Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-07 / 10. szám

8 új ifjúság

Amikor a telefon csengője megszólalt, az óra pontosan délután Stöt mutatott. Kleff őrmester határozottan emlékezett erre a mozzanatra, mert éppen abban a pillanatban igazította vaskos zsebóráját az asztalon álló kronométerhez. Egykedvűen felemelte a kagylót, és belehadarta a szokásos mondatot, melyet ki tudta hányadszor kellett naponta elmondania: „Rendőrségi körzet. A telefonnál Kleff őrmester. Hallgatom". Az őrmester arcán unalom és lustaság tükröződött.

Minden oka megvolt, hogy csalódottnak érezze magát. Ezért, a- mikor a kagylóért nyúlt, Ilyen gondolat surrant ót az agyán: Bizonyára megint valamelyik szórakozott polgár elveszítette az aktatáskáját, vagy egy szerencsétlen flótás elgázolt az autójával egy juhot. A kagylóból azonban egy nyugodt, kiegyensúlyozott férfihang szólt:

— Szeretném bejelenteni, hogy a „A telivér lóhoz" címzett panzióban gyilkosság történt.

Az őrmester legszívesebben hangosan fölnevetett volna. Rádöbbent azonban, hogy ez nem e- gyezne hivatala méltóságával. Ezért kellő hangsúllyal ezt mondta:

— A hülye vicceket tartsa meg magának!

— Eszemben sincs vicceket mesélni — válaszolt a nyugodt férfihang — szíveskedjen a panzióba fáradni és személyesen meggyőződhet róla, hogy egy holttest fekszik az előcsarnokban.

Kleff őrmester nyelt egy nagyot:

— Kérem, mondja el a részleteket.

— A részletekre nincs időm — a maga dolga, hogy kinyomozza az ügyet.

— Honnan hív? — kérdezte Kleff.

— De együgyű maga — sóhajtott a hang — az egész környéken csak egy telefon van a magáén kívül. Természetes, hogy a panzióban vagyok. Az előcsarnokban állok, és nézem ezt a szegény hullát.

— Kérem, mondja meg a nevét! — kiáltott a kagylóba Kleff most már ingerülten.

Fojtott nevetés hallatszott.

— Csak nem akarja, hogy a gyilkos bemutatkozzon? — és az őrmester csak egy kattanást hallott a kagylóban.

— Halló! — ordította — halló!

Csend. Az őrmester néhányszor rácsapott a készülék villájára, de ez nem segített. Végre megértette, hogy a vonal túlsó végén letették a kagylót.

— Gyilkosság — suttogta Kleff — egy igazi gyilkosság.

Letörölte az izzadságot homlokáról. Borzongás járta át testét.

A gyilkossal beszéltem, zúgott a fejében. Meg kell találnom, le kell lepleznem és át kell adnom az igazságszolgáltatásnak. Ha ez nem sikerül, hatalmas ívben repülök ki innen. És az egész világ megtudja, hogy Kleíf őrmester egy öszvér, aki nyugodtan szórakozik a gyilkossal a telefonon keresztül, majd futni engedi.

Érezte, amint beléje lopózik a félelem. De angol rendőr volt, és az angol rendőröknél, mint ismeretes, erősen fejlett a kötelességérzet. Ezért, bár nem szívesen, felállt a székről, megigazította derékszíját. megvizsgálta pisztolyát, melyből már évek óta nem jött ki egy lövés sem, és elindult a ,,A telivér lóhoz" címzett panzióba.

Amikor a panzió terebélyes é- pületéhez közeledett, néhány embert látott a teraszon állni. Ezek szemmellátható izgalommal várták őt. A brit rendőrökre jellemző udvariassággal szalutált, és a következőket mondta:

— Tizenhét órakor egy furcsa telefonbeszélgetésem volt.

Kleffnek fejlett megfigyelő képessége volt, azért nyomban megállapította, hogy hét emberrel áll szemben. Három nővel és négy férfival. Mind a héten érződött az idegesség és a fellndultság. Kleff megsejtette, jövetelét fontos eseménynek tartják.

