Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-29 / 9. szám

x 8 ifjúság •••• neves • b ■nyomozok mesélikßI Az ügyes kezű autótolvaj Košice ma olyan katlan — mesé­li Emil Gá boriik nyomozóhadnagy —, amelyben sokféle emberi szenve­dély, törekvés, fő, keveredik. A Ke­let-szlovákiai Vasmű gyáróriása nem­csak dolgos, szorgalmas embereket csábít ide, de kalandvágyó, gyors gazdagodástremélö egyéneket is, a- kik a gyorsan növekvő város „dzsun­gelében“ törvényellenes módon pró­bálnak meggazdagodni. A hatalmas ipari központba napon­ta harmincezer ember érkezik vidék­ről, hogy elvégezze a napi munkáját. Ez nem csupán a közlekedés számá­ra okoz nagy gondot, de a közbiz­tonsági szervek munkáját is megne­hezíti. A nagy tömegben könnyen el­keverednek az ingyenélők és a tőlük is rosszabb bűnözők, az igazságszol­gáltatás elől menekülők, tolvajok és tolvajocskák, tartásdijat nem fizetők, hamiskártyások és kalandorok. Nem csoda, ha éppen itt ütötték fel tá­borhelyüket a nagystílű autótolvajok is. Mivel minden törvényszegésnek megvan az oka, itt rögtön kettős ok is akadt. Az első okot a nagyváros káosza nyújtotta, a másikat pedig a motorosok nagy gondja: az alkat­részhiány. Mire az olyan autó, amelyen azért nem lehet közlekedni, mert hiányzik a megjavításához valamilyen alkat­rész? A tulajdonos dühösen járja az üzleteket, kiabál az elárusítókra vagy hajlandó bármennyit fizetni, ha akad valami a pult alatt. Egyszóval, ilyen helyzetben virágzik a feketézés. A ko­csitulajdonos hajlandó a hiányzó al­katrész árának a dupláját, sőt a tri­pláját is megadni, csak hogy Ismét volán mögé ülhessen. Ez viszont ki­tűnő alkalmat nyújt a szélhámosoknak és tolvajoknak. Az alkatrészhiány következtében a tolvajok is specializálódtak. Megje­lentek a tolva) szerelők, akik szak­szerűen kinyitják a kocsit, pár pilla­nat alatt leszerelik a szükséges alkat­részt, és már tovább is állnak. Kez­detben az ilyen esetek meglehetősen ritkák voltak. Az elmúlt évben azon­ban már szervezetit bandára bukkant a rendőrség. Az első eset 1989. Június 18-án tör­tént — meséli Gáboröík hadnagy — amikor a Smeral utcai parkolóhelyről eltűnt egy „embécska“. Igaz, hogy né­hány nap múlva megtalálták egy fél­reeső erdei úton, de milyen állapot­ban! Kiszerelték az egész motort, le­szedték a kerekeit, a kocsit díszítő elemeket, a hűtőt, dinamót, akkumu­látort, lámpákat, fűtőberendezést, a műszerfalat és az üléseket — egyszó­val csak a karosszériát hagyták meg. Az erdőben megtaláltuk egy másik kocsi nyomát, amelyen a gazdag zsákmányt elszállították. Az erdész és a favágók senkit se láttak, de bizo­nyos, hogy ketten lehettek. Augusztus 12-én eltűnt a másik „embécska“, ugyancsak a Smeral ut­cáról. Ennek is ugyanaz lett a sor­sa, mint az előzőnek. Motor és alkat­részek nélkül találták meg az erdő­ben, A munkamódszerek arra val­lottak, hogy ismét az a két „szaki“ végezte el a „munkát“. Ezután majd­nem egy évre elhallgattak. Majd minden kezdődött elölről. Méghozzá teljes tempóban. A legfor­galmasabb utcából, az áruház elől elloptak egy Oktáviát. A maradvá­nyait megtalálták az erdőben. Rög tön tudtuk, hogy a régi Jómadarak a tettesek. . Nehéz lenne az egész Hsát felso­rolni. Egymás után tűntek el a ko­csik. És mindig csak Skodák vagy „embécskák“. Wartburg és Fiat csu­pán egyetlenegy. Október 17-én pél­dául egy újdonsült Banská Bystrica-i motoros a főtéren parkolta le vado­natúj autóját és amikor fél óra múl­va visszatért, a kocsi sehol. Kétség- besetten rohant a rendőrségre. Ké­ső este a kocsit meg is találtuk egy közeli erdőben. De milyen