Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-29 / 9. szám
I (Bratislavában, a 17-es trolibusz Vörös kereszti végállomásán túl, e tiszta levegőjű, sze- met-lelket nyugtató környék egyik legmagasabban fekvő pontján lakik... Különösen a tavaszi rügyfakadás időszakában mesés lakhely ez, de ezúttal messze volt még a tavaszi enyhülés: igazi, január végi hózivatar dúlt, amikor kimenteni hozzá. Pataki Klára szobrászművész, magas-sudár, kedves arcú asszony. Dús, szénfekete haja van; magas homloka alatt gyakran jelenik meg könnyed mosoly. Karjai törékenynek tűnő alkatához, keskeny vállához mértek. Ezek a külső jelek azért említendők, mert furcsa módon szemben állnak — például — a művésznő monumentális emlékművei vagy másfél-két ember magasságnyi, fából készült alkotásaival, hiszen a fáról köztudott: „durva“ nyersanyag s egyébként bárminemű megmunkálása bizony inkább keménykötésű, érdes tenyerű férfiakat igényel...) — Miként „birkózik“ meg hát a fával? — Szeretem! — Miért éppen azt? — Eredeti, mondhatnám élő anyag. A többi hagyományos szobrász-nyersanyagot könnyen idegennek, ridegnek érzem, a fa viszont valami közvetlen melegséget áraszt. A íormálhatósága is sajátos: korlátok között korlátlan... Adott méretekből kell ugyanis kiindulni, nem lehet önkényesen kerekíteni, gömbölyíteni, míg formálás közben a fa - akárcsak a művész — önmagát adja, hiszen a faragás befelé, a törzs tengelye felé történik. Persze, dolgozom más nyersanyaggal is, és ezek újabb fajtái közül különösen a betont kedvelem. — Az ön kifejezési formája a szobrászat. Engedje meg hát, hogy megkérdezzem: hogyan lesz valakiből szobrász? — Azt vallom, hogy akiben valami iránt tehetség van, az előbb vagy utóbb megmutatkozik, a felszínre tör. Kiaknázni ezt az adottságot — az szorgalom, szívósság, céltudatosság kérdése. Én nem panaszkodhatom. pályakezdésem zökkenőmentes s biztató volt. Már gyerekkoromban sokat olvastam, érdeklődtem a képzőművészet iránt, kiállításokra jártam. 1948—49-ben a pedagógiai fakultáson Jozef Kostka érdemes művésznél kezdtem rajzolni, ő avatott az anyag titkaiba; majd a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán Fraňo Šte- funka professzor tanítványa voltam. E főiskola első hallgatóinak sorában végeztem és talán mondanom sem kell: kortársaimhoz hasonlóan fiatalos hévvel, „világrengető“, nagy tervekkel indultam s « lendület hajtott önálló munkásságom első. útkereső éveiben. — Szólhatna kicsit bővebben a „Kontinuitás“ alkotócsoportról, melynek — tudtommal — ön is a tagja? — A Kontinuitás az ötvenes évek derekán jelentkező fiatal szlovák képzőművészek csoportja. Programunk, munkatervünk gyújtópontját a cseh és a szlovák avantgárd művészet hagyományai, illetve a korszerű szovjet s az európai képzőművészet progresszív törekvései jelentették. Csoportunk azonban sem szemléletileg, sem szervezetileg nem egy merev, zárt társulás, hanem épp ellenkezőleg: a többi képzóművészcsoporttal, a fiatalabb s idősebb alkotóművészek nemzedékével közösen az emberi élet teljességének felfedezésére, fölkutatására, hiteles ábrázolására s gondolatvilágának tükrözésére törekszünk. (Pataki Klára egyéni művészi programjának s kibontakozásának alapvető vonásait a formai szerkezet fokozatos reakciója; az ábrázolt figurák sokféleségének plasztikailag leegyszerűsített tömege, hallgatag s önmagukba zárt szerkezedé öltvöződő jelképi jegyeinek egyértelmű megragadása jellemzi. Művészetének ez a korszaka az 1965-ben megrendezett első önálló tárlatával lezárul ugyan, de a kőtől és a szintetikus anyagoktól való elidegenedésével egyidőben tovább kristályosodik e sajátos szemlélete. Első kiállítása gtán szinte lebilincseli őt a fa, annak „korlátlan korlátái“... Pataki Klára akkori s mai szobrai alapvető fölépítésükben megtartják tömb- szerti zártságukat. A vonalak dinamikus játékával az alakok részleteinek szükségességét tagadja, a kompozíció kifinomult vonalvezetésével viszont a figurák mondanivalója befelé fordulásának sugallatát idézi elő, az alkotás szemlélőjében megszólaltatva ezzel a szobor