Egy idősebb, ősz hajú, golfruhás úr szólalt meg:

— Telefonbeszélgetés? Erről nem

tudunk semmit. Gyilkosság történt! De... — és a többiekhez

fordult — volt önök közül valakinek alkalma értesíteni a rendőrséget?

Mindenki hevesen tiltakozott. Egy élénk szemű, barna hajú hölgy felkiáltott:

— De hiszen ez nem is fontos! Milyen jó, hogy eljött, őrmester.

Kleff nem osztotta a hölgy nézetét, de megőrizte hidegvérét.

— Valóban gyilkosságot követtek el itt? — kérdezte méltóság- teljesen és egy kicsit sajnálkozva.

— Igen — válaszolt a golfruhás úr, és intett az őrmesternek, hogy lépjen az épületbe. Kleff elhaladva a csoport mellett bement az előcsarnokba. Borzalmas kép tárult a szeme elé. Az előcsarnok márvány padlóján egy férfi 'holtteste feküdt.

— Kérem, senki se hagyja el az épületet — jelentette ki Kleff, és a holttest mellé térdelt.

Harminc év körüli férfi volt a meggyilkolt. Erős ember lehetett. Inkább magas termetű, mint közepes, szimpatikus, napbarnitott és szélcserzett arcát világos haj keretezte. Karjai izmosak voltak. A mellkasából egy hosszú kés nyele állt ki.

— Rettenetes — szólalt meg valaki az őrmester mögött. Kleff megfordult és a golfruhás urat pillantotta meg, aki mereven bámulta a holttestet.

Istenem, sóhajtott magában az őrmester, miért nincs ma szabad napom?

Az igazság az volt, ho;| egyáltalán nem tudta, hol kezdje a nyomozást. Az egyetlen, ami az e- szébe jutott, az a felismerés volt, hogy úgy, mint az elgázolt juhok- nál, meg kell állapítani, hova való a juh és kik voltak jelen az eseménynél. Ez a gondolat visszaadta önbizalmát.

— Ki ez az ember? — kérdezte szigorúan, és a holttestre mutatott.

— Őrmester úr, valóban meghalt Jim? — kérdezte a három hölgy közül a legfiatalabbik.

— Valóban, kedves kisasszony — válaszolta Kleff. Ez a visszavonhatatlan igazság azt az alaptalan reményt keltette fel benne, hogy sikerül elfognia a gyilkost.

— Ez kérem Jim Harlow. Felejthetetlen jó barátom, Jim Harlow — szólalt meg a golfruhás úr.

— Ahá. — Ez után az intelligens válasz titán egy vaskos noteszt húzott ki a zsebéből az őrmester. Felállt, és szigo\ tekintetét végighordozta a jelenlévőkön.

— Szeretném tudni, kikhez van szerencsém. A tüzes szemű, barna hölgy elpirult. Ez nem kerülhette el Kleíf figyelmét. Kezdte magát jobban érezni. Amint kiderült, a késsel meggyilkolt ismeretlen nem is volt olyan ismeretlen. A neve Jim Harlow és jó barátja a golfruhás úrnak. Negyedóra múlva az őrmester ennél sokkal többet is tudott. A tett elkövetése idején nyolc ember tartózkodott a panzióban: Jim Harlow, a szerencsétlen áldozat, lord Griffin, a meggyilkolt barátja. Viola Benson kisasszony, Archibald Moss úr, többszörös milliomos Colum- busból (Ohio — USA), felesége, Patrícia Moss asszony, Howard kisasszony, egy hihetetlenül sovány, bézs színű ruhába öltözött és ékszerekkel teleaggatott személy, a „A telivér lóhoz" címzett panzió tulajdonosnöje, signore Biaggi, szicíliai, aki csak annyit tudott magáról mondani, hogy szereti a napot, a bort, az éneket és a gyors lovakat, és végül Thomas Sinclair űr, gazdag, nemrégen elvált londoni kereskedő, három aranyos kislány apja, akik azonban nem kísérték el édesapjukat az üdülésre.

