Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-29 / 9. szám
MESSIÁS KMECZKÖ MIHÁLY VERSEI: bár földig érő titkaid sátrában ülepünkhöz tapadnak a székek köszöntésedre felállunk s meglengetjük előtted a verejtékünk Ondreiéka Karol rajza ÁLARCOSBÁL LEMETSZED VÉGTAGJAID CSOSZÖMÁSZŰVÁ MÉGSEM VÁLSZ nem leszel hal hiába téped ki nyelved csüngsz az eszme csecsén s nem csecsemő vagy akasztott tükör van szemed helyén torkodban köröm nő gyomrodban fog koordinátádban hársfagyökérnek véled magad egyébként meg sem születtél A NÉGYDIMENZIÓS TÉR EGY ADOTT PONTJA VAGY Sziszüphosz ÜZLETAJTÖ A SZEMEM BECSUKOM míg leltároz az értelem fejemet súlygolyőként tenyeremre helyezem csontvázak emelik fölém zászlőrúdként a gerincük.e.t FENYŐK FENYŐK GERINCÜNKBŐL VALÖK SZŐRÖS ÁGAITOK LÁTTÁK ELŐSZŰR h a 1 o 11 a s k o c s 1 kereke a föld bakra ülünk hogy megkezdjük utolsó tárgyalásunkat a renddel szárnyaimat hívom atyá,m,a,t anyámat FOGAMBÓL OLAJFAÁGAK FAKADNAK — Per»*, azért máikor ti átmentetek — jegyezte meg Klára, amikor mér a patakhoz vivő gyepes ösvényen jártak. — Gondolhatod, hiszen már lassan három hónapja ismersz. Mi mást tehetett volna Üszők meg a Seregélycsapat, amikor az egész Bakhegyen nem volt több korán érő cseresznye. Harmadnapjára, alig vártak, hogy kiguruljon a hold az égre, nyomban rászálltunk a fára, mind a hatan, ennyien voltunk srácok a VII. C-ben. Rábai apétől, az éjjeliőrtől megtudtam, hogy Fraenckell ér holdfényes estéken hamar ágyba bújik, mert amióta a feieséga maghalt, fél a holdvilágtól. így betonra vettük, hogy az öreg aznap este nem lasz kint, és nyugodtan megtömhetjük a bögyilnket. Egy kicsit bántotta is a csőrünket, hogy az első berepülést olyan fene könnyelműen, még sötétedés előtt hajtottuk végre. — Itt Üszők rövid szünetet tartott, és íonoskodé képet vágva a lányra hunyorított. Klára leste a szavát. — Ahogy elersztett szárnyakkal ülünk a fa tetején, és vihorészva szemelgetjük a cseresznyét, egyszer csak dörgedelmes hangon elkiáltja magát valaki a fa tövében: „No gyertek le, jőmadarakl Már biztosan tele a bendőtök, elég régen várunk itt rátok!” A lányból sisteregve kitört a nevetés, a fiú folytatta. — Ezzel nem számoltunk, az beton. Lepillantok, hát látom, hogy az öreg Fraenckell ál] a fa alatt. Az algateknősre emlékeztető jellegzetes alakja — kis, alőrerúgó lej, görnyedt hát — könnyen felismerhető volt a gyér holdfénynél is. A vén kutya) Hazudott! Ez volt az első gondolatom. De a következő pillanatban már tudtam, hogy mégiscsak igazat beszélt Rábai, mert Fraenckell ér nem jött «- gyedül. A fatörzs takarásában ott állt mellette egy másik ember. Azt nem ismertem. Mind a kettő kezében szőlőkaró. Az öregtől nem ijedtünk volna meg, de az idegen őriásnak látszott mellette, ahogy körbe ment a fa alatt, úgy hatott, mint agy lépegető exkavátor. „Az a másik kicsoda?” — hajoltam oda Bütyökhöz. Bütyöknek különben Kamarást hívtuk, tudod, aki a bálon is ott volt. „Bányácski |6zsi, az öreg napszámosa — súgta vissza Bütyök. — Vadember. Szétmarcangol bennünket.” Bütyök volt legalacsonyabban a fén, s mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy amit mondott, esetleg be is következhet, gyakorlott mozdulatokkal feljebb kúszott a fán. Én persze utána. „Ki látott már ilyet! — kezdett rikácsolni erre Fraenckell ár vékony sípold hangján. — Hiába beszél nekik az ember. Ahelyett, hogy lejönnének, még feljebb másznak!” „Hát ebbe máT nyugodjon bele apuskám, mert amíg legalább ötven méterre el nem sétálnak a fátúl, meg sem kíséreljük a leszállást. Azt hiszem, ezt megértik” — szőtt le nekik Varjú. Egyedül neki volt közülünk férfiasnak nevezhető hangja, ami nyomhatott valamit a mázsán. 