belső „életének“ érzéseit. Alkotásainak mondanivalója így nem mérhető optikai értékekben, hanem azok érzéskeltö és elgondolkoztató szimbolizmusában. Tömbszerűen zárt alkotásaiban — sokszor azok balladai formanyelve révén — a belső nyugalom és a szeretet igénye érződik. Szinte ősi képzőművészeti téma például a család, az ó megfogalmazásában mégis újszerű töltetet kap. Ezt tükrözi a Család c. alkotása, de ide sorolható a Férfi és a nő, az Anya, a Szent a faluvégén. A békesség őre, a Nosztalgia vagy a Madonna. Beszélgettünk. Váratlan kérdéssel lepem meg.) — Mi a véleménye a romantikáról? — Számomra, ilyen megfogalmazásban, kissé rosszalló íze van ennek a szónak. Nem találom meg azt a kapcsot vagy láncszemet, mely szorosan a képzőművészethez fűzné. Szerintem a romantika gyakorlati nyomait elsősorban az irodalomban kell keresni, ahol napjainkban máris érezhető egy ilyen hullám. A szobrászat fegyvere azonban a minden egyéb művészetet meghaladószemléltető' láttatás lehetősége és én ezért érzelmi síkon fogalmazott, felkiáltásszerü utalások révén szeretnék figyelmeztetni az emberség s a szeretet szükségességére, a jó emberi kapcsolatok megteremtésének fontosságára; a szenvedés, a háború, a fájdalom értelmetlenségére. — Miként vélekedik az absztrakt művészetről? — Az absztrakt művészet is lehet ,iô s értékes, föltéve, ha valóban a művészet jegyeit viseli! A határok e kérdésben elmosódnak s elsősorban talán azt kellene tisztázni: ki is az absztrakt művész?... Az absztrakcionizmus ugyanis éppoly öreg lehet, mint a művészet maga. Természetesen más-más köntösben és megnevezéssel. Mert például: nincs a világon absztraktabb dolog a legegyszerűbb geometriai vonalnál. A természet nem ismer egyeneseket, azokat két föltételezett pont közötti legrövidebb távolság meghatározására az ember találta ki... — Miben látja a művészet társadalmi küldetését? — A művészet szükséges társadalmi jelenség, annak természetes velejárója, hiszen egyidős az emberrel. A munkadalok vagy a kőkorszak első szerszámainak elkészítése a művészet hőskorának tekinthető. A művész is aktív tagja a társadalomnak: ki a lírája, ki a regényei, ki a festészete, zenéje vagy szobrászata révén. Természetesen, minden korszakban más-más a művészek társadalmi küldetése. Valamikor elegendő volt szinte a megszólalásig élethűen lefesteni vagy lemintázni egy-egy tárgyat, míg a mai művészetnek belső érzelmeket, gondolatokat kell tükröznie, hogy a szemlélő önmagát ismerje föl a tükörképben. — Nem tesz néha egy-egy „kirándulást“ a képzőművészet más területeire? — Nem! Szorosan a szobrászat formanyelvéhez kötődöm, ahol a térbeli kifejezés óriási lehetőségeivel próbálok minél jobban élni. A papír vagy vászon síkjába záró grafikát vagy festészetet nen érzem sajátomnak, s ez erősen gátol gondolataim, érzelmeim kifejezésében. — Miképpen fogalmazná meg. ezúttal szavakban, az ars poeticáját? — Mindaz, ami az életben vagy a természetben érzéseket és gondolatokat ébreszt, a művészetembe akarom ötvözni. Továbbra is úgy szeretnék dolgozni, hogy saját lelki világomat formába öntve-farag- va mindenkit emberségre, szeretetre szólítsak. (Még megmutatja műtermét, most készülő, új alkotásairól, terveiről beszél. De mindez, egyelőre, maradjon még titok...) B. M. P. DÉRY TIBOR MEGLEPETÉSEI Egy idős magyar fró immár évtizede újabb meg ú- jabb meglepetéssel szembesíti olvasóit. Mindegyik könyve izgalmas, a fogalom útkereső értelmében. A művészi arcváltogatás és mégis: az írói azonosság jegyeivel: A hang Jákobé. Ezért ez a rövid írás tiszteletadás akar lenni Dé- ry Tibornak új könyve. a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról megjelenésekor. Tiszteletadás az írónak, aki rendkívüli érzékenységével a belehelyezkedés és azonosulás művészetét pro-' dukálja. Mint e legújabb könyvében is, átélve egy nem is régen történt, s fé- lelmetességében jelképessé vált kaliforniai popfesztivál pokoli vízióját. Hogy elmondhassa a magáét, a döbbenet és kétségbeesés szavait: honnét hová? S hogy tovább kérdezhessen: tehetetlenek volnánk