állapot­ban? Másnap a kocsitulajdonos azon a teherautón tért haza, amely kocsi­ja karosszériáját szállította. Az esetek egyre szaporodtak, és mi egyetlen áruló nyomra vagy szemtanúra sem bukkantunk. Pedig a kocsikat fényes nappal, a legfor­galmasabb utcákból lopták el. És ép­pen ezért nem tűnt fel senkinek. A nagy forgalomban a tettesek minden feltűnés nélkül közelítették meg a ki­szemelt kocsikat, néhány mozdulattal kinyitották, és fél percen belül el is hajtottak. Ki figyel fel az ilyen tol­vajokra, amikor az utcákon a ko­csik ezrei állnak? De hát mi volt az, amit biztosra vehettünk? Először is azt, hogy a banda seftel az alkatrészekkel, vagy­is az alkatrészeket eladják, vagy ma­guk szerelik be más kocsikba. A munka stílusa arra vallott, hogy ü-; gyes szakemberekkel állunk szem­ben, akik minden bizonnyal autósze­relők. Bizonyos, hogy Košicén vagy a közvetlen környékén dolgoznak, és ellenőrzéstől tartva nem merészked­tek hosszabb útra. Ml következett mindezekből? Le kellett ellenőriznünk az autószerelők személyi adatait, hogy nincs-e köz­tük olyan, akivel a múltban hasonló ügyből kifolyólag már találkoztunk. Körül kellett néznünk az autószere­lő műhelyekben, különösen azokban a kisebbekben, ahol kisebb az el­lenőrzés. És természetesen nyomoz­nunk kellett az eltűnt motoralkat­részek után, annál is inkább, mivel mindegyiknek megvolt a gyártási száma Csakhamar reménykeltő nyomokra bukkantunk, de azok nem mozdítot ták előre az ügy lezárását. Egyszer azonban egy látszólag jelentéktelen esetre lettünk figyelmesek: Az utak ellenőrzése során megál­lítottunk egy hatszázas Fiatot, amely­nek rosszul világított a Jobb ref­lektora. A kocsivezető megígérte, hogy rendbe hozatja, közben azonban megjegyezte, hogy egy nemrég tör­tént karambol után mindkét reflekto­rát egyik ismerősétől vásárolta, de úgy látszik, alaposan rászedték, mert már maga is rájött, hogy a lámpák üvege nem olasz gyártmányú. Az el­lenőrzést végző fiatal rendőrök to­vább engedték a bosszankodó tu­lajdonost, de feljegyezték a kocsi számát, és jelentést tettek a bűnügyi osztályon. A kocsi tulajdonosa köztisztelet­ben álló személy volt — lopással ne­vetséges lett volna meggyanúsíta­nunk. Az ügyet azonban ki kellett vizsgálnunk, mivel bizonyos össze­függést fedeztünk fel egy másik Fiat kocsival, amely nemrég tűnt el. Csakhamar kiderítettük, hogy a ré­gi tulajdonos összetörte az egyik ref­lektor eredeti olasz üvegét, és azt hazai gyártmánnyal helyettesítette. A tulajdonos, amikor megmutattuk neki az ellenőrzött kocsi reflekto­rát, meglepetten tapasztalta, hogy azt az ő kocsijáról szerelték át. Vég­re nyomon voltunk! A kocsi tulajdonosa megnevezte azt a barátját, akitől a lámpát sze­rezte, az viszont megadta annak az autószerelő műhelynek a címét, ahol a reflektorokat vásárolta. A műhelyt figyelni kezdtük és csakhamar fel­tűnt két alkalmazott, akik jó meg­jelenésű vagányok voltak. A 27 é- ves Mandik Gyula szerelő szívesen szerzett reflektort, hiszen csak szólt a nálánál két évvel fiatalabb Ko­vács Jánosnak és már indultak is. A két szerelő kapcsolatban állott két košicei autóvezetővel, a tizen­nyolc éves Pavel Nikiiéi és a 21 é- ves Bohuš Petelíkkel, akik az „árut“ beszerezték. Igen, ez a két „srác“ minden al­katrészt előteremtett, ha kellett, a- kár egész motort is szereztek. Múlt év Januárjában lecsaptunk rájuk. E- legendő bizonyítékkal rendelkeztünk. A két szerelőnél két komplett mo­tort és rengeteg lopott pótalkat­részt találtunk. Velük együtt került horogra a tizennyolc éves Niki is, aki komoly meglepetést okozott szá­munkra. Ez a fiatalember volt u- gyanis a banda feje. Mindig párosán dolgoztak, és minden esetben Niki volt a vezető. Saját kocsijukon ér­keztek a kiszemelt kocsi mellé és ott leparkoltak. Niki nyomban mű­ködésbe lépett. Tizenkét másodperc alatt kinyitotta a kocsit, és másik két másodperc alatt már el Is indította. Közben a barátja „falazott“. Nem akartunk hinni a szemünk­nek, pedig Niki nekünk is bemutat­ta „művészetét“. 