor a ház azon oldalára estek a nap sugarai. ahol az előcsarnok és kis szalon ablakai vannak. Senki sem tudta megmondani, vajon az ablakok nyitva voltak-e. Benson kisasszony vezetett nyomra. Amikor azt kérdeztem, miről beszélgetett Moss úrral, azt válaszolta, hogy olaszországi útjáról. Ez nem volt igaz. Pénzről beszéltek és veszekedtek. Néhányszor arcul csapta Moss urat a vonalzóval. Ezt a csat- tanást hallotta Griffin úr a lépcsőkön. Bizonyára nagyon erőset ütött, és ettől maradt Moss úr arcán a karcolás. Természetesen Viola ezt nem akarta bevallani. Ezért mondta, hogy az olaszországi útról beszéltek. Hirtelen ez jutott eszébe. Bizonyára nem tudná megmondani, miért éppen ez jutott az eszébe. Én viszont tudom, Az ablakok ugyanis nyitva voltak, és önkéntelenül meghallották az ön Biagglval és Slnclairrel folytatott beszélgetését. És igy tudtam meg, hogyan juthatott be észrevétlenül a gyilkos az előcsarnokba. Az ablakon keresztül. A nyitott ablakon. Önnek tökéletes alibije volt. Két tanú egy pillanatra sem hagyta önt egyedül. De vajon igaz ez? A legsűrűbb hálón is vannak lyukak, mondják a Jangce folyón, ön a melegre Irányította a beszélgetést, és megkérte Biaggit, hozza le a napernyőjét. Amikor elment, azt mondta Sinclaimek, jobb lenne leülni. És ő elment egy kerti székért. Mindkét úrnak meg kellett kerülni az egész házat, hogy eleget tegyen az ön kívánságának. Biaggi átment az előcsarnokon, bement az ön szobájába, fogta a napernyőt, és ismét az előcsarnokon keresztül jött vissza. Ön látta az ablakon keresztül, mikor halad át az előcsarnokon. Abban a pillanatban, amikor Biaggi elhagyta az előcsarnokot, belépett Jim Harlow. Ön tudta, hogy Jim meg fog jelenni. Már huzamosabb ideje tanulmányozta szokásait. Mindig pontban tizenegykor ment a könyvtárba. Ebben a pillanatban kérte meg Sinclairt, hogy hozzon egy kerti széket. Neki is meg kellett kerülnie a házat. A negyven másodperc elég volt önnek, hogy az ablakon keresztül az előcsarnokba mász- szon, és a meglepett Jim Harlow mellébe döfje a kést. Valóban mulatságos látvány lehetett egy idősebb nő bemászása az ablakon. Jim hahotába tört ki. Amikor megértette, milyen veszélyben forog, már késő volt. Hazámban azt mondják, a veréb is legyőzheti a sólymot, ha nevetésre bírja. Semmi sem teszi az embert olyan védtelenné, mim a nevetés. Charlie Chan elhallgatott, és elégedetten lehunyta a szemét. Kleff azt hitte, hogy elaludt. De tévedett. Amint Mossné megmozdult, azonnal felnyitotta szemét: — Ne fáradjon, asszonyom. A cfánkáli már nincs az ön zsebében. Azok a tabletták ártatlan lázcsillapítók. És bocsássa meg, hogy butaságom ennyi szerencsétlenséget hozott önre. Kleff befejezettnek vélte az ügyet: — Mossné. a törvény nevében letartóztatom. Az ügyet lezártnak tekintem. Csakhogy Kleff tévedett. Az ügy még nem záródott le. Amikor ugyanis Kleff Mossnéhoz lépett, kiderült, hogy nem Mossné állt előtte, hanem egy apró emberke, szürrealista bajusszal, rokonszenves arccal és átszellemült tekintettel. — Voilá — szólalt meg az emberke, akiben volt valami a cirkuszi bohócokból. Kleff, akit ma any- nyl különleges dolog ért, megkísérelt mosolyogni. E kísérletnél nyilván nem nézett ki valami intelligensen. mert az emberke így szólt: — Ön nagyon kimerült, monsieur Kleff. Bízzunk benne, hogy ezt az ügyet hamarosan lezárjuk, és mi ketten még ma megiszunk egy pohárka italt. — Polrot úr — sóhajtott fel Kleff —, ha ön nem ment meg engem, akkor igazán nem tudom... — Csak semmi aggodalom, őrmester. Hercule Poirot tudja használni az agykérgét — közben uj- jával a homlokát ütögette. — De ne vesztegessük azt időt, mon ami — és kiléptek az előcsarnokba. ahol még mindig együtt volt az egész társaság. Polrot a csoporthoz lépett, és udvariasan bemutatkozott mindenkinek. Amikor Benson kisasszony szemébe nézett, csendesen megjegyezte: — Formidable. Nem mutatta azonban elragadtatását. Lord Grlfflnhez fordult: — Ön fedezte fel elsőként a holttestet? — Dehogyis — válaszolta kedvetlenül a gentleman — a szobámban voltam, amikor a kiáltást hallottam. Lerohantam, és itt találtam Biaggi urat a szegény Jim Harlow holtteste