hát? Minden iijrekezdésiink dögha- lálra ítélve? Déry új könyve: látomássorozat. Vallomás a vallomásban. Ostorozó és önostorozó kérdések egymásutánja. Hosszú expozíciója: a fesztiválra vonuló emberi, állati és gépi világ ábrázolása, egy baljóslatú természeti kép környezetében, e könyv csúcsteljesítménye. Akár egy nagy vers, úgy hömpölyög az egész, ironikus ellenfényekkel kivilágítva. A könyv Iíraiságát és drámai sötétjét át- meg áttűzdeli, ellenpontozza az 1- rónia. A kérdőjelek sora. E- gészen az utolsó szakaszig, amikor bekövetkezik a drámai csönd, a lehetetlenülés teljessé válik. Az irónia sokfélesége sokféle kifejezési formát talál magának. Ilyen az író kollázstechnikája. Lírai szövegébe száraz fölsorolást illeszt, egy kínosan pontos leltári anyagot, hogy azt közbeiktatott kérdéseivel, dialógusaival a humor vagy az iszonyatos látomás szférájába emelhesse. A reálisból az Irreálisba lendül, a már-már komikusán száraz fölsorolásból a mitológiába. Mindez fáradhatatlanul folytatódik. A sárban vergődő poptábor apokaliptikus képe, a felesége árnyát üldöző egykori magyar ámokfutása, az üresség és a teljes kiüresedés lidérces ábrázolása: mindez nagyvonalú színhely. Egy kétségbeesett kérdés színhelyei honnét hová? Ebben a közegben az emberi szorongás termékei csapódnak le. Itt mondja ki Eszter, ez a gyengéd szépséggel ábrázolt másik ámokfutó, aki átélte a nyilasterror alvilági napjait Magyarországon: Nem menekültem meg. Az erőszak erőszakot szül, a félelem félelmet, a gyilkosság gyilkosságot. Gazdag könyv, és lenne még sorolnivaló. De ez az írás terjedelmi okból csak jelzésekre szorítkozhat. Említést tehet. Déryről, erről a varázslatos stilisztáról, aki a már-már túlpuritán, olykor ösztövér magyar prózát feldúsítja a maga költői leleményeivel. De lehetne itt- ott ellenvetéssel is élni: például a popfesztivál és a fasiszta rémuralom egyenes párhuzamával szemben. VÉSZ! FVPCF PEZSGŐ szovjet irodalmi élet A Szovjetunió Kommunista Pártja megalakulása óta komoly figyelmet szentel az irodalomnak, a művészeteknek és a kultúrának. Az elmúlt évtizedek során egy sor konkrét esetben részletes bírálatnak vetette alá a szovjet Irodalom, kritika, filozófia, színház, mozi, zene termékeit, kimutatta hibáikat, és megjelölte azokat az irányokat, amelyeket a szocialista társadalom fejlődése a kultúrától általában és konkrétan megkövetel. Ezek a dokumentumok lezárnak egy-egy fejlődési szakaszt, és új lehetőségeket, távlatokat nyitnak az Igényesebb alkotópiunka számára. Ilyen nagy jelentőségűnek kell nyilvánítanunk azokat a határozatokat is, amelyeket a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága az Irodalomkritikával kapcsolatosan hozott. Nem véletlen, hogy a határozatokat céltudatos irodalompolitikai tevékenység e- lőzte meg. Az SZKP XXIV. kongresszusán Brezsnyev elvtárs beszámolója az elismerő szavak mellett hangsúlyozta a kritika fogyatékosságát is. „A szovjet irodalom és művészet sikerei — mondotta Leonyid Brezsnyev — még kiemelkedőbbek lehettek volna, a hiányosságokat még gyorsabban megszüntethettük volna, ha az irodalumművészeti kritikánk még határozottabban harcol a párt aktív politikájáért, ha elvszerűbb magatartást tanúsít..." A kongresszus határozataira élénken 'reagált a múlt év nyarán megtartott szovjet írók kongresszusa is, melyen az élenjáró szovjet írók élesen ostorozták az elért sikerek nyomán kialakult elégedettséget, a színvonalasán, sőt, ártalmas irodalmi termékkel szemben tanúsított békülékeny magatartást. Azerov, Polevoj, Szl- monov és mások, a szovjet irodalom nagy társadalmi felelősségét hangsúlyozták és helytállásra, színvonalasabb munkára ösztönözték az írókat. Az egyes szovjet köztársaságokban megtartott írö- konferenciák konkrét példákkal támasztották alá a XXIV. pártkongresszus határozatainak megállapításait. Az irodalmi folyóiratokban lezajlott viták, eszmecserék pedig az Irodalomkritika hiányosságait vették tűz alá. Itt elsősorban a Novij Mir hasábjain folytatott eszmecsere jellegét kell hangsúlyoznunk, amelyet teljes egészében