Az őrmester notesza terjedelmes, gondolkodásra késztető a- nyaggal telt meg. A gondolkodás azonban már nehezebb feladat volt. Szükség lett volna az összpontosításra. De hogyan összpontosítson egy hideg, esti szürkületbe merült előcsarnokban, ráadásul egy holttest társaságában. Megkérte e- zért illedelmesen Howard kisasz- szonyt, mutasson neki egy csendes helyet, ahol nyugodtan elemezhetné a felvett adatokat.

— Természetesen — kiáltott fel Howard kisasszony, akinek hangja úgy hasonlított a mindenkori nevelőm) hangjához, hogy mindenkiben gyermekkora rossz emlékeit i- dézte fel.

— Fáradjon a könyvtárba.

Rámutatott egy ajtóra, amely

egy kellemes, kertre néző ablakú szobába vezetett. Kleff még egyszer megismételte, hogy senkinek sincs joga elhagyni az épületet, majd becsukta maga mögött az ajtót.

A kertből lassan kezdett belopóz- ni a szürkület. A falakat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították.

Szépen be vannak rendezkedve, dünnyögte Kleíf, és letelepedett egy kényelmes fotelbe. Noteszét a térdére fektette, és gondolkodni kezdett. Ügy érezte, mintha valami gyanús neszeket hallott volna, de nem tudta megállapítani, honnan jönnek. Hirtelen megfagyott a vér ereiben. A lapok sustorgása akkor sem szűnt meg. a- mikor a szeméhez emelte a noteszt, hogy a fokozódó sötétségben el tudja olvasni a feljegyzéseket.

— Nem vagyok egyedül — suttogta halkan, és tekintetét kémlelőén végigjáratta a szobán.

— Persze hogy nincs egyedül — szólalt meg egy hang mögötte. Megfordult, és két szimpatikus gentlemant pillantott meg. Az e- gyik kétségkívül a híres Sherlock Holmes volt, a másik bizonyára elmaradhatatlan kísérője, Watson doktor. Kleffnek ebben a pillanatban olyan érzése támadt, hogy ennek így kell lennie, és nem is csodálkozott a két jövevény megjelenésén. A két híres úr jelenlétét a legtermészetesebb dolognak tartotta.

Holmeson a megszokott, skót gyapjúból készült köpeny volt, a fején ugyanebből az anyagból varrott sapka, és a szájában ott é- keskedett az ismert kis pipa.

— Mi szépet művel itt, őrmester? — kérdezte, és Kleffnek e- szébe jutott, hogy Holmesnak éppen olyan hangja van, mint amilyen egy ilyen híres emberhez illik.

— Ó Holmes úr — sóhajtott egy nagyot Kleff — rém hálás lennék, ha segítene. Én lord Griffinre gyanakszom, de nem vagyok egészen meggyőződve bűnösségéről.

— Griffin? — ismételte meglepetten Holmes — szóval Griffin is itt van?

Hirtelen Watsonhoz fordult:

— Emlékszel még, drága Wat- sonom, arra a híres esetre a császári fejekkel? Hiszen akkor lord Griffin adta kölcsön a jachtját, hogy üldözőbe vegyem a bűntett elkövetőjét, azt a bizonyos Hart- mannt.

Watson mosolyogva bólintott.

— De ne vesztegessük az időt! — kiáltott fel Holmes — attól félek, ha bárhol találkozom azzal a szerencsétlen Griffinnel, fel kell készülnöm valami új tragédiára.

Kleft már elindult az előcsarnokba vezető ajtóhoz, amikor Holmes felkiáltott:

— Mi ez? Shelley? — a könyvespolchoz lépett, és egy arany- betűs könyvecskében kezdett lapozni.

Kleff a válla fölött próbálta megállapítani, mi van benne, de nem látott semmi különöset. Holmes egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután megfordult, elmosolyodott és így szólt:

— Munkára! Most nincs idő Shelley költészetére!