fölé hajolva. — Eh, bien — mormogta Poirot. Biaggi is bekapcsolódott a beszélgetésbe: — Ez igaz. Az ablak előtt mentem el, és megláttam, hogy valaki fekszik az előcsarnok padh/án. Berohantam, de már késő volt. Jim már kiadta a lelkét. Ilyen erős férfi és mégis milyen gyorsan kimúlt. Poirot a holttesthez térdelt, és gondosan szemügyre vette. Kleff megfigyelte, hogy amikor Poirot úgy vélte, nem látja senki, nagyon óvatosan valamit felemelt, és a zsebébe rejtette. Azután felállt. Arcán megelégedés ült. Hirtelen szimatolni kezdett. Majd Ismét lehajolt a holttesthez. Orra majdnem az áldozat gallérját érintette. Amikor felegyenesedett, az arca elborult. Néhányszor mélyet lélegzett. — Benson kisasszony, lenne olyan kedves néhány pillanatot nekem szentelni? A hölgy szó nélkül követte Pol- rotot a könyvtárba. Leültek a kényelmes fotelekbe, és Poirot felsóhajtott: (Folytatjuk) 0 „V. F. Jelenen (Gímes): Oa vicclap lennénk, teljes egészében közölnénk levelét is és írását is. így azonban csupán egy-két mondatot idézünk belőlük: „Szabad időm legkedvesebb foglalkozása a versírás, versköltés. Az egyik, szerintem megfelelt cikket küldtem Önöknek. Szeretném, ha kiadnák.“ stb. Nos, nézzük a „megfelelt“ cikket; / Szállna, szállna, szállna / a béke galambja / kérné már — 0, jöjj már / szabadságnak dala. / „Amint látjuk —. teszi még hozzá cikkében — költőkben, művészetet alkotókban is megfordult a béke fogalma.“ Ez való Igaz — csak nem ilyen színvonalon. Levele és írásai alapján csak tanulásra tudjuk biztatni! • „Sárga rózsa“: Verseiben tehetséget látunk, a gondolat tisztaságával, mélységével, a versek logikai felépítésével azonban még baj van. Olvasson sokat, művelje magáti Küldjön újabb verseket! • „Jobb későn, mint soha“: Ahhoz, hogy a tehetségéről véleményt formálhassunk, ez az egy verse kevés. Különben Is a versben csupán általános, már sokszor „megénekelt“ érzésekről vall. Hiányzik belőle az egyéni íz, „tartás“! A költészet ott kezdődik, ahol az általánost is újrateremtve öntjük versbe. Küldjön többet írásaiból! $ „Katapult“: Kérjük, küldjön magáréi fényképet is, hogy lapunkban bemutathassuk! 0 K. K. Sládkovičovo (Diószeg): Kérjük, hogy alkalomadtán keresse fel szerkesztőségünket. Verselt is hozza magával. 0 „NOROK“: Versei nem jobbak az eddigieknél. Egy kissé érzelgösek is. A versnek mindenképpen többet kell mondania! 0 O. P. Samorín (Somor- ja): A cseréért elnézést kérünk! A nyomda ördöge tréfált meg bennünket és természetesen önt Is. Kérjük, küldjön egy fényképet és rövid életrajzot (de sürgősen), hogy már lapunk következő számában bemutathassuk, (Mi csak a rossz írásokra haragszunkl) A féltékenység sötét szenvedély. Érdekes, hogy minden társadalmi rendszerben előfordul. A féltékenységet szinte minden józan ember elitéit. Nekünk azonban különbséget kell tennünk a megszokott emberi normák határát túl nem lépő féltékenykedés és az abnormális féltékenység között. Az első változat abból az igen egyszerű felfogásból táplálkozik, hogy ami az enyém, legyen az intim testi kapcsolat, vagy csupán érzelmi vonzódás, ahhoz másnak semmi köze. A féltékeny ember a „tulajdonát“ látja veszélyben forogni, fél, hogy azt elveszíti, mert ezt a veszteséget égbekiáltóan nagy igazságtalanságnak tartja. Érdekes, hogy az önző, önimádó és hiú emberek sokkal intenzívebben és szenvedélyesebben féltékenyek, mint a szerények és az önkritikával rendelkezők. Az abnormális féltékenység akkor sem szűnik! meg, amikor a féltékenység oka megszűnik, továbbra is fennmarad, és határozott jellemvonásává válik az embernek. Az ilyen féltékenység legtöbbször kibírhatatlan. megalázó, nevetséges a normális emberek szemében, és ezért lehetetlenné teszi a házastársak együttélését. Jó, ha a fiatalok időben tisztázzák, hogy partnerünk vagy szeret, és akkor nincs okom a féltékenységre, vagy nem szeret, és akkor mindenfajta féltékenység hiábavaló. Tu- datositaniok keli azt is, hogy az imádott lénynek jogában áll szerelmünket nem viszonozni, hogy semmiféle féltékenykedési jelenetekkel őt magunkhoz vissza nem téríthetjük. Ha felébredt a féltékenység élettársunkban, partnerünkben, akkor igen