áthatott a magasabb minőségi igények követelése. Határozottan elítélték az irodalmi élet különféle klikkjeinek ártalmas ténykedését, és azt kívánták, hogy a kritika fogja át a szovjet irodalom egészét, legyen az olvasók számára jó orientáló, megbízható ítélkező. A most hozott párthatározat hangsúlyozza, hogy már eddig is komoly erőfeszítések történtek a kritika színvonalának emelésére. Ennek ellenére — „A kritika jelenlegi állapota nem felel meg teljes mértékben azoknak a követelményeknek, melyeket a kommunista é- pités során a művészeti kultúra megnövekedett szerepe határoz meg. Nem elég mélyen elemzik a szovjet irodalom és művészet fejlődésének folyamatát, illetve a szocialista nemzetek kölcsönösségének, közeledésének tendenciáját. Sok cikk, szemle, recenzió felületes, alacsony filozófiai és esztétikai színvonalon íródott meg, s arról tanúskodik, hogy szerzője nem képes a művészet jelenségeit az élethez mérni...“ A kritika további hiányosságai között megemlíti a határozat a szubjektivizmust, a baráti és klikk szellemtől befolyásolt részrehajlást. Ártalmas, hogy az egyes müveket helytelenül interpretálják, a szovjet és a forradalom előtti irodalom eredményeit félre magyarázzák. A kritika nem eléggé hatásosan használja fel a- zokat az eszmei kincseket, amelyek a szocialista realizmus eddigi fejlődése során létrejöttek és felhalmozódtak, nem leplezi le a burzsoá „tömegkultúra“ dekadens és reakciós jellegét, nem harcol következetesen azok ellen a nézetek ellen, amelyek a marxizmustól idegenek, és a kritikában, esztétikában ütik fel fejüket. Az előforduló hiányosságokért azQnban nemcsak az irodalomkritika a felelős. A pártszervek, minisztériumok, központi hivatalok és művészi szövetségek nem biztosítják az Irodalmi, művészi kritika felett a kellő ellenőrzést a hatáskörükbe tartozó lapokban, kiadókban, a rádióban és a televízióban. A tömegtájékoztatási eszközöket nem elég célszerűen használják fel a dolgozók eszmei, esztétikai nevelésére, a soknemzetiségű szovjet állam legjelentősebb • eredményeinek a propagálására. Kétségtelen, hogy a szovjet irodalom és kritika utóbbi évtizedének a gyakorlata mindenben alátámasztja a központi bizottság határozatainak és megállapításainak igazát. Minden időszak megkívánja az átfogó, általános eszmei értékelést, hogy az irodalmi életben oly gyakran jelentkező divatos Irányzatok ne dobjanak a felszínre a szocializmustól Idegen irodalmi műveket, és ne tegyék szabaddá az utat a sznobos törekvéseknek. A jelenlegi helyzetet értékelő fejezetek után a központi bizottság dokumentuma a kővetkezőkben állapítja meg az Irodalomkritika legfőbb feladatát: „A kritika feladata, hogy mélyen elemezze a korszerű művészi fejlődés jelenségeit, tendenciáit és törvényszerűségeit, erősítve a pártosság és népiség lenini elvét, harcoljon a szovjet művészet magas eszmei-esztétikai színvonaláért, és következetesen lépjen fel a burzsoá ideológiával szemben. Az irodalmi-művészeti kritika arra hivatott, hogy tágítsa a művész eszmei látókörét és tökéletesítse mesterségbeli tudását...“ Nem véletlen, hogy a moszkvai Pravda a határozat nyilvánosságra hozatala után elsősorban az eszmei, az ideológiai harc fontosságát hangsúlyozta. „Az ideológiai harc első vonalában levő kritika — írja a lap január 26-i száménak vezércikke — az irodalom és a művészet szférájában a legfontosabb eszköz a párt vonalának érvényesítésére.“ A Szovjetunió Kommunistá Pártja Központi Bizottságának határozata kétségtelenül megszilárdítja a marxista irodalmi-művészeti kritika helyzetét, és lehetővé te-. szí, hogy eredményesebben szállhasson szembe a szocialista esztétikai tanoktól idegen irányzatokkal. Mindenki előtt világos, hogy ebből a szempontból Is nemzetközi hatást gyakorol majd. Habár a mi irodalmi életünk pillanatnyi helyzete elüt a szovjet irodalmi állapotoktól, a dokumentum általános érvényű megállapításait mi is gyümölcsözően hasznosíthatjuk gondjaink, problémáink megoldásában. Ogy érezzük, ez lenne a helyes! (é)--------------- új ifjúság 5 LÁTOGATÁS PATAKI KLÁRÁNÁL i