0 már öreg huligánnak számított közöttünk, hiszen megvolt már tizenhat éves is. Már másodszor ismételte az osztályt. Bányácski megmozdult a fa alatt, és ránk ordított. „Majd megértitek ti mindjárt, átkozott kölykökl Ha rögtön la nem másztok, én megyek fel. De meg is dögöltök mind a fa tetején!” „Hét nyomás, hapsikám, ha annyira bátor vagy” — vetette oda neki félvállról Varjú, s mit sem törődve a válasz e- aetleges következményeivel, először kuncogni kezdtünk, majd csúfondároz röhögésben törtünk ki. Hogy még nagyobb legyen a hecc, Varjú böffentett egy hangosat, és még egyszer megbiztatta: „No mi lesz, te bajnok, feljössz? Vigyázz, mert elsül a karé e kezedben!” Es egy marék nyálas cseresznyemagat a vastag derekú ember arcába vágott. Ezt senki se várta. Igaz, hogy Varjú egy fejjel magasabb volt, mindnyájunknál ás tuti, hogy hozzánk képest bivalyerős volt, mert hármunkat is rakásra dobált, egy akkora hústömbbel mégsem akaszkodhatott volna össze. Csakhogy már nem volt visszaút. A vastag ember, mint egy felbőszített oroszlán, mordult e gyet, és nekirontott a fának. Bár láthatóan nehezére esett a mázsás, egykettőre felkapaszkodott a fa legalsó göcsörtös ágára. Ám abban a pillanatban Varjú is nekilendült, és akárcsak a majom, előre nyújtotta hosszú mancsát, s rugékony, villámgyors mozdulatokkal mászott lefelé. Mintha csak azért igyekezett volna annyira, hogy felsegítse a súlyos embert. A- mikor már csak vagy kát méter lehetett közöttük, megállt. Bal kezével erősen megkapaszkodott egy ágban, jobbjával pedig a zsebébe nyúlt, majd hirtelen maga elé lendítette a karját. Mire a keze megállt, már hallottak is a jól ismert kattanást: a vadászkése volt. A kés ezüstösen villogott a boldfény- ben. Még a késpenge fokának csillogását is meg tudtuk különböztetni, olyan tiszta este volt. „No gyere, apafej!” — mondta dühtől (vagy félelemtől) remegő, elváltozstt hangján, miközben egy kört vágott maga előtt a levegőben. „Szávai nálad kés van ..” — torpant meg a tagbaszakadt férfi, s farkasszemet nézett Varjúval. Fraenckell úr a „kés“ szó hallatára nagyot rándulva hátra lépett, s nekifutott egy szőlőtőkének: nyilván addig nem fedezte fel Varjú vadászkését. Az ember szeme sarkából oda pillantott, majd ledobta a karút, és lassan visszaereszkedett a földre. Mindnyájan fellélegeztünk. Varjú megfordult, z mint aki jól végezte dolgát, felkűszott Ismét hozzánk a lombok közé. „Fegyverszünet” — dobta be valaki. Bütyök nyerített. Azntán néhány másodpercig süket csend volt. Világosan hallottuk a vaskos ember visszafojtott hangját: „Igen vakmerő kölyök. Képes lenne az ember szeme közé vágni a kést. Legjobb lesz, Fraenckell úr, ha lemegy a csendőrökért. Én majd eddig őrzöm őket. Innen csak törött lábbal menekülhetnek el.” raenokell úr nemsokára eltűnt a terebélyes szölőtő kék és a nyesetlen őszibarackfák között. „Tyű, az áldóját — nyüszített fel Buksi —, ha csakugyan ránk hozza a csendőröket, akkor még b ts kísérhetnek!” „De betojtál” — mondta magabiztosan Varjú, ingerülten fel kapva a fejét. Majd intett, hogy röppenjünk közelebb hozzá Köréje sereglettünk hát, és hangtompítót rakva a csőrünkre KÖVESDI JÁNOS: ÜSZŐK, A GÓLYA elkezdtünk tanácskozni, hogyan szabadulhatnánk ki annak az óriásnak a mancsai közül. )ú ideig csipogtunk, csiripeltünk, de semmilyen