Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-07 / 10. szám
• • iff# U| MIHAI BENIDC: A HOLNAPI ARANY Az erdő mélységedre emlékeztet szerelmem, te elveszített, kedves, mindig felejthetetlen. A sötétség is mintha csak titkaidról szólna, amint ismerném őket, már mind báj aranyozza. A forrás arra bíztat, mély zügásával egyre, hogy szikláit keressem a tiszta vízbe rejtve. Szerelmem, milyen képek és szimbólumok töltik meg akár csak szavakkal az űrt, e fájó földit, amit — miként a vad víz — az elválás hagyott itt, ha forgószél-zúgással a földbe benyomódik, és eltűnik utána. Itt sivatag már minden, ameddig látsz a síkon, tócsák maradtak itten, Tükrök, ha belenézünk, bánatunk benne áldoz, bizony, sehogy sem illik ez a kék láthatárhoz. Derű és szomorúság, sohsem volt egy-testvérek. Ez a reménytelenség most mindkettőnket éget, elemészt, jól tudván, hogy úgy hal el szívünk vágya, mint véletlenek szülte sziklafalak virága. Pedig bánatunk mélyén olyan ásványok bújnak, melyek arannyá válnak holnap, s meg nem fakulnak. LUCIAN BLAGA: HEGYEK KÖZÖTT Kolostor alján az éj fele álltukban alvókra lel. A nedves moha lelke kószál mély üregekben. Kelet felől bagolynyi lepkék jőnek, hogy rőt tüzekben hamvukat kutassák. Fenyők tövén, bürkök átkai közepette pásztor földeli el az erdő erőitől elejtett bárányokat, Szlrteken átszökellve a karámok lányai holdsugárral dörzsölik meztelen vállukat, bűvös kalandjaikkal a holdkorong feléjük rajzó fénypora elmulat. Sárga lovak gyűjtik az élet sóját furcsa füvekből. Fa alá rejtőzve Isten összekuporodik, hogy háta mögött a vörös csiperkegombák szabadbban nőhessenek. juhok vérén ringva az erdő éje nehéz és hosszú álom. Álmot hoznak a vén bükkfákra is négy táj küldötte mély fuvallatok. Sziklák pajzsa alatt egy sárkány valahol — a sarkcsillagra fordítva szemét — kék tejről álmodik, mit karámból lopott. TUDOR ARGHEZI: JÖREGGELT, TAVASZ! Ni csak! Tavasz, jóreggelt, drága lányka! Zsengén jössz már ismét hazánkba. Te friss vagy s ő megújult. Ode zöldek Országunk tág mezői, hol szívből üdvözöllek Oj harmatot s fényt gyűjtve várt rád Hazánk s telt korsó nyomja vállát. Köszönt legszebb ingében, mely len és nyersselyem. Szegélyein kalásszal s repkénnyel ékesen. Az alján szegfű díszük és lángot vet a mák, Bársonyvirág borítja és kék búzavirág. Országunk, feldíszítve a nagy ünnepre szépen. Szerelmes kis húgára vár a friss selymű réten ď ÖV % A ROMAN MARIN SORESCU: AZ ÁRNYÉK Ha az árnyékunknak is szerencséjére öt érzéke volna, sokkal szebben élnénk együtt mind a két szívünkkel. Válláról ajkaidhoz hajlítja már a korsót, Hogy szívhassál belőle egy csókos ízű kortyot Kaptál már tavasszal inni véres kehelybe Keserű szenteltvízként könnyet vérrel keverve, S hogy sohase felejtsed, a fejfák erdeit Szórták sűrűn utadra, sírok százezreit. De tőlünk az árnyékig hosszú ellénytelenítő folyamat vezet, és benne egész érzéketlenségünk a csúcspontig ért. Örök-szűz lányka, fogd hát hazám kezét kezedbe, Hisz először látjátok egymást kiteljesedve, Idők, feltámadások, új hitek kezdetén, Két friss tavasz ti ketten, két rügynyitó remény. Némely ember nem is él — csupán az árnyékával, de még azzal sem egészen, csak részletenként, fél-fél szemmel, vagy fél-fél kézzel. Hiába kerestem, egyedül indultam haza. Ezúttal semmi különöset sem láttam, a várost közönségesnek találtam. Nagy a gyanúm, hogy kezdtem hozzászokni. Láttam például egy katicát, s minden csodálkozás nélkül mentem el mellette. Alapjában véve mi van abban, ha valaki lovat lát egy városban? Furcsa, de a kanca nem legelt, nem nyihogott, ijedt sem volt — a járókelőkre kissé unottan, körülbelül olyan szemmel bámult, mint az én szemem, vagy a- kár az ökröké... Kék szeme volt, azt megfigyeltem. Tehát mégis megfigyeltem valamit. Megérte, hogy egy napot elvesztegessek érte. Nem gondolják?... Most hát megint éjszaka vön, újra egy álló napig kerestem öt, újra nem találtam meg, és újra várom. Figyeljünk