Az előcsarnokba léptek. Kleff furcsállotta, hogy a holttest köré gyűlt csoport egy csöppet sem lepődött meg, amikor a könyvtárból egy helyett három ember lépett ki. Csak lord Griffin mérte végig für- készőn a vendégeket és felkiáltott: , — Mit látnak szemeim! Holmes maga itt? — és barátságosan kezet rázott a híres detektlvvel.

Holmes azonnal kérdéssel fordult az emberekhez:

— A bűncselekmény felfedezése óta elhagyta valaki az épületet?

Mind a heten serényen bizonygatták, az őrmester megjelenése óta senki sem távozott a házból. Holmes lehunyt szemmel hallgatta őket. Majd a szerencsétlen Jim Harlow holtteste fölé hajolt, és skót gyapjús kabátja zsebébe csúsztatott észrevétlenül valamit.

Felegyenesedett.

— Honnan származik Benson kisasszony? — tette fel a kérdést a tüzes szemű szépségnek, aki már az első pillanattól nem tetszett neki.

— Yorkshire-ból — válaszolt az ifjú hölgy. Szemhéjai remegtek. Kleff csak most vette észre, hogy a lány arca csupa kedvesség, de az árnyékok a szeme alatt az átélt szenvedésről tanúskodnak,

— Yorkshire-ból — ismételte meg Holmes. Néhány pillanatig gondolataiba merülve állt, amikor megszólította Sinclair úr. a londoni kereskedő.

— Kedves Holmes úr, már any- nyi mindent hallottunk zseniális megfigyelöképességéröl. Megengedne egy kis kísérletet?

Ogy tetszett, Holmes átfúrja öt acélszürke szemeivel. Kleff megérezte, most valami történni fog itt. Sherlock Holmes ezt mondta:

— A megfigyelés az igazságszolgáltatás legjobb fegyvere a bűnözők elleni harcban. Ugye, Így igaz, kedves Watson?

A doktor bólintott.

A feszültség felengedett. Holmes ismét felvidult és felszólította Sinclair urat:

— Kérem, várom a kísérletét.

— Kitűnő — kezdte a pirospozsgás, kopasz kereskedő — ön már egy ideje ismer engem, kíváncsi lennék, mit tudna rólam mondani.

— Nem sokat — válaszolt Holmes, és megszlvta a pipáját — e- gyet azonban határozottan állíthatok: ma ön Stradfordban járt,

mégpedig a gyilkosság elkövetése után.

Sinclair elsápadt, bal kezével a szék támlájába kapaszkodott.

— Hozzátehetem még — folytatta Holmes —, hogy ön valamikor tengerész volt, hosszabb Ideig élt Mexikóban és...

— Elég — hörögte Sinclair — félelmetes.

Ebben a pillanatban Viola Benson kisasszony a földre rogyott, és Archibald Moss, az amerikai milliomos felkiáltott:

— O damned!

Holmes végigmérte őt tekintetével. Watson doktor közben az áléit hölgy segítségére sietett.

(Folytatjuk)

0 „Liliom“: Legalább any- nyit tételezzen fel rólunk, hogy az ismertebb magyar nótákat ml is ismerjük. Lebeszéljük!

0 „Index“: Néhány sornyi vers túl kevés ahhoz, hogy pontosabb véleményt formálhassunk tehetségéről. A két vers még erőtlen, gyenge próbálkozás. Tisztázza talán először önmagában, hogy miért akar verset írni!

0 „Eszmélet“: Verseiből egyelőre hiányzik a költői tűz, izzás. Nehézkes, döcögő sorok, minden mélyebb gondolat nélkül. Ügy gondoljuk, sokat kell tanulnia, ha elfogadhatót akar írni.

• „Mohamed“: Mielőtt véleményt mondanánk, nézzük egyik versének néhány sorát: ' Megszűnt az esővel telített őszi élet, / S megváltozott vele a félholt természet. / Mert amit átveszel most a természet, / Nem volt más, mint haldokló élet. / stb. Ogy gondoljuk, már kezdőnek is többet kell felmutatnia. Nehézkes, darabos sorok, híjával minden költői fantáziának. Lebeszéljük!