frankú ötlet nem jutott eszünkbe. Varjú is csak károgott, mert ö is be volt gyulladva, begy a csőszünk szárnyát szegi a szőlőkaróval. De a sok haszontalan csipogásnak, amely már kezdett kétségbeesett és fejvesztett madárcsetepa- tévá alakulni, végül mégiscsak ő vetett véget. „Lerepüljük — Jelentette ki. — Ketten Buksival!” Buksi először vonakodott, azt mondta, hogy ma nem érzi magát formában, de aztán mégis utána lódult: tisztában volt vele, hogy egy vastag hurka a hátán elviselhetőbb, mint megint nekiszaladni a Varjú betonöklének. Mikor már mind leereszkedtünk a cseresznyefa alsú ágaira, Varjú körbejártatta a szemét, hogy meggyőződjön róla, készen állunk-e a repülésre, még egyszer felszántotta a vastag derekú embert: „Hapsikám, akkor ballagjon oda a présházhoz. Az cirka ötven méter.” „Majd a rendőrök ellátják a bajotokat, taknyosokt” — morogta vésztjúslún az ember. „Szóval nem megy, apuskám? Majd elmegy, ha a kobakjába repítem a késtl" — mondta hidegvérrel Varjú. Egy mozdulat, egy éles kattanás, és megint eiövillant a bicska pengéje. Varjú Buksira nézett, és lelépett a vastag göcsörtös ágra. Buksi nyomban mellette termett. A vaskos ember nem mozdult. Szétterpesztett lábbal állt a fa alatt és várt. A karút két kézre fogva tartotta maga előtt. Résen volt. Minden Idegszálával bennünket figyelt. A levegőben feszült csend remegett. Az embert váratlanul mintha meglepte volna a félelem: nyugtalan pillantást vetett abba az irányba, amerre az öreg eltűnt. így telt el néhány másodperc. Ekkor a közeli akácos felől furcsa, kacagásszerü hang ütötte meg a fülünket. Az embert ez szemmel láthatóan megzavarta: egész testével a hang irányába fordult. Pedig csak egy macskabagoly huhogott. Varjú hirtelen megmozdult. Az ember visszakapta rá a tekintetét. Ekkor Varjú váratlanul magasba lendítette a kezét, amelyben a kést tartotta, s megcélozva az ember fejét, elkiáltotta magát: „Olaj!” Az ember megrettent, és a szeme elé kapta a két kezét. Varjú és Buksi abban a pillanatban ráugrott. Az óriás megtántoro- dott, és elterült a földön. Mire feltápászkodott, mi már a szőlő- tábla másik végén jártunk. Ahogy vágtattunk lélekszakadva a szőlősorok között, egyszer csak kiugrik a bokorból egy ember és — uzsgyi, mint egy kiszuperált gőzgép, fújtatva rohanni kezd előttünk. Megszeppentünk, de csak egy pillanatra. Az öreg Fraenckell volt — elbújt a bokorban, mert biztosan a szemébe nézett a hold. Hamar beértük az öreget. Buksi a nyomába vette magát, és elváltoztatott hörgő hangon el-elrikkantotta magát az öreg mögött: „Meg ne álljon, mert magába döfök egy karót!” De ahogy szaladtunk galoppban az öreg után. egyszer csak Szeplő odakiáltja Csukának, aki leghátul futott, hogy „Vigyázz, Csuka!“ Hátrapillantok: az óriás a sarkunkban. Erre megtáltosodtunk, s újra vágtázni kezdtünk. Buksi türelmét vesztve, felbuktatta az öreget. — Ó — szólt közbe Klára —, micsoda kegyetlenség! — Mi Is mondtuk neki, hogy azt azért nem kellett volna. Az ösvény, amelyen haladtak, főt ketté vált. Az egyik ága tovább vezetett a patak bal partján, ahol egy beláthatatlan, Mo- ser-féle magasművelésű szőlőkért terült el, a másik ága pedig, átszelve a patakot, a jobb parton futott szemben a folyással, majd néhány száz méternyire beváltott az erdőbe. — Kozmikus csirkefogók — mondta Klára, kissé aífektálva ejtve a „kozmikus“ szót, miután áthaladtak a keskeny pallón. — Legalább nyakon csíptek volna benneteket. — Csukát nyakon csípték. Csak akkor vettük észre, amikor már a kertek alatt jártunk. Addig hátra se néztünk. Nyamvadt gyerek volt Csuka, és ráadásul még a lába is rövid, hát a vadember elkapta. Mindenáron rá akarták venni, hogy köpje be a többieket is, mert az öreg nem ismer bennünket, Bányácski pedig a szomszéd faluba valő volt, de Csuka becsülettel megőrizte a titkot. így alaposan elruházták, és levitték a rendőrőrsre. Ott meztelenre vetkőztették, úgy próbálták szóra bírni, de a kis Csuka hallgatott, mint a sir. Azt az éjszakát ott töltötte a sötét zárkában. Reggel két rendőr bekísérte az iskolába. Egyenesen az igazgatóhoz. Az igazgató — akit Basszuskulcsnak hívtunk, mert azonfelül, hogy ő tanította az osztályunkban a zenét, éppen olyan kerek emberke volt, mint egy basszuskulcs — eperohamot ka- pitt. Később a vallatás színhelye áttevődött az osztályba, és a kihallgatás irányítását az osztályfőnök vette át. De Csuka nem köpött. Minden öt percben kapott két tenyerest a birsalma pálcával. Az osztályfőnök rekedtre ordította magát, újra és újra nekiszegezte a kérdést Csukának: „Ki volt az, aki késsel támadott Fraenckell úrékra?!“ Végül is a krapek pityergésre fogta a dolgot, és bánatosan ránézett Varjúra. Varjú mindnyájunkat megérintett a tekintetével, majd szemében különös fény jelent meg, amelyben ott volt a sajnálat, a harag, ”a gyűlölet, a megbánás — és felállt. „Én“ — mondta színtelen hangon, és megértette, hogy újra visszakerül a javítóba. Az osztályfőnök csak annyit mondott: „Sejtettem. Gyere ki, Séra“. Amikor Varjú odaállt Csuka mellé, és szomorúan leszegte a fejét, egyenkint mi is felálltunk, és kiszáTIingóztunk a táblához. „Szóval... mind ott voltatok...” uj ifjúság 9 Senki sem szólt egy szót sem. Az idősebbik rendőr az igazgatóra tekintett, majd felénk lendítve a bal karját, mogorván vezényelt: „Indulás!” Libasorban kivonultunk az osztályból. Ügy mentünk egészen a rendőrségig. V arjút és Buksit fél évre megint elvitték a javítóba. Egy évvel azelőtt „más személy ellen elkövetett testi sértés" miatt mondta ki bűnösnek a bíróság: megverte az anyját. Az apja fent dolgozott Karvinán. A faluban azt suttogták, azért verte meg az anyját, mert kurváskodott. Nekünk sohasem mondta meg. miért tette. Elhallgatott. — És az a másik miért volt a javítóban? — kérdezte kis idő múlva a lány. — Buksi? Mert meglékelt az állami gazdaság földjén egy hold- nyi görögdinnyét. Addig lékelte * félérett dinnyéket, míg csak jé érettet nem talált. Meg kifosztotta a katolikus templomban a perselyt. Egy Ideig szótlanul haladtak egymás mellett. — Egy év múlva, amikor már virágban álltak a fák. egy éjszaka felmentek a hegyre, és kivágták a cseresznyefát — mondta nagyot lélegezve Üszők. — Vége? — kérdezte Klára. — Vége. — Én nem fogok tudni neked ilyen izgalmas történeteket mesélni. Nekem nem voltak ilyen kalandjaim. — Nem? És másfélék? Egy ilyen lánynak, mint te vagy, biztosan van mit mesélnie... — nevetett bólogatva Üszők. A lány mosolygott.-v Szomorú lennél, gólyakirály — mondta, és a fiú elé lépve puha kezébe fogta a napfényben feketén csillogó üstökét. A fiú átkulcsolta a derekát. Kellemes, meleg bizsergés járta át testét. A lány vádul az ajkára tapadt. — Te menj elöl — mondta a fiú szégeynkezve, amikor szétváltak. A lány végigcsúsztatta rajta a szemét és fitymálva kuncogott. Hajának szőke zuhataga és szemének kéksége végérvényesen felébresztette az érett nők előtt könnyen zavarba jövő kamaszban a férfiösztönöket. Talán nem Is értefte, hogy az, ami addig sohasem ismert aktivitásra