12 másodperc alatt felnyitotta a kulcsra zárt kocsit, és a volán mögé ült. Tekintettel arra, hogy még fiatalkorú volt, négy évet kapott. Kovács hármat, Mandik pe­dig két évet ül, Petelík időközben külföldre szökött. Természetesen a kárt Is meg kell téríteniök... Becsületes ember F rank Butler tisztában volt vele, hogy nem könnyű drámaírónak lenni. De amiótá csak az eszét tud­ta, az szeretett volna len­ni. Noha már elmúlt negyven- három éves, még mindig élén­ken emlékezett a pályaválasz­tási tanácsadóban folytatott be­szélgetésre. — Nos, Butler, mit szeretnél tanulni? — kérdezte tőle a pszichológus. — Drámaíró leszek, uram. — Drámaíró? Te sült bolond vagy, édes fiam. Nézd, gyerme­kem, nem vagy buta, elég ]ó eredményt értél el az iskolá­ban, miért nem választasz va­lami biztos szakmát magad­nak? Legyél könyvelő, állami tisztviselő. Butler azonban hajthatatlan volt. Egy egész sor sikertelen pró­bálkozás után tizennyolcadik születésnapjára megírt egy bűn­ügyi drámát. Talált egy kiadót is, amelyik elfogadta. A könyv megjelenésének tisz­teletére rendezett fogadáson megjelent volt tanítója ts. — Gratulálok, fiam! — mond­ta neki. — Mondd, miért nem adod el? Biztos vagyok benne, hogy sokkal rosszabb darabo­kat is műsorukra tűznek a lon­doni színházak. — Holnap el ts küldök egy tiszteletpéldányt belőle str Jo­nathan Williamsnek. Str J. Williams azonban ép­pen rossz kedvében volt, ami­kor megkapta a kéziratot, és azt válaszolta a szerzőnek, But- lernek, hogy életében ilyen sok képtelenséget nem látott egy helyen leírva. Amikor Butler visszakapta a drámát a kegyetlen kritikával, mérgesen szétszaggatta, és a tűzbe dobta. Nem sokkal azu tán be kellett vonulnia, és a távol-keleti harcmezőkre vitték. Egy sort nem írhatott. Azaz ír­ni írt, de nem volt szerencséje a színdarabokkal. Valamennyi kéziratát a következő levél kí­séretében kapta vissza: „Érdeklődéssel olvastuk kézi­ratát, sajnálattal kell azonban közölnünk, hogy...’ Leszerelése után azonban, amikor már-már arra gondolt, hogy örökre hátat fordít az írásnak, egy tévéállomástól biz­tató levelet kapott: — Szívesen fölhasználnánk színdarabját egy forgatóköny­vünkhöz. Ha beleegyezését ad­ja, 500 font sterlinget tisztelet- díjat küldünk a folyószámlájá­z a levél fordulópontot A hozott életébe. Mintha II csak varázslat történt fi volna, a tévéállomások sorra megvásárolták kéz­iratait. S most, negyvenhárom éves korában azt is megérte, hogy egy londoni színház a mű­sorára tűzi egyik színdarabját. A színház bejárata fölött már piros és kék neonbetük hirdet­ték: Következő előadásunk: Sir Williams bemutatja Önöknek Frank Butler drámáját, a Becsületes ember-t. A mű főalakja, a becsületes ember valójában a legkevésbé sem volt becsületes. McSporren- nek hívták, egy skóciai bank igazgatója volt. jóságosnak, be­csületesnek tette magát, való­jában azonban kegyetlen, rossz­indulatú fickó volt, bántalmaz­ta feleségét és gyermekeit. A harmadik felvonásban tragikus véget ér, egy rabló megöli, ép­pen akkor, amikor el akar sik­kasztani egymillió font ster­linget, és megszökni a főpénz­táros feleségével. —• Butler, ragyogó színdarab! — mondta sir Williams, és