lényeges, hogy hogyan viselkedünk a továbbiakban. Őrültség a féltékenységet fokozni, élesztgetni, „talp alá valót játszani neki“, az is esztelenség, ha feleslegesen nagy energiát szentelünk a „leszerelésére“, a vélt vádak megcáfolására. Fő, hogy mindig kimutassuk szerelmünket, mert ezzel mindenféle gyanúsítgatásnak elejét vehetjük, elejét vehetjük az úgynevezett Otbeilú-komplexum kifejlődésének. Othello őrült féltékenységében megölte Desdemonát, akit a legjobban szeretett a világon. Példája arra int, hogy a féltékenység megöli a legnagyobb szerelmet is. 11. A VÉR NEM VALIK VÍZZÉ? A szerelmesek keresik a magányt, akkor is, ha szeretik a társaságot, barátaikat, szüleiket. Az új kapcsolat eltávolítja őket eddigi környezetüktől, közös érzelmi világba zárja őket. Számukra úgy tűnik, hogy ez az állapot sohasem fog megváltozni, hogy mindig ők fognak dönteni életükről, csakis maguk fogják formálni sorsukat, s a maguk akarata szerint rendezhetik el házaséletüket. Ha ez az érzés, elképzelés a jegyesség, sőt a házasság időszakában is megmarad bennük, akkor komoly összeütközésekre és konfliktusokra fog vezetni. Ezt az állapotot ábrázolja kitűnő érzékkel Fekete Gyula: A hű asszony, meg a rossz nő című kisregényében. A fiatalok rögtön a házasság kezdetén külön költöznek, és fokozatosan elhidegülnek szüleiktől. Ezt példázza a regény következő részlete: „A sőgor a vizet hordta, az öreg a konyhakertben öntözött. —• Menjetek csak — intett nekik köszönés helyett. — Ha betaláltok még... Elkerülhetetlen volt már ez a látogatás, búsvétkor jártak utoljára az öregeknél. Apa és fia között elbidegült mostanában a viszony, egymás előtt sem titkolták. Ők ketten a vendéglátó asztalnál is ritkán váltottak szét, igy is hamar egymásba akaszkodtak, s a vendégségnek többnyire összezördülés lett a vége. Legutóbb is, húsvétkor. Pár héttel húsvét előtt megszületett az unoka, éppen kislány, egy okkal több, hogy húsvét másnapján tartsák meg a házi keresztelőjét. Szokatlanul jó kedve volt az öregnek, mérték nélkül itta az áldomásokat az unoka egészségére. Becsípve ült már az ünnepi asztalhoz, s beszélgetés közben azt mondta valamire a nászasszonynak: „Vér, vér... nem a vér számít kérem! Az érzés számit! Ki milyen érzéssel van a másik iránt, az számit. Igaz-e, fiam?... Itt van a fiam, vér szerint a fiam, nem is marad nekem más utódom senki vér szerint, meg aki a nevemet viseli... aztán mégis idegen. Megmondom én a szemébe... így van, fiam?... Az csak olyan babona, kérem, hogy: a vér az enyém... Hiába a vér, ha nincs hozzávaló érzés meg természet... ha maga az ember idegen.»“ Ez a példa is bizonyítja, hogy az ember nem egyedül él e földön. Két egyén szövetsége ugyan új közösséget, családot hoz létre, de ezzel egyiküknek sem szűnnek meg a régi kapcsolatai, hacsak azokat szándékosan és erőszakosan szét nem tépik. Habár a szerelmesek ritkán tűrik, hogy a családjuk tagjai — apjuk, anyjuk, testvéreik, vagy távolabbi rokonaik — jelentősebben befolyásolhassák a házas- életüket, de ezzel a lehetőséggel is számolniuk kell. Nem minden házaspár olyan szerencsés, hogy rögtön saját lakásban kezdheti meg az új életet. De ha még így is történik, akkor sem kizárt, hogy a szülők nem befolyásolhatják a házastársak családi életét. Még a Iegtapinta- tosabb, legintelligensebb szülők sem képesek azonnal beletörődni, hogy nincs beleszólásuk a fiatalok életébe, hogy azok a házassággal teljesen önállósították magukat. Gyermekük „elvesztésébe“ sehogy sem tudnak belenyugodni, és ezért továbbra is a legbensőségesebb, legintenzívebb kapcsolatban akarnak velük maradni. Tekintettel arra, hogy a jegyesség időszakában az ember saját partnerét se képes százszázalékig megismerni, duplán vonatkozik ez a házastérs hozzátartozóira, szüleire. Házasság előtt mindegyik a legjobb, a Iegvonzőbb oldaláról igyekszik bemutatkozni, és így a teljes nyíltság szinte elképzelhetetlen. Ezért, ahogy az egyik magyar közmondás is állítja: igen gyakran előfordul, hogy „fenn az ernyő, nincsen kas“, vagyis nem minden van úgy a valóságban, ahogy a házasság előtt azt a házasulandó felek családjai mondják. (Folytatjuk)