sarkallja, erősíti önbizalmát, a- hltafos gyöngédségre kényszeríti Klára iránt, ami féltékenységbe hajszolja — az igazi első szerelem. Klára harmadikos biolőglahallgatő volt, ő elsős gépész, de ez nem zavarta ókét a szerelemben. Egy farsangi diákbálon ismerkedtek meg. A fiú azóta sokat tanult a lánytól. Szeretni. Okosan szeretni. Üszők addig sohasem gondolt rá, hogy a szerelem egy kicsit tudomány, egy kicsit művészet. S hogy a szerelemnek minőségi fokozatai vannak. Ez a felfedezés felkavarta a bensőjét. Izgalomba hozta. Mindketten albérletben laknak. Egyikük háziasszonya sem engedélyezi a látogatást. Közös otthonuk: a színház, a m-ozi, az utca és a kapualj. Május elejétől kijárnak Ide. Minden alkalommal egy-egy „Igaz történetet“ mesélnek el egymásnak. Olyan történeteket, amelyeknek vagy ők a szereplői vagy maguk is részesei voltak. Üszők, az ötlet szerzője, „ismerkedő vallomásoknak“ mondja őket. Az ösvény egy juharfánál magukra hagyja őket. Más irányba fut el. Egyszerre íelzendül az erdő sárgászöld szimfóniája. Mily hatalmas zenekar! Mennyi hangszín! Micsoda fennkölt zene! Szilfák, búrfenyők, nyírfák állnak a zenekari árokban. S középütt a karmester: egy égig érő öreg tölgy. Az erdő zenéje egybefonódik a madarak énekével s a blgarak finom neszezé- sével. Egy ikerfánál megállnak. A fát minden oldalról sűrű cserjés zárja körül, csupán nyugat felől hasít rést a cserjésben egy !rt- vány. Ez a „gélyatanya“. Az ikerfa növő szerelmük szimbóluma: mindketten az ikrek jegyében születtek. — Édes sáskamadaram, csakhogy itt vagyunk már! — sóhajt fel a lány, nekitámaszkodva a fiú mellkasának. — Csókolj meg. összecsókolóznak. Azután Üszők sejtelmes melankóliával a „gőlyafészekre” néz (mely a valóságban egy száraz fűből és falevelekből összerakott priccsre hasonlít), és reszketeg hangon szavalni kezd. Megenyhült a Tég, vldul a határ. S te újra Itt vagy, jé gőlyamadár, A régi fészket megigazítod. Hogy... Hirtelen abbahagyja. — Ne bomolj. Üszők, nem azért... — mondja. — Az még túl korán volna, ugye, drága nimfám? A lány rávillantja tágra meredt szemét. — Ki tudja? Talán nem Is. De most látom, hogy te nem Is vagy közönséges gólya. A tudományos nevezéktanban te alighanem a fekete gólya nevet kapnád. Tudod, hogy olyan is van? — Dumálsz. Én esetleg valóban lehetnék. — Pedig van ám. A rendes gólyához hasonló alakú és nagyságú. ugyancsak piros lábú és piros csőrü madár. Abban különbözik tőle. hogy tollazata — fehér mellét és hasát kivéve — fémesen csillogó fekete. Előfordulása jóval ritkább, mint a háztetőkön fészkelő rokonáé. Fészkelni csak háborítatlan, csendes erdőkben szokott. Legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy félénk és óvatos. — Szóval én nem vagyok rendes gólya. — Ha szeretsz, akkor az vagy... — Nagyon szeretlek. • • Ü szőkben az öröm és a boldogság bukfenceket vetett. Most nem volt képes mást látni, csak a lány arcán az aranyosan ragyogó finom szeplőket, az erotika édes apró pettyeit. A fák fátyolán áttört a napfény, és sárgás fényfoltokkal hin tette körül őket. Nemsokára megszűnt az erdő zenéje, s helyébe testük forré, ritmikus zizegése lépett. Aztán egy csodálatos villanás, s látták, mint távolodik egyre az Ikerfa Imbolygó koronája, majd bele- vész a mindent feloldó ernyedt sötétségbe, melynek mélyén ott reszket a lüktető gyönyör. Amikor magukhoz tértek, a lány felemelte a fejét, és végigtekintett az irtványon: a bizonytalan körvonalú hegy mögött, mint egy lángold hajé, süllyedt el a nap.