me­legen megszorította a kezét. — A jövőben állandóan együtt fo­gunk dolgozni. Miért nem ie- lentkezett már előbb is? — Magam sem tudom — vá­laszolta Butler, és megjegyezte, hogy saját maga szeretné ki­választani a főszereplőt, és ta­nácsokat akar adni neki a fő alak megformálásában. — A rendezőnek követnie kell az utasításomat, különben visszaveszem a kéziratot — mondta. Hamarosan meg is találták a megfelelő szereplőt, és But­ler gondosan megmagyarázta neki, hogyan kell mozognia, beszélnie. Egy napon, a darab már vagy másfél hónapja volt műsoron nagy sikerrel, értesítést kaptak, hogy egy bizonyos Alistair Mc- Sporren nevű skóciai bankigaz­gató beperelte sir Willíamsot, és Butiért. A tárgyaláson vala­mennyien elhűlve hallgatták áz ügyész szavait, aki ismertette, hogy a skóciai bankigazgató életének számos mozzanata megegyezik a darabbeli Mc- Sporrenével. Es amikor a fel­peres megjelent a bíróság előtt, mindenki tudta, hogy a színház elvesztette a pert. Hangja, meg­jelenése, gesztikuláctója telje­sen azonos volt a darabbelié­vel. Sir Jonathan Williams vállon veregette a felperes ügyvédjét, és megkérdezte, nem lehetne-e simán kiegyezni a skóciai bank- igazgatóval. McSporren ötvenezer font sterling kártérítést kért. Frank Butlernek alig egy-két száz fontja volt, a többit sir fonat­ban Williams fizette kt. em sokkal később Mc­N Sporren visszavonult, öt­venezer font sterlingjével Jamaica északi partjaira költözött. Frank Butler is hátat fordított az írásnak, eltűnt Londonból. De ha valaki kíváncsi rájuk, mindkettőjüket megtalálhatja Jamaicában. Az enyhe trópusi éjszakában, a fényűző szálloda teraszáról nézik a csillogó víz­tükröt, és többször ts elbeszél­getnek arról, hogy mi mindent hozhat egy banktisztviselő és egy drámaíró vállalkozása, ha alaposan előkészítik. Igaz, 25 évig kellett várni arra, hogy a Slngapore-ban ál­lomásozó két fiatal katona ter­vei valóra váljanak. 0 „Gyönyörű természet": „Gyűljön lángra szivetekben az alkotás szikrája“ — írja követelményként egyik ver­sében. Figyelmesen elolvas­va írásait, úgy érezzük, hogy az ön szívében még nem gyűlt lángra az a bizonyos szikra. Néhány verséből vett példa talán meggyőzi állí­tásunk helyességéről: / Mi­kor már a hattyúdal fog csengeni a füledbe, / Mikor már megöregszel és búcsúz­nod kell / stb. / Üt ját szere­lem folytatja, mely szivet gyújt. / De megáll a pilla­nat: melyben megáll a me­leg és hidegség / stb. Csak tanulásra biztathatjuk! ♦ • „Sasszem“: A versek logikai felépítésével, a gon­dolat költőibb megfogalma­zásával még sokszor adós marad. Hiányoljuk a bát­rabb, eredetibb látást is. Ogy valljon mindenről, a- hogy más nem válhat. Ta­nuljon! Ha ideje engedi, lá­togasson be szerkesztősé­günkbe! ♦ % „Naplemente": Talál­kozások című írása elna­gyolt, nehézkés. Hiányzik belőle a láttató erő. Témá­jában is régies, kalendárium ízű. A versek erőtlenek, nyersek! Tanulásra biztat­juk! ♦ 9 „Kety“: „... az ember saját magához vagy túl szi­gorú, vagy túl hízelgő“ — írja levelében, s arra kér bennünket, hogy értékeljük a verseit. A véleményünk: ön ebben az esetben feladta a szigorúságát. Tanácsunk: tanuljon, művelje magát, s időnként olvasson el egy- egy verset isi ♦ • N. E. Tomášov (Fél): írása szokványtéma, szok­ványeszközökkel feldolgoz­va. Irodalomnak minden­esetre kevés. Az írónak úgy kell megírnia témáit, hogy az olvasó igaznak, valósnak érezze azokat. Tanuljon! ♦ 9 Győry“: Verseiben te­hetséget látunk. Egyelőre azonban a gondolatot még nem tudja költői erővel tol­mácsolni! Tanuljon! Idővel Jelentkezzen újra! ra... 8. FIATALOS