0 „Képzelet látomása“:

Verseiben kevés a költői erő. A gondolat is silány, vérszegény. Tanuljon, művelje magát, s ha úgy érzi, hogy van mondanivalója, amellyel a „világot“ meg kell ismertetni, jelentkezzen!

0 „Zsuzsi“: Rövid prózájában- és verseiben tehetséget látunk, közlésre azonban még éretlenek. A mikrono- vellák esetében adós marad a mélyebb ábrázolással, a következetesebb felépítéssel. A versek még túlságosan súlytalanok. Ne feledje, akkor jó az írás, ha a forma egyensúlyban van a tartalommal. Vietnamról nem lett volna szabad ennyire csa- csogón írni... Tanuljon, művelje magát!

0 „Kopott“: Jeligéje találó. Elcsépelt, slágerszövegekre emlékeztető verseivel nem tudunk mit kezdeni. Nem látjuk bennük a továbbfejlődés lehetőségét sem.

Az életben sok a buktató, és sokat bukdácsolunk, amíg kellő élettapasztalatokat szerzünk. Fiatalon sem szabad azonban meggondolatlanoknak lennünk, mert minden meggondolatlanság súlyos következményekkel járhat. Nem akarunk erkölcsi prédikációt tartani. Bizonyos, hogy a mai fiatalok különböznek a szüleiktől, mint ahogy azok is elütnek szüleiktől. És ez természetes.

Néhány könnyelműségre azonban mégis kénytelenek vagyunk rámutatni. Olyan jelenségek ezek, melyek gyakran előfordulnak, és egész életre megkeserítik egy-egy fiatal sorsát. Vegyük például a túl fiatalon kötött házasságok alakulását. Tucatjával érkeznek szerkesztőségünkbe olyan levelek, amelyek az ilyen házasságok szomorú kimenetelére figyelmeztetnek.

Igen gyakran előfordul, hogy a lányok még a nagykorúságuk elérése előtt kötnek házasságot, tehát abban a korban, amikor még nem készültek fel teljesen az életre, amikor még nem rendelkeznek kellő élettapasztalattal és emberismerettel. Idézzük egy lučeneci (losonci) lány levelét: „Még nem múltam tizennyolc éves, amikor férjhez mentem. Az udvarlómat szerettem, gyermeket vártunk, és igen rózsaszínűnek képzeltem az életet. Annál nagyobb volt a calódásom. A férjem nem akart elszakadni a barátaitól és folyton azt emlegette, hogy még alig élt valamit. A gyereket egyedül kellett nevelnem. Amikor bevonult katonának összeismerkedett egy másik lánnyal. Mire leszerelt, teljesen elidegenedtünk egymástól. Elváltunk és most egyedül élek a gyermekemmel...“ Még rosszabbul járt az a košicei (kassai) fiatalasszony, aki csak most lett huszonegy éves és már három gyermeke van, s akinek a férje minden pénzét a kocsmában hagyja. Ahogy a leveléből kiderül, akkor is durva volt hozzá, amikor még csak udvarolt neki. Néhány pofon már akkor is elcsattant, de bízott benne, hogy a házasság után megváltozik. Ennek azonban az ellenkezője történt. A házasságuk pokollá vált, s ma már csak a gyermekek kedvéért tartanak ki egymás mellett.

Ezek a példák is bizonyítják, hogy tapasztalatlan fejjel könnyen követhetünk el hibákat. Egyet azonban tudomásul kell vennünk: az élet nem olyan hosszú, hogy mindenki csupán a saját hibájából okulhasson. Okulnunk kell a mások botlásából is! Ha ezt a tanácsot megfogadjuk, és nyitott szemmel járunk az életben, akkor sokkal kevesebb lesz a fiatalos meggondolatlanság, és több lesz a megelégedett, boldog ember.

9. A NÖ AZ, AMIVÉ A FÉRJE TESZI?

Sok férfi haladó gondolkodásúnak, modern felfogásúnak tartja magát, és közben azt hiszi, hogy könnyen érvényesítheti akaratát, hogy kénye-kedve szerint formálhatja az asszonyt. „A nő az, amivé a férje teszi“ — mondja Balzac, de később kénytelen ő is az ellenkezőjét mondani. Amíg elvont eszmékről van szó, a nő elismeri férje fensőbbségét, de ha olyasmihez talál nyúlni, ami szívügye, alattomos konoksággal szegül ellene. Gyermekkori, fiatalkori élményei sokkal maradandóbb nyomokat hagytak a lelkén, mint a férfién, mivel sokkal inkább foglya egyéni sorsának. Amit felnőttkoráig magába szívott — egyes szakértők szerint kitart élete végéig.

Nézzünk egy eléggé közismert irodalmi példát. Zola, az emberi szenvedélyek mély értője és megelevenítője, „Az emberi dúvad“ című regényében lépésről lépésre követi az addig oly engedelmes feleség hirtelen megváltozását és „konok“ ellenállását. A részletes leírást, helyszűke miatt, csak kivonatosan idézhetjük: „Ronbaud lassan — lassan, minden szó nélkül, egyre szorosabban ölelte magához a feleségét, akinek ifjú meleg teste magához vonzotta..., de az asszony ki akart térni az ölelés elől, derekát szinte elgörbítette, csakhogy egymáshoz többé ne tapadjanak:

— Kérlek, kérlek, hagyj békén — mondta ismételten Severine — hiszen nem vagyunk otthoni Nagyon kérlek, ebben a szobában ne bántsl

Pedig lázban volt 6 maga is, fölizgatta az ebéd és a bor, az a sok futkosás Párizs utcáin. Ez a túlfűtött szoba, a sok összevissza evés, a hirtelen elhatározott és megtett utazás, amely olyan szerencsésen végződött, mind fölpezs- ditette az ő vérét is, és az idegességtől borzongóvá tette a testét. De mégis ellenszegült, belekapaszkodott az úgy fejébe, és kétségbeesetten védekezett, talán maga sem tud- ta, hogy miért.

— Hagyj békén, nem akaram, hát nem akarom!

Ronbaud arca majd szétpattant a vértől. Durva, hatalmas kezével úgy fogta az asszonyt, mintha össze akarta volna törni, de maga is reszketett.

— Ne légy csacsi, hiszen nem tudja meg senki. Az á- gyat majd rendbe hozzuk azután.

Amidőn a férj éjszakai szolgálatból hazatért, rendes szokásává vált az ebéd utáni szerelmeskedés, amit az asz- szony alázatosan eltűrt. De Ronbaud e pillanatban azért őrjöngött annyira érte, mert észrevette, hogy most a felesége is át van tüzesedve. Olyan más volt ezúttal az asz- szony, aminőről eddig sejtelme sem volt. Vajon miért taszítja el magától?

— Hát mondd meg, miért ne?

Severine erre valami megmagyarázhatatlan félelem hatása alatt, mintha a huzakodás izgalmában arra sem lett volna képes, hogy tisztán gondolkozzék, szinte önfeledten olyan mélységes fájdalommal felelt, amitől a férje egyszerre lecsöndesült.

— Könyörgök, könyörgök, ne bánts most! Nem is tudom mi, de úgy fojtogat még a gondolata is...“

Ennyit a regény híres jelenetéből. A könnyebb megértés kedvéért, magyarázatként el kell árulnunk, hogy az asszony hirtelen ellenkezése mögött régi emlékek, csöppet sem kellemes emlékek húzódtak meg, amelyek e szobához fűzték. A különben hűséges és tisztességes asszony azonban e lánykori emlékeket félelmetes titokként őrizte, hogy megvédhesse családi nyugalmukat. De hát lehetnek-e egy asszonynak olyan leánykori titkai, amelyekről a férj nem tud?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása korántsem egyszerű.

(Folytatjuk)