csakl... Senki sem kopogtat. Vagyis minden úgy van, mint tegnap este. Valami kis különbséggel. Ma este senki sem kopogtat az ajtón. Egyéb újságot, gondolom, önök sem vesznek észre. Minden olyan, mint azelőtt. Es a jelek szerint semmi jót nem várhatunk... Igen, minden olyan, mint azelőtt... Mint két hónappal ezelőtt, mikor beköszöntött a tél, s ő elkezdett hiányozni, én pedig magamban beszélni, mint az alvajárók, mint a kísértetek, mint a társtalan emberek... Olyan ez, mint a színházban, mikor a színész e- gyedül van a színen, s várja, hogy a másik színész belépjen. Mert egyedül nem folytathat párbeszédet. Legalábbis így képzelem... Ez persze csak afféle képzelgés. De lehetséges, hogy tévedek... Végül is azt hiszem, legfőbb ideje, hogy részesüljek a társalgás örömében. Valakivel. Kivel? A bútorokkal? Nem illik. Ha teljesen egyedül volnék, megpróbálnám. De önök itt vannak, s engem valami furcsa, érthetetlen fe- szélyezettség fog el, s arra késztet, hogy erről lemondjak... HoppI Mt volna végül is, ha .mégis társalgásba bocsátkoznánk? Nos? Egyetértenek? Ki van mellette?... Senki. Ki van ellene?... Senki. Ki tartózkodik a szavazástól?... Senki... Ezt nem gondoltam. Tehát nincs rá kedvük. Akkor megkérem a rendezőt, küldjön be nekünk egy szereplőt. Pontosabban arra kérem, hívja az öltözőből a művésznőt... azt, aki ebben a darabban a feleségem szerepét jáísz- sza. Azt hiszem, a rendező hallotta is a hangomat... Ügy van, a kulisszák mögött tompa kiáltásokat, utasításokat hallok... Tehát figyeljünk._ Csendet kérek! Ezen az ajtón fog bejönni... De mi történik? Micsoda pokoli dobogás? A lépcsőn lábdobogást hallok. Ki jön a lépcsőn? Mit hallok? Kinek a léptei ezek? Ezek a furcsa lépések, melyek a másik ajtó felé tartanak, s nem arra, ahol a művésznőnek be kellene lépnie? Lépések egyáltalán? Kopogtat. Az ajtóhoz ért. Hátha a feleségem maga? ö általában így kopogtatott... ö azl Ajtót nyitok hát... — Isten hozott, szerelmem! Megijesztettél... — Szervusz, napsugaram. Mindig éjszaka fog el a vágy az én napsugaram után. — Mért nem jössz be? — Azt mondtad, megijesztettelek. — Meg. A dobbantások... Furcsa dobban- tásokat hallottam. — Igen, azért nem megyek be... — Fázhatsz odakint... — Igen, fázom. De nem tudom, hogy mondjam meg neked... Valami történt velem. — Jöjj be. — Bemenjek? — Gyere be! Könyörgök, gyönyörűségem... Szerelmem, jaj, ha tudnád, hogy vártalak! Hogy vártalak, édesem, drágám. — Egy kissé zavarban vagyok... — Megbocsátottam neked. Boldog vagyok, hogy hazajöttél. tüu Mégis, valahogy zavarban vagyok... — Tudom, hogy zavarban vágy, megértelek, ismerem ezt az érzést. Mindig így történik, még a házastársak között is, ha hosszú távoliét után látják egymást viszont. Jöjj be. No, gyere. Gyertek, ragyogó szemek, kék szemek... lépjetek be! — De húzd az ajtó elé a szőnyeget... — Miért? — Azért. — Miért húzzam az ajtó elé a szőnyeget? — Kérlek... Nagyon kérlek. — Ha kéred... De mondd meg, miért? — Gyorsan, mert fázom. — Miért húzzam a szőnyeget az ajtó elé? — Mondtam, hogy valami kellemetlenség történt velem. — Lépj hát be. A szőnyeget idehúztam. Rosszul vagy? — Nem... Vagyis nem éppen... — Ölbe veszlek. — Jó gondolái! No, végy hát. Te vagy a legdrágább ember a világon! — Gyertek hál, ragyogó szemek, ti kék szemek! Így... (S miközben ölben viszi, s szerelmes szavakat duruzsol, a villanyfényben látszik a nő lába. A nőnek, cipő helyett, két szép lópatája van.) — Es most a kék szempár szépen aludni fog. Es álmodni fog. Erdőkről, hegyekről, talán emberekről fog álmodni... Talán rólam is álmodik majd, mert én is ember vagyok... — (A paplan alatt rövid patadobogás.) SANZIANA/ \POP. Kézen fogva álltunk az udvar közepén, két vörös hajú lányok. Körös-körül kőfalak. Az égbolt messze volt, roppant kicsi, csipkék szegélyezték. Fodrosnak látszott az ég, szerettünk volna odajutni. Közeledtek és távolodtak a szürke falak, olykor fénykarikák zuhantak közénk. — Esküszöd? — kérdeztem. — Esküszöm. — Hogy soha senkinek sem mondod el, és holtodig megőrződ a titkot? — Esküszöm. — Hunyd be a szemed. Varázsigéket mormoltam magamban. Repülni kezdtünk. Cikcakkosan repültünk az egyik faltól a másikig, fölszálltunk a kőa- lagútban: két, vörös vitorlás hajó. Azután lehorgonyoztunk a tetőn, ott lovagoltunk a kémények között. — Kész — mondtam. — Nyisd ki a szemed! Alattunk terült el a város. A hegyek mögött fölkelt a nap. Sugarai bearanyozták a cseréptetőket, s mi ott úsztunk a magasban, a hatalmas narancspikkelyes halak között. Olykor fölébredt a szél; a háztetők bádogkakasai átfúrták zöld tollúkkal az eget. A szomszédos háztetőkön — és távolabb is, mindenfelé — gyerekek bukkantak föl, szőke lányok és fiúk kockás ingben meg rövídnadrágban. Fölmásztak a háztetőre, a- kár a macskák. A padlásokból, a kéményekből bújtak elő. Gyepekhadsereg lovagolt a város háztetőin ezen az utolsó őszi reggelen — s közöttük mi. A fiúk a hegyek felé parittyáztak; a lányok, Gretel és Martha és Alice, majd megvesztek a gyönyörűségtől, apró sikkantások lebegtek a levegőben. — Mi voltunk az elsők! — kiáltotta Vörösbóbita. — Röpültünk! — Riadtan felém fordult, és szájához kapta a kezét: — Mondd, meghalok? Időközben kinyíltak a padlásszobák ablakai. Kövér asszonyságok könyököltek ki, hajuk be volt csavarva. Ott álltak a szív alakú zöld ablaktáblánál, párnák és függö- nyöcskék között, macskák és ölebek között, pufókan és búbosán, akár a celluloid babák. A város közepén terült el a virágpiac. A háztetőtől tisztán láttuk a napernyők színes gombáit és körülöttük a sürgést-forgást. Egyszerre csak csönd lett. Elült a mozgás, megmerevedtek az emberek. — Meghalok? — kérdezte. — Ostoba vagy, Vörösbóbita, minek járatod a szád? — Fáj, ha meghal az ember? — Nem fáj. — De miért halnék meg?! Nem, dehogyis halok meg! Apával, anyával meg veled együtt; nem, másként nem akarok meghalni! — Nézd csak! Nézd! — kiáltottam. A hegyek mögül emelkedni kezdett a nap, a fehér színben játszó, bágyadt nap. Lassan gurult, a széle megrepedezett. Azután megállt. Dél volt Fény-tűzvész gyűlt az ablakokon, az üzletek kirakatain. Az utcán megállt a forgalom. A város hatalmas őrtornyának órája kettényílt, az óra ütött. Kilépdeltek a Zöld Császár udvartartásának tagjai. Tizenkét hölgy színes krino- linban menüettet lejtett. A férfi táncosok rizsporos parókát viseltek, cipőjüket a- ranycsat díszítette. Az ezüstharangok halkan muzsikáltak. Szabályos időközökben kék dobosok verték dobjukat: tizenkettőt ütöttek. Egy pojáca cigánykereket vetett. Sorra kiléptek a napok, aztán a vidám, csipkés szélű hold. Ám a tánc véget ért. Megindult az ünnepi menet, megkerülte a tornyot, és visszatért az órába. A muzsika elhallgatott. Egy pillanatig csönd volt. Ekkor a gyerekek kiabálni kezdtek, hadonásztak, az égre emelték karjukat. A nagy, fekete kosarak között a virágkofák övük alá dugták a kezüket, és fölálltak. Az erdő meggyújtotta valamennyi színét. Millió üvegcserép ragyogott, szikrázott a napban. Égtek az erdők. Hatalmas arany- és réz- fortyogás dúlta föl őket. A vörös és sárga lobogás fölszállt a magasba, majd szét- foszlott. A galambrajok között, a város tornyai fölött növények áradata hömpölygött, sárga esők mosták a napot, míg egészen föl nem oldódott. Ismét megindult a forgalom a városban. Ostorukat csördítették a fuvarosok, ü- getésre bírták csődöreiket a bérkocsisok, a gyerekek eüszkoltak kerékpárjukon vagy rollerjükön, vaskarikájukat kergették. Sorra becsukódtak a padlásszobák ablakai. Eltűntek a fiúk meg a lányok a háztetőkről. Mintha valaki eloltotta volna a levegő villanyfényeit. — Meghalok? — kérdezte újra. — Meghalsz, Vörösbóbita. Elfelejtettem a varázsigét. — Milyen varázsigét? — Egy varázsigét. Úgysem ismered. — És most mit csinálunk? — Mit csinálnánk? Meghalunk. Leszállt az éjszaka. Kigyúltak fölöttünk a csillagok, s mi, két vörös hajú lányok, ott lovagoltunk a háztetőn.