MEGGONDOLATLANSÁG Az ember harmonikus kapcsolata embertársaival a meg­elégedett élet legfőbb forrása. Ha az ember több ember­rel áll ilyen vagy olyan viszonyban, akkor az egyik, si­kertelen kapcsolatát ellensúlyozhatja egy másik, sikeres kapcsolattal. Ha például kevésbé emberies, kellemetlen a munkahelyén a helyzete, ha a munkatársaival képtelen jó viszonyt teremteni, akkor sok mindenért kárpótolhatja őt egy boldog, kiegyensúlyozott házasság. Igen fontos ezért, hogy a házastársak emberi tulajdonságai egymást kiegé­szítsék és kielégítsék. Egyedül a házasság az, ahol két ember kapcsolatában teljes összhang teremtődhet. Már említettük, hogy ez sok tényezőtől függ. Egyik ilyen tényező, hogy a házastársak egyénisége egy­máshoz illő legyen. Az elmúlt számunkban már szóltunk róla, hogy milyen egyéniségek, emberi tulajdonságok von­zók, milyenek taszítják egymást. Most ezt a fejtegetésün­ket szándékozunk tovább folytatni. Érdekes, hogy a nagyon érzékeny férfiak, akik igen gyakran féltékenyek és gyanakvók, a pszichikailag sza­dista nőkhöz vonzódnak, akik „kifelé“ szeretik kínozni a férjüket, de valójában ugyanolyan érzékenyek és sértő- dékenyek, mint a férjük. A féltékenykedés és gyanúsít- gatás ugyanis ellenállást, ellenkezést vált ki a másikban, és a vita sorén az „erősebb“ egyéniség kerekedik felül. Az érdekesség kedvéért felsorolunk néhány embertípust, és röviden elmondjuk, hogy a viselkedésük milyen vissz hangot vált ki az emberek körében, a házastársukban. A parancsoló, akaratát érvényesíteni tudó, uralkodó típus engedelmeskedést vált ki. A fokozott magabiztossággal rendelkező, önmagában bízó, büszke ember másokban ki sebbségi érzést ébreszt. A versengő, számító, mások iráni közömbös, hideg, önző ember a környezetében bizalmat­lanságot támaszt. Az agresszivitás viszont ellenséges szembeszegülést szül. A szkeptikusan lázadó magatartása arra kényszeríti az embereket, hogy megkínozzák az ilyen önostorzó egyéneket. A túlságosan szerény, a folytonosan mentegetődzésre hajlamos, üres, meggondolatlan, minden önbizalmat nélkülöző egyén a legtöbb emberben arrogan­ciát vált ki. A mások jóindulatától függő ember, aki so­kat ad mások véleményére, az emberekben segítökészsé- get támaszt. A szívesen együttműködő, együtt dolgozó tí­pus, aki arra törekszik, hogy mindenki szeresse, szimpá­tiát és gyöngédséget ébreszt. A barátságot, teljes megér­tést tanúsító, szívélyes ember szimpatikussá válik a meg­értést kereső egyének között és bizalmat támaszt mind­azokban, akik önzetlenül, nagylelkűen fáradoznak a mások boldogságán. Láthatjuk tehát, hogy az emberi kapcsolatok „dzsunge­le“ nem is annyira áttekinthetetlen, mint amilyennek az első pillanatban tűnik. Eddig az egyes emberi típusokról beszéltünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy min­denkit odasorolhatunk valamilyen embertípushoz. Vannak személyiségek, akikben keverednek a különböző, sokszor egymásnak ellentmondó emberi tulajdonságok. A fenti fel­sorolás csak szempontokat nyújt, eligazíthat az emberi kapcsolatok úgynevezett „dzsungelében", de semmi esetre sem szolgálhat receptül. Az orvosok, pszichológusok ta­nácsait saját élettapasztalatainkkal kell kiegészítenünk. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a boldog­talan emberek a saját hibájukból boldogtalanok. Az élet nagy ajándék. Mindannyinnknak a tehetségünkhöz mér­ten hozzá kel) járulnunk a mások boldogságához is, sőt elsősorban ezen kell fáradoznunk, mert csakis így le­szünk képesek a saját boldogságunk elérésére. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents